2016. február 27., szombat

Elesetten - másodszor

Nem elég, hogy kulminál, ill. inkább hosszabb időre rendezkedik be nálam az influenzám, hiszen hangom mutál, rekedtes, köhögésem, tüsszögésem a régi, de ma mindemellé még el is estem. Leltár alkalmával sietnem kellett, számomra idegen helyen kilépve, nem vettem észre a küszöbre helyezett vasélet, amelyben akkorát zúgtam, mint egy ólajtó. A bal comfölsőm látta a kárát, bár remélhetőleg nem törött semmim. Csak a mécses és az is belülről. Ottültömben olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy azt el sem lehet mondani. Egyszerre rohantak meg szomorú, fájdalmas és gyászos érzések. Sirattam mindegyiket magamban. Anyám elvesztését, Csöppel a szeretetet, miszerint nem akarok még egy hasonló évet az eltelt gyászos kettő után, végtelenül belefáradtam a mindhiába küzdésbe, egy újabb gyermekem elmenetelét, amely bár még ide van néhány hónapra, azért már jó előre megráz. Az ilyet egyszerűen lehetetlenség megszokni. Ültem a földön, a kemény betonon és sírtam. Befelé, igaz, de úgy sírtam, mint amikor anyám fölött nem is oly rég: hosszasan, vigasztalhatatlanul, néma fájdalommal telve. Halványan reménykedtem, hogy a protézisem talán nem törött, és színjátszó foltokon meg a pillanat hangulatának minduntalan visszaérzetén kívül nem sok marad, ami éppen túl sok így is. Ebcsont beforr, mondják. Nem minden eb.

2016. február 26., péntek

Sándor Erzsi: Irén, a nő

Sándor Erzsi: Irén, a nő (Psota a férfiak hálójában. RTL Klub, XXI. század. Szerkesztő Lázs Sándor. 2010. április 7.)

Az RTL Klub XXI. század című műsorának internetes önmeghatározása szerint a történelem feltárásában és annak televíziós bemutatásában mindig maradnak hiányosságok. Ezt a Psota Irén szerelmeiről szóló epizódban tökélyre fejlesztették. A legnagyobb hiányosság maga Psota, aki természetesen nem jelent meg a róla szóló dokumentum(?)filmben.

Azért természetesen, mert hajlódó kora ellenére, jelentős ellenszélben is megérzi, ha valaminek tehetségtelenség- és bornírtságszaga van. Soha nem adta magát ilyesmihez. A XXI. század általam látott epizódjában Lázs Sándor szerkesztő azt mondta: „Psota Irén már nem óhajtott a felvevőgép elé ülni. A kitárulkozás megölné a titokzatosságát, széttépné legendája korlátait.”

Psota Irénről kevés dolog tudható annyira bizonyosan, mint hogy fütyül a titokzatosságra, és nem épít legendát maga köré. Attól sokkal jobban lehetett volna tartani, hogy erős indulatában a stábot tépi szét apró fecnikre, és nem legendája korlátait. Aminek vajon mifélének kellene lennie ahhoz, hogy széttéphető, és ne ledönthető legyen? Szalagkorlátnak? De hagyjuk, ez a legkevesebb.

Psota nyilván azért nem vállalta a forgatást, mert tudja: nem hagyja magát show-elemként rendszabályozni. Öntörvényű világát nem lehet elvárások, kívánalmak és kereskedelmi mutatók felé hajlítani. Psota nem fér el a show-kulisszák nyújtotta keretek között. A kertévések pedig nem ismerik a bátorságot, csak a tutit, a biztos üzletmenetet, a kockázatmentes biztonságot. Psota pedig kockázatos. Ha átmegy a Csalogány utcán, ha megjelenik a Batthyány téri csarnok mozgólépcsőjén, ha elindul, ha megérkezik. Egyáltalán, ha van. Psota benne él a városban, annak is budai legközepében, és ha színházira fogalmazott ruhakölteményeiben nekiindul, nem kell hozzá se jegy, se bérlet, hogy láthassuk őt mindent egy lapra téve parizert vásárolni vagy életre-halálra kutyát pisiltetni. Psota egész életében provokált. Mindenki kidőlhet mellőle, megfutamodhat előle – meg is tette –, egyedül neki, Psota Irénnek nincs hova mennie magából. Mit tehet, neki kell egy emberként szeretnie és megértenie magát.

Kérdés persze, hogy ha mindezekről nem szól a XXI. század Psotának szentelt epizódja, akkor minek az egész? Az egyik magyarázat Psota neve. A másik, hogy akad néhány – hajlott kora ellenére – szereplési vágytól túlfűtött művészeti aggastyán, akik szívesen megfürdőznek a nyilvánosság előtt egykori férfiimidzsük szikes emlékeiben. Nem akármilyen nevek álltak kamera elé Psota Irén kapcsán. Olyanok, akik azt hihették: olyannyira fennen tündökölnek, hogy nem árthat nekik a bulvár. Tévedtek. A legkisebbet Seregi László, aki fanyar, szép, költői magasságokba röppenő mondatokba koreografálta bele hajdanvolt ifjúkori szerelmét Psotával. „Gyönyörű volt, de elmúlt”, mondta nyolcvanévesen, és őszintén meglepett volna az ellenkezőjével.

Makk Károly filmrendezői kvalitásaihoz kétség nem férhet. Psotával való közös munkái a magyar filmtörténet aranyfedezete. Ha nem tudom meg, hogy nemcsak pofon vágta Psotát, hanem ideológiát is gyártott hozzá, kibírtam volna. „Mindenki mindenkit pofon vág egy bizonyos karakterű emberek között” – mondta Makk Károly, és itt alighanem a szenvedélyükben indulatos, nagy művészekre gondolt. Szerintem azok, akik pofon vágnak másokat, agresszív, erőszakos, hímsoviniszta karakterű emberek. Makk Károly őszinte megrendüléssel jellemzi Psotát, amikor azt mondja róla: honnan lehetett egy Tömő utcai lányban ennyi testi és lelki elegancia? Őszinte megrendüléssel hallgattam Makk Károly pofonmagyarázatát, és sehogyan sem értettem, hogyan lehet egy berettyóújfalui mozigépész fia ennyire Tömő utcai.

Ungvári Tamás ma már Széchenyi-díjas irodalmár. Gyanítom, a forgatás időpontjában még mindig annyira csípte a szemét Psota két Kossuth-díja, hogy a színésznő sikereinek egy részét egyszerűen eltulajdonolta: „a nyílt színi tapsokat is beleírtam a színdarabokba”. Lehet. De azt el is kellett játszania valakinek. Azt, hogy Psota mekkora színésznő – a hátába szúrt mondat ellenére –, nem vitatja el, inkább elanekdotázza, hiszen mennyivel könnyebb utólag röhögni bármin, mint valós időben megérteni és kezelni. „Otthon Elektraként járt… bő, kieresztett hangon énekelt” – mesélte, és nevettünk. Azon már kevésbé, hogy Ungvári a tizenkét évig tartó házasságára őszintén rácsodálkozván azt találta mondani: börtönévből is sok. A virtigli polgárfiú is mehet vissza a Tömő utcába, a Psota-féle elegancia-tanfolyamra.

Ám ahhoz, hogy Makk Károly és Ungvári Tamás önkéntes bulvárfürdőjét szemlélhessük, rajtuk és a beleegyezésükön kívül szükség volt még Lázs Sándor szerkesztőre. Aki kitalálja, hogy akkor is Psota Irén szerelmi ügyeiről és kalandjairól lesz szó a műsorában, ha Psota elzárkózik, és az ügyek(?) így féloldalasan pertraktálódnak. Persze mitől ügy az, ha valakinek nyolcvanéves koráig volt két és fél férje és két szerelme? Kinek nem volt, tegye fel a kezét! Az, hogy Psota idős korára az egyedüllétet, a magányt és társául a kutyáját választotta, a műsorban szemrevételezett férfiak után teljesen érthető.

Lázs Sándor teljesítménye annak fényében mérhető, amit a műsor saját magáról is állít az interneten: A XXI. század-ban a teljességre, az összefüggések mindenre kiterjedő feltárására aligha van mód… Hát annyira nincs, hogy Lázs Sándor nem is töri magát. Vasvillával szügyig gázolt a film- és televízióarchívumokban, és belehányta a műsorába mindazt, amit Psotáról vagy éppen a korról megtalált. Így aztán Psota valós életének eseményeihez a filmjei részletei szolgálnak dokumentumként. Mintha csak egy valóságshow-ban szerepelte volna végig élete nyolc évtizedét. Persze a filmek nem akkor, nem úgy és nem ott készültek, mint aminek aláképezéséhez használják. Még a valódi dokumentumok sem. Psota kollégiumi éveiről szólva a Györffy István Kollégiumot látjuk, a Horváth Árpádot, amelyikben a színészhallgatók éltek, a másik polcon kellett volna keresni és egy másik utcában. Miképpen a Madách színházi 1952-es szerződtetéshez a Madách nézőterén járkáló Vámos Lászlót használják vágóképnek, minden bizonnyal a hatvanas évek elejéről. De hát stílus az ember, miképpen a szerkesztő is. Psota egyszerűen Irénné barátnőződik, mintha csak Lázs Sándor jó pajtása lenne. Valaki, akinek ő ki-be járhat az életében. Ugyanígy a megszólalók is: a koreográfus zseni László, a korszakos filmrendező Károly, az irodalomprofeszszor Tamás, és a színésznő is – Lázsnak és így nekünk – csak Irén. Vagy más és rosszabb esetben: a nő. Milyen nő? Psota Irén, csak úgy, egyszerűen Lázsnak a nő? Elfelejtette volna, hogy sok évtized elvitathatatlanul legjelentősebb színészszemélyiségéről beszél? Nyilván. Olyannyira otthon van Psotában, a nőben, hogy megspendírozza magának a színésznőlelki-szakedzői véleményt is. Lázs Sándor szerkesztő sokat tudó érzékenységgel elmagyarázza, hogy Psota Makk Károlytól kapott pofonjakor azért jajgatott szívet tépőn, mert közben arra gondolt, milyen isteni tragika lesz majd. Sőt szerkesztői bravúrként „Irén” (a nő) abortuszaiba is beleavat minket. „Ahogy Irén hazament a beavatkozásról, Károly rögtön ágyba cipelte. Így ment ez öt évig.” Eltekintve attól, hogy – Lázs Sándor nyomán – szegény Makk Károly tényleg egy érzéketlen dúvad benyomását kelti, az ember a mondat nyomán fejszámol, és arra jut, hogy öt év alatt, ebben a tempóban a nőnek (Psota!) legalább 30 abortusza volt. Most akkor tényeket vagy hagymázokat közöl velünk a XXI. század című dokumentumműsor? Még ha bulvár is.

