2012. július 31., kedd

Anna Gavalda: Szerettem őt

A Jánost nem szerethettem a magam tizenhat évével, amikor még a család lehetett mindennél fontosabb a számomra, és fel sem fogtam a maga valójában, mi is az a szerelem. Úgy igazándiból nem is produkáltam a serdülés vad, még annál is vadabb jeleit, a lázongást az idősebb generációval szemben, szüleimmel, akik akkor a biztonságot jelenthették, egyfajta burkot haza kerülve a nagy, elsősorban a gimnáziumi világból, és akik iránt szeretetet, tiszteletet érezhettem. És fontosabb lehetett a kosárlabda, a sport, a csapat, az edzések, a hétvégi meccsek, még maga a göcsörtös, nagy méretű, narancssárga-barnás kosárlabda is, amelyet a hajnali edzések után hálóban cipeltem be magammal heti háromszor a gimibe, hogy időben érjek be vele az első órára. A szünetekben, a tanítás után láttam már az osztálytársnőim egy részét fiúzni, érzékeltem a másik nem egyre intenzívebb jelenlétét életükben, a magaméba való belépésre János tett ekkor és mintegy két éven át hűségesen kitartó, ám jobbára sikertelen kísérletet. Ő szeretett engem és valószínűleg nem én őt, így öntudatlanul lehettem egy dög, egy félig-meddig tudatlan, buta, érzelmileg még félművelt fruska, akinek az egyetemre felvételiző, nálánál két évvel idősebb fiú iránta való érdeklődése imponált mindössze. A szerelmét is előbb vette észre rajta a húgom, meg az ő húga, mintsem én, a zöld, az éretlen, a szerelemre akkor még igencsak nagyon nem kész, és egyszersmind vak.
Az egyetemen a Gábort már szerettem. Szerettem őt, a hozzám képest két évvel később Harkovba kiérkezettet a göndör hajával, magas termetével, mackós járásával, népszerű, a lányok között különösen népszerű stílusával, ellenállhatatlan mosolyával. Szerelmet elsőre én vallottam neki, mire – magam is meglepődtem – részéről azonnali és pozitív viszontválasz következett. Egy éven tartott a szerelem, a boldogság, szerettem őt és ő szeretett engem. Még annál is talán jobban szeretett volna – ki tudja -, ha lefekszem vele ott kint, a harkovi kollégium egyik szobájában, amelyre miattam nem került sor. Félénkségem, gyávaságom és neveltetésem szabta a gátat köztem és fizikai együttlétünk között. Kicsit hideg zuhanyként ért, hogy az ötödik évfolyamra az ukrán városba való kiérkezésemkor ő már mást szeretett, amikor én még mindig szerettem őt.
Árpád észrevétlenül csúszott bele az életembe a számomra első, vele közös munkahelyen rendezett vidéki sport hétvége után. A szerelem megvallásában akkorra már kisebb fajta „gyakorlatra” tehettem szert, ha létezik ilyesmi egyáltalán, én indítottam, és az érzékeny, intelligens, több nyelvet beszélő, nekem olyannyira szimpatikus férfinél viszonzásra leltem. Szerettem őt és kiderült, hogy de jó, ő is engem. Gyönyörű két év következett cukorbetegsége árnyékában, anyukájával ebben egy jó ideig egymásra felelve, összefogva. Amikor döntésre került volna a sor állapotának egy életre szóló vállalását illetően, én voltam az, aki elgyávult, elbizonytalanodott, aki nem merte felvállalni a kötöttebb életmódot, a majdani közös gyerekek sorsát. Én voltam okozója, hogy szerelmünk utolsó néhány hónapja a se vele, se nélküle, a minduntalan elválás és újrakezdés jegyében telt el. Titkon nekem ő a Hufnágel Pisti, az örökre elveszett szerelem, a mi lett volna ha, egyben gyávaságom felkiáltójelszerű mementója.
Tibor épp jókor érkezett a maga tisztaságával, nyugodtságával, érzelmi frissességével, viszonylagos tapasztalatlanságával, állhatatosságával, levakarhatatlanságával. Szeretni nem szerettem, bennem még az Árpáddal megtapasztalt keserédes emlékkel viselkedtem úgy, mint egy habozó a magam huszonhat évével: ismeretségünk fél éve alatt megnéztem az apját, majd gyorsan hozzámentem a fiához. A szerelem a mindennapokban érkezett meg, lassan, kimérten, előreláthatatlanul, jószerivel együtt az első két gyerekkel. Ő jóval előbb szeretett, mint ahogy én megszerettem őt. Átélt ez a lassan érlelődött érzelem hideget-meleget, jót és rosszat, örömet meg bánatot, a szerelem-szeretet eltűnni látszott, mintha soha ott se lett volna, visszájára fordult olykor, ha egy-egy hangulat éppen azt gerjesztette, ám valahogy és a mélyből valahonnan mindig szárba szökkent és virágba, épp ésszel felfoghatatlanul és érthetetlenül, kifejezni sem lehetséges, nincsen rá elég szavam. Tiborra elmondhatom, hogy szerettem, s talán még mindig valahol, valamiért, a talányos szív mélyéről néha fel-felbugyborékolva szeretem őt.
Hogy mindez így egyszerre, a magam számára is teljesen váratlanul kibukott belőlem, köszönhető Anna Gavalda Szerettem őt című kisregényének, amely valamikori, ill. meglévő házastárshoz, az újdonsült kapcsolathoz fűződő szerelemről szól két ember, az elhagyott feleség és apósa közötti párbeszéd során egy maratoni, talán soha véget nem érő éjszakán, egy vidéki házban valahol Franciaországban bor, tea és kandallótűz mellett, mely hely és személyek lehetnének ugyan bárhol a világban. Az egész beszélgetés, akár egy sokat megélt állókép, mégis krimibe illőn izgalmas, és elgondolkodtat, érzelmileg elevenedbe vág, elmenni semmiképp sem tudsz mellette anélkül, hogy saját magadra ne vonatkoztatnál.

