2015. december 30., szerda

Bacher Iván: Kalmopyrin


A parton öten álltak, a hatodik leült a vasbakra, és fáradtan támaszkodott a puskájára. Ő törte meg a csendet:

– Megfájdult a fejem, bassza meg. Már megint.

A többiek csak némán cigarettázva nézték a jégtáblákkal borított, fodrozó vizet. Aztán egyikőjük, egy tizedes nekiállt, kezdte összeszedni a rakpart szegélyén sorakozó néhány sapkát, kalapot. A cipőket, a kabátokat, sőt a felsőruházatot, nadrágot, szoknyát már az Andrássy úton begyűjtötték.

– Azokat hadd nézzem át én előbb –mordult az, aki ült. – Tudja, hogy a szegény öregem kalapos volt.

– Nézzed, Kovács – vonta meg vállát a tizedes.

– Csak ne fájna úgy a fejem…

– Pedig még egy úsztatást megcsinálunk ma este. Vissza kell menni a másik adagért.

A Katona József utca 21.-ből ugyanis előző napon, december 30-án délelőtt 11-kor százharminc lakót szedtek össze és tereltek át az Andrássy út 60.-ba. Miután kirabolták őket, és jó néhányukat alaposan meg is kínozták, másnap gyalog indultak el a Dunapart felé. Útközben úgy döntöttek, hogy mivel csak nyolcan voltak, két részletben végzik el a munkát, és a Zrínyi utca sarkán elfelezték a menetet. Amíg az első adaggal végeztek, a másik felére két bajtárs vigyázott.

– Mutasd azt a tökfedőt – vett kezébe egy elegáns puhakalapot Kovács a parton –, ez azé a magas öregúré volt, ugye. A tizedes megvonta vállát, a géppisztolyával babrált.

– Mintha azt hallottam volna, valami drogista vagy pirulagyáros vagy mi volt a zsidaja… Szépen elköszönt a feleségétől. Nem is nyavalyogtak – morfondírozott Kovács, majd hozzátette: Szívós volt az öreg. Háromszor kellett beletrafálnom, mire végül becsobbant.

– Most majd utána küldjük az öregasszonyt is. Legyen együtt a család. Na, gyerünk!

Kovács szórakozottan silabizálta a kalap bélésébe aranyfonállal hímzett monogramot: R. G.

– Gyerünk már, mert felrúglak – förmedt rá a tizedes.

– Adjon már valaki valamit, szétreped a fejem.

– Nesze – vett ki egy fiolát zsebéből a tizedes, és egy szem gyógyszert hullajtott Kovács tenyerébe.

– Mi ez? – kérdezte Kovács.

– Kalmopyrin. Mindig tartok magamnál, tudom, hogy nem bírjátok a zsidóvért.

A Zrínyi utca sarkára visszatérve kellemetlen meglepetés várta őket. A minden lében kanál Wallenberg összeszedett egy teherautónyi német katonát, s azok a két hátramaradt bajtársra szegezték géppisztolyaikat némán, miközben a Katona utcaiak gyorsan szétszéledtek.

– Nem baj – morogta a tizedes vaskos bajsza alól –, majd holnap behozzuk a lemaradást.

– Ezekkel a németek mindig akadékoskodnak – dohogott Kovács is –, nem értem, miért ütik bele az orrukat. Ez a mi dolgunk, magyaroké.

– Elmúlt a főfájásod, Kovács?

– El. Ez a Kalmopyrin jól ki lett találva.

Másnap behozták a lemaradást valóban. S harmad- és negyednap is, hisz volt még egy jó hét a fölszabadulásig.

Kovács László 1945 őszétől a demokratikus rendőrség állományában szolgálta hazáját tovább. Mivel fegyelmezett, megbízható munkaerőnek bizonyult – az év utolsó napjaitól a Magyar Kommunista Párt tagja is lett –, a ranglétrán gyorsan haladt föl. 1951-ben az Államvédelmi Hatóság vette volna át őt, de előtte még – ahogy ma mondanák – teljes körű átvilágításon kellett keresztülesnie. Kovácsnak balszerencséje volt: a Hatóság két munkatársa is összeakadt vele Újlipótvárosban annak idején, és öt évvel később mindkettő fölismerte őt. Kovács rendőr százados akkor már hithű kommunista volt. A tárgyaláson nyugodt arccal mondta el az utolsó szó jogán, hogy nem tagadja bűneit, és őszintén megbánta azokat.

Mentségül csak annyit hozna föl, hogy őt egy koldusszegény alföldi kalapos nevelte fel. Gyermekkorában fázott és éhezett. Ő a Klebelsberg emelte tanyasi iskolában, a templomban, a kastélyban, a tanítótól, a paptól, a gróftól, az intézőtől, a jegyzőtől, a csendőrtől mindig csak azt hallotta, tanulta, hogy nyomorúságáért a zsidók, a mocskos, magyarokon élősködő zsidók tehetnek. Ő, a félárva, nincstelen, meztéllábas gyerek, hogyne hitt volna a nálánál százszor tanultabb, módosabb, kikupáltabb nadrágosoknak…

Kovács tizenöt évet kapott, de csak négy évet ült, az ötvenhatos forradalom természetesen kiszabadította őt is. Azonnal elhagyta az országot, a Német Szövetségi Köztársaság egyik takaros kisvárosában telepedett le, ahol jól menő kalapüzletet nyitott. Boldogan élt gyönyörű családja körében. Csak egy okozott neki gondot: gyakorta tört rá a migrén. Sem az Aspirin, sem más szer nem segített; főfájását csakis a Kalmopyrin bírta múlasztani. Ahhoz pedig hozzájutni sokáig bajos volt. Szerencsére a hetvenes évektől mind sűrűbben járt haza, Magyarországra, és akkor egy egész kistáskányi Kalmopyrinnel tért vissza mindig.

Mikor nyugdíjba vonult, fiának adta a boltot tovább. Ő persze már elsősorban baseball- és sísapkákat árult. A kalap korának arrafelé is leáldozott, hiába.

Kettőezertizenöt legvégén

Kedves Ararat-olvasó!

Ismét eltelt egy év, az Ararat életében a hetedik. A vége egy kicsit szomorúra sikeredett. Nehezen bírtam ugyanis összeegyeztetni drága anyám elmenetelét a zubogó, zuhogó, folyton változó élettel. Külső segítségre szorultam. Ismerősökhöz, ismeretlen ismerősökhöz fordultam gondolataikért, érzéseikért, amilyenekhez hasonlókat kiegyensúlyozottabb esetben én magam is érezhettem, megírhattam volna, köszönet nekik mindezért.

Januárban ez a tendencia valamelyest folytatódni látszódik, tekintettel háborgó, zűrzavaros lelkivilágomra. Bejegyzéseim száma vélhetően kicsit alábbhagy, hiszen egyéb irányú nagyobb projektbe fogok, amely elvonja figyelmemet az Araratról, miszerint teljes embert kíván. Elnézéseteket kérem ezért előre is.

Az Ararat távoli ege alól kívánok minden hűséges, kitartó olvasómnak egészséges, boldog, kiegyensúlyozott Újévet.

Köszönöm törődéseteket, figyelmeteket.

Vigyázzon ki-ki magára, de nagyon.

Szeretettel:

Szegő Panni

2015. december 28., hétfő

Maggie Smith

Nem tudok sokat róla csak annyit, hogy Maggie Smith ma nyolcvanegy éves, éppen anyámmal egykorú és  mindketten nagyon szeretjük. Szeretjük a kinézetéért, helyenként faarcáért, ahogyan a szerepeit formázza, és mintegy mellékesen az angol humort adja elő zseniálisan, teli vitriollal, szurka-piszkásan, utánozhatatlanul és imádnivalóan. Szeretjük a stílusáért, személyre szabott híres és kevésbé híres szerepeiért. Kiváló alakításaiért is szeretjük. Az egész embert úgy, ahogy van. Jó egészséget, hosszú, aktív életet, még sok Önhöz illő szerepet, kimagasló alakításokat kívánok Önnek, kedves Maggie Smith!