De Lázs Sándor témaérzékenységét akkor foghatjuk föl a maga teljességében, amikor Psota legendás (tényleg) Yerma-alakításáról beszél. „Lorca drámája egy meddő asszonyról. Belülről jött. Nem igényelt erőfeszítést.” Szuper! A színésznő csak úgy kijön a fájdalmas magánéletéből, és átsétál a fájdalmas szerepébe. Most ne akadjunk fönn azon az apróságon, hogy a spanyol drámaíró neve García Lorca. Hanem gondoljunk bele: ha Lázs Sándornak egy felkészületlen, érzéketlen, kevéssé képernyőbarát, rossz ízlésű szerkesztőt kellene eljátszania színpadon vagy filmen, aki a tényeknek fittyet hányó, történelmi áldokumentumfilmet készít, vajon mekkora erőfeszítést igényelne tőle a hitelesség látszata? És belülről jönne-e neki?

Forrás: Mozgó Világ, 2010. Június-ról-ről

Psota-búcsúm

Gyerekek, meghalt a Psota. Rettenetes. Imádtam. Baromira öntörvényű volt. Talán ezért imádtam. Vagy azért, mert giga tehetség volt. Ezért is. Meg a Ház a sziklák alattért. Vagy a színpadon a Csütörtöki hölgyekért, meg idősen már az Apáca show-ért. Aztán azért is, mert kábé nyílt színen zajlottak magánéletei a házasságaival. Szerettem Ungvári Tamás feleségének tudni, csak ők nem szerették egy idő után ezt az állapotot, mert elváltak. És persze imádtam Tibrom kedvencét Psota-kivitelben, a Tibi tangót. Imádtam nazális hangját, elnyújtott hanglejtését, hatalmasan ragadós nevetését. Tudni kellett, hogy amit ő kinevet, neked egyáltalán nem biztos, hogy szabad. Imádtam a XXI.században, amint szerelmeiről mesél, pedig a hideg futkosott a hátamon.
Mindenkinek kell, hogy legyen Psota élménye, nekem azon melegében röviden ennyi: imádtam és rettenetesen fog hiányozni.

https://www.youtube.com/watch?v=1dvXa4o6xmQ

https://www.youtube.com/watch?v=O_8dGDmFRrw

Sándor Erzsi: Psota-búcsú

Elképesztő volt. Igazság szerint azt hittem, hogy ezer évig fog élni, mert volt benne valami elpusztíthatatlan energia. Életre halálra csinált mindent akár játszott, akár párizsit vásárolt a közértben. Egyszerűen nem voltak pihenő idői. Normális országban egy színházat, egy musicalszínházat és egy filmgyárat építenek rá. Itthon - tisztelet az 1-2 kivételnek - féltek tőle a rendezők. Majorral, Várkonyival sem, de a Zsámbékiék generációjából sem dolgozott senkivel. Vámos magára mérte a feladatot, de mindenki más messzire elkerülte, vagy megpróbált határt szabni neki. Ha-ha! Psota nem csak színész volt hanem celeb is. A szocialista Budapest - Márkus László mellett - legfeltűnőbb, legelegánsabb őrültje. Szédült bohóc, elmeháborodott díva. Előjogai voltak amiket kiröhögött, aztán megsértődött, ha vele röhögtek. Primadonna volt, holott sosem felejtette el egyetlen pillanatra sem a Tömő utcai képtelen proletár szegénységet. Szeretet éhes volt kibírhatatlan étvággyal. Nekem a legnagyobb volt, megfoghatatlan, megkérdőjelezhetetlen akkor is, ha néha a falat kapartam tőle. Mert rossz is életre-halálra tudott lenni. Mindent bőven mért. A jót, a rosszat, nem maradt adós. Ő nem.

S.E.: de emlékszel arra a felvételre ahol bajusza van és nadrágban mellényben ő a Tibi? Az óriási melleit dobálja ide-oda? Ha nem ő az, akkor kidobom a tévét az ablakon. Csak neki lehetett azt úgy megcsinálni. Csodálatosan borzasztó volt.

https://www.youtube.com/watch?v=bZucjn8fALQ

SE, ha olvasná, hogy mit írtál róla, örülne, hogy ezért érdemes volt meghalni.

S.E.: hülye vagy:) szerette amiket írtam róla. Utoljára egy borzasztó, róla készített XXI. század műsorról a Mozgóba, többször fölhívott, hogy olvassam föl a megjelenés előtt és ordítva röhögött a telefonba.

K.É.: Csak két nagyon más szerepben:az Irma te édes címszerepében és a Yermában idézném fel,mindkettőben csodálatos volt!És még mennyi minden másban....Erzsi,nagyon szépen búcsúzol!
S.E.: Annyira szerettem volna látni Irmaként!

K.É.: Lehet,hogy hihetetlennek hangzik,de a fülemben van a hangja ahogy énekli":Feledje el nevét,nejét és lakhelyét,nos hát ha kedve van Irma vagyok,uram"

B.Gy.: Na most azt képzeld el, hogy én - persze kisgyerekként, apámmal - jártam nála még a Tömő utcai lakásban. Nem is értettem, mit keres ott egy híres színésznő. Mert nekem már akkor híres volt.
Egyébként - nagyon homályos kisgyerekkori emlék - úgy rémlik, hogy levelet vittünk neki, vagy csomagot, amit talán a bátyja (?) küldött, de rajtunk keresztül, mert közvetlenül valamiért nem merték ...

B.E.: Bözsiiiiiii! jó hogy Ő volt, meg jó hogy Te is vagy nekünk, na.

S.E.: Nemá

B.A.: Berényi Gábor ráosztotta a Macskajáték Orbánnéját, jól tette!

S.E.: Mert a Gábor nem féltette tőle a nagyságát.

T.I.: Én a Csütörtöki hölgyekben láttam először színpadon .... kamasz voltam, azóta is az egyik legmeghatározóbb élményem... aztán persze láttam sok mindenben , de valahogy az az első , amiben láttam, a mai napig meghatározó.... és - bevallom őszintén - valójában Váradi Hédi miatt akartam megnézni azt az előadást, de Psota Irén ma is elsőként Sonia-ként jelenik meg nekem....

R.E.: Apám egy időben sokat dolgozott vele. Időnként kifakadt, azt mondta egyszer, ez tisztán megmaradt, hogy kibírhatatlan , de érte érdemes felmenni a színpadra. Máskor meg Gobbi ült nálunk egy hatalmas hamutartót teletömve, és valamiért dühödten szapulta, valami rádiófelvétel volt talán... Aztán felnézett a csikkek fölött és azt mondta, hogy de legalább zseni az a dög. Csak gyerek voltam, nem sokat értettem. (Most meg szinte dicsekszem.)

S.E.: Van mire:)

B.I.: lképesztő....valóban---számomra maga a csoda, igazi PSOTA aki egyszeri és megismételhetetlen, ha csak a szinházi szerepeit nézem: micsoda Gertrudis, AAse, Kurázsi mama....és idősebb korában a NEKI irt szerepben :Bennett: Hölgy a furgonban....Miss Shepherd-----egyszerüen felejthetetlen! .....és igen a szeretetéhsége átsütött minden kis mozdulatán....és bizony-bizony a szivét tette oda minden szerepében! Hááát, ha még egyszer láthatnám Miss Shepherd-ként....mit nem adnék érte!
...és Dollyként is hatalmasat alakitott.....szóval nagyon hiányzik máris!

S.É: Kaukázusi Krétakör

S.M.: "Képtelen vagyok várakozni. Ha valaki elkésik a randiról, engem már nem fog ott találni. Minden percet hasznosan kell élnem. Tudja, mi lesz a fejfámra írva? »Meghalt, mert ráért«" - mondta egyszer." - akkor most ráért?
Igazad van, Erzsi: elképesztő volt!

Forrás: FaceBook, 2016. február 25.





.