"– Alszol?
– Nem.
Jött, hogy töltsön magának egy pohárral és leült mellém a fotelba.
Még mindig fújt a szél. Sötétben voltunk. Néztük a tüzet.
Időnként valamelyikünk kortyolt egyet, a másik meg utánozta.
Nem éreztük magunkat se jól, se rosszul. Csak fáradtak voltunk.
Nagyon hosszú csend után megszólalt:
– Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem...
– Tessék?
Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre.
– Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek.
Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos.
Közben a szememmel a cipőmet kerestem.
– Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek... Elég volt mára.
– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot... Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he?
– De hát mi kellene még? – fogott el a düh. – Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó?
Oda se figyelt.
– Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: 'Van-e jogom tévedni?' Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembe nézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, minden felforgatni... és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis... Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?" (Anna Gavalda: Szerettem őt, részlet, Magvető, 2005)

Vajon nekem ez mind még hátra van?

2012. július 26., csütörtök

Anna - Panni

Nem tudom, hogy szeretem-e a nevem. Pedig állítólag nagyon szép az AnnA, jó hangzású, ritmikus, rövid, tökéletesen szimmetrikus, oda-vissza ugyanúgy olvasható. Örmény anyám adta nekem az apai, Anna nevű nagymamám, a zsidó anyósa előtt tisztelegve. Hidat szeretett volna az AnnA-karcsúságával verni a távoli - örmény-zsidó-magyar - kultúrák között, melyben, ebbéli hídverő tevékenységében egész életében sikertelennek érezhette magát. Anna nagymamám talán soha nem fogadta el és be teljesen az örmény menyét. Anna nagymamámból még életében Annele lett, az Araratban ezen a néven emlegetem, míg rám gyerekkoromban a Panni becenevet biggyesztették a szüleim, mert olyan Szepes Mária: Pöttyös Panni-féle lehettem a magam vörös hajával, fehér bőrével, különösen az arcomon megszámlálhatatlan szeplővel. Máig Panninak szólít az egész világ, efelé terelem friss ismeretségeimet is. Panni mögé rejtem az Annát, attól a nagymamámtól átörökített nevet, akinek gyerekkoromban első számú kedvence lehettem. Dühöngtem is e miatt eleget. Nem szerettem, kifejezetten utáltam az első gyereknek szerinte kijáró kitűntetett szerepet. Különösen akkor lett az egész helyzet számomra ellenszenves, mire Kati húgom cseperedett, rányitogatta szemét a világra és egyre inkább jött meg a magához való esze. Nem szerettem, egyenesen utáltam a kivételezést, a húgommal, később az öcsémmel szembeni mindenkori előtérbe tolást. A Pannival az Anna ellen demonstráltam, mintegy kihangsúlyozva nagymamámtól bizonyos fokig eltérő nevűségemet, amely persze csalóka volt, meg nem is a való, nekem mégis olybá tűnt. Az Annára összerezzentem, ha úgy fordultak hozzám és a hivatalos nevemen szólítottak. Pedig jóval később, a felnőttek és a munka világában, az üzleti életben így ismernek, és kizárólag Annaként írom a nevem a külföldi levelezésben alá. A Panni, ill. a szláv területen - az örményeknél, az ukránoknál, az oroszoknál, a rokonságban, a baráti körben - a Panna mind a mai napig megmaradt, rögtön meghallom, nem kell kétszer mondani. A Pannikát mostanság gyakran tapasztalom a kedvesség, barátságosság jeleként, a maga dupla becézésével ugyan kicsit soknak tűnik, de kis benső rácsodálkozás, mosoly mellett sem teszek ellene semmit, elfogadom úgy, ahogy jön.
Arra még nem gondoltam, hogy milyen lesz a nyolcvan éves Panni, ha majd megérem és annyi idős leszek. Akkorra talán az Anna is beérik nálam, hozzá növök, oda komolyodom, meglett koromra majd a kellem, a báj, a kecsesség hiányában, Isten kegyelméből, melyek egyébként mind-mind az Annát jelentik, az Úr Jézus nagymamájának nevét viselve. Ezutóbbit a húgomtól tudtam meg a mai napon, aki éppen ezzel köszöntött fel.
Szép lehet az Anna, van is valami sejtésem róla és egyfajta mélybe rejtett büszkeség, hogy kedvenc színésznőmmel, Annie Girardot-val viselhettem majdhogynem egy nevet. Annának fényét emeli az is, hogy ma Anna Gavalda-könyvekkel lettem gazdagabb, azzal az írónőével, akit Miklósnak köszönhetek ajánlati szinten, magam csak kerengtem a könyvesboltban körülötte, míg Szica barátnőm fogta és egyszerre kettővel is meglepett. Margit a Bölcsek -, kikhez illőn kellene nevemhez viszonyulnom - meséit adta ajándékba, hogy az olvasás közben Éva Rózsija konyakmeggyével egyem és igyam le magam, és ne törjem a fejem olyasmin, amin amúgy nem kellene.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e a nevem, pedig - sajnos - hol van már Annele?, itt van még a Panni! és egyszer minden bizonnyal eljő AnnA...
Kedves Annák, Anikók, boldog névnapot, szeressétek nálam sokkal, de sokkal jobban a neveteket!

Erdős Virág: Márciusi kesergő

Ezt a verset egy nagyon kedves kolléganőm a gyárból, az Éva Rózsija küldte meg nekem, úgy gondolván, hogy nem tud nekem Erdős Virág és munkássága kapcsán sok újat mondani. Bár tudná, hogy ellenkezőleg, - akár a csecsemőnek a legtöbb vícc -, értsd Erdős Virággal kapcsolatos majd minden vers újdonság! Márti barátnőm Solymárról hívta fel rá a figyelmemet, s küldött át verset, amelyet szinte gondolkodás nélkül helyeztem el az Araratban. Azután már ment minden, mint a karikacsapás. Hallottam egy versét a rádióban, amelyet az Egyenlítő blogban találtam meg és  emelhettem át - immáron Erdős Virág írásos engedélyével. Majd megint Márti segített egy újabb verssel, mely egyetlen, maratoni hosszúságú mondat volt csupán, csak a versre mutató link veszett el valahol az elektronikus posta kifürkészhetetlen berkeiben, itt maga az író-költőnő közvetített a forrást illetően. Most meg Éva Rózsija küldte meg - soha nem késő - a Márciusi kesergőt a Mozgó Világból. Szép lassacskán így jön össze egy "kötetre" való Erdős Virág vers az Araratban, mely ugyan nem óhajt politizálni, ám valódi értékek mellett foglal állást és teszi ezt szubjektíven, mert másképp nem teheti, a saját bőréből maradéktalanul kilépni ugyanis nem tud, nem is nagyon akar, és mint ilyen, érzékeny a mai köz-érzetre, amelybe magát bőven beleérti.

talpra magyar
hí a haza

buda
kalász

sajó
kaza

húsz esztendő
nem a világ

kinek karó
kinek virág

ah, szabadság
nem virul a

nincs rá recept
se pirula

nem egy fillér
de két tallér

fekete kéz
fehér gallér

marsallbotból
generális

mérsékelten
zseniális

szabad péntek
szabad sajtó

éllovasból
sereghajtó

jó cimborám
ne légy nyuszka

nincs mögöttünk már a
muszka

belső ellen
ütött rajtunk

levágjuk vagy
fejet hajtunk

amagyarok
istenére

se munka se munka-
bére

szolgaföldbe
szabad kopja

míg az ellen ki nem
lopja

sehonnai
bitang ember

ki most ha kell
szólni nem mer

benne van a
bibliába

ott a helyük
indiába

miattuk van
minden bajom

élek sovány tejen
vajon

ha még egyszer
azt üzeni

mindnyájuknak
el kell menni

egy a tábor egy az
ellen

induljunk hát
magunk
ellen

ne rugózzunk rajta mért is

ha mindjárt az
ingemért is

aki magyar
sose henyél

van még szőlő
kölcsön
kenyér

ne bánkódjék
senki köztünk

csak amink van
abból főztünk

gyöngy az élet
alapjába’

Kossuth Lajos
kalapjára

annyi áldás
szálljon rája

ne járjon any-
nyit a szája

árok árok de mély
árok

kis vitézek bach
huszárok

jönnek-mennek
lobogtatnak

megint jőnek
kopogtatnak

csendes most már
újra csendes

aki úgy dönt azzal
rendes

sötétek és
világosok

volt-erdők és ó-
nádasok

hajszálanként mint a
boldog

fodrászkellék minta-
boltok

egyik keres másik
talál

rend lesz végre
hó és halál

avagy virág vagy te
hazám?

azért veszed ilyen
lazán?

ma leszárad holnap
kinő

szörnyű idő
szörnyű idő

Forrás: Mozgó Világ Online (2012. május)

2012. július 24., kedd

Kilenc diófa

Az alábbi írást egy volt kolléganőmnek köszönhetem, aki maga is kapta valahonnan, nekem átküldte, én meg egy röpke, hirtelen indíttatástól vezérelve az Araratba átemeltem. Talán mert megfogott a történet, mely igaz lehet, mert magam is ismerek olyan nyugdíjas korú embereket, akik kis háztájival, kertecskéjük terményeinek eladogatásából egészítik ki csekély nyugdíjukat, így tartva fenn csöndesen magukat, olykor családjukat. Emmike Tahuban például kapott egy talpalatnyi helyet a kis Tejbolt előtt, hogy idény zöldségeit, gyümölcseit árulhassa kis mennyiségben, azokból is azokat, amelyek nem estek áldozatul a változékony időjárásnak. Diót Emminél eddig még nem láttam a kisbolt előtt, és az idén valószinűleg látni sem fogok. Anyám azt állítja ugyanis, hogy kevés diónk lesz, és ha nekünk, akkor feltehetőleg Emminek is. Van pedig két diófánk a telken, az egyik a ház utcai frontján, kis-közepes kerek szemű, a másik éppen srévizavé átellenben a telek végében, ott, ahol három szomszédnak is egymással határos a birtoka. Ennek a diófának nagy és hosszúkás a gyümölcse, és nincsen nyugvása. Az apám ültette még ereje teljében negyven évesen, van ennek már vagy jó ötven éve. Nem tudom, kitől vette az ötletet, de a fa gyökere alá tett egy jól megtermett követ, hogy ne nőjjön olyan magasra, annál inkább terebélyesedjen. A fa igyekezett is megfelelni apám várakozásának, széltében nőtt inkább, csak jóval később kezdett el nyújtózkodni felfelé. Mondhatom, hogy nagy örömet okoz nekünk nagy méretű diójával, amellyel megoldódnak anyám diós beiglibe való töltelék gondjai. A fa felfelé nyújtózkodása nem tetszik viszont már egy jó ideje egyik szomszédnak sem. A hátsó szeretné, ha levágnánk a kertjébe átnyúló ágakat. A sarokszomszéd, Árpi rosszallóan nézi az egyre magasodó fát, mely az ő kertjébe, ott is a paradicsompalántáira vet árnyékot. Mellettünk Évának sem tetszik, hogy a fa egyszerre nyúlik át és hajlik rá a szedrére, de ezt inkább csak érezzük, mert szóban nemigen jut kifejezésre. A fa fittyet hány a környezetének, baráti metszéseinket igen jól tűri és jótékony árnyékával hálálja meg a gondoskodást. Hányszor, de hányszor ültünk a hűsében, remélem, sokáig fogunk még.

"Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megállok, felveszem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra.
Kérdés nélkül elkezd mesélni:
- Gyerekkoromban nagypapámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból. Egy még abban az évben kiszáradt, de a többi gyökeret eresztett. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagypapám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában.
- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokban nagyon hamar el tudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem, ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És
most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot...
Az autó halad a tavaszi verőfényben...
A néni elhallgat, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékezek és megállok. Az utasom a reszkető kezével egy fél kilós zacskó dióbelet csúsztat az ülésre. Tiltakozom, de ő szelíd mosollyal csak annyit mond:
- Vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a diófákat ültette...
Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe veszem a szépen bekötött kis csomagot, kibontom és elkezdem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.
Járható út... Megyek, én is veszek tíz facsemetét!"

2012. július 18., szerda

Csirkeszárny Lakattal

(Lakatnak tizennyolcadikán tizenkilencedikére.)
Szeretem a rántott csirkeszárnyat, ahogy az anyám csinálja. Ebben a műfajban még a magamét is elismerem, meglepően jó étvággyal eszem. A legjobban mégis akkor ízlik a rántott csirkeszárny, amikor a Lakat készíti. Neki valahogy mindig sikerül úgy kisütnie az előzőleg két részre vágott – combosabb és csontosabb – bepanírozott szárnyakat, hogy azok éppen olyan ropogósak, mint amilyeneknek lenniük kell.
- Ha megeszem az egészet, akkor túleszem magam.
Még végig sem gondolom a gondolatot, mire az olykor alig fellelhető, most mégis természetes önkontrollom lép működésbe, amely nehezen, de megállja, hogy ne nyúljak a tálhoz a szárnyak maradékáért. 
- Azért mégsem illendő az egész tál rántott szárnyat felfalni, amikor Lakat csak csipegetett belőle. Igaz, a sült krumpli is elfogyott volna, ha engedem az éhesebb énemet jobban szóhoz jutni. Nem beszélve az isteni ecetes uborkasalátáról, aminél szintén nagy önuralomra volt szükségem, pedig már nem is maradt olyan sok a tálban.
Nem mondhatnám, hogy éhesebben keltem fel az asztaltól, mint ahogy leültem, de senkinek sem kívánom ezeket a dosztojevszkiji kínokat, moralizálásokat, benső párbeszédeket, amelyek jobbára az enni? vagy nem enni?, venni még? vagy nem venni? örökzöld témakörében forognak. És mind ez nem csak a rántott csirkeszány-sültkrumpli-uborkasaláta menüsor esetében van így. Hihetetlen, mégis igaz, de Lakat szinte bármit elém tehet, ami ehető – lett légyen lecsó, egy főzelék valamivel, göngyölt hús, emeletes sajtos csirke, töltött káposzta, túrós süti, vaníliás krémes, sajtos pogácsa – egyszerűen azt az ételt még nem találták ki, amit ha a Lakat főzi, süti meg, készíti el, ne lenne kitűnő, megismételhetetlen és rá, konyhájára jellemző.
És persze a smarni, amelynek már külön fejezetet szenteltem az Araratban. Lakat smarnija, becsületesebb nevén: császármorzsája az osztrák, német ételtársának helybeli megvalósítása. Ettünk már együtt a Lakattal smarnit, német nyelvterületen: Kaiserschmarrent a Wörther-See partján egy vendéglő nyitott teraszán. Ott kompótot, szilvaízt adnak hozzá. Itthon Lakat bő mazsolásan készíti és baracklekvárt, porcukrot kínál mellé. Most hiányzott a smarni a menüről, jóllaktam számtalan emlékével.
Lakat ételei önmagukban is fantasztikusak, ám még emel a színvonalon a tálalás, mely aprólékos, körültekintő, már-már azt mondanám, hogy személyre szabott. A témák is ehhez hasonlatosan. Órák telnek, míg végig beszéljük mindazt, mi kölcsönös érdeklődésre tarthat számot. Tesszük ezt már a nappaliban, ahol a Eurosporton közvetített színes versenyek – most a Tour de France – biztosítják a néma hátteret. Lakat szerint a sport olyan, mint a nyugtató, benne nem lőnek, nem gyilkolásznak, vér nem folyik, súlyos gazdaságként, kusza politikaként nem fekszi meg a gyomrot. Láttam már nála fél szemmel többek között teniszt, síelést, biliárdot, kerékpárversenyt.
Ma, épp a szülinapja előtt egy nappal most én nem voltam valami jó passzban.
- Nem játszom meg magam, és nem tudom, nem akarom a mesterségesen jókedvűt adni – mondom Lakatnak, aki hosszabb beszélgetés közben mesteri érzékkel tapint rá a lényegre, fogalmazza meg a problémát, majd kis noszogatásra mutat rá a lehetséges megoldásokra. Felfogom ezt a fenséges vacsora után valamelyest elpilledve, meg azt is, hogy pont az ő szülinapja előestéjén éppen én nem lehettem neki valami jó ajándék. Vagy mégis?
Drága Lakatom! Itt az Araratban kívánok neked jó egészséget, boldogságot, kiegyensúlyozottságot születésnapodra, más napokra, hogy igenis maradj meg olyan családszeretőnek, barátaid iránt lojálisnak, széles látókörűnek, a világ dolgai iránt érdeklődőnek, bölcsnek, amilyen vagy, és tartsd meg szakácsművészetedet felsőfokon, valamint kellő érzékenységed a kifürkészhetetlen emberi lélek rejtelmei iránt.
Szegő Panni

2012. július 16., hétfő

Erdős Virág: Én vétkem

Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek, hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek, hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se, hagytam, hogy ne érje el még a buszt se, hagytam, hogy pokollá tegyék az életét, hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét, hagytam, hogy bagóért szopja a rezet, hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet, hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák, hagytam, hogy ne derüljön ki az igazság, hagytam, hogy beszálljon apuka cége, hagytam, hogy ok nélkül rakják a „c”-be, hagytam, hogy vergődés legyen a suli, hagytam, hogy kibukni legyen a buli, fejvesztve fusson a Kultúra Házából, hagytam, hogy kitessékeljék a plázából, hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon, hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon, hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét, hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét, hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra, hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra, hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel, hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel, hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára, hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára, hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget, hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget, hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije, mikor a kisboltban tör rá a depije, hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán, amikor palávert csinál a postán, hagytam, hogy kibukjon, hagytam, hogy elázzon, hagytam, hogy retardált náciktól parázzon, hagytam, hogy hiába legyen a pánik, hagytam, hogy ne felejtődjön el máig, hagytam, hogy köpködve szidják az urát is, hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is, hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel, hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel, hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon, hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon, hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat, hagytam, hogy bringával hajtson a fának, hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet, hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet, hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét, hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét, hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál, hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál, hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet, hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet, hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra, reggel egy felesre, este a Fókuszra, hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje, hagytam, hogy romokban álljon a tévéje, hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság, hagytam, hogy ne legyen számára tanulság, hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet, hagytam, hogy hagyja a francba az egészet, hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse, hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se, hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer, aki a legeslegelsők közt húz el, hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen, s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn, hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett, bárhogy is kezdődött anno a történet, én viszont ott voltam, van róla papírom, fura, de van ez a heppem, hogy megírom, ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe’, bedugtam tövig az ujjam a sebbe, láthattam, láttam is mindent és mégis: hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy –, hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.
(Átvéve a szerző engedélyével, Népszabadság Online, 2012. június 11.)

2012. július 15., vasárnap

Ad hoc buli

Sanyi azt mondja, hogy ad hoc-buli volt, amikor este tíz óra felé elbúcsúzunk tőle. Ad hoc lehetett benne a kaja, aminek egy része tervezett volt, a többit meg a gyülekező vendégek hozták össze. Egyébiránt feltehetőleg minden úgy lett kivitelezve, ahogy Kingi és Sanyi jó előre megálmodták. Kitalálták ugyanis, hogy a 07.07.-én tartott esküvőjüket (Vác, Fehérek Temploma & Vác, Házasságkötő terem & Családi vacsora) követően a barátokkal buliznak egyet nagyszabásúan Szendehelyen a Kanászdombon egy Vendégházban, ami arra az egy délutánra, estére, éjszakára, másnapba nyúlóan valameddig az övék. Egy baráti társaság jött itt össze előre átgondoltan, szisztematikusan eltervezve, akik Kingi és/vagy Sanyi múltjához, jelenéhez kötődnek, privát, iskolai, valamint munkahelyi viszonylatokból érkeztek. Kingivel a váci ContiTech-ből eredeztethető munkatársi kapcsolatunkból született barátságunk immáron hosszú évekkel élte túl a munkahelyi elválásunkat, lakóhelyeink elválasztó kis távolságot, kettőnk közötti igazán „elhanyagolható” életkori különbséget, Kingivel barátságom azóta Sanyihoz fűződő barátságommal gazdagodott.
A kb. harminc-negyven emberhez kellett is tér mind bent a hatalmas nappalit a konyhával, étkezővel egybenyíló területen, mind kint a teraszról kiindulva az enyhén lejtő füves részen át, benne egy medencével, ill. a bokrok kellemes rejtekében baloldalt megbúvó étkezős pavilonnal, míg szem ellát szemben a nógrádi dombsággal.
Nem lehetett ad hoc ötlet a személyre szóló és egyben ajándék boros pohár, amelyre a barát/nő nevét írta rá – gyanítom -, Kingi arany betűkkel, a talpára pedig a saját, K & S esküvője dátumát. Ha ki-ki a sajátját tartotta beszélgetés közben a kezében, akkor nagy segítséget jelentett a név lelesése szempontjából, de ugyanígy mellé is foghattam, ha az illető az első keze ügyébe eső pohárból hörpintett.
Kitűnő ötlet volt a marhapörkölt, amely a váci Remetében készült háromnegyed-készre, hogy aztán a Vendégház udvarán főjjön meg vörösborral bőven megöntözve teljesen. Jó néhányszor ettem már életemben marhapörköltet, cupákosat, merthogy esküdtek rá, hogy úgy a jó, ha a hús a rezgő cupákkal fő egybe. Ettem saját készítésű, bográcsban főtt marhapörköltet baráti társaságban Szegeden nem is egyszer. De ez a szendehelyi volt talán eddig a legjobb mindegyikőjük közül. Nem azért, mert nagyon friss még az élmény, a marhapörkölt íze még emitt a számban, hanem mert tartalmilag, kinézetileg, halmazállapotilag, ízében, színeiben éppen olyan volt, amilyennek egy valamit is magára adó marhapörköltnek lennie kell. Omlós volt benne a hús és színtiszta, nem kellett sem íntól, sem cupáktól tisztogatni, ha ehető falathoz akartál jutni. Megfelelő, éppen falatnyi méretűek voltak a marhahúsdarabok, elég volt a villa csúcsára tűznöd és már tűzhettek is rendeltetési helyükre. És az íze…, pedig láttam, hogy mennyi vörösbor került bele, mégis olyan természetes egyensúly keletkezett a pörkölt szaftjában a bor, a paprika, a só, és egyéb ízesítők között, hogy óhatatlanul is kedvet kapott mindenki, kaptam én is a szaft kenyérrel való kitunkolására. Érkezett a szaft mellé lilahagyma és tejföl, ami így, ezzel a Remetében fogant, kamaszkorát ott megélt marhapörkölt, mely a Kingiék által kibérelt Schlenk-Vendégház kertjében vált éretté, nos ennek a marhapörköltnek a szaftja hosszában szeletelt lilahagymával és tejföllel összekeverve, benne friss fehér kenyeret tunkolva, az maga éppen az a kulináris tökély, amelynek az ember életében gyakrabban kellene előfordulnia.
Ahelyett, hogy az evés után jó hosszan ejtőztünk volna, a szintén nem ad hoc beszervezett háromtagú zenekar által szolgáltatott zenére a társaság egy része táncolni, ugrabugrálni kezdett. Magamat ez utóbbiak közé sorolom, de mit érdekelt, hogy Tánciskolát sajnos soha nem látott, egyebekkel annál inkább terhelt lábaim, táncra talán alig emlékeztető, komédiába hajló műsorszámokat adtak elő a nyolcvanas-kilencvenes évek zenéjére. Nem emlékszem, mikor buliztam utoljára egy ilyen jót, éreztem jól magam egy számomra többnyire idegen társaságban, fantasztikus marhapörkölttel, majdnem két liter Kinley tonikkal gazdagabban.
És talán mi sem okoztunk csalódást.

2012. július 9., hétfő

Judit Brisbane-ből - Első napok

Dean szabadságot vett ki az első pár napra, nem kellett mennie dolgozni. Így az első napok tevékenyen teltek, jöttünk-mentünk.
Brisbane gyönyörű nagyváros, elég nagy forgalommal, kocsival kb. 30 perc bejutni Carina városrészből a belvárosba.Rengeteg parkkal, a parkokban pihenő, zenélő, nyugodt emberekkel. A folyó kettészeli a várost, de mind hidakkal, mind a CityCattel jól lehet közlekedni egyik oldalról a másikra. Hatalmas bevásárlóközpontok, felhőkarcolók, és zsúfolt utcák váltják egymást. Rengeteg a külföldi, legfőképpen az ázsiai. A fiatalok hét közben egyenruhában (büszkék az iskolájukra ahova járnak) járnak-kelnek. A város felett eszméletlen a repülőforgalom, szinte minden 5 percben le- vagy felszáll egy repülő. Mi a külvárosi részen lakunk, itt nagy tisztaság van, de a belvárosban azért előfordul itt-ott szemét. Mindenki nagyon kedves és segítőkész. A minap a gyerekek egyedül megpróbáltak bemenni a városba busszal. Kinéztük a neten, melyikkel tudnának bejutni, majd felszálltak rá. Mikor megállt a végállomáson a busz, a sofőr megkérdezte tőlük, hát ők ugyan hová tartottak volna? Miután elmondták, a sofőr kiírta a buszra "Sorry, not in service" és elvitte őket oda, ahonnan egy másik busszal el tudtak jutni a belvárosba... :D
Az első nap koalákat és kengurukat néztünk egy parkban. Nagyon édesek voltak, de élő környezetben biztosan aranyosabbak lehetnek. Mikor hazaértünk, észrevettük, hogy a garázsajtó nyitva maradt. A reggel érkezett vadonat új mosógép, és a Dean nagyon komoly biciklije a garázsban. Az még mind semmi: a garázsból egy tolóajtón keresztül lehet bejutni a lakásba, ahol a nappaliban a 106 cm-es plazma tv, és két notebook és egyéb "hasznos" dolog volt. Senki semmihez nem nyúlt. Nem tudom elmondani azt az érzést, amit éreztünk, mikor a nyitott ajtót megláttuk. Otthoni tapasztalatok alapján elképzeltük a legrosszabbat... de megkönnyebbültünk...
így áll a nyitott garázsban a mosógép, és a bicikli.... Ebben a pár napban hirtelenjében megnéztük a várost, South Banket, Gold Coastot, Sunshine Coastot, Noosa városát, felültünk a városi óriás kerékre, megnéztük a legmagasabb épületet is...Rengeteg a látnivaló itt. A világ legszebb tengerpartjai közül a Gold Coast inkább a felkapottabb, rengeteg fiatallal, még így télvíz idején is (25°C). Martina csak kapkodta fejét, és csattogtatta a fényképezőgépét, mikor meglátta a napsütötte fiúkat, napszítta szőke hajjal. A városban hatalmas felhőkarcolók, rengeteg bár, kávézó, étterem, szórakozóhely.
A Sunshine Coast inkább nekem való. Természetesen szép, dűnékkel, természeti csodákkal, rengeteg kivetett kagylóval. Csendes, alig táboroznak az öbleiben, a dűnék között istenien lehetne pihenni. Végeláthatatlan a part, amíg szem ellát, csak a hullámok fodrozódnak. A városkák is kisebbek a parton, na persze forgalom itt is van.
Mikor Dean dolgozik, nem tudunk mást tenni, mint iskolák után nézünk, munkát keresünk és a normál napi munkákat csináljuk. Bevallom, hogy ez kicsit unalmas, nem könnyen éljük meg. De tudtuk, hogy az első időszak nehéz lesz... Persze azon vagyok, hogy megtanuljam a jobb kormányos vezetést, és az automata váltót, és akkor nyugodtan mi is mehetnénk egyedül, nem kellene megvárni őt míg hazaér. Azon vagyok...
Judit, Brisbane