Álmomban

Ha jól emlékszem, Csöpp sokat álmodott és értelmeseket. Másnap, harmadnap kianalizálta, olvasott belőlük napi problémáira. Mondogatta rendszerint, hogy élénk álmai hozzák meg a válaszokat nappali bajaira. Hogy szüksége van-e most is álmaira, álomfejtésekre, amikor úgy boldog, ahogy van, minden kerek és nagyszerű, nem tudom, nem sokat tudok róla, találgatni meg nem érdemes.
Nagy ritkán álmodom. Álmaimra nem emlékszem, csupán a tényre, hogy álmodtam valamit. A tegnapi kivételesen bennem maradt. Nagy vonalakban még emlékszem is rá. Ülünk anyámmal egy egyetemi auditórium emelkedő padsoraiban úgy közép tájon. Előadást hallgatunk egy kurzus keretében és témakörében: ne akarj többet tudni, inkább felejts. Nem tudom, hogyan kerül két ilyen csorosz, mint anyám és én egy ilyen tanfolyásra, ami a felejtésről szól. Mondom magamban, lefényképeznénk magunkat anyámmal, ha lenne egy okoskám. De sem telefon, sem fényképezőgép nincsen nálam, otthon felejtettem, a felejtéshez már tanfolyam sem kell, állapítom meg. Átrohanok Ljudához, aki a szomszédos auditóriumban tart előadást. Gyere már át, kérem, és fényképezz le minket anyámmal. Nem hoztam el a fényképezőmet, mondja, a telefonom meg szervízben van. Na jó, akkor legalább nézd meg az anyámat, hogy még megvan. Ljudával együtt megyek vissza, aki kiszúrja anyámat középtájt, integet neki. Anyám észreveszi, visszainteget neki. Mosolyog. Rám is.
Na most, mi fene értelme van ennek az álomnak? De legalább megmaradt és még emlékszem is rá.