2016. február 25., csütörtök

Dezsényi Katalin: Szívek a kapu fölött

Egy krisztinavárosi lány meséi - 2. Szívek a kapu fölött

Nagy dolog volt a mi házunk életében a tatarozás. Újravakolták és festették a külső házfalakat. Egyszer csak jött az a sok ember, eltüntették a II. háború, és '56 golyónyomait, és lefestették a házat. Szürkére.
Szürkére, és nem sárgára, vagy zöldre, esetleg eperszínűre. Ne hülyéskedjünk már, akkor az 1950-es évek végén, mi egyéb kerülhetett volna a házkezelőség látókörébe a szürkén kívül.
Ahogy visszaemlékszem, a házak szürkék voltak, az utcai világítás gyér, a szappanok és a mosóporok büdösek, Illat csak a virágokból áradt. Mimike rózsáiból, Muci leanderéből, és az én violáimból.
Na szóval, tatarozták a házunkat, és a kapu fölé, kétoldalt, egy-egy domború szívformát varázsolt az az irtózatosan szép fiú, Csongor, akibe háromévesen olyan nagyon beleszerettem, és aki miatt először estem szerelmi bánatba.
Először is Csongornak hívták, ez álomszerű név volt, ilyennel addig nem találkoztam. Másodszor úgy tudott fütyülni, mondhatni mesteri szinten, hogy mondjuk a Bob herceg dalát könnyedén kifújta a száján. Harmadszor gyönyörű volt. Fekete göndör hajú, olajosan kreol bőrű, hófehér fogakkal, és olyan izzó, fekete szemű, amibe tetőtől-talpig beleremegtem ha rám nézett onnan föntről, a létra tetejéről, ahol csak formázta egyre a szíveket.
És azt mondta, ezeket csakis nekem varázsolja, mert szerelmes belém, és meg fogja kérni a kezemet a szüleimtől, én vagyok az ő kis menyasszonya, sitty-sutty, elröpülnek az évek, jön az esküvő, aztán gyerekeink lesznek, egy vörös, egy fekete, van egy ilyen regény is, híres az írója, majd megismerem, mire elvesz, biztosan elolvasom a Vörös és feketét, és addig is, csak nézzek a kapu fölötti szívekre, ha hiányozna nekem, és máris mosolyogni fogok.
A helyzet az, hogy a vallomást nem csak én, az ígéreteket nemcsak én, hanem Szupi néni is hallotta, akinek ugye az S.F-re néző ablaka pont a kapu fölött volt. Én is összerezzentem, amikor megjelent a feje, nem sokkal a létrán ácsorgó Csongoré fölött, és azt mondta:
Ugyan már Csongorkám, ne hülyítse azt a gyereket!
Dehogyis hülyítem – így Csongor –, csakis ő lesz a feleségem, minden úgy igaz, ahogy mondtam!
Szupi néni bevágta az ablakát, Csongor rám mosolygott ezernyi hófehér fogával, szemembe mélyesztette azt az izzó, fekete szemét, a szívére tette a kezét, és azt mondta: Szívem örökre az Öné, kis menyasszonyom!
Aztán befejezte a szíveket, ott a kapu két fölső oldalán, amik akkor még hófehérek voltak, valami jeleket is karcolt rájuk, azt mondta, ezek varázsbetűk, az egyik szíven azt mutatják: Katalin, a másikon azt: Csongor.
Aztán lemászott a létráról, és kimászott az én életemből.
Nap mint nap rá gondoltam. Hogy jön, és megkéri a kezem. Hogy majd, ha már megnövök.
Várakozásom idején föl-följártunk a Várba a házbéli fiúkkal Ruszwurm krémest enni. Mert mindig erre spóroltunk, és, ha összegyűlt a pénz, rohantunk ki az S.F-ből, át az Alkotás úton, a Vérmezőn, meg az Attila úton, valamelyik lépcsőn fölkapaszkodtunk, és már ott is voltunk a Ruszwurmnál, és jöhetett Buda legfinomabb krémese.
Azon a napon is vágtattunk a cukiba, amit a szoci se tudott tönkretenni, már kértük is a krémeset, és akkor megláttam Csongort, egy lánnyal, de nem háromévessel, hanem olyannal, akit talán néninek kellett volna szólítani. Krémest ettek ők is, és Csongor a nénilány kezét simogatta, puszilgatta, és őrá mosolygott az ezer hófehér fogával.
Engem észre sem vett.
A krémesemet azt hiszem Andris ette meg, én mindenesetre kirohantam a Ruszwurmból, és bőgtem, és bőgtem és bőgtem.
Olyan lett az addig Csongorért lüktető piros szívem, mint azok a szívformák, amiket állítólag nekem varázsolt gyönyörű, fekete szemű szerelmem a kapu fölé.
Szürke, mert, mint mondtam, a tatarozás után szürkére változott az S.F. 4., így persze a szívek is ott, a kapu fölött.

Almodovar: Titkom virága

Hajnalban, amikorra úgy éreztem magam, mint aki kialudta magát, mert hogy este kilenc előtt már elaludtam, betettem egy filmet a lejátszóba. Kati húgom mondta, hogy a Titkom virágát nem tudta rendesen lejátszani, mert többször is megakadt a legfontosabb jeleneteknél, félbeszakadtak fontos mondatok, csak nehézségek árán bírta végignézni. Pedig már az elején érezte, hogy a film nagyon értékes. Sohasem látott még Almodovart. Kérdeztem, az hogy lehet. Hallott róla, el is gondolta, hogy majd megnéz tőle ezt vagy azt, de nem számított rá, hogy éppen a Titkom virága lesz a legelső. Almodovart legelőször nézni is esemény.
Hajnalban betettem egy filmet a lejátszóba, a Titkom virágát, hogy ellenőrizzem a minőségét, nálam akadozik-e. Szerencsém volt, végig játszotta. Élvezetem teljes volt.
Tudom, a kutya sem hallgat rám, főleg azok nem, akiknek a film egyenlő akcióval, vérrel, csupa történéssel, az érdeklődés folyamatos ébrentartásával, izgalommal, borzongatással. Piedro Almodovar nem is lehet ilyenkor érdekes, egyszerűen szóba sem jöhet. Pedig ha kitartok azon állításom mellett, miszerint az élet a legnagyobb krimiíró, akkor Almodovar bőven megfelel ennek a kritériumnak. Életből vett történetei éppen olyan érdekesek, mint egy ízig-vérig krimié, egymásba érő párbeszédei ébren tartanak, a látszólag egymástól fûggetlenül futó szálak érnek valahol majd össze, nyújtanak végső magyarázatot.
Almodovar filmjei egytől egyig remekművek, a Titkom virága is ilyen.
Nem muszáj egy beteg ember szavára odafigyelni. Biztos, félrebeszél.

2016. február 24., szerda

Elesetten

Nem tudom, hol fáztam meg, de kicsit reszel a torkom, mutál a hangom. Köhögök és tüsszögök. Fejem kis buci. Olyan kedvetlen vagyok. Betegállományról szó sem lehet, sőt, a hétvégén mindkét nap hivatalos munka túlórában. Teher alatt nő a pálma, tartja a bölcs mondás, de nem éppen erre a szitura van értve.
Messze kerüljetek, nehogy elkapjátok.
Haaaapciiii! Na ugye, hogy megmondtam!

Ma megittam egy liter gyömbéres teát, egy másik liter teát piros gyümölcsökből. Elszopogattam valamilyen cukorkát köhögés ellen, amit Kati doki húgom adott.
Korábban jöttem ma haza, miután az egész szobát a logisztikán jól megbetegítettem a magam nyűgjeivel.
Azóta beszedtem egy Algopyrint. Megittam vagy fél liter zöld teát, aggódom, nehogy teamérgezésem legyen. De ami a csúcs, ledöntöttem két kis stampedli jó erős körtepálinkát. A lábfejemre helyezett kalapot még nem látom duplán (kalapkúra), de a pálesz jólesőn melegíti át a bélésemet, meg jókat röhigcsélek minden különösebb ok nélkül.
A fejem szét akar szakadni. Érzem, hogy van homlokom, hogy csak az van. A lázamat Tibrom csillapítja prizniccel ezerrel. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire is vagyok szerelmes a férjembe. Harminc akárhány év múltán így elesetten, nyúzottan - nagyon. Mindent megtesz, hogy megmaradjak. Azt mondja, hogy hová is lenne nélkülem. Hát még én magam nélkül. Talán megmaradok.

2016. február 22., hétfő

Svajda Anikó: Panni túrós sütije

Hétfő reggel meglepivel álított be Panni barátnőm, meg is lepődtem. A túrós sütiket alapból nagyon szeretem. Első ránézésre kicsit szegényesnek tűnt! Semmi porcukor, semmi szószi-mószi! Gondoltam magamban, gyorsan megkóstolom, amíg itt van, lássa a reakciómat! Ahogy a kezembe vettem, már akkor valami jót éreztem. Kellemesen puhának, fantasztikusan könnyednek. Ahogy az első falatot ízlelgettem, tökéletesen olyan kellemes íze volt, mint amilyet elképzeltem. Az egészben az volt a meglepő, hogy tészta sehol. Kellemesebb volt az íze bármelyik túrós piténél, s mindez tészta nélkül. És a porcukor sem hiányzott a tetejéről, kellemesen édes, vaníliás, citromos ízek tökéletes kombinációja a túróval. Mint egy tökéletes randi.
Nem csodálkozom azon, hogy a barátok mindig ilyet rendelnek. Én is ilyet kérek legközelebb is! Holnap:)

Seats2meet - Nagy Gabi

Ez annyira jópofa, hogy beemeltem az Araratba. Egyáltalán, hogy létezik ilyesmi a világban, míg mi itt sárgolyóbis sötétebb felén élünk, éldegélünk. Hajrá!

"Nem lehet azzal vádolni, hogy megszerettem volna Hollandiát vagy a hollandokat, de ma konkrétan leesett az állam.
Mivel napjaim nagy részét egyedül töltöm és fordítok, az egyedüllét-szeretetem ellenére néha emberek közé vágyom.
Tegnap beírtam a keresőbe, hogy "Utrecht digitális nomádok számára", és amit találtam, az minden várakozásomat felülmúlta.
Megelégedtem volna egy ingyen wifit biztosító, csendesebb kávéházzal, ezzel szemben most egy olyan co-working helyről írok, ahol jelenleg éppen kb. száz ember dolgozik körülöttem. Van álló munkára alkalmat adó asztal, babzsákfotel, kerek közösségi asztal, biciklinyeregből készült szék, amin két pedált is hajthat, aki akar. Minden asztalon konnektorok... gyors a wifi...
13 órakor ebédbüfé termett a helyhez tartozó kávézó jóvoltából. Az asztalon gyümölcs, friss paradicsom, uborka, alma, sajtok, bio ivójoghurtok, némi felvágott, kevert saláták magokkal, friss kenyér és péksütik szintén magokkal, kétféle leves és ivólé. A kávé és a tea egész nap elérhető.
Ja, a lényeget nem mondtam még.
Mindez ingyen.
Igen: jól olvastad. Nem kértek egy petákot sem a helyfoglalásért, se az ebédért.
Itt ugyanis a tudásoddal fizetsz, ha valaki igényli. 
Az online foglalásnál mindenki beírja, hogy mi a foglalkozása, éppen min dolgozik, és miben tud segíteni másnak.
Ha akarom, kérhetek az éppen itt dolgozó(k)tól webdesign tanácsot, nyelvtanítást, PR segítséget...
Attól függ, hogy ki van itt éppen, és mit tud.
Megkérdeztem a recepcióst, hogy ugyan mondja már el, ezt hogyan gazdálkodják ki.
A válasz: tárgyaló- és konferenciaterem-bérlés a fő profiljuk. Abból van bevételük. A fizető kliensek az ebédért is fizetnek. A keletkező bevételből meg "támogatnak" naponta vagy száz nomádot, és csak annyit kérnek tőlük cserébe, hogy segítsék egymást.

Ez a Seats2Meet, és más városokban/országokban is létezik.
https://www.seats2meet.com/"

Forrás: FaceBook, Nagy Gabi, Utrecht, Hollandia

Ne várd meg!

Amikor meghalok,
Nem kérek virágot,
Nem kérek a könnyekből,
Biztosan nem várom el az emberektől, hogy eljöjjenek tőlem elköszönni.
Ha annyira szeretsz,
Mire vársz?
Most küldjél virágot.
Most találkozz velem!
Ne várd meg, amikor elmegyek!
Ma szeress!



Panni 60 - köszönet Garai Zsuzsának

"Draga Pannikam!

Nagyon koszonom a meghivast, de csak gondolatban tudok majd veletek lenni.
Nem felejtettem el a szulinapod...Majd kuldok egy elektronikus lapot...
Ez lesz az elso szulinapod, amin a Rita mas formaban lesz veled, de veled lesz o is, meg edesapad is, na meg a sok kulfoldon elo rokonod. Csinaljatok kepeket !!!

Mi ujsag nalatok ? Javul mar az ido? Nemsokara jon a tavasz otthon is.

Nalunk minden valtozatlan. A Flora allas interjukra maszkal kulonbozo allamokba, a Fanni meg Thaifoldon van es a Peti meg GRE-ra keszul, illetve helyettes tanarkodik majd nalunk az iskolakorzetben. Mellette zenelget. Az anyosomeknal sajnos minden valtozatlan.

Nagy ertek a baratsagunk, felbecsulhetetlen ertek, immaron 31 eve. Emlekszem, amikor feljartatok paran a Kazinczyba tanulni. A Flora meg anyuval a hallban jatszott. Sokszor csak ott alldogalt az agyaban es fogta a racsot a cserepkalyha mellett. De regen is volt az, Pannikam. Sok viz lefolyt azota a Dunan... De barmi tortent is, mi meg mindig itt vagyunk egymasnak, ha tavol is fizikailag, de megis nagyon kozel lelkileg meg gondolatilag. Amen.

Megneztuk mi is itt a "Saul fia" cimu remekmuvet. Februar 28.-an lesz az Oscar unnepseg es szerintem ez a film megkapja a dijat. 1982-ben kapta meg utoljara Szabo istvan a "Mefiszto"-ert.

Sokszor csokollak,

Zsuzsa"

Forrás: Garai Zsuzsa válaszlevele Amerikából, 2016. február 19.

2016. február 21., vasárnap

Ljuda születésnapján

Ma van Ljuda (Люда) harkovi barátnőm születésnapja. Ne tudjátok meg, hogy mennyit kerestem. Már három napja hívom a mobilján, nem veszi föl. Tudjátok, vele mindig előre kell megbeszélni, hogy kapcsolja be a skype-ot, hogy beszelgethessünk egy hosszabbat. Ma hajnalban ráírtam a facebook oldalára latin betűkkel egy gratuláló szöveget, reménykedve, hogy elolvassa, mellékeltem egy fényképet is magamról, majd megmutatom nektek, hogy melyiket. Kiderült, hogy megtalálta az üzenetet. Láttam, hogy bejelentkezett a skype-ba, gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Hívtam egyszer, hívtam kétszer, semmi. Ilyen erővel akár ti is hívhattátok volna, ugyanilyen sikerrel jártatok volna.
Ma itt ebédeltek a fiaink nálunk, hirtelen és véletlen elhatározás volt váratlan sikerrel. Mesélem nekik, hogy hasztalan keresem Ljudát az éterben, nem tudom fölköszönteni születésnapján. Erre Dávid megkérdezi, letöltsem neked az orosz billentyűzetet az iPad-edre? Hát persze, mondom, miért, lehet? Így lett két perc múlva orosz betűkészletem. El tudjátok képzelni, mekkora öröm, hogy mostantól direktben írhatok oroszul? Ez annál is fontosabb, mert az utóbbi időben megerősödött az orosz-ukrán-örmény vonal. Megtalálnak a rokonaim és a barátaim.
Lefeküdtem vasárnap-ebéd-utáni-aludni egyet. Ritkán szoktam, de most valahogy rám tört az ólmos. Mármint a fáradság. Aludtam vagy két órát. Erre mit tesz Isten, a Ljuda ötször hívott a skype-on közben. Végül rám csöngetett telefonon, hogy vegyem már föl a skype-ot. Kicsit kalandosan, de sikerült a szülinapján egy félórát beszélgetnünk úgy, hogy ő látott engem, én őt meg nem, mert nem működött a kamerája. De ez legyen a legnagyobb problémánk...
Ja, kérem, nem lehet minden és mindenki tökéletes...

2016. február 16., kedd

Titkaink - Pintér Béla Társulat

Nem tudom megfogalmazni, csak érzem és tudom, hogy megint egy bitang jó előadást láttam Pintér Béláéktól. Tudnak valamit. Kevés díszlettel, inkább színészi eszközökkel, élő zenével, permanens dialógusokban jelenítik meg a történetet, amely majdnem mai a nyolcvanas évekből vitriollal jól megöntözve, de kritika a máról egyszerre, aminek következtében a nagyérdemű dől a röhögéstől. Pintér Béla írta, rendezte, az egyik főszerepet játszotta, énekelt, mikor kellett, a darab mindenese volt egyszemélyben. Csákányi Eszter és a többiek ismerősként köszönnek már vissza egyik darabról a másikra haladva. Röviden ez a Pintér Béla-féle recept megfelelően kigondolva, összeállítva, megfőzve, ízléssel fűszerezve, föltálalva, úgy elfogyasztva, hogy megnyaljuk utána a szájunk szélét, megköszönjük és megkérdezzük, mi és mikor lesz a következő fogás. Mert ebből a varázslatból bizony sosem elég.

A galambdúcban

Én nem is tudom, olyan ismerős, egyben fura minden. A dúc megvan. Falai épek, mégis mintha rogyadoznának. Ablakokon át még szűk a világ. Ajtó nyílik, kihussanhatunk hátra, ki az udvarba, föl a galambdúcunkat magába foglaló épület fölé. Leírhatatlan a szabadság érzete még akkor is, hogy jól tudjuk, csak ideig-óráig tart kószálásunk, azután nincs mese, vissza a dúcunkba.

Mert ez még a miénk. Kopott, poros, de a miénk. Tódozzák-fótozzák, mindig van mit javítani rajta. Csődörünk szerint nem jó benne semmi. Ezért aztán mindig történik benne valami. Újak jönnek, leginkább fiatalok, galambfiókák. Jobban csapdosnak a szárnyukkal, élesebb a szemük, nem túlsúlyosak, gyorsabban csipegetnek, munkára egyre éhesebbek. Csődörünk azt mondja, hogy terhelhetőbbek. Majdnem a végtelenségig. És bírják.

Azt nem bírom, ahogy a dolgok alakulnak. Mi régiek csak húzzuk az igát, közben semmi reakció. Akárha ott se lennénk. Levegők vagyunk nem súlytalanul a galamdúc sűrűjében. Mert igencsak sűrűn vagyunk. Egymáshoz ér a szárnyunk. Csivitelésunk, durrogásunk, burrogásunk olyan hangos bír olykor lenni, hogy saját gondolatainkat sem halljuk meg közben.

Ezenközben be-kijárnak az emberek a galamdúcunkba. Valóságos átjáróház az egész. Van, ki munkát hoz, van, ki munkát visz, ezutóbbi - bevallom -, éppen olyan ritka, mint a kockás galamb.

Egyszer láttam egy kockás galambot. Nagy volt, nagyobb, mint mi átlagosak, kocka mintázata volt tollazatának. Selymesen volt gyönyörű. Mikor a közelembe ért igyekeztem hozzáérni. Azt mondják, ha kockás galambot megérintesz, szerencséd lesz. Addig tollászkodtam, addig riszáltam magam ide-oda, míg csöppet sikerült.  Elmondhatom, hogy nem csak láttam, de meg is tapasztaltam e ritkaságot. Szerencsém viszont még várat magára.

Ettől még nem érzem magam értékesebbnek, de kis belső erőt ad a mostani kesze-kusza helyzet elviseléséhez. Mert, mondd, galambom, melyik galamb szereti a bizonytalanságot? A süketelést? A nem kimondását a valónak? Ki szereti sejteni, hogy nem szeretik? Vagy alig? És ki ne szeretne világosan látni? Még több dioptriával is? Maga körül a biztonságot tudni?

Pedig mostanság minden ami van, az nem biztonság. E bűvös állapot ködbe vész. Lassan elmondhatjuk, hogy ismertünk még olyan idős galambot, akinek volt egy másik galamb unokatestvére, aki hallott egy kósza berepülő galambról, akinek meséltek a biztonságról. Meg a kiszámíthatóságról. Ők még tudták, hogy a ma után biztosan eljön a holnap, azután a holnapután, meg az után is lesz nap meg betevő és jótevő. De jó is lehetett nekik. Visszasírjuk azokat az időket.

Mert ami most van..., hát arról jobb nem beszélni. Csiripelni sem jó. Pedig azt csiripelik a föntiek, hogy valami nagy van alakulóban. Ezért érezhetjük azt, hogy reng alattunk a galambdúc, beomlással fenyegetnek a falak. Pedig még valamennyire jó ez a közös melegség. Büdösség. Ismerősek a szagok. Tudni véljük, hogy ki-ki annyi méter, mint amennyi. Jó a pocsolya. Csak lehúz.