2015. december 26., szombat

Ghymes

Úgy ültünk be a koncertjükre, mint azok a "zöld paradicsomok", akiknek egy német partnerünk nevezte a kollégáinkat, akiknek a távollétünkben halvány segéd fogalmuk sem volt a helyettesítésünkről. Nekünk itt megvfoghúzásunk sem volt a Ghymesről, eszik-e vagy isszák, esetleg valamilyen zenét játszanak, amely nekünk is tetszhet vagy nem. Míg Karácsonyi dalokat játszottak, bevallom, sem ünnepélyességet, sem örömöt nem váltottak ki belőlem, leginkább dühöt és értetlenséget, mit is keresek én itten. Azután egyszer csak megjelent mint vendégként Hobo a színen, aki secc perc alatt úgy emelte meg a színvonalat a színpadon, hogy az már fájt, egymagában játszotta le a saját színpadáról a Ghymest. Furcsák a Sors útjai, Szarka Tamást és József Attilát szavalt, bluest énekelt, artikulált, gesztikulált, tekergett ide-oda és nála minden stimmelt. Utána már a Ghymes is föltámadt, amikor elhagyta az ünnepélyeskedést és előszedte régi slágereit, hangulat csinálóit. A koncert egyszeriben kezdett fölfelé ívelni, jobbnál jobb számok következtek, ültömben táncolni, dobolni jött meg a kedvem. Csak azok a számok közötti konferansziék ne lettek volna! Sekélyesek, silány poénokban bővelkedők voltak, minden fantáziát nélkülöztek, már-már fájt a két Szarka, Tamás és Gyula megszólalása. Koncz, Zorán, Omega-koncerteket megjárt embernek sajnos a szemét s a fülét szúrta, hasogatta, akár akarta, akár nem. A végére egészen belejött a zenekar és közönsége, érdemes volt két órát ellenni és nem kis hangulatba kerülni.

Hans Christian Andersen: A kis gyufaárus lány

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta
"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."
.
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
.
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom és sok-sok elégett gyufaszál.
.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot."

2015. december 25., péntek

Török Monika: Osztályfőnöki óra

Kedves gyerekek, a mai osztályfőnöki óra különleges lesz.

A szaporodásról fogunk beszélni.

Mivel lassan befejezitek az általános iskolát, erős gyanúm, hogy már hallottatok róla, bár ezerszer megmondtam, hogy mindenki kapcsolja ki az iskolában az okos- vagy butatelefonját. A számtech terem is azért van lezárva, hogy ne nézzetek pornót.

Tehát a szaporodás.

Van az ivartalan meg az ivaros.

Az ivartalanra most így hirtelen, karácsony közeledtével Szűz Máriát tudnám felhozni. Az ivarosra meg a Kovácsékat, ahol hat gyerek van, mégse járnak templomba.

De nem is ez, hanem hogy izé...

Tudjátok, a madarak meg a méhek is... Nem, nem a mémek, ne szólj közbe és vedd ki a kezed a zsebedből, kisfiam, mert képen váglak.

Kisfiúk, kislányok, legyünk őszinték, a természetben mindenhol ott van ez az undorító dolog.

És lássuk be, a lány vadkendernek is az az egyetlen célja, hogy kis kövér gyerek-hajtásokat hozzon. A fiú vadkender viszont dacol a széllel, úgy rázza a magját.

Ezért van az, hogy ti, kislányok, tornaórán legfeljebb nézhetitek, amikor a kisfiúk fociznak.

Én a magam részéről nem is értem, minek tanultok egyáltalán matematikát meg földrajzot, ahhoz, hogy szüljetek, igazán nincs szükség semmiféle úri huncutságra.

A principium szót leírjátok holnapra százszor, itt van a táblán, másoljátok le, nehogy eltévesszétek - aki pluszpontokat akar szerezni, az hímezheti is falvédőre.

Nem, Józsika, neked nem kell. Nem érdekel, hogy szeretsz hímezni, ne legyél már nevetséges.

Te pedig, Gizi, ne akadékoskodj. Nem, nem leshetnek rólad fizika-dogán a fiúk, mert te lány vagy és nem ez a dolgod, hogy ilyesmikkel foglalkozz.

Nem az iskolának, az életnek tanulunk.

Nem magunknak, hanem az országnak szülünk.

Ez az ország több ezer éve különlegesebb, mint bármelyik másik, mert csak.

Vannak persze olyan elmaradott, szánalmas kultúrák, ahol a nők nem tanulhatnak és kukászsákban mehetnek csak ki az utcára, férfikísérővel, de a szüleitek már biztosan aláírták a tiltakozást a menekültkvóta ellen.

Menekültkvóta, mondom.

Mert a keresztény, felsőbbrendű Európát el akarja pusztítani az iszlám, ahol a nő nem ember, márpedig mi nem engedjük a kultúránkat, megvédjük.

Marika, töröld le a táblát, kérlek. Te, Pistike, hozhatod a naplót.

A következő órára a kislányok hozzák be, amit addig szültek.

Kicsöngettek, mehettek. A fiúk kimehetnek focizni.

Forrás: Nem ebben állapodtunk meg / Török Monika blogja, 2015.12.15.

Nyáry Krisztián: Bächer figyel



Bächer Iván figyel. Egészen közel hajol az emberekhez. Csodálkozik, felemeli, forgatja a kezében az emberi sorsokat, mint kisgyerek egy furcsa formájú követ. Van, amikor látszólag nem figyel, de akkor figyel a legjobban. Látszik a szemén. A szemén mindig látszik.

Bächer Iván nem megy át könnyen Budára, de könnyedén tesz sétát az időben. Ady Nagyváradján, Krúdy Óbudáján olyan otthonosan mozog, mint múlt hónapban a Tátra utcában. Épp olyan bensőséges viszonyt ápol rég elhalt, bársonykabátos, cvikkeres polgárokkal, mint az Ági zöldségessel.

Bächer Iván kortársunk. Olyan alaposan ismeri ezt a kort, amelyben élünk, hogy fohászkodnunk kell, bárcsak ne ismerné, és ne lenne igaza.

Bächer Iván nem a kortársunk. Úgy van köztünk, hogy közben valójában Ábrányi Emil, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán és Bródy Sándor kortársa. A Budapesti Hírlap szerkesztőségében Benedek Elek az asztalszomszédja. De este már Ady várja a kávéházban.

Bächer Iván szelíd. Úgy tud írni, hogy elaludjon a hétköznapi indulat. Hogy jó legyen könyvvel a kezünkben végigdőlni a kanapén. Ilyenkor többnyire kutyákról ír. Vagy szódásüvegekről.

Bächer Iván dühös. Ilyenkor többnyire emberekről ír. Valójában akkor a legdühösebb, amikor szelíd. Nem akkor, amikor ököllel veri a zongorát, hanem amikor szelíden és tárgyilagosan elejt még egy fél mondatot. Az igazságról és a halálról szólnak ezek.

Bächer Iván szomorú történeteket ír. Ezeken is lehet nevetni azért. Bächer Iván a boldogságról ír. Ilyenkor elszomorodunk.

Bächer Iván Chopint játszik, ha nem ír. De akkor is Chopint játszik, amikor igen.

Az, hogy Bächer Iván ma meghalt, nem is változtat ezen.


Forrás: Facebook, 2013.12.02.

Kertész Ákos: Sír a Jézus

Újsághír: El akarta törölni idén a hagyományos karácsonyi ünnepséget és betiltani a karácsonyi dalokat is – diákjai sokféle nemzetiségére hivatkozva –, egy olasz iskolaigazgató…

Miért is sír a Jézus? Nem is ő sír, hanem a kiscsizmája és a ködmöne sír, merthogy nincsen. És persze Jézus is sír, mert megveszi az Isten hidege.

Sír a Jézus kiscsizmája
sír a ködmöne.
Ázik-fázik, megveszi az
isten hidege.
Hogyha volna kiscsizmám,
Jézuskának od’adnám.
Báránybőrös ködmönkémmel
jól betakarnám.

Ez a kedvenc karácsonyi nótám. A gyönyörű, pentaton dallamát sajnos nem tudom az olvasónak prezentálni, de a szövege is csodálatos.

Mindig elképzelem azt a kissrácot vagy kislányt a nagy magyar Alföldön, a téli hidegben, a hóval borított tájon, ott, ahol a nagy viharos szelek akadálytalanul söpörnek végig rónán, elképzelem ezt a kisgyereket, aki egy döngölt padlójú, vert falú tanyasi házban kucorog valahol a padka sarkában, és persze fázik maga is, mert nincsen kiscsizmája, se báránybőr ködmönkéje, de ha volna, ha lenne, bár maga is fázik, ő mégis odaadná; ez nemcsak beszéd, ez nem csak a nótában van így, ő odaadná csakugyan annak a másiknak, a Jézuska nevezetűnek ott a messze Betlehemben, mert az még sokkal kisebb, mint ő, csak ma született, és ott didereg a jászolban a szénán, rongyokban, mert csak rongyokba tudta bebugyolálgatni a mamája, Mária.

