2013. szeptember 29., vasárnap

Anikó sváb csirkelevese

Nem rémlik, hogy a beavatottakon kívül tudta-e valaki, a sváb csirkelevest eszik-e vagy isszák, igaz, leves voltában - gyanítottam -, inkább isszák. Vakon rendelte meg mindenki aznapra a sváb csirkelevest a választható diós metélt és házi kakaós csiga előtt úgy, hogy Anikót, a szakácsnők céges gyöngyét ismerve feltételeztük, a többi levestársához hasonlatosan ez a leves is minden bizonnyal ehető, mi több élvezetes lesz. Ha meg még sem annyira, akkor a házi kakaós csigáig csak átvergődünk valahogy az érdekes és nem mindennapi hangzású sváb csirkelevesen.
A svábokról azt gondoltam, hogy a levesük éppen olyan takarékos, mint amilyen spórolósak, rendesek, tiszták és dolgosak ő maguk. Ehhez képest céges valóságunkban a sváb csirkeleves olyan, mint egy raguleves, benne bőven hagyma, sárga- és fehérrépa, tejföllel vagy tejszínnel talán kis liszttel behabarva. Ami a különlegességét adja, hogy a csirke futtában, kutyafuttában az egyik lábával megbicsaklott, annak is az alsó felével, a mélytányérba beleállt vagy belefeküdt és a levessel együtt úgy maradt. A csirke fél lábnak az alsó fele teszi ezt a csirkelevest svábbá, merthogy a svábéknál állítólag így szokták. Be kell vallanom, hogy ügyes és fenemód jó szokás egy combnak az alsó részét egészében benne úsztatni a levesben, az olyan különleges. Az alsó comb teljesen meg van főve, a csonton mégis rajta a hús egészében, így aztán amikor összekanalazza az ember a levest sárga- és fehérrépával telerakott ragus kortyba, még egy kis főtt csirke combnak is bele kell a megrakott kanálba férnie. Nem egyszerű feladat, de megéri az egyensúlyozást. A legeslegvégén az utolsó csöppig lerágjuk a húst a magára maradt és a tányérban egyedül árválkodó alsó csirkecombcsontról.
Mondhatom, különlegesen finom, s aki még nem evett Anikó sváb csirkeleveséből, az legközelebb fizessen be rá, ha teheti. De aki merő véletlenségből nem jár Anikó konyhájának környékén, annak melegen ajánlom, hogy csinálja utána. Illetve forrón. Forrón még annál is jobb.

