2018. június 12., kedd

Sándor Erzsi: Montázs

Látod, erre gondolok, amikor azt mondom, kicsit reménykedve a lehetetlenben, bár egy tízed annyira tudnék úgy írni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni, emlékfoszlányokból valami szívbe markoló egészet létre hozni a láttató mondatok bűvös erejével, mint Sándor Erzsi. A Sándor ezt nagyon tudja, nagyon érzi. Zsigerből és automatikusan, mindenféle elgondolás, erőltetettség nélkül. Mintha egybenőtt volna a történettel, az emberrel annyira, hogy a továbbadást csak így tudja elképzelni. S ha már elképzelte, akkor meg is írja. Az érzelmek pedig hömpölyögnek ki belőle. Megállítani nem kell, csöppet csupán csak lelassítani, hogy bírjuk vele a tempót, el tudjuk képzelni a szavakból elénk vetített képet, portrét, mondanivalót. Nem tudok még egy emberről szerte e hazában, aki ennek az alkotói tehetségnek ennyire a birtokában lenne. S teszi ezt Sándor úgy, hogy közben írmagja sincs benne a fennhéjázásnak, a beképzeltségnek, szinte törvényszerű okoskodásnak. Alázat van benne és az illető személyhez, témához fűződő mélységes szeretete, amely minden egyes megemlékezésében, ehhez hasonló írásaiban átjön. Akár tudatában van, akár nem, de így érint meg villanásnyi portréival irtó sokunkat, közük velem, és hagy hátra bennünk nyugtalansággal elegy utolérhetetlen melegséget.

Forrás: FB, 2018.június 10:


"Mikor először láttam Esterházy Marcell háromdimenziós fotóinstallációját (biztosan van műfaja) a nagypapájáról az Ernst Múzeumban tudtam, hogy ismerem azt a fura és bizonytalan elveszett tekintetet, azt a félszeg testtartást amivel a hortobágyi szántóföldön áll, orrán egy nagyra nőtt szemüveg kerettel és még egészen jól szabottan. Zavarban is voltam mert nem voltak nekem kitelepített ismerőseim, nem kellett testközelből sajnálnom őket soha. De mégis tudtam, hogy nekem megvan ez a térből, időből és helyből való kiemelés, az elnézést a zavarásért-biztosan rossz helyen járok és főleg rosszkor összezavarodott eltévedése. Néhány nap alatt eszembe jutott, hogy addig csak a zsidó deportáltak fotóiba mart tekintetében láttam ezt a kétségbeesést, ami még nem a bizonyosságé hanem még éppen a reménykedő bizonytalanságé. Nem vagyok nagy híve az összemosásnak, a történelmi traumák egymással való relativizálásának de a tendereztetésének sem. Nekem addig a kitelepítés mint történet nem adott mérlegelhető elszámolni valót, jutott nekem saját elég.
Ma Dr. Szántó Endre emlékkiállításán megtaláltam azt a fotót amit bár nem láttam eddig, de kerestem. Az 1941-ben a munkaszolgálatra behívott 31 éves orvos áll így az ő bocskai-bundájában, tökéletesen értelmezhetetlen bakancsában a valahol, ahol addig soha, ahol semmi keresnivalója sem lehetne emberi számítás szerint. Csakhogy az ember addigra már bármire számított legfeljebb a legmerészebb álmában sem gondolta volna.
Kezet fogott ma a fejemben ez a két történet, ez a két ember, akiket nem ismertem, akik nyilván egymást sem ismerték bár ismerhették volna, hiszen egy időben éltek Budapesten, ugyanabban a kultúrában érezték otthon magukat, nem hiszem, hogy barátkoztak volna hiszen különböző időkben szedte szét az életüket a történelem. A megpróbáltatásokat amint a lejegyzett, olvasható szövegekből és elbeszélésekből tudható egész másképpen dolgozták fel. Más család, más emberek, más gyökerek. De a zavarodottságuk kezdete, a bizonytalanná tett tekintetük mégis, ha rokonná nem is, de legalább párhuzamossá teszi őket a történelemben, amit ebben az esetben bátran nevezhetünk politikai és kormányzati erővel elkövetett gyilkosságnak, arra való buzdításnak, gyűlöletkeltésnek és haszonlesésnek is. Ennek az áldozatai ők minden időben. (Dr Szántó Endre munkaszolgálaton írt és fotózott naplója a HDKE kiállítóterében látható)"


2018. május 16., szerda

Nem értem

Mondom, nem tudom, mi lett ebből a világból.

