Bizony van olyan, aki nem szereti az eperlevest. Szabályosan hidegrázást kap tőle, ha meghallja. Állítja, hogy ebben nem csak az eper a ludas, hanem az összes gyümölcs, amikor levessé válik. Neki a hideg gyümölcsleves sem nyáron, sem télen nem jön be. Nekem viszont annál inkább. És fordítva eszem. Először elfogyasztom a főfogást, jól megrágom, jól megemésztem, miközben élvezem az ízeket, illatokat, gyönyörködöm az előttem elterülő és egyre fogyó mini tájban a tányéron, s csak azután állok neki a gyümölcslevesnek, mely jelen esetben eperből készült.
Anikó eperlevese eper színű volt, eper íze volt, a tetején tejszínhabbal megrajzolt fej mosolygott rám. A tejszínhabos vigyori alak kivárta, amíg befejezem a kukoricás rizses pörköltös ételt csalamádéval, egyre mosolygott, végig jókedvre derített. Amúgy is jó a kedvem, ha Anikó valamelyik ikszedik érzékével kitalálja, hogy mit szeretek a szokásosnál jobban, és meg is főzi. Váratlanul. Derült égből villámcsapásként, amelyek közül - az elmúlt napok időjárási viszontagságai közepette - nem egyet láttam az égbolton. Anikó féle eperleves képében a villámszerű, semmiből jött megjelenés igen megnyugtatóan hat, már-már terápiásan a valódi villámok, a napi stressz közepette. Szívesen időzöm egy rózsa-mályva-epres színű tavacska partján, szememet a tóba mélyesztve, gyönyörködve a tejszínhabokból olykor fel-felbukkanó eperfejekben.
A jelenet emlékeztet Tahitótfalura, az eper hazájára, az eperföldjein gazdagon burjánzó eperrel, amelyről a gyanútlan tahisi vendég azt hinné, hogy ehető, merthogy piros és érik, s hogy megvehető, merthogy sok van belőle és piros és érik, majd keserűen csalódik az árak hallatán, amelyek a villámokat szülő égboltig nyúlnak és tovább.
Nem csoda, ha maradok Anikó eperlevesénél, az ízeinél, az érzetnél, hogy nyár van, eper van valahol a szezonban, Tahiban is, kicsiben a levesben. Mondják is egy ideje: szegény ember Anikó eperlevesével főz. És milyen jól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése