2015. augusztus 30., vasárnap

Anikó Óvári szelete

Ha Óvári szelet szerepel az étlapon, akkor biztos lehetek benne, hogy egy nyughatatlan, fantáziadús illető álhatatosságának köszönhetem az ételt. Ugyanez az illető vette a fáradságot és elkészítette. A fáradságon kívül amúgy sertéskaraj, gomba, sonka, sajt szükségeltetik hozzá. Oldalról jól látszik minden rétege, felülről nézve egy méretes sárga sajt borít be egy pufi csomagot, minek láttán biztos lehetek, hogy egyetlen jól megrakott Óvári szelettel tört krumpli és uborka saláta kíséretében jól lakom. Nem elég, hogy laktató, de az összetevők gazdagsága folytán fantasztikusan finom is az így összeállt étel. 
Anikó Óvári szelete talán a húson fekvő rétegeket koronázó Óvári sajtról kaphatta a nevét. Vagy mert Óvárról származik. Esetleg Mosonmagyar- párjáról. De az is lehet, hogy egykoron Óvári Lajos, a Négy évszak főszakácsa készítette el először az ételt, s a neve benne ragadt a húsos, gombás, sonkás, sajtos rétegekben. Anikónak semmi más dolga nem akadt, mint nekigyürkőzni, elkészíteni, feltálalni az ételt, hogy öregbítse az Óvári szelet hírnevét a kőbányai aszfalton, származzék az étel a sajttól, Óvárról, Lajos főszakácstól. Szinte mindegy is, mert Anikó Óvárija - a kulináriatörténet részemről széleskörű és több mint szakszerű ismerete ellenére is - fényesen sikerült.

2015. augusztus 29., szombat

Miskolc Széchenyije

Nem tudom, mit tett Miskolc azért, hogy neki egy ilyen szobor jutott? Az is a fő, Széchenyi utcájának közepe táján. Szembe néz az Avassal, az Erzsébet téren Szent István szobrával. Nagyrészt hátat fordít a városnak, nem törődik népének véleményével. Sugallja, nem értek föl hozzám. Még így öregen, betegen sem.
Nem tudom, Miskolc mivel érdemelte ki ezt a Széchenyit, alkonyi alakjában, pedig a
legnagyobb magyar igenis szerette a várost, többször járt itt, gazdagon támogatta kulturális fejlődését.

Talán meg kellene barátkozni ezzel a Széchenyi ábrázolással, amely a maga nemében annyira egyedülálló, hogy még egy ilyen nincs az országban. Remélhetőleg nem is lesz, bármennyire nem szégyen valakit idős korában megörökíteni. Széchenyi maradjon inkább úgy meg bennünk, ahogy eddig képeken, szobrokon megismerhettük.



Több mint húsz éve borzolja a miskolciak kedélyét az ő Széchenyi szobruk. Legalábbis ami nekik jutott. Egy megöregedett Széchenyi áll egy mauzóleumban, kriptában. Rajta betegségeinek a jelei. Parkinson kór, őrültség, öregség.

2015. augusztus 28., péntek

A búcsú

Ez a nagyon Valaki - úgy tűnik -, boldoggá tette a munkatársait, hogy elvállalta a cég ügyvezetői posztját, hat éven át végezte munkáját legjobb tudása szerint és emberséggel. Tevőleges felvállalója és megoldója volt szakmai és emberi ügyeknek. Ennek a mélységes, gazdag, soha vissza nem térő tartalmára a letűnt éveknek éreztek rá a munkatársak, amikor ennek a nagyon Valakinek a búcsúját készítették elő. A megvalósulása viharos volt, érzelmekkel vibrált, embert próbáló lehetett mindenkinek: a búcsút készítőknek, a búcsúztatottnak egyaránt. Aki ott volt, egy életre nem felejti el a beszédeket, a bukdácsoló szavakat, a kitörő érzelmeket, a könnyeket, a sírásokat, az elemi összeölelkezéseket, a fogadkozásokat, az ígéreteket. Nem mindennap adódik ilyen alkalom, és inkább ne legyen, de ha már egyszer kénytelen-kelletlen bekövetkezik, mert egy Valaki elmegy, annak csak ilyennek szabad lennie. Nagyon Valaki, Gábor, az Isten áldjon utadon, vigyázz magatokra, teljesüljenek elgondolásaid, élő álmaid. A vendégül látásunkat, hogy ott lehettem, mindezt átélhettem, s hogy mennyire köszönöm, nincs is rá szó.

