Anikó uborkasalátája

Az ember gyanútlanul végig eszi az ebédet, Anikó sertés ragulevesét, azt követően Anikó paprikás krumpliját Anikó uborkasalátájával. Magamban már kialakul a végeredmény, amikor is a sertésragu kicsit lemossa a pályáról a paprikás krumplit. A tartalmasságával. Az ízével. Az állagával. Hogy még ebben a kánikulában az árnyas, szellős teraszon is tovább bír hűsíteni a maga forróságában. Ami csak azért nem furcsa számomra, mert Ashabadban, anyám szülővárosában negyven fok árnyékban szomjoltónak nem hideg sört és jeges colát fogyasztanak, hanem széles karimájú csészében bőszen gőzölgő forró teát, mely - láss csodát - hatékonyan hűsít.
Mikorra ilyen jól kialakul bennem a menü feletti értékelésem, akkor nyilall belém, hogy az icinyke-picinyke - fél fogamra épphogy elég - uborkasaláta, Anikó uborkasalátája mégiscsak túltesz a ragulevesén. Mennyiségében csöppnyi. A szaftos paprikás krumpli kitűnő szputnyikaként a főfogás erősségbe hajló ízét csendesítette, megosztotta a figyelmet a krumplis étel és saját maga között, kis idő elteltével, teljességgel maga felé fordítva és lelkesedésbe változtatva azt.
Ahogy mondtam, Anikó uborkasalátája csöppnyi volt, éppen hogy jelzés értékű. De az íze, melyet az ecetes lé közeg kölcsönzött neki, leírhatatlan, csupán nyomokban átadható. Nem volt sós, nem volt túl ecetes, édes sem volt. Mégis ezen ízek és még valamilyen összetevők olyan kombinációja kelt életre a számban, amikor azt a pár szem hártyavékony uborkafoszlányt rágcsáltam, nyeltem, hogy az valami földöntúli.
Ha ennyi kell a valamiféle ezoterikus, mennyei érzéshez, akkor azt nagyon olcsón megúsztuk. Mindössze Anikó uborkasalátáját kell hozzá fogyasztanunk, s ha nincs éppen kéznél (szájnál), akkor erősen gondoljunk rá.