2017. június 30., péntek

Sándor Erzsi FehérKlárásan

"A Ferencvárosi Egészségügyi Szolgáltatóban hasi ultrahangra hétfőn reggel 7 és negyed 8 között lehet bejelentkezni személyesen vagy telefonon. Mondok, ha nem sikerül, mi legyen? Nő mondja, hogy István Kórház, röntgenosztály. Hívom őket, magyarázok. Nővérke sorolja: náluk csak MR-re, CT-re és röntgenre lehet ambulánsan időpontot kérni, UH csak a bent fekvőknek van. Kezdődik egy kis zavar, vajon honnan tudja az UH, hogy bent fekszem vagy nem. Nővérke nem érti. Nem csodálom. Nem szokták érteni. Aztán felajánlom, hogy esetleg összeesem a kórház kertjében, de ismervén az ilyen eseteket fenn áll a veszélye, hogy így is csak hétfőn 7 és negyed 8 között kapnék időpontot. De akkor legalább. Kérdezem, hogy kérjek-e erős protekciót az orvosbarátaimtól? A nővérke visszazökkenve a ritmusba sorolja a fülemben, hogy ambuláns UH nincs, náluk csak CT, MR, röntgen, gumimatrac, vízibicikli. Semmi sem változik Örkény óta. Visszatelefon a FESZ nek, ahol azt mondja a nő, hogy "jaaa, beszélnek mindenfélét, biztos nincsen orvosuk". Marad a hétfő reggeli 7 órás ébresztés és ha nem sikerül negyed óra alatt időponthoz jutnom, akkor a továbbiakban néhány telefonnal üzembiztosan romba döntöm a maradék egészségügyet. A világszínvonalút. #fehérklára"

Forrás: FB, 2017.06.29.

Mindennapi kenyerünk - a cég

Még ismerősek a keretek, oszlopok, olykor rogyadoznak már.
Szembe nézek, Editet látom, örök vidámság, a mélyben ott a sok más, kész céges történelem. Véletlenül Csillába botlok, hatalmas oszlop, biztos lehetek, hogy ott van, amikor hozzá fordulsz, akkor történik is valami, humora fanyar, mögötte mély érzések. Feri megkerülhetetlen, másfél kilométerről idáig hallatszik öblös hangja, vaskos humora. Tibi hajnalanta beköszön, megereszt egy röpke történetet, megnevettet. Kingi, a kiegyensúlyozott, a majdnem mindent tudó, kétségek között hányódónak kiutat mutató, örök optimista. Gábor szemüvegén komolyan rád néző pillantásában mindig ott a két ellenpólus, az önmagunk komolyan vevésének, ugyanakkor kinevetésenek képessége. Ferikére az örökös rohanásában, túlterheltségében egy-két szóból is mindig számíthatsz. A sok Tiborok másikába botlasz, amikor itt kint belépsz a bejárati ajtón, mintha még tegnap ott ült volna, amikor elmentél, és már ott van, amikor másnap hajnalban beérsz, a soha ki nem halók fajtájából. Heni bent tartja az egyik frontot a három műszak közül, jól néz ki, hangja harsány, mondatai mázsásan hullanak, szavaiban ősöreg bölcsesség, humora a gondtalanból hajlik a bölcsén át az egyre keserűbbe. Bori hol itt, hol ott, szemmel szinte lehetetlenség követni, emberek körüli termelési ügyek kelj-fel-Jancsi megoldója. Andris, a megbízható, lelkiismeretes, terhelhető, az őszinte Andris még van, talán egy hónapig, s ott véget is ér, hacsak nem történik valami már-már csoda. Másik Heni, Dóri - három embernek is sok - munkáját végzik túlórában, olykor hétvégén is, hogy bér legyen, szabadság, elszámolások, etikettek, gyártási tervek, munkaruhák, be- és kilépők követése, ki tudja még mi minden a csöndes dolguk. Lajos, saját kifejezése szerint, még régi anyagból van gyúrva, azaz egy nagyon is érző, gondolkodó, hús-vér valaki, akinek nem mindegy, hogy mennek itt a dolgok. Zsoltinak, a szinkronhangúnak sem büdös a munka, belead apait-anyait. Niki úgy hozza a formát hat órában, ami másnak nyolc órában sem jönne össze. Szotyiból, tudását, folyamatismereteit, munkabírását, munkavégzését, megbízhatóságát, keresetlen őszinteségét tekintve, több is elkelhetne. Miki még van, mindjárt volt, az autóipar feneketlen gyomra könyörtelenül falja fel a jófajta, értékes embereket. Lacika csöndben végzi a dolgát, belül örlődik. Krisztián küzd az emberi-tárgyi-folyamat elemekkel, egy valamiféle Sancho Panza hiányzik fentről mellőle.
Az ember agya egyik helyről, egyik emberről röpköd a másikra, hogy mérföldköveknek, oszlopoknak számító embereket - mutatóba legalább - felsoroljon, emléket állítson nekik akkor, amikor még vannak, ill. amikor mindjárt nincsenek. A teljesség igénye nélkül emberek, akik a céget alkotják, neves-névtelen százlábai, fejei, lelkei, szívei.
Színesek, részben elnyűhetetlenek, gondolkodóak, érzők, beleérzők, elégedetlenek, a fejlődésért vitatkozók, útkeresők, tanácstalanok, elképedők, elkeseredettek, örök reménykedők, kiirthatatlanok, törékenyek, védtelenek, tudással vértezettek, lojálisak, őszinték, lelkiismeretesek, magukért, másokért kiállók, bonyolultak, korántsem egyszerűen megismerhetők és kezelhetők.
Egyáltalán nem könnyű velük. Mégis csak velük lehetséges.
Vigyázni kellene rájuk.