Nekem erről szól a Karácsony. Hogy sír a Jézus, és szerte a világban sírnak a fagyoskodók, az éhezők, a szükséget szenvedők, és aki igazán odaadná a kiscsizmáját és a ködmönkéjét, akinek csakugyan jó szíve van, akiben ott lakozik a szeretet, az csak adná, hogyha volna, de nincs neki, és akinek van, az hétszer is meggondolja, adjon-e, ha egyáltalán meghallja, hogy sír a Jézus, de nem hallja, az ilyenek fülébe soha se jut el a szenvedők hangja, sírhat akárki, maga a Jézus is.

Mitől lett a karácsony a szeretet ünnepe? Mert ezen a napon emlékezünk meg annak a kisfiúnak a szültéséről, aki fölcseperedvén a szeretetet, a minden embert megillető jóságot hirdette, és az életével fizetett érte.

Keresztre feszítették.

A gonoszok? Persze, hogy gonoszok voltak, de még inkább gyávák, féltek a szeretet erejétől, mert tudták, hogy a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, és tehetetlenségükben el akarták pusztítani az ige hirdetőjét.

Legalább azt. Mert az igét nem lehet visszaszívni, meg nem történtté tenni, ha már egyszer kimondatott. Csak az ige kimondóját lehet meggyilkolni, de ez reménytelen kísérlet arra, hogy elpusztítsák a kimondott szót, mert az ige tovább él. Ezért mondjuk, hogy az a Betlehemben született kisfiú, a későbbi názáreti Jézus, halottaiból föltámadott.

Legyetek jók, ha tudtok, hirdette fölnőtt korában ez a gyermek. Nem oly nehéz. Csak ne akarj másoknak mást, mint amit magadnak kívánsz. Ne tégy rosszat, mert te sem szeretnél magadnak rosszat, de légy jó, hiszen azt akarod, hozzád is jók legyenek. Azt szeretnéd, hogy szeressenek? Hát akkor szeress! Még az ellenségeddel is légy annyira méltányos, amennyi méltányosságot te is elvársz az ellenségedtől.

Egyszerű ez. Ha mindenki így élne, az maga lenne a megváltás.

Ez nem törvény, ez több, mint törvény! Ez az egyetlen lehetőség valamennyi ember számára a Földön.

Ez az élet egyetlen lehetősége. Aki ezt elveti, a halált választja.

Persze, hogy a betlehemi istállóban született, jászolban ringatott kisfiú igéit sok-sok ordas Hatalom akarta aztán kisajátítani; vallások, egyházak, klérusok, államok, királyok, cárok, császárok, elnökök és állig fölfegyverzett seregek. Mert ha már a kimondott igét meg nem történtté tenni nem bírták, legalább megpróbálták a maguk szolgálatába állítani.

Jézus az enyém! – mondták (és mondják a mai napig) ezek a kisajátítók, ezek a bekebelezők, ezek a mindent maguknak akarók, a habzsolók, a harácsolók, de úgyis reménytelen. Mert csak az arany, az, ami az övék, csak a gazdagság az övék, csak a hatalmat birtokolhatják, csak a fegyverek az övéik, de Jézus soha!

Mert ő mindenkié!

Sír a Jézus. Bárki meghallhatja, akinek füle van a hallásra, mindegy, milyen nép gyermeke, mindegy, milyen hitű, mindegy, hogy a bőre milyen színű, mindegy, nő-e vagy férfi, vagy egyik se.

Ezért volt nagy szamár az a Milánó környéki iskolaigazgató, aki azt képzelte, be kell tiltani a karácsonyi koncertet, mert az sértheti a más nemzetiségű, más hitű gyerekek: a nem keresztények, muzulmánok, zsidók vagy akár a buddhisták érzékenységét. Lehet, hogy ez az igazgató úr jót akart, csak azt nem tudta, hogy Jézust nem betiltani kell, hanem föloldani körülötte minden tilalmat.

Mert Jézus a szeretet, és a szeretet azé, aki kinyújtja érte a kezét. Aki élni akar vele.

Aki élni tud vele.

Aki képes meghallani, ha sír a Jézus.



Forrás: Amerikai Népszava, 2015.12.21.

Murányi András: Nő a hóban

Fekszik egy nő a hóban. Jól öltözött; kezén szép kesztyű, lábán divatos csizma, kabátja is elegáns, fején usankaféleség, nyakán finom sál, mellette táska. Talán munkából tarthatott hazafelé, például a nehézipari és bányagépeket gyártó Novokramatorszki Gépgyárból, ha már itt, Kelet-Ukrajnában, közelebbről Kramatorszkban vagyunk.

A nő körül senki; szinte komponált az üresség, ordít a magány. Tőle húsz-huszonöt méterre nagyjából hét ember halad kerékpárosan, gyalogosan, egymásba karolva, s nem úgy fest, mintha bámelyikük is jelentőséget tulajdonítana neki, ennek a nőnek, amint a helyre kis lakótelep központi, játszórésznyi területén a hátán fekszik a hóban.

A kép dermesztő. A nő halott.

A képaláírás pedig annyi, hogy 2015. február 10-én itt, ebben a donyecki területen lévő városban rakéta- és gránáttámadás történt, amelyben három ember meghalt, tizenöt pedig megsérült.

Úgy húsz perce nézem ezt a Reuters-képet, egyet a kilencvenötből, amelyet Pictures of the Year címszóval ajánlottak a figyelmembe, s biztos vagyok abban, miközben kezdek kissé kába lenni, hogy az idén is pompás lesz a halászlé meg a mákos bejgli; a Love Actuallyt is nyilván megnézem Mikulás-sapkában ötvennegyedszerre.

Iszom még egy sört.

De előtte megnézem Ágit, Milánt, Melindát, hogy' alszik; szuszogva alszik-e. Itt béke van, kvázi bright side of life; a sör is milyen prímán, optimálisan hideg. Persze az ­online betárazott iPhone 6s karira komoly kérdéseket vet fel – tényleg kell?, tényleg ez a legnagyobb kérdés? –, ám legalább így, költözés után mindenkinek van szobája. Még szép: barátságos, meleg szobája.
Csak az a nő nem megy ki a fejemből; a halott nő.

Mit vétett? Várta-e otthon a férj, akit bizonyára Jevgenyijnek hívnak, és a gépgyár gazdasági főosztályvezető-helyettese lehet? Várta-e
a kis csillogó szemű Andrej és Mása? És egyáltalán, minek ugrott le, amikor ott állandóan lőnek? Honnan jött haza? Csak két kiló kenyér kellett? S vajon ő is a gépgyárban dolgozott? Megbecsült beszerző volt vagy titkárnő?

Ott fekszik előttünk egy nő, egy gondosan felöltözött nő, halott, s nem tudunk róla semmit; ha csak annyit nem, hogy hozzávetőleg 1 darab statisztikai adat. Ahogyan az önkívületben zokogó migráns néhány hónapos, vízbe fulladt fia is csak 1 darab statisztikai adat, továbbá a Bataclanban vidáman refrént éneklő, hopp, 0,2 másodperc alatt élettelenül a földre zuhanó huszonkilenc éves fiatal is az. És akkor már azt is meg kellene nekem magyarázni, ezen a réveteg ponton pláne, hogy miért éppen a Fülöp Marci hagy itt minket, amikor nála és a faterjánál, Ferinél kevés tisztább, jólelkűbb embert ismerek? S Zavadszky Jani bá is miért azt dörmögi a telefonba bronzvasárnap tájékán, hogy figyelj már..., figyelj..., na, figyelj már, ne szórakozz..., a Gabi tíz éve halt meg egy dilettáns ciprusi orvos miatt? És miért hallom most apámat, amint nyugtat, noha szinte napra pontosan egy éve nem hallhatom?

Nem lehet ilyenkor értelmeset hümmögni; olyasmit mormogni, hogy a világ csodálatos, az élet meg szép, kivált mert a nem a mi dolgunkra többnyire már csak önvédelemből sem figyelünk oda. Mintegy mi vagyunk az a kramatorszki kerékpáros, aki a halott nőtől húsz-huszonöt méterre elkerekezik, s mi vagyunk azok a részvétlenek, akik azzal nyugtatják magukat, hogy elég nekünk a saját bajunk; a sok véres hírtől, harctól, küzdelemtől apatikussá váltunk.

Három halott, szisszen a sör, az pontosan egy, kettő, három darab halott, akárhogyan néz is ki és akárki is húz el mellette kerékpáron; mi csak suhanunk át az életen és próbálunk élni, életben maradni, akárha megannyi kis szerzetes volnánk apró elefántcsonttornyunkban, ahol jobb lenne egy hangot sem foglalkozni kramatorszki rakéta- és gránáttámadással, de esti híradóval és kamatcsökkentéssel se, ahol leginkább attól borulunk ki, ha azt vesszük észre, hogy a közértben már megint nem halad a sor, a zsúfolt utcában előttünk parkolnak le, a csavarüzletben pedig elfogyott a hatos anya.

Jó lenne tudni valamit arról a nőről.

Ezen az estén, miközben csak nézem a szuszogókat, kicsit én is ott fekszem a krama­torszki hóban.

Forrás: NOL, 2015.12.25.

2015. december 21., hétfő

Sándor Erzsi: A színésznő karácsonya

A színházi álmoskönyvek szerint ha az ember középkorú, csinosnak mondott, gyermekét egyedül nevelő színésznő, esetleg frissiben elhagyott, a szenteste ellenére mégis az életben maradást választja, pedig akár dönthetne másképpen is, de aztán mégsem.

Ha nem a magány megy az agyára, akkor a családja. Na, nem csak neki. Ha nem így lenne, nem látná maga körül azt a sok dúlt arcú embert, aki mind a szeretet ünnepére készülődik. Néhány nap alatt bárkit meg lehet gyűlölni, akinek ajándékot kell vásárolnia. A boltok tízkor nyitnak, amikor a színházi próba elkezdődik. Jó, az ő státuszában, talán már megúszhatná a gyerekdarabot, de akkor meg miből csinálná meg az otthoni karácsonyt.

Ezért hakniban elvállalja a gonosz királynőt, elkárog két felvonást, a gyerekek meg fújjognak, utálják. Az utóbbi időben már ez is megviseli. Öregszik. Jobb lenne, ha szeretnék. De hát befordul arccal a pénztárnak, kér egy kis előleget, károg, huhog aztán irány a Jézuska. Ajándékok, vacsora, fa. Csupa olyan dolog, aminek a beszerzéséhez munkanélkülinek kellene lennie.

Csak hát neki egyenesen megfelelési kényszere van. Ő családi vacsorát akar. Több fogással, abrosszal, kihúzható asztallal, családi ezüsttel. Ha már a múlt hónapban ki tudta végre váltani a zaciból. Nem örökre, az ünnep után szépen beadja újból. A gyereknek azt kellene látnia, hogy az anyja süt, főz, szorgoskodik, gondolatot les, nyomában karácsonyi angyalkák röpködnek. Fél lába a színpadon, fél keze a foszlós kalácsban.

Ajándékokat is lehetne venni nyáron. Apróságokat. Van egy olyan homályos érzése, hogy az az embertípus, aki egész évben képes spájzolni karácsonyra, semmiségeket megvásárolni, jó helyre eltenni, és a kellő időben előrukkolni vele, az, bizony egyéb aljasságokra is képes.

Az élet harc nincs mese, a karácsony pedig egyenesen háború. A karácsonyfának nagyobbnak kell lennie, mint a gyerek. Akármekkora a fa, az árus mindig bele tudja tenni az autóba. Csak onnan kerül elő úgy, mint egy túlméretezett halgerinc. Az autó üléséből pedig még júliusban is kapargatni lehet a gyantát és lapátolni a tűlevelet.

Normális nők ahhoz mennek férjhez, aki a legkevesebb öncsonkítás árán képes beleverni a fenyőfát a talpába. Neki - őszintén szólva -, nehezére esne egyetlen határozott érvet felhozni amellett, hogy miért is ment férjhez annak idején.

Kusza, bizonytalan érzései vannak még mindig ezzel kapcsolatban. Kell egy család, az biztos, amire jó gondolni, amikor nincs benne. De ha nincs benne, állandóan szorong, és bűntudat gyötri. Feleségnek színésznő, anyának meg nevelésre szorul. A szeretet ünnepe pedig ráerősít a bizonytalanságokra.

Szenteste szünnap a színházban. Az egyetlen nap az évadban, amikor az ünnep miatt nincsen előadás. Este. Mert délelőtt főpróba a haknin a gonosz mostohából, másnap délelőtt meg premier azoknak a gyerekeknek, akiket a szülői adakozókedv színházra ítél. Jönnek majd a karácsonyi szép ruhájukban, az új cipőjükben, és életre szóló élményük lesz, hogy őt fújjogják. Ezt kapja ő, a Jézuskától. Pedig biztosan szeretett volna valami mást. Mit is?

Forrás: FaceBook, 2015.12.20., hétfő

Lovas Zoltán: Flódni

Történt még az átkosban, mi ma már tudjuk inkább volt áldott, no de, szóval történt úgy 86 tájt, vagy mikor, hogy a Majakovszkíj utcában járva, mi egykor és ma is Király utca néven ismert, szóval arra járva egy kis cukrászdát találtam merő véletlenségből. Ez a gettónegyed pereme, s akkoriban még a zsidók és a gettó, és ez az egész távol álltak tőlem, s így dunsztom sem volt, hogy a kirakatban látható réteges valami, mire flódni volt kiírva és duplájába kóstált más sütiknek, mi a jó fene lehet. Így hát betértem, hogy egyek egy flódnit.
Odabenn meleg volt, odakünn hideg koratavasz. Ilyenkortájt már szerelmesnek kell lenni, de én éppen nem voltam az, sőt. Odabenn a meleg és a kávéfőfőgép csodája egyszerre rontottak rám. A gép egy két méter magas sárgaréz, tetején kétfejű sasban végzőző békebeli mokkafőző volt, mit igen nagyra tartottam már akkor is. S ha már ott volt, hát szóba elegyedtem a kiszolgáló asszonnyal, ki tán a cukrászda tulaja vagy a felesége, de mindenképpen éltes korú és nyájas nő volt. Már nem tudom mit mesélt a gépről, de arra emlékszem, hogy a flódni mellé kértem egy habos kávét is.
A kávé megfőtt, rajtra keményen csücskösen állt a hab, mellette kis alukanál. A tányéron ott volt a flódni, s én a tök üres cukrászdában felmásztam a meredek falépcsőn a galériára kezemben egyensúlyozva egy kis kerek tálcát. Odafenn apró kerek asztalkák s mellettük törpének való kis négyszögletű székecskék álltak. A galéria recsegett alattam, s egy kis félkör ablakon éppen leláttam a Majakovszkíj utcára, mi kihalt volt, teljesen kihalt, csak a téli sózás fehér foltjai látszottak rajta.
A kávé csúcs volt, és a flódni maga az orális fixáció teteje. Sőt... nehéz volt, édes, és önmagában, meg a kávéval együtt is finom. S hirtelen rám tört az érzés, hogy miért ülök én itt egyedül, hiszen ez aztán biztosan a szerelmesek helye, ez a galéria, hol kis kávék felett részegen smárol a ember. És jóllakott lettem és szomorú. De sietni kellett, letámolyogtam hát, le a nyájas nőszemélyhez, ki még elmondta a flódni receptjét, mit megjegyeztem, és kimentem a friss hidegbe, s már csak a szerelem hiánya maradt meg bennem, és rohantam, rohantam, valami irgalmatlanul hülye sajtótájékoztatóra.

Forrás: FaceBook, 2015.12.20, hétfő

2015. december 20., vasárnap

Tizenhetedikén huszonkét óra tizenöt perc

Anyám tizenhetedikén huszonkét óra tizenöt és harminc perc között ment el. Hónapok óta vágyta ezt a pillanatot. Már jóval régebb óta. Mikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan gyomorrákban szenved, eldöntötte, hogy nem él tovább. Az összes többi - haladás, megállók, tovább haladás voltak ezen az úton. A betegséggel nem látta értelmét az életének. Ő, aki többek között a konyhában érezte a legjobban magát finom ételek készítése közben. Vegyész lévén az arányok, a keverés-kavarás, ételek létrehozása, amelyek másoknak is örömet okoztak, nem jelentett gondot. Életének ez a sarkalatos pontja látszott kifordulni önmagából a megkapott betegséggel. És az evés maga, amely nagy örömet jelentett számára. Nem önmagáért az evésért lelkesedett, hanem a finom ételekért, amelyeket vagy ő készített el, vagy elment értük a "világ végére" is. Tudta, hol van az országban a legjobb bárány, a legjobb rántott ponty, amely persze, hogy nem lehetett pocsolya ízű. Éttermekben, vendéglőkben általában ezt a két ételt rendelte fölváltva. Éppen a gyomra, az öröm és örömöt adó forrása lett megtámadva ezzel az alattomosan pusztító betegséggel, amely fokozatosan veszi el az étvágyadat, vele együtt az életkedvedet. De anyám már az elején döntött. Eldöntötte, hogy neki ez nem élet, nem reménykedik, nem él tovább. Az elmúlt két hónap erről szólt. Ezen az úton voltunk útitársai, közvetlen kísérői anyánknak Kati húgommal. Nem volt rajta fény, sem tömeg, és csinnadratta sem kísérte. Csöndes, önpusztító menetelés volt a halálba. Mert az életnek négy négyzetméteren nem volt számára értelme. Csak nyűg volt és teher, ágyhoz való odakötöttség, lepedőnyire zsugorodott világ, amelyben utolsó heteit töltötte. Evett, majd alig, a legvégén pedig egyáltalán nem. És fogyott, egyre fogyott, lett árnyéka önmagának, szó szerint csont és bőr. Választhattál. Amikor puszit adtál neki, akkor kiugró pofacsontjával, vagy beesett orcájával érintkezzen ajkad. Amikor a párnára húztad föl és a hóna alá nyúltán, aszott, petyhüdt karjainál fogva húztad magasabbra. Nem volt így sem könnyű, a negyven kiló, az mégis maga tehetetlen negyven kiló. És csillogó szelleme, humora még pillanatokra meg-megcsillant, majd észrevétlenül hunyt ki, lekorlátozódva a legszükségesebb kérő szavakra, kézzel, fejfordítással való mutogatásokra. Beszélgetéseink egyoldalúvá silányultak, az élet híreit meghallgatta, de egyáltalan nem érdekelte. Magába fordultan élt. Itt volt testileg és mégsem. Szelleme, az a világító, senkivel össze nem téveszthető, kivételes szelleme kilépett testi burkából és máshol járt. Néha visszatért, megmutatta önmagát, hogy azután, hussss, itt se legyen. A nevetés eltűnt, a mosoly megfáradt, összesett arcán keserűnek látszott és fájdalmasnak mélyen ülő, lázas csillogású szemében. Elengedte a világot, miközben a világ egyre kapaszkodott belé. És ragaszkodott. És vágyta hallani a hangját még egyszer, legalább utoljára. És nem hitte el, hogy anyám nem akar vele beszélni. Vele, mással sem, senkivel sem. Anyámmal az életkedvével együtt ment el az érdeklődése mások iránt, hagyta el hangja, amely egyre halkabbá és rekedtessé vált. Kati nem is értette meg a legutolsó napon, amikor többször is mondta:
- Holodno.
Megismételtette vele újra meg újra és közel kellett hajolnia a szájához, hogy kivegye az oroszul mondott szót:
- Fázom.
Anyám vagy fázott vagy melege volt. A takaró folyamatos táncot járt a testén.
Az utolsó nap még egy új, oroszul mondott fohász jelent meg anyám ajakán:
- Mámá, Mámá.
Visszaváltozott csecsemővé, aki anyjának fizikai közelségét vágyja, hozzá akar visszatérni.
Azon a napon, december tizenhetedikén este tíz óra tizenöt és harminc perc között eljött ez is. Az egyik pillanatban anyám még lélegzett, a másikban pedig nem. Ahogy mondta, úgy is lett. "Nem kell félni a haláltól, hiszen nem bánt. Az egyik pillanatban még lélegzel, a következőben már nem".
Jaaaaajjjjj.
Istenem...

2015. december 12., szombat

Eszterella

Anyám hívja így Eszter lányomat, kilenc unokájának egyikét. Szeretettel, kicsit humorizálva, csipkelődve, de mindenképpen kivételes szeretettel. Eszterella ma huszonöt éves. Sok üzenet után sikerült végül beszélnünk is. Eszter köszöni szépen jól van Az ablakon kipillantva a borús, hűvös Londonra lát. Szabadnapos ma, kérte, megkapta, születésnapján az idővel szabadon rendelkezhet. Későn kelt, hívásom előtt egy órával. Finom takarójába burkolózva felváltva szürcsölgeti kávéját, narancslevét. Mosolyog, sokat nevet, humorizál, érti és szívesen fogadja a humort. Láthatóan boldog. Mesél, csacsog, ömlik belőle a szó. Ennél jobb születésnapi ajándékot lányomtól az ő születésnapján aligha kaphattam volna.

2015. december 5., szombat

Erdős Virág: Szuvenír

Szuvenír


tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        neked is
                        nekem is
                        emlékül
lázad az
ember de
egyszer csak
                        hirtelen
                        mindennel
                        megbékül
tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        jobb mint a
                        jó dolgok
                        zöme és
több mint a
semmi de
naná hogy
                        kevesebb
                        is mint egy
                        ölelés
tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        kilóra
                        se sok az
                        igaz
nincs minden
kérdésre
válasz de
                        van minden
                        bánatra
                        vigasz

tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        bejártam
                        érte a
                        világot
hozhattam
volna pe
dig akár
                        hűtőmág
             nest is vagy
             virágot
tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        szokatlan
                        kissé de
                        pláne
bosszantó
lenne ha
dacosan
                        intenél
                        felém hogy
                        "Á, ne!"
tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        szívemből
                        kitépett
                        fecni
nem gond
(csak szólok)
ha idővel
                        el talál
                        teszemazt
                        veszni
tessék ez
itt egy kis
szuvenír
                        nem nagy szám…
                        azt mondják?
                           lehet
kit izgat
ha közben
(figyeled?)
                        bele van
                        írva hogy
              Neked 




in: Négyeshatos (Magvető, 2014)



Olvass tovább: http://www.erdosvirag.hu/gyerekversek/szuvenir/
Készíts saját weboldalt ingyen: http://www.webn

Esterházy a Pozsonyi úton

Nézem Esterházyt a Láng Téka felé menet, majd ott ülve dedikálva. Tiszta ősz. Meg mintha csöppet meglenne roggyanva. Nem csoda, nagy beteg. A betegség, a hosszan tartó súlyos betegség kiül az arcára és megüli a testét. Figyel, az olvasóra figyel, aki kezében könyvvel áll sorba hozzá. Hallgatja a dedikálási kéréseket. Ír és ha kell, nyulat rajzol hozzá. Mert nyulat azt tud, mondom, ha kell vagy kérik. Esterházy megy, ül és dedikál. És persze ír még, mert ereje engedi, és mellesleg elvarratlan írói szálai, meg új ötletei vannak, amelyek tovább gondolásra, írásra érdemesek. Az olvasó meg óvatos, ketrecbe került lélekkel, elnehezült szívvel nézi kedves íróját, akiről csupán sejti, hogy mekkora nagy a baja. Az író és az ő szeretett közönsége, az olvasótábor és az ő szeretett írója lehetett ma utolérhetetlen szimbiózisban a Pozsonyi úton a Láng Tékában. Éppen ott, ahol évekkel ezelőtt a tulajdonos Éva látva kezemben Bacher könyvét a Vándorbabot megkérdezte, nem akarom-e Bacherrel dedikáltatni a könyvet, mert hogy itt van a közelben. Hogyne akartam volna, csak nem mertem. Erre Éva kijött velem, odavezetett Bacherhez és azt mondta, Iván, légy szíves. És Iván volt szíves beleírni valami kis semmiséget. Esterházy közelében most velem ez nem eshetett meg, csak fényképeket láttam az eseményről, amelyről hiányoztam. Sajnos.

Gárdos Péter: Hajnali láz

Kérdezed, barátnőm, olvastam-e a Hajnali lázat, Gárdos Péter könyvét, amelyet a szülei szerelméről írt. Most olvasom, válaszolom, a tőled kapott könyvutalványon vettem meg. Olyasmit szerettem volna venni, ami nagyon értékes olvasmány. Gárdos könyvének hallottam a hírét, csak akkor éppen nem lehetett kapni, meg kellett várnom az újabb kiadását. Kivártam, megvettem, tőled van tehát ajándékba, olvasom. Pedig nem is úgy volt, mondod, a történet nem, vagy csak részben igaz. Ezt most ide a pofikámba mondod, amikor én meg éjt nappallá téve olvasom, mert annyira érdekes, magával ragadó és lenyűgöz. De nem is úgy volt, állítod már megint. Úgy tudom, válaszolom, hogy amit olvasok, az egy igaz történet, és ha nem is igaz minden ízében, ki a francot érdekel. Az írónak csak van joga a való mellett kicsit a fantázia világában is megmártóznia vagy nem. Most forgatja belőle a filmet maga Gárdos, mondod. Igen, egészítem ki, hallottam egy vele készült riportot, amelyben elmeséli, mennyire mesébe illőn sikerült az anyja szerepére megtalálni egy abszolút laikus valakit. És ha már filmet is forgat szüleinek regényes megismerkedéséről, szerelméről, akkor mit számít, hogy a történet minden egyes bötűje igaz-e vagy sem. Csak hogy tudd, nekem folyamatos örömet, jó érzést jelentett a Hajnali láz, Gárdos Péter könyve, amelyet miután elolvastam, márpedig éppen most fejeztem be, neked is kölcsön adhatok. Hadd legyen pár jó napod a társaságában.

Libri Kiadó, 2015

Bacher ürügyén

Kedves Tóth József polgármester úr!

A Bacher-kiállításról persze lemaradtam. Nem akartam, nagyon nem akartam elmulasztani, de sajnos így sikerült.
Pedig tettem érte lépéseket, hogy megnézhessem. Mióta megtudtam, hogy létezik, az iPad-emen ott volt kimerevítve a NOL Jól kitalálta Lipóciát című cikke.

Egy hete halogatom, hogy még a bezárás előtt oda megyek, ha csak fél órára is, de ránézek Bacherre, mert ennyi idő alatt többre nem is futná. Magamba szívom lényének kisugárzását, amely használati tárgyaiból felém árad, rám ragad a cikkekből, regényrészleteiből, tárcáiból. Lányom itthon volt az utolsó tíz napjában a kiállításnak, anyám meg a kiállítás megnyitójánál is régebbi idők óta a halál felé vivő rögös úton botladozik, mert menetelésről már nem lehet szó a hónapok óta tartó folyamatban.

A legutolsó napon, december negyedikén megkértem Tibromat, a férjemet, hogy hívja fel a kiállítás helyszínét, nem tartanak-e későbbig nyitva, ill. másnap, szombat kora reggel megnézhető-e még a kiállítás. Plusz engedményekről, meghosszabbításról nem lehet szó, majd tavasszal nyílik egy komplettebb Bacher-kiállítás a József Attila Művelődési Központban, hangzott a kimerítő válasz.

Akár lehettem volna boldogabb is a kapott megnyugtató információval, de nem voltam.
Ezzel szemben valami hiányt kezdtem érezni a szívem tájékán.

A legutolsó napon, december negyedikén munkából, majd anyámtól haza felé menet azt mondtam magamban:
- Ha odaérek hat óra előtt a tízenharmadik kerületi Városházára, akkor akár percekre is, de bemegyek.
Öt perccel hat előtt a portás nyitott nekem ajtót és sajnálkozásáról biztosított, hogy lemaradtam a kiállításról, de a Városháza pénteken délben bezárt, majd hétfőn. Hiába mondtam, hogy hétfőn már nincs kiállítás, a portás szabályokra hivatkozva nem engedett be még bele szagolnom sem Bacher kihűlő levegőjébe. A portás dicséretet érdemel, miközben a szívem vérzik, hogy nem láthattam Bacher kiállításba rögzült nyomait.

Tudom, majd tavasszal.
Erről akkor is menthetetlenül lemaradtam.

Tiszteletteljes üdvözlettel:

Szegő Panni
Mobil: 70 / 246 47 09

Másvalaki

Valaki megkérdezte tőlem, hogy vagyok. Gondoltam, inkább ne kérdezte volna, mert az látszik, hallatszik, hogy igazán nem is érdeklem, jól és jót nem tudok válaszolni, akkor meg minek. A kérdés kincstári lehetett és a kötelező udvariasságé.
Másvalaki - ahogy beér a munkahelyére - rögtön fölhív és megkérdezi, hogy vagyok. Mondok rá pár szót, az őszintét, hogy nem annyira jól, de nagyon köszönöm az érdeklődését. Kábé egy órával később esik le a tantusz, de akkor nagyon, hogy mennyire jól esik nekem tőle, hogy az eszébe jutok minden egyes munkás hétköznapon a közös munkahelyünkön. Ahogy belém nyílall az érzés, úgy hívom azonnal föl, mondom neki, mindjárt jövök hozzád egy pillanatra, mondani akarok neked valamit. Néhány perc múlva már ott is vagyok nála. Te, mondom, most jut el az agyamig, hogy minden nap hajnalban, mikor beérsz, fölhívsz, és érdeklődsz irántam. Van, hogy hozol nekem is reggelit, hogy együtt reggelizzünk, miközben megisszuk a kávét. Nagyon szépen köszönöm, hogy érdeklődsz. Látom, hogy tényleg érdekel, mi van velem és az anyámmal. Hát persze, te, kis csacsi, ezt pontosan így mondja, te, kis csacsi, aggódom értetek. Látom, hogy mennyire megvisel ez az egész helyzet, és nem szeretném, hogy valami bajod essen. És közben mosolyog, miközben a szeme szeretettel néz rám. Mondom magamban, talán nem is kell több az embernek. Akkor sem, amikor minden a legnagyobb rendben. De akkor sem, amikor csak kicsit, vagy amikor nagyot borul föl a világa.

Sándor Erzsi: Levélváltás

Bevallom, mikor először olvastam és csak pár bekezdést, kicsit értelmetlennek tűnt. Abba is hagytam, ott maradt az írás a képernyőn nyitottan, gondoltam, másnap..., másnap újra megpróbálom. Ma hajnalban elolvastam az egészet egy szuszra és minden a helyére került. Kerek lett a történet és megérte "megküzdenem" érte.

"A levelezőlap, egy cukorspárgával összekötözött Stühmer bonbonosdobozból került elő. Jól olvasható. A golyóstoll tintáját nem szívták magukba ötven év alatt a papír rostjai. A feladó neve nem mond semmit, ismeretlen: A. Wecera, Wien, 4, Gold… valami, mert a folytatást végképpen elfedi az önmagát reklámozó osztrák posta bélyegzőfelirata. December 14-én 145 groschenért vitte a posta Bécsből Budapestre a levelezőlapot 1956-ban. A címzett: Tóth Lászlóné.


Egyelőre még néhány napig itt – majd 18-án indulunk tovább, igen messzire. Ha
végleges címem meglesz, meg fogom írni, egyébként a megadott címen mindig tudnak
rólam. 3-án hirtelen indulnunk kellett, kénytelen voltam eljönni, saját
érdekemben. Nem volt könnyű utunk, de a sártól eltekintve nehéz sem. E miatt
részben mezítláb – miután a cipőm lemaradt. Ez……(a bélyegző miatt
olvashatalan)… lényegtelen. Remélem, már jól van – nekem se könnyű. Kézcsók –
Larry
A fentebb és alább közölt leveleknek egyetlen érdekességük, hogy a hirtelen
események, amelyekről szólnak, egy napon: 1956. december 3-án történtek.
(A dátum nem látható, a megszólítás elmosódott.)
Írja, hogy 18-án indulnak tovább, igen messzire. Sajnálom magát. Hogy utál
utazni! Nekem sokkal jobb, nem kell innen messzire mennem. Ha a villamosok
járnak, akkor csak 5 megálló és otthon vagyok.
Írja, hogy hirtelen kellett indulniuk. Rémes lehetett, tudom, mennyire nem
bírja a váratlan helyzeteket. Nekem szerencsém volt. Bár hirtelen kellett
indulnom, december 3-án, nekem legalább volt bőven időm fölkészülni az
indulásra.
Írja – szegénykém -, hogy kénytelen volt eljönni, és nem csak a saját
érdekében. Látja, pont így voltam ezzel én is. Azt hittem, már megszoktam a
folyamatos ágyúszót a Kálvin tér felől, amikor a magam számára is váratlanul
összepisiltem magam. Az első gondolatom az volt, hogy összetakarítom, de akkor
megláttam, hogy egy vértócsa közepén állok. Most mit mondjak magának? Maga
orvos, tudja, ilyenkor mentőt hív az ember, összeszedetten cselekszik, de nekem
tényleg csak a felmosófa és a rongy jutott az eszembe.
Azt írja: ha lesz végleges címe, megadja. Látja nekem, abban a pillanatban,
csak a maga véglegesnek tűnő telefonszáma jutott az eszembe. Segítséget akartam
kérni. Nagy szerencse, hogy olyan hosszasan és hiába csengett ki a telefonja,
mert ettől eszembe jutott, hogy mit mondanék a feleségének, ha mégis ő venné
fel. Hogy – most ne szarakodjunk édesem, ne csináljunk úgy, mintha nem tudnál
mindent évek óta, akár ne is küldd Lacit a telefonhoz, hanem szólj neki és
jöjjön azonnal, lehetőleg egy mentővel.
Mázli, hogy maguk hamarabb elindultak, mert látja, jól összekuszáltam volna a
dolgokat. Maga mindig mondta, hogy nagy érzékem van a teatralitáshoz. Na most
aztán igaza lett volna! Egy utolsóórás terhes nő, a konyha közepén, vértócsában,
egy felmosóronggyal, a maga feleségével telefonálva… igaza van! Tényleg képes
vagyok mindent elkövetni, valami jó kis jelenetért.
Írja, hogy nem volt könnyű útjuk. Hát, el sem akarom képzelni! Nekem minden
ment simán. Bár a mentősök nagyon nehezen értették meg, hogy nem lelőttek, hanem
szülni fogok, és nincsen körülöttem senki, aki segíthetne. Azt kérdezték, miért
nem orvos hívja őket, vagy miért nem a “kedves apuka”, mondtam, hogy azért, mert
magának ez talán kényelmetlen lenne. Hiszen urológus. Azt nem mondtam, hogy
egész másnak a férje – ne aggódjon. A végén aztán komolyan vettek, meg is
érkeztek. A kocsiban két hordágyon már feküdt egy-egy lőtt sérült. Nekem csak a
sofőr mellett jutott hely. Elindultunk az István Kórházba, mert elhitték nekem
Isten bizonyra, hogy ott tud rólam a főorvos. Igazán sajnálom magát a nehéz –
mint írja: nem könnyű – útjáért. Nekünk kényelmes utunk volt, mert a Kálvin
térről folyamatosan ágyúzó tank éppen égett, és az Üllői úton is simán
kikerültük a keresztbe fektetett 63-as villamost. Hallottam ugyan lövéseket, de
az egyik sebesült, aki a hordágyon feküdt előreszólt és megnyugtatott, hogy nem
minket lőnek. Megnyugodtam.
Írja, hogy nagy volt a sár. Sajnálom magát, igazán. Rémes lehetett. Mi gond
nélkül megérkeztünk a kórházba, és a mentőautós megvigasztalt, hogy a vér náluk
nem számít, majd letörli az ülésről. Ott akartam hagyni a kabátomat, de nem
engedte. A nővérek kedvesek voltak, azonnal hordágyra raktak és vittek a műtőbe.
A professzor azzal fogadott, hogy aggódott, és reggel óta hívja magát telefonon,
de maga nincsen otthon. Mondtam, hogy disszidált, erre odaintett a madame-nak:
nem érdekes, nem vagyok magamnál. Pedig ott voltam.
Írja, hogy elveszett a cipője. Borzasztó, mik történnek magával! Látja, nálam
semmi érdekes. Amikor fölébresztettek a műtét után, homokzsákokat raktak a
hasamra. Aludni nem tudtam tőlük, de azzal biztattak, hogy ettől szép sima lesz
a hasam, ami amúgy is szép sima volt. Tudja, rajtam szinte nem is látszott a
terhesség. Ez a jó, az elölfekvő méhlepényben. Nem torzul el az ember és tudja
azt is az első perctől, hogy császáros lesz, és úgy készül. Bár őszintén, én úgy
készültem, hogy maga majd időben bevisz engem a kórházba, megvárja, amíg
megműtenek, és ott lesz az ágyamnál, amikor fölébredek. De ha arra gondolok,
hogy maga ezenközben éppen a sarat dagasztotta a zoknis lábával Ausztria felé, a
szívem szakad meg. Ugye, hamar segítettek magának, kapott cipőt, és nem fázott
meg? Sokat hallok mostanában az osztrák parasztok segítőkészségéről, ugye
magának is jutott belőle? Tudom, milyen rosszul bírja a hideget…
Írja, hogy valami lényegtelen. Ez nem látszik a bélyegző miatt. Ne higgye,
hogy bármi, ami magával kapcsolatos, nekem lényegtelen lehet. Itt a kórházban
bezzeg csupa lényegtelen dolog történik. Ki kellett üríteni a kórtermet,
lementünk a pincébe, mert a kórházat lőtték az oroszok. Valahogy rosszul bírom a
helyváltoztatást, mert elapadt a tejem, de ha arra gondolok, hogy magának –
ahogyan írja is – nem könnyű, hát csak hálás lehetek a sorsnak, amiért nekem
annyival egyszerűbb.
Azt írja, hogy reméli, már jobban vagyok. Kedves magától, de ne aggódjon, a
homokzsákok segítettek, a hasam már nem fáj.
Azt igazán megértem, hogy – mint írja – magának sem könnyű. Akik körülveszik,
azokat ismeri, tudja, mire számíthat tőlük. Nagyon sajnálom magát, teljes
szívemből. Különösen, ha arra gondolok, hogy nem akar tudni arról, amitől ezt a
december 3-át, a maga jól időzített eltűnését, disszidálását, az azóta eltelt,
és még rám váró napokat, heteket, egyáltalán túl tudom élni. Ne törje magát a
papírral, a maga neve nélkül is elboldogulunk majd valahogy. Nem mintha kérdezte
volna, de keresztnevéül az anyám után az Erzsébetet választottam. Nem él már,
legalább nem kell elszámolnom. Vezetéknek, meg ott van az enyém. Ha nekem jó,
neki is jó lesz. És ezt mindenre értem. Érti? Mindenre. Na, jó utat magának!
A stühmeres bonbonosdobozból előkerült egy elszürkült anyakönyvi kivonat is:
anyja neve után, Bauer Erzsébeté. Így is maradt volna, ha 1957-ben meg nem
szüntetik a zabigyerek státust. Új törvény lett, és vele új név is.
Magyarországon először majdnem megtörtént, hogy valakit, Bauerből – az anyai
nagyanyja után – Schwartzra magyarosítottak, de az anyakönyvvezető éber volt, és
támadt egy jobb ötlete. Azt mondta: legyen inkább Sándor"
Forrás: Huppa-hu / NOL, 2012. október 15.

2015. december 2., szerda

Anikó sült csülökje

Na, mibe fogadunk, hogy az enyém a legjobb sült csülök a világon, jelenthetné ki Anikó bármikor magabiztosan, s már nyújthatná is rá a csülkét, jobban mondva a kezét, hogy valaki a fogadásra elvágja. Igazán tudhatná, hogy Anikóval semmiben se fogadok, ugyanis sült csülökhöz fogható csodák már eddig is kikerültek a boszorkánykonyhájából, a fogadással csak pórul jártam volna.
A mai sült csülökje, az Anikóé pedig igencsak jócskán kitűnőre sikeredhetett, hiszen hírét vitte a világháló, azon belül is a népszerű Arcok könyve. Elért engem dicshimnusza, ragyogása távol a világtól. Anikó csülkös, sőt sült csülkös fő fogását -, bánhatom, írja Klári, hű ebédelő társam, hogy nem voltam ott, nem voltam jelen -, nem ettem, nem fogyasztottam, nem gyönyörködtem benne, nem éreztem külső ropogósságát, nem omoltam-bomoltam belső szaftos omlósságáért, Anikó sült csülkös csodájának részese nem lehettem.
Élhet hát bennem múltbéli számtalan sok német sült csülkös étel kísértő emléke, amely eddig nálam vitte a prímet, s amelyen ma Anikó sült csülkös, általam ugyan nem fogyasztott, de bennem így is jócskán nyomot hagyott fogása minden bizonnyal túltenne.

Furulyás G.Katalin: "Halálig írt"

Én ezt akkor nem is olvastam, de most igen. Ezen az álmatlanul hánykolódós éjszakán alvás helyett. Talán éppen erre az írásra, Bächer ennyire élénk, élethű megelevenítésére vártam, hogy olvashassam, hogy a melegség járhasson át, hogy lénye ennyi idő múltán is megérinthessen akkor is, amikor csak az olvasmányaimat tőle, és egy futó találkozást egy valamikori dedikálás végett mondhatom a magaménak, őrizhetem mélyen a szívemben. Köszönöm neked.