2013. szeptember 28., szombat

Amikor

Amikor bent a gyárban áll a bál, mert valami nem sikerült, selejtet vagy nem azt gyártottuk le, amit megrendeltek, kiengedtük a határesetet épphogy alulról súroló terméket és ebből reklamáció lett, amit autóipari beszállítókként nem engedhetünk meg magunknak, akkor megy az üvöltözés, a felelősök keresése, káromkodás, röpködnek a ló és a hülye nő nemi szervei és egyéb zavaros kifejezések a levegőben. És ilyenkor bármennyire is furcsa, de nincs harag és közmegbotránkozás, nincsenek sértődések a munka hevében, hanem a feszültségben, az idegességben vezetődnek le indulatok azon célból, hogy a rossz, a helytelen ne ismétlődjön meg és semmiképp ne rögzüljön.
Amikor évekkel ezelőtt az előző munkahelyemen egy alcsúti gumijavító tulajdonosához vitt el egy kollégám tárgyalásra, nem számítottam rá, hogy a szakmán túl a politika is szóba kerül. Fél pillanat alatt kiderült, messze nem egy oldalon állunk, ő agresszíven volt vehemens, a baloldalt gátlástalanul szire-szóra szidta, kritizálta. Nem álltam neki egy követ fújni vele, a kicsi megnyilvánulásomból is hamar visszavonultam. Gyávának tarthatott, meg minden bizonnyal egy hülye baloldalinak.
Amikor viszonylag széles baráti körömben számomra nyilvánvalóan jobboldali nézeteket valló barátnővel beszélgetek, igyekszem kerülni a politikát. Tudom ugyanis, hogy inkább előbb, mint utóbb vitába keveredünk, nem tudjuk egymást meggyőzni, elfogynak vagy csendben visszahúzódnak az érvek, maradnak a vagdalkozások, annál is rosszabb esetben a gyalázkodások a tőlem jobbra eső oldalról, én meg elhalkulok, behúzódom csigaházamba. Egy jobboldali barátnő nem meggyőzhető, el sem bizonytalanítható, mea culpára képtelen, miszerint hogy annak idején, valamikor nem jól gondolta, amit gondolt, ahova ikszelt, most is a végtelenségig ragaszkodik döntéséhez, gondolatvilágához, meggyőződéséhez, mely kemény, sokszor durva és kíméletlen és megingathatatlan.
Amikor a parlamentben elhangoznak embereket - nőket, férfiakat vegyesen - sértő kijelentések semmi esetre sem egy politikai vita érvelésének kötelező részeként, hanem az értelmes beszéd, előre vivő vita, intelligencia abszolút hiányának megmutatkozásaként, akkor elképedek, nem akarok hinni a fülemnek, hogy az Ország első számú Házában mi mindent ki lehet mondani, be lehet szólni, meg lehet tenni. Csak úgy. A látványos, hathatós, mások számára is visszatartó erejű büntetés következménye nélkül. És édes mindegy, ha egy folyosón vagy egy félre eső szobában történik meg vagy hangzik el ugyanez a vita, párbeszéd "példát mutató" politikusaink között.
Amikor az alapvető tisztelet, a normális emberi beszéd, stílus hiányzik a politikában, a sajtóban, a tévében, a rádióban, a közbeszédben, akkor az egyszerű ember azt gondolhatja magának és magában, hogy ez a követendő, trendi minta, példa, így kell és lehet viselkednünk egymással a napi életben.
És amikor Bartus Lászlóval nagyon egyetértek a huszonhetedikén megjelent Uccu neki! cikkében írtakkal az emberi méltóságot sárba tipró, megsemmisítő beszéd, magatartás tarthatatlanságát illetően, valamint annak tartalmával és keresetlen őszinte stílusával, az azért van, mert jól tudom és a napnál is világosabb, hogy jót akar.


2013. szeptember 27., péntek

Amihez bátorság kell

Anyám azt mondja, hogy az élethez bátorság kell. Mondja ezt pár hónapon belül két nem is egyszerű műtétet megélve. S aki ilyen eseményeken, saját személyét, egészségét érintő beavatkozásokon van túl, az vagy elkeseredhet, búnak ereszheti a fejét, megereszkedett lélekkel a földet söpörhetné minduntalan, hogy percről percre érezhesse, mily' nehéz is az élet, vagy eleve úgy áll hozzá, hogy ezek a szükséges beavatkozások azért vannak, hogy itt és megtartsanak, hogy visszahozzanak az életbe.
Anyám ahelyett, hogy siránkozott és azon kesergett volna, miért pont ő, miért pont ezek a bajok támadtak rá és miért pont ekkor, valahogy önkéntelenül, a maga született optimista módján állt az élet és az életet igenlők pártjára. De az is lehet, én már csak tudom, hogy eleve azon az oldalon volt.
Anyám két - életet mentő - műtétet is maga mögött tudva állítja, hogy az élethez bátorság kell. Bátorság tovább menni a napokon, mintha mi sem történt volna, pedig dehogyisnem. Előre nézni, másokkal törődni, szeretni, odafigyelni, tervezni, csendecskén programokat szervezni, a holnappal foglalkozni akkor is, amikor súlyos terheket hagyott hátra, illetve cipelt a tegnappal.

2013. szeptember 22., vasárnap

Hagyományosan Szegeden

Nagyon jó hétvégénk volt, ezért aztán nem sokat pihentem. 
Kell az ilyen tömény együttlét a többiekkel. Szeged kíváló helyszín, egyszűen gyönyörű. A gulyásleves isteni, ha a Józsi, Maya férje csinálja. Lakat háromlaposa a vaníliakrémmel utolérhetetlen, csak eszed, csak eszed, csak eszed. Fazék almáspitéje olyan finom, amilyennek megszoktuk, az ember nem áll meg legalább háromig.  Nem tudom, kié volt a szilvás süti, de igazán ehettem volna belőle többet. A túrósom olyan-amilyen, állítólag egészen ehető volt. 
Ildi és Dezsi adta helyszín éppen megfelelő, vendéglátásuk családias. Ami a házi pálinkákat illeti, több szóra érdemesek és egyaránt emlékezetesek annak is, aki jobban és annak is, aki kevésbé bírta az utóhatásuk keltette gyűrődést. Nekem speciell Dezsi diópálinkája és Józsi harminchat gyümölcsös ágyas pálinkája lett a kedvencem, ha az alkoholt, kivált a rövideket nem nagyon kultiválóként pálinkákkal kapcsolatosan egyáltalán mondhatok ilyet. Fazék túrós csúszája sütőben átsütve szépen fogyott dacára annak, hogy addigra az evést illetően nagyjából azt gondolhattuk, hogy gyomrunkból inkább ki, de semmiesetre sem be. Ez a társaság évek óta verhetetlen ebben a nagyjában egészében stabil felállásában, elviseli egy-egy újonnan megjelenő személyt és sajnálja némelyek igazolt-igazolatlan távolmaradását. 
Aki csöndet szeretne maga körül, annak ajánlatos ebben az időpontban ezt a helyet ezzel a zajos, beszélgetős, nevetős, jókedvű, jó hangulatú társasággal messze elkerülni, vagy éppenséggel a hangulat vonzósága, ragadóssága révén váratlanul belecsöppenni. 
Én nem tudom, miképp lehetséges, de ezeken a hétvégeken az idő itt Szegeden valahogy mindig gyönyörű. Olybá tűnik, mintha amott fenn kifejezetten a számunkra valaki külön gondoskodna napról, fényről, bizsergető melegről, a fény-árnyék megkapó játékáról, egy kicsinyke szellőről. 
Egy évben egyszer ilyenkor kerülök nagyjából ezt a társaságot illetően képbe, kivel mi történt ez eltelt egy év alatt. Sok a baráti arc, még több a rám zúduló hír- és eseményözön, de szeretem, hogyne szeretném, hiszen évek óta ez a műsor, ez a társaság, ez a hely és ez a hónap, kábé ugyanezek az ételek, ugyanez a zsongás, az idő sem más, s ahogy látom, hallom, érzékelem, a többiek is ugyanezt gondolják.


2013. szeptember 21., szombat

Kósza kérdések

Mit tennék, ha ma nem mennék el arra az évi egyszeri találkozóra egy déli városba, amit annak idején - mint évekkel később kiderült - magam találtam ki?
Könyvet olvasnék? Netes újságokat bújnék? Munkahelyi fordítással vesződnék? Főznék? Sütnék? Új ételt próbálnék megalkotni? Beszélgetnék Eszterrel, itthon lévő gyerekeimmel? Kimennék sétálni? Bemennék anyámhoz a kórházba meglátogatni, vele beszélgetni? Nem kelnék hajnalban? Addig aludnék, ameddig testem kívánná, agyam engedné? Őszi nagytakarítanék? Selejteznék? Skype-olnék Ljudával? Leveleket írnék Amerikába? Leveleznék egy barátnőmmel? Blogot írnék? Elfáradnék a sok tennivalótól és inkább nem csinálnék semmit, csak henyélnék?  Aztán ebbe is belefáradnék?
Elkezdenék azon gondolkozni, milyen lehet az a buli, amelyen nem vagyok ott, s amúgy mindig nagyon jó szokott lenni? Azon törném a fejem, miért is nem mentem el, amikor jól tudom, hogy ma, az évnek éppen ezen a napján van és az ott lévő barátok között lenne a helyem?
Mire mindez lejátszódott a fejemben, megörültem, hogy a fürdőruhát sem felejtettem ki az utazótáskába betenni, hiszen a találkozó után másnap - ha olyan az idő - még fürödni is elmegyünk egy közeli Termálba.