Nem így a hírek, amelyek folyosón lopakodnak, galamb fülekig eljutnak, fölkavarnak. Meg a pletykák, melyek suttogó hírek nyomán kapnak lábra, szaladnak sebesen, messze lehagyva hírt és annak hozóját. Pedig a galamb a szabadság, a jóllakottság, egy jó döglés mellett a létének, galambszaros létének bizonyosságát szereti. Tudni szereti, hogy szükség van rá. Hogy tetszik szárnyának rajzolata, a mód, ahogy tipeg, szárnyra kap és szárnyal. Nem szájal, csak ha muszáj, de imád burrogni, turbékolni vagy mi a szösz, mit csinál a galamb, amikor hangot ad ki vagy énekel, vagy egymással kommunikál. És visszajelzést kap magáról. Szárnyalásáról, ténykedéséről, sertepertéléséről. Mondjuk úgy, hogy a csődör horkant egyet. Vagy fújtat. Jelzi, hogy gyere ide, a hátamra szállhatsz, elviszlek valahová, mely út egyszeri lesz és a jutalmad. Vagy kirúg feléd és olyat, hogy attól minden galambnak galambinába szállna a bátorsága, amiért olyat tett, mi a csődörnek tetszését messze kerülte.

A galamboknak is szükségük van valamilyen visszajelzésre a galambdúcban, mely szűk, sötét, napcsöveken szökik be oda mutatóba a nap, és büdös, mert sokan vannak, és hol hideg van, de leginkább meleg, meg is lehetne ettől a bőr alá kúszó melegtől fulladni, ha néha valaki ki nem nyitná az ajtót...

És akkor huss, ki a szabadba, a levegőre, a napsütésre vagy az eső alá, mindegy is, csak ki, ki, egyre magasabbra, távolabbra mindentől, ami van, és közeledve mindahhoz, ami lehetne.

2016. február 15., hétfő

Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee fb posztja: 

(hogy végre valami olvasásra érdemes is kikerüljön ezen a szép napon...)

"23 évvel ezelőtt, a férjem megkérte a kezem, ez alkalomból elutaztunk Koreába, hogy bemutasson a szüleinek. Nagyon kedvesek voltak, igaz, akkor még nem beszéltem túl jól koreaiul, de azért elboldogultunk egymással. Anyósom iskolaigazgató volt, elvitt a munkahelyére, egy vidéki kisvárosba,(Bp méretű) ahol megmutatta az iskolát, amit ő vezetett és ő is tervezett meg, a bútoroktól a tananyagon keresztül egészen a mosdókig. Csupa, csupa gyerekekre szabott tér, szín, méret, szépség, tisztaság fogadott. Elámultam a sok kifinomult megoldás láttán és nagyra becsültem, hogy egy olyan Konfucionista hagyományokkal rendelkező országban, mint Dél-Korea, ennyire odafigyelnek a gyerekek igényeire és azon különösen, hogy ebből az iskolából milyen tudatosan vették ki a túlzott tekintélytisztelet tárgyi szimbólumait. Mutatta a tankönyveket is, szépek, színesek voltak, keveset értettem belőlük, de a látványuk igen megnyerő volt.
Sok évvel később, gyermekeimmel már átélve rengeteg nyomorát a magyar oktatási rendszernek, egy alkalommal csak úgy, nekiálltam kitakarítani anyósomék nappalijának a könyvespolcait. Akkor már mindketten hetven felett jártak, a ház egészének takarítása több volt, mint amit fizikailag elbírtak. Találtam én ott mindenféle kincset, gyermekkori fotót a férjemről, préselt virágot és apósom állami kitüntetéseit az üveggel védett vitrinekben. Számtalan vastag kötetet a gyógynövényekről, tele kínai írásjelekkel, a gombatermesztésről, lévén ez apósom hobbija volt. Egyszer csak a kezembe akadt egy eltérő színű és méretű, nem túl vastag könyv, láthatóan angol eredetiből volt koreaira fordítva. Belelapoztam. A Montessori metódust oktató szakkönyv volt pedagógusoknak. Poros, régi példány. Találtam még vagy tíz kötetet, végül előkerült az egész sorozat. Egyet megpucoltam és mentem anyósomhoz érdeklődni, hogy jól olvasom-e, ez valóban az aminek vélem és ha igen, hogy kerül ide? Ő egészen elpirult és kissé zavartan válaszolta, hogy emlékszem-e még az első találkozásunkra és az iskolára ami az ő tervei alapján lett átépítve, berendezve. Mondtam, hogy természetesen, hiszen az ember elsőre jól meg szokta nézni a leendő anyósát...Nagyot nevetett, Koreában ez a fajta nyílt őszinteség nem jellemző, de nekem mindig megengedték, sőt azt hiszem egy kicsit élvezték is, hogy ami a szívemen az a számon. Elmesélte, hogy akkoriban részt vett egy kísérleti csoport munkájában, és az országban az ő iskolája volt az első, amelyben a gyakorlatban is bevezették ezt az oktatási módszert. Körbejárták Európát, megnézték melyik ország, hogyan tanít, mi az, ami ebből az ő kultúrájukba is átvihető és megtették. Sokan ágáltak ellene persze, sokat kellett küzdeni a megvalósításáért, de minden kezdeti nehézség ellenére kivitelezték az elképzelést. Visszaszámoltam, és rájöttem, hogy első találkozásunkkor ő már hatvan felett járt, emlékszem, hogy számítástechnikát tanult és angolt. A Montessori metódust akkor nem említette, de a takarításkor, jó tíz évvel később, elmesélte, hogy ez az oktatási módszer őt akkor mennyire megragadta, angolt is azért tanult, hogy eredetiben is olvashasson szakirodalmat. Megdöbbentem. Itt ez a csepp, idős néni, aki semmiben sem tűnt másnak, mint a korabéli nagymamák és lám, most ragyogó szemmel mesél nekem valamit, amit ő ott, az akkor még korántsem gazdag Koreában bevezetett, amiről én csak évekkel később hallottam, hogy egyáltalán létezik.
Ma a szövegértésben, a matematikában és minden létező oktatási felmérésben a dél-koreai középiskolások világelsők. Ma is a GDP több, mint 7%-t fordítja az állam közoktatásra
Később, már ott élve, ellestem tőlük, hogy az újat, a jót mindig meg lehet tanulni, minden társadalomba lehetséges adaptálni és minden életkorban lehet nagyszerű dolgokat tenni. Sokaknak kell akarni és e mögött az akarat mögött muszáj, hogy ott legyen a jó cselekedet határozott alapokon álló szándéka és az a gondolat, hogy nem magamnak ültetem a diófát, de mégis nagyobb örömmel teszem, mint bármi mást. Akkor semmi sem lehetetlen..."

Forrás: Lovas Zoltán, facebook

2016. február 14., vasárnap

Föld S. Péter: Nektek balhé, nekünk a hazánk

"Nektek balhé, nekünk a hazánk.

Nektek Wass Albert, nekünk Radnóti Miklós. Nektek bűnszövetkezet, nekünk szülőhazánk e lángoktól ölelt kis ország.

Nektek Hóman, nekünk a cipők a Dunaparton.

Nektek túltolt bicikli, nekünk oktatás, tudás: a gyerekeink jelene, Magyarország jövője. A ti világotok szolgákat akar, a miénk szolgálni úgy, hogy közben nem hajlandó szolga lenni.

Nektek terrortörvény, mi szabadnak születtünk.

Nektek Quaestor-ügy, Pasa Park, stadion, letelepedési kötvény, kaszinó, föld, trafik, és minden, ami mutyi. Nekünk egy olyan ország, ahol a gyerekeink velünk élnének, s nem menekülnének el előletek.

Nektek balhé és csőcselék, mi arcokat látunk, és emberi sorsokat.

Nektek Klik, Hoffmann Rózsa, Czunyiné, kréta és vécépapír – nekünk iskola, ahol van mit és kitől tanulni.

Nektek nagy és gondoskodó állam, nekünk szabad emberek okos, gondolkodó gyülekezete.

Nektek a csókosoknak kiírt pályázat, nekünk a valódi verseny. Nektek a másként gondolkodó legyőzendő ellenség, nekünk ellenfél, akit vitában kell meggyőzni.

Nektek migráncs, és terrorista, nekünk menekült és ember. Ti terrorveszéllyel riogattok, nekünk ti vagytok a terror és a veszély.

Nektek minden nagyon szép és minden nagyon jó, ti mindennel meg vagytok elégedve. Nekünk hosszúak a várólisták, félünk a kórházi fertőzésektől, féltjük a túlhajszolt orvosokat és ápolókat.

Nektek európai szintű az egészségügy, mi félve megyünk a kórházba, mert nem meghalni akarunk, hanem meggyógyulni.

Nektek a korrupció a kormányzás maga, nekünk az a meggyőződésünk, hogy nem szabad lopni.

Nektek Felcsút, nekünk Budapest, Miskolc, Szeged, Debrecen: az ország.

Nektek a kisvasút, a mi gyerekeinknek a nagy utazás. Ők nem csupán Bicskéig mennek, vagy Lovasberényig, számukra Anglia, Németország a végállomás.

Nektek túltolt bicikli, nekünk túltöltött pohár.

Nektek lassan végetek, számunkra még csak ezután kezdődik."

Forrás: Most & Itt, Föld S. Péter blogja, 2016. február 13.

Lovas Zoltán: Karnevál után

"Velencében is szép idő lesz ma... a karnevál végével nyugalom száll a lagúnákra. A tavaszi turistaözön előtt szusszannak egyet a bennszülöttek. Tul képp ilyenkor érdemes odamenni. Nincsen már ködös hideg tél, nincsen még forró levegőtlen és büdös nyár, nincsenek mér és még turisták. Csend van. Lehet fotózni, a bágyadt napon kávét inni, ábrándozni, egy könyvet olvasni, elnézni a gondolások hátát, amint kajlán hajtják a csónakokat, az öregeket amint szatyorral bandukolnak, kis árnyakat és nagy fényeket, korai fűszálakat és virágokat, a templomok fehér, rózsaszín szürke köveit."

Forrás: FaceBook

Valaki mondta - Richard Gere

"Edd a finom ételt. Sétálj a napsütésben. Ugorj az óceánba. Mondd ki azt az igazságot, amit rejtett kincsként őrzöl a szívedben. Légy bolondos. Légy kedves. Légy furcsa... Semmi másra nincs idő."

