2018. május 16., szerda

Nem értem

Mondom, nem tudom, mi lett ebből a világból.

Miközben örülnöm kellene, hogy van egy hely, ahová bemehetek dolgozni, addig azon rágom magam, hogy miért tették ki egy kollégámat minden előzetes jelzés, látható, tudható indok nélkül. Azért vették vissza, hogy rendet csináljon, aztán két röpke hónapot sem adtak neki a beígért nyolcból és vége. Melegen remélem, hogy volt alapos oka, különben tényleg nem tudom hova lettek a megszokott mérföldkövek az úton, amelyekbe eddig kapaszkodni lehetett, amelyek ott voltak tegnap, és ott lesznek holnap is.

Vajon annyira bele lehetek süppedve a világomba, hogy nem látom, ki mit tesz vagy nem tesz, hogyan kommunikál, miképp menedzseli magát, és melyik miatt válnak meg tőle?

Mintha egy barátomat vesztettem volna el, pedig nem volt ő nekem senki, csak egy valaki, egy szimpatikus srác, akit lehetett kedvelni, de utálni is lehetett, kinek-kinek ízlése, értékrendje szerint, s akiről annyit azért tudtam, kézzel foghatóan láttam, hogy mennyire örül a kapott második esélynek. Hittem róla, hogy a lehetőségein belül, erején felül tesz is érte.

Arra nem gondoltam, hogy a cég a saját lomha súlyánál és a tehetetlenségi erejénél fogva, különösebb értékelhető indok nélkül elsodorja, mintegy agyon nyomja. Így - átvitt értelemben - engem is.

2018. május 13., vasárnap

Városi legenda


Sokszor jobb, ha nem tudjuk, mit beszélnek össze a hátunk mögött az emberek. Kati húgom csak azt tudta magáról, hogy imád Krakkóba járni. Elvarázsolta a zsidónegyed lepukkantsága, a háború máig árulkodó, kendőzetlen nyomai. Valahogy otthon érezte magát a városnak ezen, a szűk utcácskák által belakott részén. Évekkel ezelőtt fedezett föl itt egy icinyke-picinyke boltot, ahol mozgáskorlátozott, sérült emberek dolgoztak, a kirakatban munkájuk gyümölcsei kínálták magukat eladásra. Rendre betért ide és rendszeresen vásárolt mintegy kétszáz zlotyi értékben, amely ebben a boltban, ezeknek a kézműves áruk esetében kész vagyonnak számított. Vásárolt ezt meg azt, terítőket, kötött, tömött állatkákat, látszólag értéktelen csecsebecséket, haszontalan, semmire sem jó dolgokat, évek alatt elhagyhatatlan szokásává vált. Jól érezte magát, hogy adhatott. 

Idén az első este a boltot zárva találta. Bekukucskált, semmi mozgást nem észlelt. Másnap direkt arra ment, hogy megnézze, nyitva van-e, vásárolhat-e megint a kedvére. Zárva volt akkor is. Elszorult a szíve, mi lesz, ha harmadnap, az utolsó estén sem találja nyitva a boltot. 

Aznap délután vitte arra az útja. Égett benn a lámpa, kívülről látszott, hogy bár nincsenek ott a dolgozók, egy nő rendezget. 

- Bejöhetek? - kérdezte. 
- Csak jöjjön. 
- Jaj, úgy örülök, hogy nyitva találom, már kezdtem szomorú lenni, hogy úgy megyek el, hogy nem vásároltam semmit sem. 
Az angol-német keverék beszédet hallva, a nő figyelmesebben nézte meg Katit. 
- Csak nem Magyarországról jött és doktornő? 
- De az vagyok - válaszolt Kati meglepetten az idegen nőnek, akit eddig még sohasem látott a boltban. 
- Akkor ön lehet az a magyar doktornő, aki itt nálunk már valóságos városi legenda, s akiről eddig csak hallottam. 
Katin úrrá lett valami hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan rekedtség, percekig nem jutott szóhoz, a könnyeivel küszködött. 

Amikor Kati mindezt elmesélte nekem, libabőrös lettem és hasonlóan éreztem magam.