2013. szeptember 15., vasárnap

Teleszkópos bicikli


Örülök annak, ha valaki munkanélküli állapotából keresővé lesz, és teszi ezt rövidebb-hosszabb munkakeresés után. Annak is örülök, ha valaki külföldön talál munkát, miután rájön, hogy hiába magyar, hiába tanult, szerzett szakmát itthon, hiába áll dologra készen, hiába keres becsülettel mindenfele, sehol, senkinek sem kell.  Kutya egy érzés a fölöslegesség, a senkinek nem kellő, semmire sem jó érzése. Miután itthon a kutyának sem kellett, hegesztőnek Józsi jó messzire Németországba, egy faluba közel a francia határhoz ment. Nem ment először semmi sem simán: kevés órabérért bizalmatlansággal vegyes közegben, anyanyelvének fogságában túl sokat dolgozott. Bizonyítani kellett minden áron, hogy a rövidebbnél hosszabb időre megmaradhasson, hogy megkereshesse a valamennyinél többet az ottani napok túléléséhez, itteni barátnőjével lakásuk fenntartásához, nem kevés hitelének törlesztéséhez.  Kint azért nem sok idő kelett, míg meglátták munkaadói, hogy önálló munkára képes, jó minőség kerül ki keze alól.   A hét öt napján napi tizenkét órát kell lejsztolnia, hogy  annyi folyjon be, amennyiért már ilyen messzi, család, szerelme, barátok nélkül lenni érdemes.
 Első, már értékelhető munkabéréből vett két biciklit. Nem is akármilyet, elől meg hátul teleszkóposat. Haza is hozta őket egyik hazaútja során. Szerelmének adta a sajátját, míg másikat annak a várostól nem messzi faluban lakó testvérének, jó lesz majd a buszhoz való eljutáshoz.  Így is történt. Az első alkalommal a teleszkópos biciklinek igencsak megörült rokon felült a biciklire, bekerekezett enyhébben rugózva a köztudottan hepehupás, olykor életveszélyes mellékutakon a buszig, ahol a teleszkópos biciklit egy ismerősnél lerakta, felszállt a buszra, úgy ment be munkahelyére a városba dolgozni. Este visszafelé leszállt a buszról, elment az összteleszkópos bicikliért és szépen haza kerekezett. Jóleső fáradsággal lábaiban tolta be a kerti kapun a kitűnően vizsgázott teleszkópos biciklit, magában azért magára is kicsit büszke volt. Keresztül tolta az első udvaron, át a középső udvar elején, ott fordult be jobbra a fészerbe.  Jól aludt másnapig a teleszkópos bicikli meg a gazdája. Csak mikor munkába indult volna vele, vette észre, hogy a hátsó kerék leeresztett.  Az apja vette ki pár órával később a teleszkópos bicikli hátsó kerekéből kiálló óriási varrótűt a cérnával. Mint kiderült, a felesége használta tegnap este a bugyijában kitágult gumi bevarrására, és azért ilyen nagylyukut, mert ebbe még bele tudta fűzni a cérnát. Varrás végén az óriás tű a cérnamaradékkal kiesett a kezéből, hiába kereste a rossz szemével, nem találta, s hogy ne lépjenek bele, kisöpörte hát egyéb konyhai szeméttel hátra az udvarba.





2013. szeptember 13., péntek

Péntek és tizenhárom

Babonából-é vagy más okból, mondjuk a langyos tudatlanságból azt gondoltam, hogy a péntek különösen, ha tizenharmadikára esik, az össznépi hiedelem ellenére, mely e napot történései révén kivált szerencsétlennek tartja, nekem oly sok év oly sok jó történésével mégis szívemnek kedves. A mai napot követően nehezen állok át a babona sugallta oldalra, pedig annyi de annyi minden történt ma, mely ebbe az irányba lökhetne. A tizenhármas kedvenc számomról sem szándékozom lemondani, pedig mindent megtett, hogy maga ellen fordítson. Nagyon úgy néz ki, hogy egyre nehezebb ekkora ellenszélben hűnek lennem magamhoz, de legalábbis rossz beidegződéseimhez, szokásaimhoz. Csak nem itt lenne az idő felnőni?!