Richard Gere

Forrás: FaceBook

2016. február 13., szombat

Király Gábor: Rögök

"Ezt a Király Gábor verset szavalta ma, a pedagógustüntetés résztvevőinek, a Kossuth téren, közvetlenül a himnusz után Galkó Balázs. Úgy mondják...ötvenezren hallgatták.
"Ha éltél már földbe vájt putriban,
s ettél a családdal lopott pörcöt,
elmondhatod, szerelmes fiam,
meglelted, hol lakik az ördög.
Mikor a lányod lázasan köhög,
s hideg vized van gyógyszerek helyett,
s az oltárkép is a szemedbe röhög,
nem kérded többé a miérteket.
Ha mit tegyél hogy élj, nem is tudod,
s mindeggyé válik, feljön-é a Nap,
s kinek se kell, ha tested árulod,
és semmid sincs, mit elraboljanak,
mikor mögéd néz az, kivel beszélsz
annyira unja ócska életed,
akkor leszel csak eléggé merész
bicskával kérni ki a béredet."
Forrás: Király Gábor: Rögök"
Köszönöm, Lovas Zoltán!

Kedves Juli!

Kedves Juli!

Talán érdekel, esetleg elolvasol, neked írom ezt a levelet.

Most főznöm kellene. Nem baj, majd megesszük a maradékokat. Van egy kis zöldborsó főzelék csirkehusival a hűtőben, meg a múltkorról diós kalács. Jól van, akkor nem halunk éhen, és mégis házi koszt. Abbahagyhatná már ez az eső. Másfél órája az esőben egyszál télikabátban, kapucnival a fejemen, azért a jóból is megárt a sok. Az esernyők szépek, színesek, vizesek, alig látom a kivetítőt. Most valamelyik még jobban föltartja a fekete ernyőjét, szinte teljesen eltakarja a kilátást. Hallani még hallok. Hallom a rettenetet, ami a tanároknál, az iskolákban, az egészségügyben van. Hallom a milliókat, milliárdokat, amelyeket tőlük elvesznek, hogy más zsebekbe, egyéb tiszavirág életű projektekbe vándoroljanak. Szörnyülködöm. Úgy szisszenek föl a hideg, rideg tényekre, mint akinek elefánt lépett a tyúkszemére. Egy egész csorda. Ha már érzek, akkor együttérzek. Nem tudok máshogy.

Még mindig esik. Érzem, hogy a kabátom engedni látszik a kitartó esőnek, egyre jobban átázik, fázni kezdek. A szociológusnő, Varga Andrea, meg a második szónok, valamilyen Gabriella, Sándor Mária, a fekete nővér nagyon jól beszélnek. A vérem gyújtogatják, meg a hátamon borzolják a szőrt. Úgy odacsapnék valahová, ahol értenek is nemzetünk nyelvén, magyarul, hogy elég volt! Álljatok már neki normálisan dolgozni, hogy a szahart, mit évek óta összehordtatok, a termőföldeken szórjátok szét. Teremtsetek végre normalitást.

Esik, a fenébe is, hogy mennyi eső tud esni. Valaki férfi beszél, s jól. Majd a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója kap szót. Odavág szóval, kesernyés hirdetési mondatokkal, amelyek szerint egy honi képzett tanár Londonban mosogasson inkább. Ha hallaná valaki ott bent a kívül gyönyörűen gótikus, belül rothadó Parlamentben, és még köze is lenne a témához, hát bizisten nem szívesen lennék a helyében. A miskolci Hermann Ottó Gimnázium igazgatója mesét mond, amelyben mindenki behelyettesítheti a mai arcokat, kinevetheti a szituációt, de inkább sírhat fölötte. Hat a vitriol. A bőröm alá kúszik, megbirizgál. A tenyeremet viszketi, a hajam égnek áll, kincstári formám oda, úgy behúznék valakinek, ha ez kell ahhoz, hogy történjen már végre valami.

Főzés, takarítás, egyéb házimunka, szombati délelőtti ejtőzés helyett a lábam meg a szívem kivitt a Kossuth térre, és ott is tartott egy jó ideig. Jól eláztam az eső alatt, de egy idő után észre sem vettem. Egyfajta jó érzés fogott el, hogy ott voltam és ennyi és ezek között az emberek között voltam ott. Olyan szakmákban dolgozókért, ügyekért, amelyek mindenkit személy szerint, a családján, a gyerekein, az unokáin, az ismerősein, a barátain keresztül érintenek. Ebben az Európa legközepén fekvő csöppnyi országban egyetlen embert sem hagyhat hidegen a tanárok, az iskolák, az oktatás, a gyerekeink, az ő gyerekeik, meg a gyerekeink gyerekeinek gyerekeik jelene és jövője.

A fene bánja már az esőt. Felőlem máskor ilyen ügyeknél akár piros hó is hullhat, ott és
amikor, a nyakamba.

Gondolom, ma délelőtt ott voltál, akár láthattalak is a nagy tömegben.
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!

Puszil:

Szegő Panni

Jut eszembe - tanárok

Mondom anyámnak:

- Mindenkinek volt jó tanára, az életében egy biztosan volt. Nekem, hál' Istennek, több is. Emlékszel a Lábas Marika nénire az Általánosból? Németet tanított nekünk a németes osztálynak és az ofőnk is volt. Neki köszönhetem a színvonalat a németben, a nyelvszeretetemet, meg hogy tovább akarjam tanulni. Azután jött a Szmollény Éva néni, a gimis németes osztályunk német tanárnője. Rátett több lapáttal és azt mondta, hogy ha igazán meg akarsz tanulni vagy jól akarsz végezni valamit, akkor tegyél rá egy lapáttal. Ha fölad valamennyi háefet, akkor tegyél rá egy lapáttal és csinálj meg még pár példát, akkor marad meg, akkor ragad meg egy életre és akkor lesz igazán elvégezve, mert odatetted magadat. Lábas Marika és a Szmollény szellemisége kísér mind a mai napig a német nyelvi világban, kultúrában, partneri körben, az angolszász világban, az oroszoknál a családi és baráti, egy rövid ideje a te baráti körödben is, fölvállalva őket is egy csöppet, mert látom, érzem, hogy mennyire el vannak Ritátlanodva. Amikor igazabb tanári fájdalmakról hallok, akkor eszembe jutnak a saját tanári nagyságaim, akik formáltak, alakítottak olyanná, amilyen ma vagyok, akkor nem tudok mást csinálni, mint melléjük állni esőben, hóban, hidegben, nyúlós-nyálas időben, mindegy mikor.

- Reméltem, hogy a családból lesz valaki, aki ott lesz mellettük. Xenia, az anyám is tanárnő volt, matekot és fizikát tanított, szabadidejében korrepetált. A szegény gyerekeket ingyen vállalta, de a buta, gazdag gyerekek szüleitől megkérte a munkája árát. Mondta is nekünk, hogy ők fizetik meg a szegények ingyenes korrepetálását. Xenia matek korrepetálásáin ülve tanultam meg ilyen jól fejben számolni, hiszen a gyerekekkel együtt tanultam otthon a szoba sarkában a földön ülve babázgatás közben. A megoldásokat mindig előbb tudtam, de nem kiabálhattam be anyunak, hogy ő is tudja, hogy én tudom. Drága anyám, mennyit küszködött a tanulóival és velünk. És nézd, itt vagyok. A piacon az árusok egyike sem tud becsapni, mert előbb tudom, mennyit kell fizetnem, és amikor jóval többet akar tőlem, az öreg és bolond nyugdíjastól kérni, akkor bemondok egy összeget, és megkérdezem tőle: ennyi jó lesz? Látom, ahogy jár az agya, oszt, szoroz, gyököt von, azután elfogadja tőlem a pénzt. Xenia itt él bennem a számokban, a napi számolásban is. Menj, menj csak drágám, a tanárok, a Lábas Marika, a Szmollény, az anyám megérdemlik, hogy ott legyél velük.

2016. február 12., péntek

Lovas Zoltán: Nosztalgiázom

Ezeket nagyon szeretem a Zolitól. A skeccseit. Azt sem tudom, hogyan kell írni, csak érzem. Ecsetjével hamarjában felrak néhány színt. Rövidet, színeset. Keveri-kavarja, majd kész az odavetett kép. Tájkép. Pillanatfelvétel. Portré. Egy hangulat a letűnt időkből, amely annyira ismerős. Mert az enyém is.

"Mit tagadjam, nosztalgiázom...
Ez egyfajta menekülés a jelen elől, persze, de nem csak az. Az áldottban - mert az volt! - így utólag látszik, jó volt élni. Mármint a tudatlan, egyszerű, átlagos kisembernek. Amilyen akkor én is voltam. Na, meg persze a fiatalság, és megszépítő messzeség az időben... Szóval van rá ok, hogy elnézzem az ehhez hasonló képeket. Fáj a szívem tőle. Meg otthonos érzés is, "az én világom", - mondja egy jóleső hang... a képen a kislány... 10 évvel később az én lányom pont ilyen volt, és ilyen labdája is volt. És ez a kifakult színű balatoni strandfű... vagy akár a labda, ami vizesen olyan síkos volt, hogy csak. Meg a háttérben a padon az asszonyok. A Balaton... nyár a Balcsin. Délben az üdülőben A és B menüvel, és utána a 2 órás csendespihenő. Este a Táncdalfesztivál vagy a Ki Mit Tud? aktuális zenéivel. Azok a két hetek... mit nem adnék érte, ha csak egy ilyen két hétre is, de visszamehetnék.
Hm, hát igen az én hazám, a mi hazánk. Nagy kohézió ez, volt ez. Mi lesz a mi gyerekeinkkel. Vagy az ő nemigen megszülető gyermekeivel? Nekik milyen hazájuk lesz egyszer, amire majd fájó szívvel, sóvárogva tudnak visszagondolni? EZ itt, ami ma van??? Kizárt."

Forrás: FaceBook, 2016. február 12.

2016. február 10., szerda

Egy levélváltás Zolival

Kedves Zoli!

Kötésképpen elmondom, hogy tőlem kaptad búcsúzáskor a plüss kutyát, az Ararat-blogomban is írtam rólad, ill. veszek át tőled rövidebb írásokat, amelyek mélyebben megérintenek. Ha nem is ennyire intenzíven, de foglalkoztat, ami az országban, körülöttem, közvetlen környezetemben zajlik. 