2017. június 22., csütörtök

Mindennapi kenyerünk - A beszerzés

Úgy szahar, ahogy van. A polcok tele vannak. Kevés van vagy sok van vagy egyáltalán nincs. Nem lehet tudni, hogy mindenből van sok vagy kevés vagy csak úgy tűnik, hiszen annyiféle anyagnak kellene amúgy egyszerre lennie, hogy azt ép ésszel fel sem lehet fogni, s amelyek méretűket tekintve lehetnek picik, kicsik, közepesek, nagyok, egészen óriásiak is.
Mindenesetre tele vannak a polcok. Hogy mivel?, ki tudja. Merthogy egyféle cucc nem is egy helyen van. Ami normális esetben azt jelentené, hogy a lisztnek mindig a polcnak ezen a részén, a cukornak a másikon, az olajnak pár sorral odébb, a rizsnek, egyéb összetevőnek, mint paradicsomnak, fűszereknek, stb. más polcsorok polchelyein kellene lenniük. Ezek után egyáltalán nem csodaszámba menő, hanem mindennapos jelenség, hogy a lisztet minimum három helyről vagy többről szedi össze az ember, de a raktáros mindenképp. Azelőtt ő vagy valamelyik másik raktáros kolléga rakhatta oda. Ott volt hely. Ez ilyen egyszerű. Itt van az első üres hely, hát ide rakom, gondolhatta, amikor például újabb liszt érkezett a raktárba.
Olyanra, hogy kijelölt, dedikált raktárhely ugyanazon terméknek, előre kiszámított kábé mennyiségben - ugyan, ki emlékszik erre az ötletre és valamikori megvalósulására már? Pedig nem is olyan régen, mára kellemes múlttá avanzsált időben, igenis létezett valami ehhez hasonló. Furcsa is volt gyorsan -, akár a fejekben rögzült tudás, emlékek nyomán -, megtalálni szinte azonnal a rizst, a kolbászt, de még a paradicsomot, a paprikát is, amikor egy kiadós lecsót rendelt a vendég. Nagy általánosságban elmondható volt, hogy a liszt a liszt mellett volt, a cukor a cukor mellett, de még az olyan apróság is, mint az újonnan beérkezett köménymag is a régebbi köménymag mellé került, a sóról, piros paprikáról, fekete borsról nem is beszélve.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a rendben egyszerűbb volt a keresés, de még a készlet is jobban volt átlátható. Az olaj fogyása, például intő jel lehetett a beszerzőnek, hogy idejében töltse fel az olajkészletet, különben nem lesz belőle elég egy nagyobb mennyiségű rántott hús sütéséhez. A rendben - a fene sem tudja, hogy miért - , de  egyszerűbb volt annak is a fölmérése, hogy egyáltalán minden megvan-e a rántott húshoz: liszt, tojás, morzsa, olaj, meg hús, vagy esetleg, ha valami hiányzik, és nem jön be időben a hiányzó összetevő, akkor ne inkább túrós pitét süssünk-e, ha egyszer ahhoz van meg az összes hozzávaló. Igaz, hogy a rántott hús és a túrós pite mindössze abban egyeznek, hogy mindkettő étel és jólesőn telíti a gyomrot, mégsem hoznám őket közös nevezőre, fogyasztanám azonos kedvvel ugyanabban a szerepkörben csak azért, mert mindkettő ehető és finom.
A beszerző tehát rosszul dolgozik. Mint láthattuk, nem tart rendet a kamrájában. Meg aztán túl sok lisztet rendel. Akkor jön be ui. például a következő nagyobbacska liszt szállítmány, amikor még ott a régi. Most az édes mindegy, hogy a liszt gyártó szerződés szerint csak 22 tonnánként szállítja a lisztet, a beszerző egyéb anyagoknál sem tart mértéket. Nem tudja példának okáért napra pontosan kikalkulálni, hogy éppen akkor jöjjön be a következő cukor szállítmány, amikor a cukor készlete egy-két napos biztonsági szintre zsugorodott.