"Húsz éve kezdődhetett. Sokat buliztunk, szombatonként szinte rendszeresen, vittük a gyerekeket is, jó, mozgalmas, fiatalos, boldog idők voltak. A délutáni gyerekalvás alatt készülődtünk az estére, a nagyon rövid, délutáni csendben készültem. Kihasználva a felügyeletet, hogy nem egyedül vagyok a felvigyázó, belemerültem egy kád meleg vízbe, magammal vittem, egy akkor még biztos, hogy pohár sört, a bort még nem szerettem és persze a szombati lapokat, akkor még szinte mindegyiket megvettem, múlt hétig már csak egyet, azt is csak egy okból.
Éveztem a lazulást, a pillanatnyi nyugalmat, azt hogy fél órára békén hagynak. Figyelhetek felnőtt dolgokra, tíz percen túl is, összefüggően. Így olvashatok például újságot is. Egyszer csak fölfigyeltem egy nem túl hosszú írásra, vitte a szemet a világos szerkezet, a rövid, emészthető mondatok, és persze a téma. A Moszkva tér. Novella sem volt, nyilván ez a tárca, amely fogalmat azt hiszem, nála sikerült megérteni. Pattantam ki a kádból, papucsozom (lopás tőle) átcuppogva a lakáson, mutatva a lapot:
- Te, valaki megírta a Moszkva teret!
- Mit? A Kalefot? Minek?
- Azt nem tudom, de a szagok is a helyén vannak, meg minden…
- Ki ez?
- Valami fiatal krapek lehet, valami Bächer… (lopás tőle) próbálom az elázott lapot kiegyenesítgetni, no nézd, Bächer, Bächer Iván.
Ebben a pillanatban eldőlt, hogy módszeresen keresni fogom, mit írt. És írt eleinte ritkábban, majd hétről-hétre. Én meg olvastam hétről-hétre, később gyűjtöttem. Szisztematikusan itt van minden könyve, füzetkéje a polcon. Amikor legelőször itt járt, első dolga volt megvizitálni a könyvespolcom, nyugalommal, jóleső érzéssel állapította meg, hogy szép kis polca van, közvetlenül a legkiválóbbak mellett, között: Babits Mihály, Thomas Mann, Szerb Antal, Molnár Ferenc társaságában
- Meg van az összes – próbálkoztam.
- Ez nem az összes, sokkal több van! – javított ki.
- Akkor szerteszét van a lakásban, mert némelyiket állandóan olvasom – gyenge magyarázatnak tűnt, nem is ment át.
- Rendnek kell lenni, a könyvek között különösen!
Az állandóan olvasott könyvek között van tőle a Klétka, azt én a kezemből ki nem adom. Jön nyaralni, sétál a fürdőszobából a hálóba, onnan a konyhába. Sok évet vártam rá. Az első részlete a lapban jelent meg. A Balaton parton ért a szombat, rengeteg vizsgatétel, számítás vett körül, akkor még a napon számolni, olvasni, tanulni is tudtam. Kora nyár lehetett, ha vizsgáim voltak. Olvastam a heti penzumot, neki penzum volt, nekem az ajándék. Egyszer csak lecsaptam az újságot, berohantam a vízbe úszni, hogy a könnyeimet mossa össze a Balaton. Sietnem kellett, egy zokogó, olvasó nő, furcsa látvány lenne a felszabadultan vakációzó családok között. Majdnem pontosan emlékszem a mondatra. „Azt hittük gyerek lesz. Nem az lett.” Ezt a részt ismertem meg először a Klétkából, a halál egyik könyvéből, amely a fiatalon meghalt feleség drámai könyve, egyébként meg fiatalságom kortörténeti dokumentuma, mégiscsak történelem tanár úr ír. Jött aztán sorban a sok családkönyv-halálkönyv, életkönyv. Megmutatva az élet minden nyomorát, kicsinyességét, undorát úgy, hogy a szépségét mindvégig érezhettük. A legnagyobb pechvogel sem lett kinevetve egyik lapon se, a tolnai vagy a kovácsi falusi szeretve volt, mint a tárcák összes, híres szereplője.
Azt, hogy tanárral van dolgunk, soha nem feledhettük, a legtöbb szombati után egy hétre nekünk is megvolt a lecke. Olvasni való, hallgatni való zene, megnézni való festmény, szobor. A szombat tizenöt éve azért volt szombat, mert ő írt. Ezért indultam nemegyszer boltba, szomszédfaluba, hipermarketbe. Hogy felcsaphassam hátulról a lapot, és nézzem, mit írt Bächer. Csapkodhatott a mennykő, a kukafedő, borulhatott a cekker, amit épp letettem, civakodhatott gyerek, macska-kutya én végigolvastam állva, többnyire a konyhában, előszobában.
- Zavar, ha nem pontosan idézem, csak most úgy fejből, tudod kívülről a mondataidat?
- Én, a saját mondataimat, tudod te, mennyit írtam, dehogy tudom…
- Akkor megpróbálom, …..de várjál, izgulni fogok, összekeverem! - persze mindre emlékezik, látom a szemén.
- Ne izgulj, én a nép egyszerű gyermeke vagyok…Röhögünk.
- Na, ne tréfálj, apád zongoraművész, édesanyád építész-tanár
- Igen, de én csak újságbaíró, ha legföljebb.
Volt egyszer egy közös falunk (lopás tőle), oda invitálom, szeretik, olvassák, szeretnénk meghívni. Tavaszban maradunk, tudom márciusi, próbáljuk ahhoz időzíteni. Egy héttel korábban hív, lehet hogy baj lesz, nincs túl jól. Én se vagyok túl jól, szabadkozom. A tavaszi napon akkora hó esett, hogy félő haza sem jutok az orvostól, félek attól is, kórházat rendel el. Ő onnan jön. Hívom a rendelőből, itt a szanitéc szakasz, zötykölődik a villamoson. Ígéri, jön, ott lesz, ahol az olvasók várják.
Szakadó hóban érkeznek, tíz perc késés sincs. Végtelen öröm, hogy ideért, veti le a kabátot, segítenek neki a sapkával. Kikerül a kabátból, lekerül a sapka, előkerül az igazi zsebkendő, orrfúvás, fölnéz, keres a szemével, ott állok a laminált padlón, a csizmánkról, cipőnkről olvad a hó. Végre megtalál, egymásra nézünk. Egyetlen szemvillanás elég, értem hogy nagy a baj. Kérdezem súgva, mi van, dörmögve bök két mondatot, ahogy szokott. Jól sejtettem. Manapság nem kertelnek.
- Veled mi van?
- Megoldjuk, most nem fontos. Most te vagy a főszereplő, a vendég.
- Ezt most te csinálod, ahogy megbeszéltük!
Kiülünk egy kis pódiumra, a könyvtáros hölgy állva köszönt minket, érzem muszáj lesz felállni, legalább nekem. Emelkedik, mert állunk a bemutatás végett, aztán fáradtan lehuppan. Nem tudom, mi lenne a jó, térjek el attól, amit megbeszéltünk, vagy vegyem sokkal helyzetszerűbbre. Nem is merem, nem is tudom. Bízom benne, így akarja. Fáradtan, csöndesen beszél. Aki tudja, milyen nehéz vele beszélgetni, milyen nehezen beszél magáról, tudhatja, jót hozunk. Szeretik. Végeláthatatlan mennyiségű könyvet dedikál. Én vagyok az utolsó. Kettőt könyörgök ki. A Klétkát, és az Elhagyott falut. A két legnagyobb kedvencet.
Rémülten futkosom most a lakásban, keresem őket, megmondta hogy legalább a könyvek között rendnek kell lenni, igaza volt. Megvan minden, csak szokás szerint, nem pont egy helyen, de mostantól igen.
A Szépírók Társaságába írott fölvételi passzusba írta talán a legszebb bemutatkozását: „ Apám zongoraművész volt, anyám építész. Mindketten halálig tanítottak is.” A múlt szombat volt az első, hogy nem volt írás (egy nehéz szakaszt most nem idézve), egy szombat maradt el erő híján.
Bächer Iván (1957-2013), élt 56 évet. Tanított, írt halálig. Tanított: élni, szeretni, írni, olvasni, tanulni, tanítani, halni…más fontos meg talán nincs. Nyugodj békében."

Forrás: Varázshegy, 2013. december 2.