Becsukhatnám magam mögött az ajtót, kizárhatnám a zavaró világot, esténként éjszakára ezt teszem, de az új nap visszavisz a tegnapba, megspékelve az aznapi anomáliákkal. Minden nap történik valami addig soha nem látott, égbe kiáltó bűn, amitől egy ország gyomrának szinte egyként kellene forognia. Semmi nem történik. Helyi bozótharcok folynak, elhalnak. 

Beépült erkölcsömbe a közerkölcs? Meghunyászkodom? Félteném tyúkszaros létem, állásom, halovány egzisztenciám, hogy még kihúzzam az öt évet nyugdíjig? Megszűrve megyek tüntetni, csak nehogy kiszúrjon a multim? Hasonszőrűekkel puffogtatom ki a problémáimat, eresztem ki a gőzt? Hiszen az elvakult, nem elvakult jobbal nem tudok mit kezdeni, nem meggyőzhetőek, mintha nem egy országban élnénk. 

Hallgatom az ötleteléseket a kilábalásra:
- teljes körű összefogást, 
- csak Gyurcsányt ne, 
- vadonatúj pártot, arcokat, 
- női vezetőket, stb. 

Itt ülök sehova sem tartozva, csak magamhoz, elveimhez, erkölcsiségemhez, amely köszönő viszonyban sincs a jelenlegi rezsim példamutatásával. Nem vagyok elbizonytalanodva, csak elanyátlanodva. Mintha ellenem lenne a kormányom. Szeretné, hogy ne legyek. Ellenkező véleményem van, más elképzeléseim vannak. Mindjárt nyugdíjas leszek. Hát ne legyek. Dögöljek meg. Mert a létrehozott egészségügyi keretek csak arra jók, tisztelet a kivételnek. Az utált más vagyok örmény, zsidó felmenőkkel. Három gyerekem közül a második távozik külföldre. Be vagyok zárva az országba koromnál fogva. 

Hideg a város, kövesednek a terek, csökken a zöld. Van a zene, a lektűr, a kirándulas, a maradék család-torzó, a baráti társaság, a külföldi utazás, a hobbik, az írogatás.. Remény nelkül egy változásra. Mert a kormány a kezükhöz ragadt és még ragasztják. Én meg nézem tehetetlenül az össznépi asszisztálást. 

Nincs egzakt kérdés és csak kérdés van. 

Köszönöm figyelmedet. 

Szeretettel üdvözöllek: 

Szegő Panni

Válasz: 

Hali. 

Ezt én is írhattam volna, kivéve h az örmény és a zsidó helyére mást írtam volna. 
Jah., Ez van. Szar ügy... 
Pár éve azt mondtam az osztálytársaknak, hogy mi még szegénységben nőttünk fel, elvagyunk lekváros kenyéren és a könyvtárban is. 
 
Akinek jók a génjei kibekkeli. 
Akinek nem az belehal.


Jut eszembe - Vízöntők

Nem mintha hinnék a Zodiák jegyekben, de a Vízöntőket szeretem a legjobban. Ami így kimondva tök hülyén hangzik, hiszen szívem elég tág, nagyon sokan beleférnek, benne is vannak egyéb jegyűek, és mégis. Ezek az emberek valahogy egy csöpp fokkal kedvesebbek a szívemnek. 
Baráti körömből most a Juciról derült ki, hogy ő is az. Igen, így visszagondolva, elmerengve Juci fölött, elmondhatom, hogy ő sem ítélkezik az emberek fölött. Meghallgatja őket. Elgondolkozik problémáikon, gondjaikon, és megpróbál épkézláb megoldásokat hozni. Rábízza az emberre, hogy mit kezd velük. Az sem bántja, ha nem veszik komolyan fáradozásait, de az sem rengeti meg, ha elfogadják tanácsait. Olyan kiegyenlítő alkat. Kiegyensúlyozott. Mintha már megjárta volna az Élet bugyrait: lett volna sokszor lenn, de fenn is, így aztán nagy vonalakban és részleteiben tudja, mire kell odafigyelni, mire teljességgel fölösleges. 
Egy Vízöntővel ne játszd meg magad, nem éri meg, átlát rajtad. Nem sértődik meg, ha a köröket futtatod vele, de magában megmosolyog. 
Jó vele beszélgetni. Olyan nagyvonalúan semleges, ugyanakkor széleskörű ismeretekről tesz tanúbizonyságot. Meg tud lepni és meg is lep azzal, hogy mennyi mindent tud és mi mindenhez ért. Úgy érzed, mintha nem is egyszer élt volna a Földön, s ő - mi téged most nyomaszt -, már sokszor megemésztette, meg- és átélte, ezért érezheted megnyilvánulásait annyira hitelesnek, meggyőzőnek.
Mondhatnám, kevés jobb dolog van a világon, mint egy igazi Vízöntővel valódi barátságban lenni. Az olyan nem mindennapi, értékes, egyszer s mind megismételhetetlen, olyan nagyon jóóó.
Persze az is igaz, mint amúgy minden más esetben, a Vízöntőknél a kivételek arra valók, hogy a szabályt erősítsék...

2016. február 8., hétfő

Amikor Tomit látom

Szívem szerint mindenkinek megmutatnám a filmeket, amelyek Tomiról készülnek. Olyan energikusak, életvidámak, jókedvűek. Mint amilyen Tomi maga. Amikor beszél, magáról, napjairól, teendőiről, az életéről mesél, egyáltalán beszélget valakivel, mosoly játszadozik az ajka körül. Mintha egyenesen oda született volna az a mosoly, olyan természetes és magától értetődő. Pedig biztosan sok kemény munka, ütközés, a világ fizikai megtapasztalása, csalódás lehet mögötte. Egy olyan ember mosolya, akiről csak x-dik körben vesszük észre, hogy vak. Talán arról, hogy bottal közlekedik.
Már az sem egészen kincstárian kopogós. Inkább rohanós és tudatos. Tomi amikor megy az olyan, mint aki már tudja az utat, fejben lejátszotta, fizikailag megtette, most is csak a rend kedvéért van vele a bot. Arra a csöppnyi eshetőségre, hogy valami változhatott az úton legutóbb óta. Idegen helyen Tomi inkább fogja valaki vállát a jobb kezével. Együtt haladnak. Aki elől, egy fél lépéssel előbb, az a maga tempójában, talán egy fokkal lassabban, odafigyelve, Tomira figyelve. Halad az úton, lefele vagy fölfele megy a lépcsőn, mennek, ő és az ő bal vállát a jobb kezével lazán fogó, érintő Tomi. Mert ez a tartósabb mozdulat is olyan érintésszerű, olyan kedves, olyan nem tolakodó, olyan, amit előre megbeszéltünk és csináljuk, vagy mert már többször csináltuk, úgy természetes, ahogy van. A botos, vállas közlekedésből adódik, hogy Tomit nem igyekeznek átal vinni az emberek az út egyik oldaláról a másikra. Mert olyan önálló. Olyan szuverén. Láthatóan tudja, hogy mit akar. Honnan hova akar eljutni. Tudja, hogy mit akar csinálni. Nem is szeretne, hanem akar valamit. Olyan hangsúlyosan. Olyan eltökéltséggel és elhatározottsággal. Tele önbizalommal. Életkedvvel. Célokkal.

Amikor ezeket a Tomiról szóló filmeket nézem, amelyek persze egy embernek az oldalait nyitják egyre plasztikusabban meg, egyre árnyaltabban mutatják, hogy lehet élni és hogyan lehet élni. Sokkal kevesebb gondod mellett  - gondolja az ember néha -, hogy itt a vége az életének, már nem érdemes küzdeni, mert belefáradt, mert legyűrték a vélt vagy valós pofonok, akkor Tomi a maga kozmikusnak tűnő problémájával, handycapped-ségével, hogy vak, hogy nem lát, hogy nem látja a maga fizikai valóságában a világot, csak képzeletében képezte le magában azt, veszi magának a bátorságot és él.  Él minden percben. Él célokkal. Él az arcán futkározó, hol kibukkanó, hol csöppet rejtőzködő mosollyal. Él úgy, mintha mi sem történt volna, látó vakként a sokszor vakon rohanó élők között.

Amikor nézem a Tomiról szóló filmeket, melyek száma egyre szaporodik, mert úgy látszik más is észre vette, filmes szemmel vette észre, hogy van itt egy ember, akit meg kéne mutatni a világnak, de legalábbis a látóknak és nem látóknak. Nem kell körülötte nagy hűhót csapni, egyszerűen forgatni kell róla filmeket, hagyni kell mozogni a saját ritmusában, a saját közegében, hagyni kell, hadd beszéljen, mert azt nagyon tud, mert mindenről van mondandója, mindenről van véleménye, mindenhez hozzá tud szólni. És ennyinek már elégnek kell lenni egy filmecskéhez. Egy másikhoz is. Meg egy harmadikhoz. Csak menjen, ő tudja, mit csinál, csak beszéljen, csak játszadozzék ajkán a mosoly, mely olyan, mintha hozzá nőtt volna, mert Tomi olyan, akire bárhogyan is, de oda kell figyelni. Nem azért mert kell, kötelező, hanem mert ő olyan. Komoly. Céltudatos. Tudja, mivégre van itten. Tudja azt is, hogy mit beszél. Vagy mit zenél. Mert egyértelműen zene van körülötte, és nem is kevés. A zene, a gitár, a csapat, az együtt zenélés, a hobbi, amely lételemmé, szerelemmé nőtte ki magát. A zene, amelyben mindenki vak és Tomi a látó. Zenét szerez, ír, előadja, elénekli, zenei mindenes.

Amikor Tomit látom a filmeken, akkor eszembe jut, hogy nézd meg a fiát és olvasd el az anyját. Mert hogy a Szegény anyám, ha látnám regényben, életrajzi könyvben Sándor Erzsi, Tomi anyukája megírta, hogy hogy is lett Tomi. És ha nem olvastam volna el, mint ahogy elolvastam, tudnám, Tomi nem véletlenül olyan, mint amilyen...

