Kedden egykor még munkanapnak éreztem a napot. Négytől azt gondoltam, vasárnap, de legalábbis szombat van. Álltunk a Csillaghegy és Üröm határában meghúzódó valamikori kőfejtőben, amit nemes egyszerűséggel katlannak neveztem el. Fentről is az, lentről ugyanúgy az, egy katlan, mely elszórtan bokros, fás tisztást sziklafalak vesznek körül. A meredek sziklákon vájatok, bevágások, emberi kéz által keletkeztetett lyukak, fém pöckök fogódzkodóknak sziklamászás gyakorlásához. Az út a katlan széléhez meredeken, csúszós köves, homokos talajon vezet, nem kockáztattam, lent vártam be a túrázni vágyó társaságot, amely ezen a hétvégi hangulatú kedd délután úgy szökellt köves talajról sziklásra és így tovább, mint aki ki tudja, mióta, erre az alkalomra várt. Míg ők emberi bakkecskékként haladtak fölfele, addig a tisztást jártam be és a mobilommal fényképeztem. Nem tudtam betelni a napban fürdő katlannal, a zölddel, a fénnyel és árnyékkal, a katlan pereme fölött elszórtan megpihenő felhőkkel. Ezen a vasárnapos kedd délután kedvezni látszott az idő, mert nem volt szeszélyes, eső nem esett, sőt a nap igyekezett egyre teret elhódítani az összesereglett felhőktől. Csend volt. Kósza társaság a távolban törte meg csupán a csöndet. A visszaérkezett csöppnyi csapat még hosszasan taglalta a körülöttünk lévő fákat, bokrokat, viragokat, melyiknek mi a neve és mik az ismertető jegyeik. Szabadtéri biológia vagy botanika órán érezhettük magunkat kózbetlen kontaktusban a természettel.
Hat óra már az Ürömi Hütténél ért bennünket.
Folytatom...
:-) Képeket is teszel majd fel erről a csodásána békés hangulatú pár óráról?
VálaszTörlésJó 25 évvel ezelőtt olvastam egy könyvet, már a címét se tudom, valami Rajna parti séta szerűség, de a hangulata minden évben bevillan, s nagyon hasonló a Te élményedhez. Nem oly régen vásárlásból baktatatva hazaelé, az a múgy gyakran járt úton, ellepett a könyv ilyesmi hangulata