Miközben örülnöm kellene, hogy van egy hely, ahová bemehetek dolgozni, addig azon rágom magam, hogy miért tették ki egy kollégámat minden előzetes jelzés, látható, tudható indok nélkül. Azért vették vissza, hogy rendet csináljon, aztán két röpke hónapot sem adtak neki a beígért nyolcból és vége. Melegen remélem, hogy volt alapos oka, különben tényleg nem tudom hova lettek a megszokott mérföldkövek az úton, amelyekbe eddig kapaszkodni lehetett, amelyek ott voltak tegnap, és ott lesznek holnap is.

Vajon annyira bele lehetek süppedve a világomba, hogy nem látom, ki mit tesz vagy nem tesz, hogyan kommunikál, miképp menedzseli magát, és melyik miatt válnak meg tőle?

Mintha egy barátomat vesztettem volna el, pedig nem volt ő nekem senki, csak egy valaki, egy szimpatikus srác, akit lehetett kedvelni, de utálni is lehetett, kinek-kinek ízlése, értékrendje szerint, s akiről annyit azért tudtam, kézzel foghatóan láttam, hogy mennyire örül a kapott második esélynek. Hittem róla, hogy a lehetőségein belül, erején felül tesz is érte.

Arra nem gondoltam, hogy a cég a saját lomha súlyánál és a tehetetlenségi erejénél fogva, különösebb értékelhető indok nélkül elsodorja, mintegy agyon nyomja. Így - átvitt értelemben - engem is.

2018. május 13., vasárnap

Városi legenda


Sokszor jobb, ha nem tudjuk, mit beszélnek össze a hátunk mögött az emberek. Kati húgom csak azt tudta magáról, hogy imád Krakkóba járni. Elvarázsolta a zsidónegyed lepukkantsága, a háború máig árulkodó, kendőzetlen nyomai. Valahogy otthon érezte magát a városnak ezen, a szűk utcácskák által belakott részén. Évekkel ezelőtt fedezett föl itt egy icinyke-picinyke boltot, ahol mozgáskorlátozott, sérült emberek dolgoztak, a kirakatban munkájuk gyümölcsei kínálták magukat eladásra. Rendre betért ide és rendszeresen vásárolt mintegy kétszáz zlotyi értékben, amely ebben a boltban, ezeknek a kézműves áruk esetében kész vagyonnak számított. Vásárolt ezt meg azt, terítőket, kötött, tömött állatkákat, látszólag értéktelen csecsebecséket, haszontalan, semmire sem jó dolgokat, évek alatt elhagyhatatlan szokásává vált. Jól érezte magát, hogy adhatott. 

Idén az első este a boltot zárva találta. Bekukucskált, semmi mozgást nem észlelt. Másnap direkt arra ment, hogy megnézze, nyitva van-e, vásárolhat-e megint a kedvére. Zárva volt akkor is. Elszorult a szíve, mi lesz, ha harmadnap, az utolsó estén sem találja nyitva a boltot. 

Aznap délután vitte arra az útja. Égett benn a lámpa, kívülről látszott, hogy bár nincsenek ott a dolgozók, egy nő rendezget. 

- Bejöhetek? - kérdezte. 
- Csak jöjjön. 
- Jaj, úgy örülök, hogy nyitva találom, már kezdtem szomorú lenni, hogy úgy megyek el, hogy nem vásároltam semmit sem. 
Az angol-német keverék beszédet hallva, a nő figyelmesebben nézte meg Katit. 
- Csak nem Magyarországról jött és doktornő? 
- De az vagyok - válaszolt Kati meglepetten az idegen nőnek, akit eddig még sohasem látott a boltban. 
- Akkor ön lehet az a magyar doktornő, aki itt nálunk már valóságos városi legenda, s akiről eddig csak hallottam. 
Katin úrrá lett valami hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan rekedtség, percekig nem jutott szóhoz, a könnyeivel küszködött. 

Amikor Kati mindezt elmesélte nekem, libabőrös lettem és hasonlóan éreztem magam.

2018. április 9., hétfő

Becsukom az ajtót


Végül is mennyim van hátra?

Jó esetben húsz év, inkább annál kevesebb.

Azt már fél lábon is, vagy mankóval, vagy járókerettel.

Az út, mely előttem kanyarog, oda vezet.

Azt is mondhatnám, hogy életem utolsó harmadában nekem már édes mindegy.

Leülhetnék, akár rezignáltan is várhatnám a nagy Kaszást.

Kinézek a fejemből. 