2015. augusztus 24., hétfő

Uborka limonádé

Ki gondolná, hogy uborka limonádé létezik és még finom is. Miskolc egyik utcájában, mely éppen a Nemzeti Színházat jobbról határolja, a harmadik sörözőben mérik. Megláttam kiírva a limonádé ízek között: meggyes, epres, rózsa, uborka. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megkérdezem, eszik-e vagy isszák az uborka limonádét. Óvatosan hoztam szóba, mire kitűnő a választás, nem fogja megbánni, volt a válasz. Ez akár reklám duma is lehetett volna, mint később kiderült, nem az volt.
Az uborka limonádé zöldes színű. Jégdarabok mellett uborka szeletek úszkálnak benne. Miután túl voltam az uborka limonádén, a kiszolgáló hölgy elmesélte, hogy ő erőltette rá a tulajra és nyomta be a menüre. Valahol ivott belőle, megtudta hogyan készítik és idő, rögös út, kellő kitartás, a tulaj na, jól van, legyen-je kellett hozzá, és az uborka limonádé bátortalan újoncként eresztett Miskolc egy központi csücskében gyökeret, hajtott ki, borult uborka limonádéba.
Az uborka limonádé fantasztikus ízű, kiváló üdítő ital, fél literen belül sem unsz rá az ízére. Kellemesen fanyarkás, az uborka emel a limonádén vagy a limonádé az uborkán - mindegy is, itatja magát, másnak is kedve támad a megkóstolásához, megállapítja, hogy jé, ez milyen finom. Valóban finom. Annyira, hogy nem egykönnyen felejtődik el. Megmarad. Zölden. Üdítőn. Kipróbálásra érdemesen. Miskolcra visszatérve majd a harmadik sörözőben újra megrendelve. Lassan szopogatva el, miközben hátunk mögött a Miskolci Nemzeti Színház, jobbról a Széchenyi utcán robog a villamos, balról a következő kiülős söröző, de ott nincs uborka limonádé.

2015. augusztus 20., csütörtök

Csöppnyi gondolat

Mostanában egyre nehezebb dolog felismerni és megtalálni az örömet. Az élet bedarál. A mókuskerék a szokásosnál is jobban magába szippant, helyt kell állni egy kemény munkahelyen, ahol kudarcok is érnek a napi munkában az apróbb sikerek mellett. Senki nem dicsér meg, nem az a hely, nem az az idő, az emberek sem azok, én sem vagyok már ugyanolyan, a hibák pedig reflektorfénybe kerülnek. Anyám utolsó útjára már nem is készül, hanem rajta halad. Nem, dehogyis gondolok arra, hogy elmegy egyszer, sőt tolnám ki ennek az idejét végletekig, bár tudom, hogy neki sem jó már az itt-lét és tényleg menne. Eszter berepült, két hét röpke hét, azután kirepült. Színt hozott közénk, szeretetet, vibrálást, örökmozgást, alig otthonülést. Sokszor csak gondolatban tudtuk, hogy itt van. Átviharzott sokak pillanatnyi életén. Nem elégedetlenkedem, így van jól. Örömdózis érkezett, amelyet megköszönök Annának, hogy férjhez ment, és Eszternek, aki az esemény környékére ilyen intenzíven haza érkezett. Ennyi két hét. Semmi. Egy puszta érzés vagy gondolat. De legalább megvolt. Ebben a zűrzavarban, rohanásban kell felismerni az örömet, a szépet. Egy-egy találkozást. Akár egy smarni körül. A beszélgetést, mely nyúlna estébe, éjszakába, ha a másnap nem tornyosulna a múló időn. Elolvasni Zsuzsát a messzi Amerikából, aki már olyan régóta ismer, hogy akár késői testvérek is lehetnénk, ezért aztán leveleimből leveszi azt, ami van és egy jól helyezett mondatával segít. Nincs még színház, opera, szabadság sem volt, egy hét sem. Majd lesz. Mikor már elment a nyár, lehet menni, menni és nézni ki a fejemből, és másra gondolni.

2015. augusztus 15., szombat

Anna esküvője

Eszter lányom legjobb barátnőjének, Annának és jövendőbelijének, Andrisnak az esküvője alkalmából a legszebbeket, legjobbakat kívánom.

Furulyás G. Katalin: Itt vagyok

Rémlik, hogy a nagy rohanásban olvastam mostanában a Katitól, a Furulyás Gétől valamit, ami lebilincselt. Gondoltam, felmegyek hozzá a Varázshegyre és megkeresem azt a bizonyos írást, amely már első olvasatra szíven ütött. Megtaláltam, és most én is itt vagyok, hogy elmondjam, újra meg újra olvasva egyre plasztikusabb a hangulat, a pillanat, a táj, a valamikori emlék pedig olyan magától értetődően kapcsolódik össze a maival.

"No, itt vagyok. Nagyon vágytam már a tájra. Itt lehetek, hála Mindeneknek.
Egyszerűsödik minden. Az öregségnek is vannak előnyei, mondjon egyet, mondta Kellér, az örökbecsű kabaréban. Hát, ha előny, csak magamra pakoltam. Nem hoztam gyereket, gyerek barátait, gyerekkocsit, mozgó ágyat, kisbiciklit, rollert, gördeszkát, görkorit, nagybiciklit, robogót, kutyát, macskát, almot, növényt azért igen. De ennyi. Könnyen, negyednapi pakolással indulhattam is. Megérkeztem, jó ez a hely gyerek, kutya, macska nélkül is.
Kinyitja az ember a rozsdás lakatot, és még akkor is, ha ezerszer tudja, hogy pár napja mentek el a vendégek, próbálja unszolni a kertet, a házat a bocsánatra. Tudom, sokára jöttem. Ez volt az első mondat, amit az első, gyermektől való elválás után kaptam.
- Minden jó volt Anya, csak sokára jöttél.
Semmi, de semmi felelősségre vonás nem volt ebben a mondatban, csak a színtiszta való. Sokára jöttem. Neki rettenetes sokára, nekem is az volt, de akkor huszonöt éves voltam, láttam Velencét, Rómát. Meghaltam volna, ha nem mehetek és meghaltam, hogy elmentem. Nem lehet az ember két helyen.

Sokára jöttem, de itt vagyok. És voltam, vagyok olyan szerencsés, hogy várnak, vártak."

Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja, 2015. augusztus 11.




2015. augusztus 10., hétfő

Mondom az anyámnak... - augusztus






Mondom az anyámnak, hogy meghalt a Czeizel.
- Tudom, borzasztó.
- Nagyon nagy ember volt.
- Ezt ne nagyon hangoztasd, sokan nem szerették, vagy nem ismerték el.
- Szerinted kicsodák?
- Egy doktornő barátnőm például nem nagyon kedvelte, pedig ő csak magamagát hibáztathatta kicsit félre siklott pályájáért. Egy másik orvos ismerősöm sem volt nagyon oda érte.
- Czeizel rengeteg családnak segített gyermekszületésben.
- Nem is tudjuk, hogy mennyinek, olyan rengetegnek.
- Ugyanakkor Czeizel kiváló előadó is volt az orvosi munkássága mellett.
- Persze, imádtam nézni a tévében, amikor szerepelt és a rádióban is hallgatni, amikor riportot csináltak vele.
- Közérthetően volt művelt és széles látókörű, gondolom, ezért sem szerették, irigyelték a népszerűségéért.
- Jaj, drágám, hát milyen a magyar? Irigy. De nagyon irigy. Ez is a baja. Olyan ez, mint egy komoly, kóros, ragadós betegség. Nem lehet belőle kikeveredni.
- Van benne valami. Nekem Czeizel akkor is nem akárki: neki köszönhetjük Esztert.
- Na, látod, ezt bátran hangoztathatod.
- Annak idején elmentünk hozzá tanácsadásért, hogy a fiúk után lányt szeretnénk. Czeizel doktor úr - miután kikérdezett bennünket Tibrommal a hátteret, a mit-miérteket illetően, elővett egy napra lebontott grafikont, bejelölte rajta a lányos napokat, hogy azokat preferáljuk, s ha betartjuk, akkor majd meglátjuk.. Bízzunk benne, mondta, sikerülni fog, és szélnek eresztett bennünket. Így lett meg mindjárt huszonöt éve Eszter. Egyértelműen az ő érdeme, örökké hálás leszek neki a lányunkért.
- Ez már valami, ezt nyugodtan világgá kiabálhatod, mert tény, mégpedig gyönyörűséges tény.
- És tudod, hogy van nekem még egy Czeizelem, a menetelős, a lépegetős Czeizel, akivel pl. az Élet menetén és egyéb helyeken találkoztam az utcán. Úgy is megmarad.
2015. augusztus 10.

Mondom az anyámnak, hogy megkeresem én neked itt Magyarországon azt a te ashabadi sárgadinnyédet.
- Ugyan már, ne álmodozz!
- Igaz, eddig bármennyit is hoztam neked, arra mind azt mondtad, hogy...
- Tök.
- Ez az, tök. Ennyi.
- Miért, nem az? Először mindegyikről azt gondolom, hogy na, most ez az igazi...
- Aztán cukrozni kell.
- Ashabadban gyerekkoromban ekkora dinnyék voltak - teszi szét a kezeit úgy 30-40 centi távolságban -, és ilyen elipszis alakúak voltak -, mutatja -, kívülről meg hurkásan hullámosak - formázza a tenyerével. Az ízűk meg tiszta méz. Mennyeien édesek voltak. Eszünkbe sem jutott akkor a cukor.
- És ezt a te méz ízű sárgadinnyédet a távoli Ashabadból keressük már lassan hatvan éve itthon
- Keressük Petőfit.
- A Ljudával kellene Harkovból hozatni legközelebb, amikor egyszer csak errefelé jár.
- Úgy tudom, hogy Türkmenisztánból csak Moszkváig jut el az ashabadi sárgadinnye.
- Akkor ez sem jött be, hiába túráztatom az agyam.
Anyám erre mindent tudóan elmosolyodik, mintha csak azt akarná ezzel mondani, elvan a gyerek, ha játszik...

2015. augusztus 9.



Kiabálom anyámnak:

- Itt az Eszter, meghoztam Londonból.

- Most meg mit kiabálsz, nem vagyok még teljesen süket.

Eszter futtában dobja le magáról a félcsizmát, odarohan az anyámhoz, neki - Rita mamához.

- Szia, mama, de jó, hogy látl...
Befejezni már nem tudja, karjaiba veszi anyámat, az ő Rita mamáját, eszeveszetten szorítja magához, közben puszikkal borítja az arcát. Én még mindig kinn bajmolódom szandállal, hűtőbe rakandó dolgokkal, csak elnyomott hangokat, fojtott hüppögést hallom ki bentről. Valami nekem is szorítja a torkom. Van, ami nem változik. A fenébe is, ez mindig ugyanolyan.

2015. augusztus 5.


Mondom az anyámnak, hogy

- Vigyázz nagyon magadra, különösen arra, hogy mit eszel, nehogy elrontsad megint a gyomrodat, hogy ne tudjunk elmenni kirándulni Drégelypalánkra a hónap végén.

- Látod, hogy alig eszem valamit, abból a kevésből meg csak nem lesz baj.

- Az Emese tegnap azt ajánlotta neked, hogy egyél sok zöldséget, az jó anti-oxidáns, hatékonyan gyógyítja a rákot.

- Na persze, én és a zöldség. Jó, hogy a paradicsomot megeszem, meg egy kis kaliforniai, és hegyes, erős paprikát, no és fokhagymát, de abból aztán sokat.
- A fokhagyma az jó, jöhet, mehet. De kellene még sok piros gyümölcsöt is enned, tudod, anti-oxidáns.
- Piros gyümölcsöt, ugye? Amiből alig láttunk valamit a szezonban. Epret talán ha öt szemet ettem az idén. Meggyet, cseresznyét meg semennyit. Egyébként hagyjál már ezzel az anti-oxidáns dumával, amiben inkább nem hiszek, mint hiszek. Egyszer valamiben úgyis meg kell halni.

2015. augusztus 2.

Márta mézes krémese

Nem elég, hogy a mézes krémes nem egy egyszerű sütemény, a lapjait a sütőforma hátulján egyenként kell megsütni, a krémet külön kell kikeverni, a rétegeket fölváltva krémmel és baracklekvárral megbolondítani, mely bonyolult sütinek elkészítése nem egy-két perc, és az egésznek nyomatékosan az ad hangsúlyt, meg kiemelten jelentőséget, ha valaki ezt a nyári közel negyven fokos kánikulában viszi végbe. Dacol hőséggel, a sütőből áradó fokokkal, mind a száznyolcvan-kétszázzal,  izzadtsággal, idővel, mely múlik, végeláthatatlan.
Az eredmény egyáltalán nem rémes, hanem mézes krémes, gyöngéd tészta-emeletszintek között vaníliásra hajazó krémmel, amely akár geil is lehetne, ha rögtön fölötte nem következne a baracklekvár, amely kellemetesen hasít bele az ízvilágba, kicsit fanyarkásba hajlítva azt el, valamint a fehéres össz-színbe hozva nyáriasan narancssárga fénycsíkot.
Az ekképpen elkészült mézes krémest az ember különösen értékeli, egyébként is, de ismerve a nyári kánikulai körülményeket még nagyobb csodálattal adózik a megalkotójának. Könnyedén harap bele előszörre, érzékeli a puhaságot, a krém és a barackíz násztáncát a tésztarétegek között, mely összességében utolérhetetlen elegyet képez a falatban a szájban. Úgy érzi, hogy enné, csak enné, falná, habzsolná a mézes krémes szeletkéket, amely három után már feltűnő, hogy még nem elég, nem érezte eléggé át az ízeket, nem tapasztalta meg az összeset a maga egységében, újra meg újra kell ellenőriznie a finomságát, hogy tényleg pontosan olyan finom-e a soron következő szelet, mint amennyire az előző volt, egyáltalán létezik-e a finomságnak ilyetén vetülete és foka. A Márta mézes krémese persze, hogy mindezt tudta, sőt annál is többet, s csöppet azért szégyellem, hogy leírásom csupán szegényes utánzata a nagy eredetinek.