Hóvirág és margaréta

Itt görnyedem a fordításom fölött, már alig látok, hallok, fogok föl szavakat, csak remélem, hogy haladok valamit. A fele még mindig hátra van, sohasem akar elfogyni. Közben azon morfondírozok, ha már úgy érzem, gödröm van, személyre szabottan és jó nagy, akkor már legyen mélységesen mély és sötét. Az ember általában kikerüli a gödröket, a sajátjáét, jó esetben másokét is, nehogy beleessen. Nem így egyesek, akik akkora gödörben bírnak landolni, mint egy ház. És ha mély, akkor meg már legyen kövér. A gödör mélyén, mintha fehérlene valami, tán hóvirág. Szeptemberben hóvirág és margaréta, az élet igenlései, formái és illatai. A gödörben, ahol hófehér virágok nyílnak jobbára napot nélkülözően, akkor ott élet van, szépség van, jövő is van, ha máskor nem, akkor másnap. Először másnap, aztán harmadnap és negyednap, hogy sok ilyen egység hónappá állhasson össze, és folyjon az idő, bárhogyan is akarjuk. A gödörben hol itt, hol ott zene hallatszik. Emitt közelebb a Kell, hogy várj, amott meg a Holnap hajnalig. Várjak hát holnap hajnalig és akkor kicsit látom is a virágokat, melyekben gyönyörködhetem. Gondoltam hagyom őket nőni, erősödni. Nincs is annál nagyobb mutatvány, mint vastagodott, megerősbödött hóvirág és margarétaszáron fellépegetve kikerülni egy gödörből, ahol volt elég időd elmélázni azon, miért és hogyan kerültél bele, ki akarsz-e jönni belőle, mit tennél, ha lehet, hogy még egyszer ne essél bele, bármennyire is vonz a hóvirág és a margaréta. Találsz belőlük jócskán megfelelő helyen, év- és napszakban. És mindehhez még gödör sem kell.

2013. szeptember 9., hétfő

Locsi-pocsi almás

Nagyon jó az illata, messziről érezni a fahéjas almát. Dani kijön a szobájából, elismerően bólogat, közben konstatálja, az étkezőben milyen jó illat van. Még nem ehetsz, mondom, forró, majd csak holnap. Eszter útközben a fürdőszobából szobájába megáll, beleszagol a levegőbe, isteni, mondja, akkor megvan a holnapi reggelim, jaj, de jó, és látom rajta, hogy mennyire örül. Egy falatnyi nem sok, annyit sem ettünk a locsi-pocsi almásból, azt sem tudtuk, sikerült-e egyáltalán, átsült-e, összeálltak-e egybe a külön álló rétegek, semmit nem tudtunk magáról a süti egészéről, egyedül az illatot, a lehengerlő, letaglózó, magával ragadó illatot éreztük, közben azt feltételeztük egyöntetően, hogy finom és éppen olyan, mint amilyent a múltkor Csöpptől kaptunk kóstolóba ajándékba. A titok nyitjára bizony holnapig várni kell.

2013. szeptember 8., vasárnap

Szerb rakott krumpli

Alig van nagyobb igazolása annak, hogy ízlik nekem egy étel egy vendégségben, hogy utána nem sokkal megcsinálom. Elkérem a receptet. Nem fektetem el időtlen ideig, nem veszítem el, nem kell ismételten elkérnem. Megcsinálom azon melegében, és azon izgulok, jól átpuhultak-e a benne lévő alkotórészek. Forrón feltálalom és csöndben figyelem mire jutottunk mi így ketten: jelen esetben a szerb rakott krumpli meg én. Elmondhatom, hogy ezen a hétvégén, ha a szememnek és a fülemnek hinni lehetett, a baráti társaságnak ízlett az étel, mely a nagy tepsiből egy adag híján teljesen elfogyott. Éhes lehetett a társaság, hiszen egy hosszabb Duna-parti kirándulást követően alig győzte kivárni az ételt, mely szimpla rakott krumpli társához képest annyiban volt szerb, hogy hagyma, paradicsom, paprika, csirkemell rétegek tették még gazdagabbá. Nem ígérhetem, hogy gyakori vendége lesz asztalunkon a szerb rakott krumpli, mivel sok összetevőből, gondos, aprólékos, igencsak hosszadalmas munkából áll össze gazdag, nagyon laktató, többnyire felejthetetlen étellé Azonban a családom kedvéért, egy-egy szívesen látott, szívemnek különlegesen kedves társaságnak egyszer-egyszer minden bizonnyal megcsinálom.
Hogy el ne felejtsem, a rétegek sorrendje a következő:
folytatom