Látok napot, érzek szelet, érzékelem az elvonuló felhőket.

Működik a gyár, a szoba, asztalomon a gép, dolgozom, lélegzem.

Tovább.

Van ma és lesz holnap nekünk, itt-maradottaknak.

Persze jobb lett volna folytatni egy barátságos, szimpatikus környezetben.

Ott, ahol számít az egyes ember és hordozott értékei.

Ahol visszanyeri valós a helyét a Tízparancsolat.

Ahol van világos, akár országosan is követhető cél.

Ahol kiszámíthatóak a játékszabályok, mert vannak és mindenkire egyaránt érvényesek.

Ahol a vezetők önmagukban is szakemberek, Emberek, és hivatásukból kifolyólag a jobbításon, az ország felemelkedésén munkálkodnak.

Ahol nem a lopás, a mutyizás, a hazudozás, a tiszteletlenség, a megalázás, a megvezetés, a megfélelmítés, a botrányos beszéd és kommunikáció, a másként gondolkodó porig alázása, földbe döngölése a fentről jövő és sulykolt példa.

Jobb lett volna egy olyan hely, ahol nem érzem magam ennyire idegenül.

Ahol nem azon kell gondolkoznom, hogy akkor most előttem egy újabb négy év telis, de tele botrányokkal, képembe mondott hazugságokkal, kétes üzelmekkel, megúszott ügyekkel, mocskolódásokkal, karaktergyilkosságokkal, koncepciótlansággal, élet- és testidegen tervek megvalósításával? Képzeletem kevés hozzá, hogy még mivel.

Becsukom az ajtót.

Rácsukom az elkövetkező, borítékolhatóan méltatlan, szégyenteljes évekre.

A család, a barátok bejöhetnek.

2018. április 7., szombat

Oszlopok

Tegnap álltam ott egy maroknyi búcsúztató társaságban és néztem a távozót, aki aznap volt utoljára. Nem járt már be egy ideje, csak néha, amikor nagyon kellett, amúgy máshova vitte innen útja. Körbe fényképeztem az embereket, akik között sokan voltak még a régi brancsból, de már voltak új arcok is. Kell a frissítés, az újítás, mely eleddig jobbára abból fakadt, hogy elege lett valakinek abból, ami van, és azt gondolta, tehetségét, kitartását, tudását, karakterét adhatná máshova is, oda ahol még észreveszik, számolnak vele és megbecsülik.

Mert e helyütt ez utóbbi, a megbecsülés hiányzik a legjobban az irtó sok minden mellett, mégpedig hogy megsimogatják azt a csöppnyi buksi fejedet és azt mondják: te, ez jó, vagy, te, milyen klasszul csinálod a dolgodat, vagy, te, jó, ahogy működsz, de ha még ezt is mellé teszed, még jobb lesz, elhiszed? Valami ilyen simogatás kell az egyszeri ember fejének, meg a lelkének. Mert persze, hogy megvan otthon a házastársi simogatás színes, szélesvásznú egyébbel, meg a baráti simogatások is megvannak, de azért fontos lenne ott is valami hasonló megbecsülés, ahol az ember lassan a fél életénél is többet eltölti, és már-már a vérét adja érte. Megsúgom, hogy ha lett volna valamiféle odafigyelés az egyes emberre, nevezzük ezt észrevevésnek, megbecsülésnek, dicséretnek, egy jó szónak, akkor az embereknek egy jó része még mindig itt öregbítené a cég jó hírét, mely - valljuk be -, jócskán kopott a közelmúlt viharosabb ideje folyamán.

Néztem tegnap az embert, aki búcsúzott. Értelmes volt és értékes. Dolgozott a legfelsőbb vezetőkkel, a külfölddel, és volt kapcsolata a plebsszel is. Megtalálta a hangot oda is, meg ide is. Most megy. Mert másfelé viszi az útja, máshol kamatoztatja mindazt, mi fölhalmozódott benne. Ez az élet rendje, mondják, valaki megy, a többiek maradnak. Ám mozgolódik bennem a kétely, hogy igenis maradhatott volna, ha valamik jobban stimmelnek. Ha lát valami világos célt és az ahhoz vezető göröngyös utat maga előtt. Ha érzékel társakat maga előtt, maga mellett. És ha valaki súlyt fektet arra, hogy maradjon.

Most ő ment. Elment.