2015. augusztus 7., péntek

Juhász Tomi: Vaklárma

Imádják megkérdezni, hogyan képzelek el valakit. (Miért te hogyan képzelsz el egy tündét, egy űrlényt, vagy egy durfarku szurcsókot?)
Az igazság az, hogy sehogy.
Amikor megismerek valakit, nem kezdek agyalni milyen színű a haja, vagy a szeme.
A személyiségét próbálom megfejteni, ehhez viszont a hangja sok segítséget ad. Hogy kinek milyen a hanglejtése, hangszíne, szóhasználata, hangsúlyai sokat elárul az emberről magáról. Azt például ki mennyire nyitott, mennyire egy bulizós típus, esetleg egy eminens jó tanuló, a „tesztek” alapján egész jó eséllyel meg tudom állapítani egy-két mondat után.
E meghatározások ugyan úgy sztereotípiákból építkeznek, ahogy a látók ránézésre megmondanak ezt-azt valakiről.
Számomra az, ki hogy néz ki első körben nem is fontos. Még egy lány esetében sem. Csak később, már kicsit hosszabb ismeretség után. Ehhez a kéz vagy váll fogást szoktam használni támpontként. Mikor valaki segít, megfogom a kezét vagy a vállát, és abból már tudom milyen a bőre érintése, vagy mennyire testes, stb.
Más vakoknak talán más technikáik is vannak, de a hang minden esetben döntő fontosságú. Hogy a képalkotáshoz meg kéne fogdosni az új ismerős arcát, egyenesen marhaság. Igen kevés vak él ezzel és ők is csak kis korukban.
Ez egymás intim szférájának oly mértékű felborítása amire senki sem vágyik az ismeretség elején. A metakommunikáció hiánya, és a hang központisága okozza, hogy – legalábbis nálam – az ismerkedés kicsit hosszabb ideig tart. Egy második találkozó kérése a lányoktól már többször okozott félreértést. Volt aki azt hitte randizni akarok, holott egyszerűen csak szerettem volna közelebbről megismerni, hogy eldönthessem tényleg akarok-e randizni vele, vagy sem.
Szóval kedves lányok, innen üzenem, hogy nem minden randi, ami annak tűnik.

Forrás: Facebook

Az ikrek

Születésnapotok alkalmából egészséget, boldogságot, élő álmaitok teljesülését kívánom. Érezzétek magatok nagyon jól ezen a napon, amikor még az ember olyan szívesen kimondja éveinek számát, amelyek bőven szaporodhatnak, gazdagodhatnak eseményekkel, sikerekkel, szórakozással, utazásokkal, találkozásokkal, jópofa dolgokkal. Találjátok meg utatokat külföldön, itthon egyaránt.

2015. augusztus 3., hétfő

Kisújszálláson a fagyizó

Gőzöm sincs, hogy Kisújszálláson amúgy mi az ott-lakók hétfői szabadidős programja. Egy biztos, hogy ma hétfőn sokakat láttunk a Szabadság téren Kossuth szobra és Arany egykori iskoláját jelző dombormű körül üldögölni fagyival a kezükben. Már éppen rákanyarodtunk volna a Pest felé vezető főútra, amikor újabb és újabb fagyizós csoportokat vettünk észre a szoborpark felé közeledni. Te, itt valahol nagyon finom fagyit adhatnak, ha ennyien nyalják, mondom Tibromnak. És már ugrok is ki a félig mozgó kocsiból. Megkeresem a helyet és veszek. A Régi Piac feleiratú kapun megyek át, körbe nézek és balra látom meg a csöppnyi fagyizót. Talán ha hat-nyolc féle fagyit látok magam előtt: vanília, karamell, citrom, meggy, még ...
Folytatom...