Pedig adva van neki egy számítógépes rendszer. Láthatja benne az anyagokat, anyagonként az összes statust, jelen és jövőbeli műveleti sorokat. Számba veheti például, hogy rizsből mennyije van, és az a mennyi hol mindenfelé található. Az nem lehet probléma, hogy ennek a fele sem igaz, ill. legalábbis sokszor nem igaz. Ugyanakkor a műveletsorokban az is a szájába van rágva a beszerzőnek, hogy ma 280 kiló rizsköretet szeretnénk főzni, holnap 360 kiló rizses lecsót, holnapután pedig 170 kiló rizsköret kell megint a nagyérdeműnek, és a beszerzőt még véletlenül se akadályozza a beszerzéstervezésben, hogy múltbeli dátumsorokban elkészült, de leginkinkább el nem készült rizsköretek fogyasztják virtuálisan a rizskészletet. És az egyszeri, élelmedett korú beszerző azon se akadjon fel, ha a számítógépes program arra akarja rávenni, hogy 23500 kiló rizst szerezzen be holnaputánra, mert éppen arra az egy napra várhatóan akkora mennyiségű rizsköretre lesz szükség a befutó vietnámi delegáció ellátására. A beszerző fejében pedig mindeközben meg kell lennie annak a biztos tudásnak, hogy a számítógép csak tréfál, hiszen dehogy kell annyi rizst ilyen gyorsan berendelni, hiszen nincs az a vietnámi delegáció, amely gyomorrontás nélkül ennyi rizst egyben el tudna fogyasztani, egyébként főzés sem lesz, az egész egy nagy kamu, és a  vietnámiak sem tudják, hogy jönniük kell.
A beszerző azon se idegesítse magát, hogy személyzeti és technikai okokból nem teljesül minden főzési program. Mert nincs elég szakács, szakácssegéd, meg konyhalány. Vagy azért, mert elromlott a tűzhely, vagy mert nincs elég meleg a főzéshez, vagy mert klímaxos a szakácsnő, aki aznap veszett össze a férjével, ezért aztán amikor mégis neki áll a főzésnek kisírt szemmel, idegesen remegő kézzel, sok félkemény rizsköretet termel, ami ehetetlen és mehet a kukába. De az is lehet, hogy azért nem teljesül rendesen a főzési program, mert nincs meg valamilyen összetevő. Hibádzik például a paradicsom, márpedig paradicsom nélkül a maradék összetevőkből nem lesz lecsó, és a lecsó, mint főzési program elmarad.
A beszerzés hálás téma és a beszerző pedig örökös célpontja egy olyan kiváló munkafeltételeket biztosító cégnél, mint a miénk. Hiszen polcok vannak. Kicsit szűkek ugyan, meg egy részük túl magasan van, a polcmagasságok meg nem igazán passzolnak a megszokott beszerzési összetevők csomagolási méreteihez, de ez kit érdekel, majd a raktárosok és a beszerzők megoldják. Kevés a hely a szlalomozáshoz targoncákkal, na és, nem versenypálya ez, kérem. A beszerzőknek meg - ahogy a fentiekben leírtuk - patikamérleg pontosságú számítógépes rendszer áll a rendelkezésükre, amelyből csak ki kell sasolni, hogy mi mindenből mennyinek kell itt lennie, vagy mikorra érkezzen be, amikor az előző adag éppen el akar fogyni.
És a munkakörülmények sem lehetnek olyan zavaróak. Mert ugyan kit zavar az a néhány légy a monitoron így nyáridőben, a beszerző legalább nincs egyedül, amikor a kollégák a szobán kívül ügyintéznek. És az a kis nap sem zavarhat, ami besüt az ablakon és éppen a monitorokra süt, egy valamire való beszerzőnek így is jól kell látnia, hogy amit a gépen lát a készleteivel, úgy mint rizs, liszt, cukor, stb., valamint főzési, sütési programokkal, mint rizsköret, lecsó, rántott hús, túrós pite, stb. kapcsolatosan, alig igaz belőlük valami.
Egy biztos, hogy a beszerzőt mindenkor mindenért szidni lehet, minimum azért, hogy hol így, hol úgy áll a sapkája, sehogyan sem jól.

2017. június 21., szerda

"Csak legyél"


Ezt a megható szöveget Elisha Wiesel, Eli Wiesel fia írta apja halálának első évfordulójára.
"Ahogy a rákbetegség rendszertelenül, változó hevességgel haladt előre, és az apám az élete végéhez közeledett, gyakran megkérdeztem tőle, hogy mit tehetnék érte. Ilyenkor mosolyogva megfogta a kezem, a szemembe nézett és azt mondta: “Csak legyél!”
Semmi több. Nem volt más kérése. Nem volt semmilyen üzenet, amit tovább kéne adnom, vagy utasítás amit végre kellene hajtanom. Az egyetlen dolog amit át szeretett volna adni az a szeretete volt és a hite abban, hogy az életem helyes irányban halad. Meg szerette volna értetni velem, hogy mit jelent számára a létezésem: nem egy fiú elvont ideáját, hanem éppen azt, ami én vagyok, a jó és a rossz, a tökéletlen és a hibás, úgy ahogy vagyok. “Csak legyél!”
Az apám korán kezdte a nevelésem. Csak néhány éves voltam, amikor követte a zsidó bölcsek tanítását, mely szerint a szülőknek meg kell tanítaniuk a gyerekeiket úszni. Bár az apám nem tudott úszni és az anyám teljesen megrémült, ha csak közel ment egy medencéhez, mégis beíratott úszóleckékre. Harminc ével ezelőtt pontosabban fejezte ki a nevelési követelményeit, bár nem kevesebb szeretettel és bennem való hittel, mint később: “Legyél jó tanuló” – mondta. “Legyél jó fiú, legyél jó zsidó.”
Kamaszkoromban pont az ellenkezőjét csináltam. Fellázadtam az iskola ellen, a szüleim ellen, a hagyományaim ellen. Az apám nem tudta igazán elmagyarázni, hogy a modern világban hogyan kell kamasznak lenni és magamra is nagyon dühös voltam. Túl nehéz volt elviselni a szeretetét, a bennem való hitére teljesen érdemtelennek éreztem magam. Egy történet szerint egyszer egy haszid elpanaszolja a Baal Sem-Tovnak, hogy mennyire fáj neki, hogy a fia letért a helyes útról. A rabbi meglepő válasza ez volt: “Szeresd a fiad még jobban.” Az apám valószínűleg hallotta ez a történetet még mielőtt megélte volna. Akkor is hitt bennem amikor én sem hittem magamban. Hitt bennem, amikor olyan úton indultam el, mely nagyon messzire vitt a zsidóságtól és tőle is. És hitt bennem akkor is amikor ordítottam vele, hogy semmi közöm a vallásához, hogy az én életemet egész másképp élem mint ahogyan ő és az anyám elképzelte, és hogy én ateista vagy buddhista vagy bármi más leszek, csak az nem, amit ők szeretnének.
Az apám továbbra is arra biztatott, hogy legyek jó tanuló, jó fiú, jó zsidó. De ezt már csöndesebben mondta. És maga is példát mutatott: Tórát tanult, tisztelte a szüleit, védte a zsidó népet és a zsidó értékeket. Talán többet tanult annál mint amit én éreztem, akkor amikor kétéves koromban látta, hogy úszni tanulok – hogy a tanítás legfontosabb része az elengedés.
Hogyan volt képes az apám így szeretni amikor ennyire nem tiszteltem? A szeretete képtelen szeretet volt. A bennem levő hite képtelen hit volt. De ez volt a szokása, képtelen dolgokban hinni. És most én is képtelen dolgokban hiszek, melyek nem illenek össze a racionális gondolkodással. A halála pillanatában átlépett valahonnan sehová – és akkor már mindenütt volt. Mintha az egész világmindenség a szeretetét sugározná, és azt mondaná: Még mindig szeretlek és örökké szeretni foglak. Veled vagyok, bármit is csinálsz. “Csak legyél!”
Nemrég valakivel beszéltem, aki úgy nőtt fel, hogy bármit csinált, az az apjának sose volt elég jó. Mindig még egy díjat meg kellett nyernie, még egy elit egyetemi diplomát kellett szereznie. Amikor az apjával való viszonyáról érdeklődtem azt mondta, hogy mindig úgy hallja mintha az apja a fülébe súgná: nem elég jó. Mit fog hallani az egész életében, ha az apja majd meghal? És hogyan fog ez hatni rá?
Sokat gondolkodtam mostanában azon, miként szeretném, hogy a gyermekeim majd emlékezzenek rám. Egy nap a fiam és a lányom majd kaddist mondanak értem és részt vesznek a Jizkor imán. Vajon a hibáimra fognak inkább emlékezni, vagy arra amit jól tettem? Úgy fognak emlékezni rám, mint aki őrülten szerette őket és hitt abban, hogy bármit el tudnak érni amit csak elhatároznak?
A Jizkor ima a halottakért van és az élőkért is. A saját halandóságunkra emlékeztet. Arra figyelmeztet, hogy határozzuk el kik is akarunk lenni, és mit szeretnénk, hogyan emlékezzenek ránk. Vajon mindent elmondtál amit kellett, amíg már semmi se maradt, miként az apám? A földi létednek minden percét a lehető legjobban kihasználod? Valakinek jobb lett a mai nap amiatt amit te mondtál vagy tettél? Ha szülő vagy és a gyerekeid még veled élnek elég gyakran jössz haza korán a munkából, hogy játszhass velük? Tudod-e hogyan tanítsd a gyermekeidet és mikor hagyd abba a tanításukat és bízzál bennük – elfogadva azt, hogy ez a legfontosabb lecke? És amikor azt kérdezik, hogy mit is kell csinálniuk vagy mit tehetnek érted, vajon az egész lényed azt fogja sugározni: “Csak legyél”?
Fordította: Dan Diamant