2013. szeptember 6., péntek

Fekete péntek

Nem lesz egyszerű megírnom a mai napot úgy, hogy senkit se terheljek vele, miközben magam megkönnyebbülök, el sem mesélek mindent, de azért mondok is valamit, mint a mesebeli szegény lány, aki hozott is ajándékot a királynak, meg nem is.
Ami nagyon rossz megtörtént, azon az ember nem tud változtatni és ne is dühöngjön rajta. Bár nagy a késztetés nemcsak a dühöngésre, önsajnálatra, de leginkább önmarcangolásra: nem egy napig, nem kettőig, jó esetben is hetekig, hónapokig, melynek eredménye egy jó kis betegség beszerzése, hogy akarva vagy akaratlun, édes mindegy. Gondolkozzon el inkább rajta, amennyire csak agyi képességei megengedik, eméssze jól meg, ha gyomra bírja a szokásosnál súlyosabb dolgokat, majd vonja le belőle a konzekvenciákat, ha egyáltalán képes ilyesmire, és azzal foglalkozzon, miképpen tudja elkerülni, hogy a jövőben lehetőség szerint így és ekkorát ne hibázzon. Tudom, ennél többet is lehetne beszélni, de minek.

2013. szeptember 1., vasárnap

Csöppnél anyámmal

Azt hittem, hogy ha lóg az eső a lába, akkor az előbb-utóbb leér a földre, és ha ehhez még a szél is feltámad, akkor nemcsak az előre beharangozott pinpong csatát fújja el, hanem a gondosan kertbe terített ebédet is elmossa. Ehhez képest az Égiek valahogy a tenyerükön egyensúlyozták a mai kora délutánt,  napsugarakat is bőven ontották ránk, amikor anyámmal, Csücsökkel, Tibrommal ebédmeghívásnak tettünk eleget Csöppnél. Nem csak két hétvége intenzív vendéglátói szerepköre fárasztott le a maga természetességében és tett békülékeny, megengedő, laza szemlélődővé, a hangulatot magamba szívóvá, az ételek akadálytalan és lelkes élvezőjévé, hanem a tény, hogy jó volt kicsit megpihenni vendégként egy olyan helyen, ahol láthatóan szerettek, a szeretet jegyében mindenre odafigyeltek, hogy egyaránt érezze jól magát a vendég és vendéglátó.
A Csöppnél fogyasztott babgulyás, mely bab, sárga és fehérrépák, krumpli, sertéshús tartalmas egyvelegéből, a kanalazás legvégén enyhén csípős ízzel önmagában és egyedüli főételként felelt volna meg egy kiadós ebédnek. Ha ez nem lett volna elég, hát követte a szerb rakott krumpli, amely a hagyományos kolbászos társának csirkemellel, a lecsó - hagyma, paradicsom, paprika - összetevőivel gazdagított, megbolondított változata, amely után már nagyon nem vágysz másra, mint hogy hagyjanak békén hátra dőlni, pihenni, megemészteni a gazdag leves után a másodikat, s hogy mennyire finom volt ez a fogás is. Repetáznál, persze, hogy repetáznál, de már csak nagyon mutatóba futja. Mikor a nap előbb bátortalanul, majd annál erőteljesebben jutott szóhoz, került egy almás sütemény boszorkányos gyorsasággal az asztalra, amelynek Csöpp ugyan mondta a nevét, de megjegyezni nem bírtam. Anyámon csodálkoztam a legjobban, aki saját bevallása szerint nem szereti az almát és mindent, amibe alma kerül, a harmadik szeletet tette a tányérjára lelkes dicsérgetés mellett. Nem maradhatott el a kávé sem, amely négy ludat ábrázoló kék-sárga-fehér színekben domináló bögrékben került elénk, amelyekért az anyám, Csücsök meg én egyöntetően voltunk oda érte.
Köztünk legyen mondva, az meg külön szerencse, miszerint anyám vette a fáradságot, hogy - csak szerinte - élelmedett kora, amúgy folyamatos térdfájása ellenére jelenlétével tisztelte meg a társaságot. Örült ennek Csöpp férje, Laci is, aki a pár megelőző találkozás alkalmával különösen megszerette anyámat. Lehet is miért. Anyám, ha elemében van és ültében fájdalmait feledni tudja, tüneményes asztaltárs, társalgó, élményeinek, múltbéli eseményeinek mesélője. Rengeteg mindenre emlékszik, tiszta az agya, mindig a megfelelő. a témához illő történetet adja elő utánozhatatlan stílusban, nyelvi gazdagságban, fogalmazási leleménnyel. Felejthetetlen élményt nyújt, váltig állítom, hogy egyedül is elvisz egy egész társaságot, társalgást a hátán. Nem véletlen, hogy bizonyos baráti társaságaim kérik, egyenesen kikövetelik anyám jelenlétét.