Holnap megy más, már folyamatban van, egy röpke hónap, mi hátra van. És ez a másvalaki se fontos, hogy megmaradjon. Lehet bármennyire is tudója a szakmájának. Lehet bármennyire is átlátója a folyamatoknak, ill. hogyan is kellene, hogy működjenek jó esetben a dolgok. Lehet sprőd a stílusa, helyenként bántó és meggondolatlan, lehet, hogy agyának működése, felfogása sokunknál jóval gyorsabb, de vitathatatlan, hogy értője a területének, a hozzá kapcsolódó társterületeknek és jobbá tenni akar, mi eddig volt. Az ilyen emberek sohasem szimpatikusak és soha nem örvendenek közszeretetnek. Mert ellent mennek a megszokottnak. Mert fejükben ott a majdnem kész megoldás, míg mi még föl sem fogtuk, merre is kellene elindulni.

Az ilyen embert is elengedjük. Mit nekünk?! Semmi és senki sem számít. Már nem tudom, mi számít. Nincsenek pótolhatatlanok. Csak vannak, akiket nehezebben lehet pótolni.

Kellenének pedig a biztos nyugvó pontok, támpontok, amelyekben kiegyezhetünk, s amikre ugyanúgy számíthatunk holnap is, meg holnapután is, és tegnap is beton biztosan megvoltak. Amikor ennyire recseg-ropog egy hely, akkor még inkább kellenek stabil oszlopok, meg utak az oszlopok között, és további utak a hely körülötti világ felé.

A tegnap búcsúzó ember egy amolyan oszlopféle volt, ahogy az egy hónapon belül búcsúzni készülő is az.

2018. március 31., szombat

Összegzés

Végül is az embernek megadatik a család, jó és szerencsés esetben, meg néhány barát kivételesképpen. Ezt szűrtem le az idei születésnapomból. Mely a face segítségével azt is megmutatta, hogy az idő szűke, a besűrösödött élet miatt, meg amiatt, hogy a világ összes ideje nem lenne elég arra, hogy a múltban meglévő a jelenbe aktívan át nem került emberekkel élő kapcsolatot tartani. A születésnapra, a névnapra egy rövid jelentkezés, és ennyi. Az emléknek is örülök, meg a ténynek, hogy ennyi ember az utamba került, és valamilyen nyomot hagyott bennem.

2018. március 4., vasárnap

Sándor Erzsi filmekről, inkább Enyediről

Amíg nem jönnek a saját gondolatok vagy jönnek, de nem állnak össze vállalható eggyé, addig beemelem ide azokat az írásokat, amelyek tetszenek. Sándornál nem nehéz ilyeneket találni. Jól ír, lényegre törően, a fontos dolgokat megragadóan, plasztikusan emlékezőn a múlt eseményeire, sokszor vitriolosan, önkritikusan, sodró lendülettel. Miután egy évjárat volnánk pár hónap különbséggel, már emiatt is szívesen olvasom írásait, amelyek mintegy vakuként világítanak meg személyt, eseményt, valamilyen általa fontosnak tartott ügyet.

"Nem vagyok filmművészetileg pallérozva, egy csomó fontosnak mondott filmet nem láttam, se magyart, se külföldit, néha már kifejezetten kínosan szégyellem magam, be sem merem vallani. Közben meg szájtátva tudok nézni James Bondot vagy bármilyen Die hard-ot akár huszadszor is, mert azonnal elfelejtem, Aztán mégis időről időre beakad egy-egy művészfilm, a fene tudja miért. Perszepersze a Régi idők focija ilyen de az amúgy is generációs ügy, az a "félszavakból értjük egymást" pakkjába tartozik. Arra viszont nem tudok magyarázatot, hogy Ildiko Enyedi Bűvös vadásza miért az a film amit állandóan megnézek. Bámulom az arcokat, a magányt, a titkokat a tekintetekben és nem tudok szabadulni a kéznyújtással elérhető csoda reményétől. A Testről és lélekről-t is láttam pár hónapja a moziban és most mitmongyak, hát jó film, az rendben volt, és bár nehezen bírtam a halálraítélt tehenek tekintetét, az tetszett, hogy néha még röhögni is lehetett. Fura film gondoltam, hát nem értik egymást az emberek ha akarnak egymástól valamit. Nem szokták. Értem én ezt, közel van. Mivel a Bűvös vadász miatt működik ez a már-már intim magánügyem Enyedivel amiről ő persze nem tud, tegnap leültem szépen a tévé elé és megnéztem még egyszer a Testről és lélekről-t így az Oscar előtt, hogy szenteljek ennek egy koncentrált estét. Azt hiszem egy egészen másik filmet láttam, mint a moziban. Vagy én voltam egészen más, ez valószínűbb. Az biztos, hogy késő éjszaka feküdtem le aludni, és reggel derült ki, hogy a Testről és lélekről-be álmodtam bele magam. Egyszerűen megtörtént velem a film még egyszer. Úgy jártam, mint Dzsang Dszi a lepkével és most én sem tudom, hogy álmomban hány szarvas voltam és ki álmodott kit. De ott voltam és együtt álmodtuk és láttuk egymást, Enyedi meg a nagy álomvadász mindannyiunkat. Istenem de szeretném, ha a világ szépen elájulna ettől a nőtől!"