2017. június 7., szerda

A Luzsi

Nem tudom, kinek meséljem el, hogy messziről láttam a Luzsit. Nem ő lehetett, persze, hogy nem ő, hiszen évekkel ezelőtt meghalt. Tőlem távol ment valaki pont olyan test- és fejtartással, mint amilyen a Luzsié. A szoknya és az ujjatlan blúz színei is ráhajaztak. Amikor a távolban megláttam az illetőt, rögtön a Luzsi képe ötlött fel bennem, a Luzsié, akire úgy direkt nem szoktam gondolni, mégis elég gyakran beúszik a gondolataim közé. Pedig éppen a kórházba tartottam egy beteg barátot meglátogatni, amikor a Luzsi-szerű valaki a messziben a szemembe tűnt. Gondoltam, utána szaladok, megérintem a vállát, hogy megforduljon, hogy a szemébe nézhessek, hogy remélhessem, hogy mégis a Luzsi...

2017. június 1., csütörtök

Bächer Iván: Cserépfalvi





Tegnap volt száz éve, hogy megszületett Cserépfalvi Imre könyvkiadó.

A könyvkiadóknak is megvan a maguk sorsa.

Az övé egy baloldali polgárkiadó sorsa volt, szép magyar balsors.

“Iván, én utálom a fröccsöt, de Veled szeretnék még odaát meginni egyet … Isten Veled, találkozunk!” ( Megyeri Orsolya)

Gimnázium után még éppen sikerül elcsípnie a háború végét, még belekóstolhatott az olasz front borzalmaiba — a vesztett Vittorio Veneto-i csata után láthatta először azt, amit olyan sokszor láthat még majd hosszú élete során: a rabló, fosztogató csordába verődött embert.