2016. február 7., vasárnap

Vízöntőimnek

https://m.youtube.com/watch?v=fewRSNwR5BM

Vízöntőimnek adtam volna ajándékba Barbra Streisand egész estés koncertjét, amelyet kettőezerkilencben adott a Village Vanguard-ban. Kerestem az egész koncertet, de csak darabokat találtam a Youtube-on. Pedig létezik, hiszen az egyik születésnapomra megkaptam egy kedves barátomtól, aki jól tudta, hogy mennyire szeretem Barbra-t, van is egy-két koncertem tőle, amelyek annyira speciálisak, közeliek Barbra-hoz, a dalaival, az összekötő szövegeivel, a kiemeléseivel, meséivel múltjáról, dalairól, életét meghatározó személyekről, lett légyenek zenészek a színpadon, vagy dalszerzők, szövegírók, vagy egyszerűen barátok, pályatársak.

Szövegei, mondanivalója, nevetései, kikacsintásai, összenézése a közönségével, artikulálása, éneklési, szövegmondási technikája, mely olyan, hogy egy külföldinek is érthető, ha eléggé odafigyel rá. Ilyen hang, ilyen szöveg, ilyen stílus Barbra Streisand, aki éppen olyan egyedülállő, mint Vízöntőim, a Zodiák jegyek legjobbikának kitűnő képviselői:

Sanyi öcsém, Csöppem, Mártám, Edit, Dávidom, kábé egy hét múlva Imim, Kingim, Dóri, zárásként Ljudám, talán, bár ő már épphogy Hal vagy a Vízöntők fináléja

egészséget, boldogságot nektek, örülök, hogy ismerhetlek benneteket. Kivételeseknek tartalak benneteket, nagyon mély embereknek, érdeklődőknek, megfigyelőknek, megemésztőknek, akik úgy eresztik át magukon a világot, hogy közben nem gyúrják át, nem dózerolják le, ám hozzáteszik magukat, nyíltsággal, barátsággal, úgy teszik teljessé, szemükön át nézve megismételhetetlenné, egyedivé.

Vízöntők, dátumilag már meghaladtak, dátumilag ma, vagy dátumilag még előttünk állóknak, kívánom nektek a legszebbeket, legjobbakat, maradjatok meg magatoknak olyannak, amilyenek vagytok, a legjobb csillagjegyben, és maradjatok meg nekem rokonságban, barátságban míg élünk.

Sok szeretettel:

Szegő Panni

Dávidnak

Drága Dávidom!
Ha már nem találkozunk ma, és ha mégis találkoznánk, kívánom neked a legszebbeket, legjobbakat születésnapod alkalmából, erre az elég kerek dátumra, egészséget, boldogságot kívánok, meg hogy teljesüljenek elképzeléseid, élő álmaid.
Érezd magad nagyon jól ezen a szép napon, amely a tíz fok körüli hőmérséklettel tavaszias napot ígér, délelőtt sok napsütéssel.
Igyekszem kinn tölteni a nap egy részét, friss levegőt szívni, napfürdőzni. Gondolok rád sokat közben. Azt gondolom majd, hogy milyen gyönyörű idővel ünnepel téged a nap és mennyire kiéhezett rá a természet, amely persze még aludna, álmodná téli álmát így február elején, de néha kibillenni kénytelen és a tavaszt, a közelgő tavaszt érezteti földön, levegőben, derűs égben.
Tegnap a Hajógyári szigeten sétáltunk. Éppúgy élveztük a napot, az elszórt pamacsokat az égen, hallgattuk a fejünk fölött elhúzó repülőgépek zaját. Nem direkt haladtunk úgy az úton, hogy amikor a dübörgésre fölnéztünk a gépek majdnem vagy teljesen fölöttünk húztak el. Latolgattuk, hogy túlélnénk-e, ha egy óvatlan utas kiengedett volna egy üres kólás üveget a gép ablakán, mint az Istenek a fejükre estek mára klasszikussá lett filmben. Itt vagyok, látod és neked írok, ezúttal semmi katasztrófális sem történt, az üres kólás üvegből sem ittuk ki a maradék csöppeket.
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz, te tudsz!
Millió puszi és nem csak ezen a te napodon:
Anyu, Apu

2016. február 6., szombat

Lovas Zoltán szerint

"és tudjátok néha az oly egyszerű kis dolgok hoznak derűt az ember lelkébe... például amikor egy régóta használt kis fehér láboson hirtelen felfedezi a szem, hogy búzakalász virít rajta... vagy, hogy az ablakban nevelt retekpalánta levele megint nőtt... vagy hogy a magam rakta kályha körül micsoda romantikus disznóól van éppen... vagy hogy a téli gyümölcsök egymás hegyén-hátán kiadnak egy csendéletet. S mindehhez nem kell más csak fény, sok sok, beszűrődő napfény. Meg a tudat: még 3 kurta hét és itt a március, itt a tavasz... újra át fogok menni a régi bécsi út túlfelére, a Gerecse tövébe, látni a végtelen vetéseket."

Forrás: Facebook, 2016.02.05.

Sándor Erzsi - Kőrösi Zoltánról

Dolgoztam a szerkesztőségében, ültem az asztalánál, még a Szívlekvárjához is volt egy kevés közöm. Amikor átciánoztak a Petőfiről ő szó nélkül sietett a segítségemre. Nagyjából megmentett. Onnantól értettük egymást. Könnyű lelki tartással próbáltunk túlélni és bírtuk, hogy tudjuk egymásról, még elismeréssel csettintettünk is: jól kibabrálunk mindenkivel. Zoli, sose mondtad és én sosem gondoltam, hogy van ára a könnyű, lelki tartásnak. Te raktározod a bántásokat, a csalódásokat, az átveréseket és nem mindent gyógyít be a családod és Csoki, akivel annyira nehezen követeltétek ki egymást. Decemberben a szokásos Mikuláskor és azóta is a Ferenc téren kutyázás közben az látszott, hogy minden kerek, végeredményben élhető, bírható, a dolgok valahogy elrendeződnek. Könyv jelenik meg, gyerekversek is, ki gondolná. Nem bízod hülyékre a még tervbe sem vett unokát. Zoli ez most képtelenség. Nem tudnál rá egyetlen jó lekonfszöveget sem. Pokolian fáj.

Forrás: Facebook, 2016. február 6.

2016. február 5., péntek

Bárkibármikor - Pintér Béla Társulat

Ezt most nem is tudom rendesen megírni, basszus, pedig ká jó volt a Pintér Béla-darab a Bárkibármikor, a mai életről, drogról, piáról, szerelemről, kapcsolatokról, fizikailag sérült, handicapped emberekről, többek között, kisiklott életűekről, út- és társkeresőkről, az életről, reményről, jövőről, de leginkább erről a mi kis kib.szott jelenünkről, stabil nagyival középen, aki azért egy kicsit kizökken, nem emlékszik mindenre, időben visszaképzeli magát valahová a régmúltba, névelőket cserél össze murisan, de azért imádnivaló és a Csákányi Eszter játssza, akkor meg pláne, közben a sérült Krisztiánt alakító Friedenthal Zoltán zseniálisan rángatózik ide meg oda meg amoda, és nem zökken ki a szerepéből, bocs, a betegségéből, míg a tolókocsis Rita notóriusan cserélgeti szerepét a gyógytornász Natasával, Roszik Hella a Szamosi Zsófiával, oda s vissza, vissza és oda, középen meg ott van Árpád a családfő, maga Pintér Béla, aki a fiát manageli, az anyját, meg a családhoz csapódó lányokat, s közben a társulat, az a pont öt személy a színpadon egyedül, duóban, trióban, kvartettben vagy kvintettben dalra fakad élő zene mellett, ami először tök furcsa, de a néző ember egészen jól megszokja, hiszen amúgy a dumák folytatása az ének, úgyhogy ezen sincs mit kiakadni, hanem hatalmasakat lehet röhögni, meg nem, amikor nem, akkor nem, amikor meg mégis, akkor dől az ember a röhögéstől, szóval a darabot jól megnézni kellene, odafigyelve, rácsodálkozva, mert az ember ilyet nem mindennap lát és mert bitang jó, annyira, de annyira, hogy ihaj meg csuhaj, még szerencse, hogy februárban valamikor megyünk a Titkainkra, szintúgy Pintér Béláéktól, van, aki arra esküszik, én meg már erre is, ugye megmondtam, hogy nem bírom rendesen megírni, pedig ká jó volt, aki nem hiszi, vegyen hozzá fáradságot és járjon utána, rontom-bontom, uff, én beszéltem, valamit, Pintér Béláról meg darabjáról.

Egy mosoly margójára

Van az úgy, hogy az ember meglát valakit és örül. Mert régen látta. Mert szereti. Meglátja az ember a másikat és önkéntelenül elmosolyodik. Mert nem tud ilyenkor mást tenni, mint mosolyogni. Meglátja az ember a másikat, megböki valami belülről, elindul a mosoly onnan legbentről, jön, jön, egyre jön, míg jóízűen szétterül az ember arcán. Talán nem is tudok róla. Csak érzem. A melegséget a szívem tájékán. A jóleső előre-érzést, hogy mindjárt mosolygok egy jót, egy egészségeset, egy magával ragadót. Mert nem tudok mást csinálni, ha olyan embert látok meg, akinek nagyon örülök. Mert eszemet sem tudom, mikor láttam, és mert szeretem. Hát így vagyok ezekkel a kéretlen, aranyosan szemtelen, kedvesen tolakodó, mindent elsöprő mosolyokkal. Meg azokkal, akik kiváltják belőlem.

2016. február 3., szerda

Jut eszembe - A Sándor

Tudod, van ez a Sándor Erzsi. Nem mondom, hogy mindent csípnék rajta, globálice az összképet viszont igen. Csöppet meghatározó személyiség az életemben. Semmi közös pont, alig találkoznak útjaink, de odafigyelek rá. Amikor cikket ír. Amikor műsort vezet. Amikor valamilyen Sándor-aprót fogalmaz meg a facén. Amikor riportot csinál valakivel. Amikor egykupacban tüntetünk valami ellen valamiért, valakikért. Amikor könyve jelenik meg és dedikál. Amikor vele beszélgetnek és mesél. Ömlik belőle a szó. Amikor a színházát szereti (mindig), a Centrált és darabjaikat reklámozza (ezt is mindig). Egy jelenség. Nem szereti, ha dicsérik. Nem dicsérem, de bírom. Nagyon.