Forrás: FB, 2018.03.04, vasárnap

2018. február 28., szerda

Sándor Erzsi Ökrös Oszkárról

"A másik osztályba járt a VIII. kerületben a Bezerédj-ben, a folyosón egymásra nyílt az osztályajtónk. Olyan tehetséges volt, hogy már hetedikben a konziba járt. Mesélte, hogy Rácz Aladár felesége is meghallgatta, és sírt. Oszi meg nem értette, hogy mit kell sírni egy cimbalomtól. November 7-én az iskolánk igazgatója behozatta Oszi cimbalmát a tornaterembe és azzal ünnepeltük a NAgyoktóberit, hogy Oszi játszott. Lisztet meg Brahmsot, nem Leenint, ki csak néhépének élt. Pedig 1970 volt akkor meg 71. Egy év múlva már az MRTV szólistája lett. Mi még különböző egyetemeken meg főiskolákon vizsgázgattunk és reméltük, hogy válunk valamivé, amikor ő már vált. Az ország legnagyszerűbb cimbalmosává, keresett nagy muzsikussá. Világhírű lett. Párizsban ott voltam az öltözőjében amikor Zubin Mehta titkárságával boltolt le egy fellépést New Yorkban. Hallottam az Állami Népi Együttesben, a Fesztiválzenekarral és a 100 Tagúban. Fellépett a legelképesztőbb helyeken, a világhír olyan természetes volt neki mint a levegő, amit egyre nehezebben vett. Nem akarta tudni, hogy elnehezülő teste nem fogja akarni ezt a terhelést. Csuklótól az ujja hegyéig a két keze olyan volt, olyan maradt, mint két repülő balerina. Azokban bízott. Nem is azok hagyták cserben. Ő hagyta magukra őket és az összes cimbalomra írt hangjegyet is a kottákban. Ha valakik, ők aztán igazán tudják hogy vannak cimbalmosok, és volt Ökrös Oszkár."

Forrás: FB, 2018.01.15.

Sándor Erzsi Melis Lászlóról

"A kortárs zeneszerzőt 1978-ban ismertem meg a Nemzeti Színházban, amikor a válla alá omló szőkés hajával halálba sokkolta az Úrhatnám polgár olvasópróbára gyülekező színészeit: Kállait, Gelleit, Agárdyt, Máthé Erzsit. Az, hogy a 180-as csoport prominensei fognak zenélni az előadásban vélhetően csak Molnár Piroskának mondhatott valamit. Én 22 évesen csak egy csapat baromi jóképű srácot láttam elképesztő zavarban attól, hogy jelmezben fognak zenélni a színpadon, fehér harisnyanadrágban és térdnadrágban, a tetejében a hosszú szőkehajú kontratenorban fog énekelni valami barokkot. A srácokkal másfél évig szerepöltünk együtt az Úrhatnámban. Ők egy kicsit tovább is. Haverok lettünk, rendszeresen jártam a koncertjeikre ahol nem volt jelmez és Melis Laci sem énekelt. Zenélt és zenétszerzett, vezényelt. Ők voltak nekem a kortárs zeneiskola, utána a buli, a söröző, a bármi. Belőlük zenetörténet lett és most már a hosszúhajú szőkésbarnából is végkép. Koncertek, zeneművek, filmzenék, színházi zenék és cigaretták kísérték mostanáig. A cigarettához ragaszkodott meg a hosszú hajához, mint EP is. A sörény-védjegyéhez. Még akkor is amikor az már hófehérré fakult. Ez egy ilyen generáció, amelyiknek ilyen hosszúhajú identitása van. Volt. Sok éven át a BródySándor utcai közértben beszéltük meg az életünket műanyagkosarat lóbálva, a tejes és a tésztás gondolák között. Ő ott lakott a Bródyban én ott dolgoztam. Sokszor hallottam amikor ő dolgozott. Színházban, koncerten, moziban, néhány éve a 180-as csoport emlékkoncertjén. Gyönyörű az a darab amit írt. Aminek nem tudom a címét, de most beteszem mert itt van a CD a kezemben. Dedikáltatni kellett volna mindannyiukkal, ott ültek a Zeneakadémián, de nagy volt a sor, gondoltam majd egyenként. Ráérek, van időnk. Persze egyetlen aláírás sincs a CD tokon. Most meg már eggyel kevesebb minek legyen?"