A háború után orvoskarra iratkozott be, majd a húszas években Párizsban szívja magába a francia kultúra legét. 1928-ban mint a francia Hachette cég budapesti képviselője tért haza, majd 1931-ben megkezdte önálló kiadói ténykedését. Első kiadványa 1931–1932-ben egy francia konyhasorozat volt, első könyve, amit kiadott, az Ebéd húsz perc alatt — 100 rögtönzött étel címmel jelent meg. 1933-ban francia, majd német nyelvű Budapest-kalauzát Karinthy Frigyes gasztronómiai könyvecskéje követte, aztán már szépen sorjáztak: Malraux, Aragon, Kassák, majd a harmincas évek második felében: Fejtő, Hevesi András, Ignotus Pál, Bálint György, Radnóti, Tersánszky, no meg Totis Béla, a legendás nőgyógyász, akinek a fogamzás titkairól szóló könyvecskéjéből szinte minden évben elfogyott egy-egy kiadásnyi.
a mindenkori másik Magyarország kiadója volt

Legendás könyveinek élén persze József Attilától a Nagyon fáj áll már felstószolva, eladatlanul immár mindörökké, de nevezetes Móricz Tiborca, Gide szovjet útinaplója, és a falukutatók kötetei, Szabó Zoltán Tardi helyzete és Cifra nyomorúsága, Kovács Imre Néma forradalma és József Jolán első — tehát még becsületes — Attila — könyve.

A háború alatt — szemben máig ünnepelt kiadótársával — ő nem a tiszaeszlári vérvádper fölelevenítésével köszöntötte háromnegyedmillió polgártársának elpusztítását — ő 1944-ben Gorkijt jelentette meg, Németh Andor József Attila-könyvét és a Don Quijotét.

A felszabadulás után — belevágva zeneműkiadásba is — folytatta a munkát: a humanista baloldali szellem könyvekbe örökítését. Közben részt vett a Szabadság című napilap szerkesztésében, és alapítója volt a Francia–Magyar Társaságnak is. Miután államosították, és a kiadásra váró harminc kéziratát megsemmisítették, Cserépfalvi Imre méhészkedéssel foglalatoskodott.

1954-től a Corvina Kiadó vezetőjeként rendkívül szép kivitelben jelentetett meg értékes magyar műveket, albumokat idegen nyelven, s ráadásul nyereségesen, mert a kiadó — szinte egyedülállóként az akkori “piacon” — nem kapott állami dotációt.

A Corvinánál — s ez is az ő érdeme — különleges “csapat” verődött össze, jobbadán börtönből frissiben kikerült emberek: Noel Field, Justus Pál, Tarisznyás Györgyi, Balabán Péter, Halász Zoltán és sokan mások. Aztán kirúgták persze Cserépfalvit innen is.

Élete végén még megérhette saját kiadójának újbóli föltámadását, és megélhette újra azt, amit oly sokszor megélt már: hogy a rablás és a hazudozás eluralkodjon az országon megint.

Csudálatos elnézni, hogy a Cserépfalvi Kiadó szerzőinek zömét megölték, de legalábbis börtönbe valamikor bezárták biztosan. Cserépfalvi Imre a másik Magyarország, a mindenkori másik Magyarország kiadója volt, azé a Magyarországé, amely a múló században soha egyetlen percig hatalomra itt nem került, és valószínűleg nem is kerül már hatalomra soha.

És talán nem is baj ez.

Bächer Iván

Megjelent: Népszabadság, 2000. július 29.

Valaki mondta - Bródy János

"Egy hézagpótló non-fiction kalandregény, mely a titokzatos barázdák mélyére vezeti az analóg időkben járatlan utazót!
+52 év dalszövegei, hol a költő ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), a tudatos jövőbe lát, s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát."

Ezt Bródy írta az Illés zenekarról írt regény kapcsán (szerző Majnik László). Ezt így, ha akarnám sem tudtam volna megfogalmazni, annyira frappáns, különleges és magával ragadó. Bródy nem hiába A Bródy, a költő, a szavak művésze, a gondolatok, az érzelmek egyedülálló kifejezője. Megfogta a figyelmemet, ide betettem, hogy el ne vesszen.

Forrás: FB, ma.