Forrás: FB, 2018.02.12.

Sándor Erzsi Kovalik Mártáról

"Meghallgattam Váradi Juli interjúját Kovalik Mártával és azonnal berohantam Mártához a kórházba. Évek óta nem találkoztunk és már az utóbbi időben azért nem mertem érdeklődni, mert attól féltem talán már nem is él, csak nem tudtam róla, elment úgy, hogy megmondhattam volna neki mennyire imádom, milyen sokat tanultam tőle akkor amikor még rádióhallgató voltam meg utána is, és örökké fogok emlékezni a meghitten szétbazmegelt szerkesztőségi megbeszélésekre a 168órában, mert nálam rondábban káromkodni rajta kívül nem hallottam soha senkit. A Rókusban ártalmatlan manóvá zsugorodva találtam az ágyán ülve, és csak a csillogó tekintete meg a láttamra előtoluló káromkodások bizonyították, hogy a pusztulás alatt a Mártaság azért töretlenül üzemel. Azonnal beindult benne a földanya, mert meg akarta velem etetni a banánjait, a lekvárját, a gesztenyéit és a táskámba tömött öt darab MozartKugelt, mert ugye tudom, hogy az embert a kórházban elhalmozzák csupa olyannal amivel egyébként nem él és ez arra jó, hogy oda lehessen ajándékozni a kiéhezett látogatóknak. Mellesleg elmondta, hogy nem fog már kijönni a kórházból ott fog meghalni, de ezt leszarja, mert 88 éves és szerinte ilyenkor már simán meg lehet dögleni, különösen, ha valaki olyan hülye mint ő, hogy két évig nem ment orvoshoz pedig tudta, hogy kéne. - De hát mikor nem voltam hülye, Bözsike? - kérdezte röhögve és aztán rögtön sírtunk egy kicsit mert ezen annyira meghatódtunk mind a ketten. Hogy hát tényleg mikor nem? Aztán elmesélte, hogy emléktáblát állíttatott Hódmezővárhelyen(!!) a Kovalik Károlynak és ettől boldog, ezt akarta, megcsinálta. Levegővétel nélkül folytatta: tudod Bözsike akkor a másik családja, jajajaj, ne mondjak rájuk semmit, nem szabad, jöttek nekem azzal, hogy minek állíttatok táblát amikor nem is volt jó apa, Hát idefigyeljetek mondtam nekik, ha a farkának akartam volna emléktáblát állítani, akkor sokkal nagyobbat kellett volna! Jól mondtam nem? - azt hiszem azonnal csuklani kezdtem. Közben megszédült és lehuppant a párnára. Visszarángattam. Ültünk az ágyán egymás mellett és ordítva röhögtünk, nem nagyon törődve azzal, hogy a szobában rajtunk kívül van még valaki és az sem néz ki nagyon jól. - Őrült életünk volt. - jelentette ki elégtétellel és képes volt úgy mondani, hogy irigyeljem érte. - Nem fogsz rábeszélni. - válaszoltam. - Nem, ugye? Hát nem csodálom, asszem pokoli volt. Pedig szerettem. Hát mondd Bözsike, normális vagyok én? - Nem Márta, reménytelenül nem vagy normális, istennek hála és köszönet érte."

Forrás: FB, 2018.02.26.

2018. január 27., szombat

Egy Csöpp-nap

Az év indulhatott volna előbb is itt az Araratban, mint huszonhetedikén, de nem indult. Haladt a maga módján, kicsit zötyögősen, csöppet kedvetlenül, szürkécskén, de annál zsizsegősebben. Annyira mozgalmasan, hogy kénytelen vagyok fölvenni a ritmust, pedig már nem vagyok az a pár napos csibe. Ahogy látom, te sem. Nyugi, éveidnek darabszámát már megélte valamikor valaki a világban, és normál esetben még mindig itt van közöttünk. Ahogy te is, 'reg lány. Egészséget, boldogságot, élő álmaid teljesülését kívánom neked, érezd jól magad a születésnapodon. Talán még a nap is kisüt hozzá.