2010. június 26., szombat

Mi, magyarok, Cher és Aznavour

- Visszatérve a magyarokra, amint mondtad, hogy amennyire jó benyomásod volt ittléted elején, annyira rossz irányba fordult az idők folyamán, és hogy erről igazándiból mi, magyarok tehetünk.
Valóban, és a magyaroknak azt sem lehet nagyon megbocsátani, hogy több mint húsz éve nem olvasnak. Azelőtt sem igen olvastak. Azon csodálkozom, hogy én, egy Ázsiából ideszakadt örmény származású ember szebben és jobban tudok fogalmazni, mint bármely ember, akit én a televízióban vagy a rádióban milliószor, látok, hallok, mint amikor egy egyszerű átlagembert megállítanak az utcán és megszólaltatják, nos ezek az emberek egyáltalán nem tudnak fogalmazni, nem képes öt mondatot összefüggően, kultúráltan elmondani.. Ritka eset, amikor bekerül oda egy olyan ember, aki egyetemet végzett vagy aki éppenséggel szépen tud beszélni magyarul, akkor az ilyet az embernek élvezet hallgatnia. Különben nagyrészt primitívek és ezzel összhangban primitíven is beszélnek, és nem gondolkoznak, ez a legnagyobb baj, hogy nem gondolkoznak, hogy mi van, hogy van, mi újság a világban.
- Az, hogy most itt tart Magyarország, ahol tart, gazdaságilag, politikailag, erről gyakorlatilag a magyarság tehet?
Saját maga is tehet, igen. Egyszerűen lusták. Érdekes módon Ausztriában, Németországban és külföldön, ahová csak a magyarok elkerülnek, nagyon tudnak ott dolgozni, mert ott megfizetik őket. Olaszországban is dolgoznak. Találkoztunk egy takarítónővel, aki azt mondta, hogy Olaszországban dolgozik kétszázezerért egy hónapban, ennek már tíz éve vagy nyolc éve legalább, hogy ezt mondta. Hát mikor volt Magyarországon kétszázezer forint fizetése egy takarítónőnek? Soha nem volt. Természetes, hogy kiment oda, és ott takarított, és mindenki nagyon meg volt vele elégedve. De Magyarországon a takarítónők hogyha állásban vannak, meg kell nézni, hogy takarítanak. Sokszor kritikán aluli a teljesítményük, igaz, javukra legyen mondva, hogy arányban teljesítenek a fizetésükkel.
- Ha az örményeket megnézzük és kimennek külföldre, most ne a hírességekre gondoljunk, mint a zenészek, operaénekesek, sakkozók…
Az örmények diaszpórában élnek külföldön és a diaszpórában nekik muszáj dolgozni, mert ha nem dolgoznak, akkor egyszerűen nem tudnak megélni. Ott mindenki dolgozik, ott mindenkinek csinálni kell valamit. Örményországban lehet sokat lopni, mint ahogy Magyarországon is.
- Azt is hallottam, hogy a diaszpórában külföldön élő örmények segítik az otthon maradottakat.
Hát aki gazdag.
- Pénzzel segítenek, alapítványokat tesznek. Ismerünk híres örményeket is, például Cher, aki örmény származású és Charles Aznavour is az.
Sok híres örmény van.
- Eleredt az eső, menjünk be, majd a szobában folytatjuk.

2010. június 25., péntek

Szeged után

(Az alabbi levelet Zsuzsa baratnomnek irtam Amerikaba igy ekezetlenul, mert valamilyen okbol az o levelezoje nem komalja az en levelezo programombol kijovo ekezetes irasokat. Ugy gondolom, hogy sem leveltitkot, sem a levelben szereplok szemelyisegi jogait nem sertem vele, ha kozze teszem ezt az irast, mely egy borus, esos nap megis szivet melengeto lenyomata.
Draga Zsuzsam!
Nem vagy mostansag aktiv - mondhatnad, es nagyon is igazad lenne. Szegenyes eletem, ugy tunik, kizarolag a munkahelyemrol szol es ha emellett me'g belefer valami egyeb, privat, a munkatol homlokegyenest eltero, akkor az egyertelmu feludules, ki- es elszakadas a stresszes mindennapokbol. Szuksege is van az embernek kimenekulesre, kikapcsolodasra, barmi egyebbel valo foglalkozasra. Igy volt ez ma is, amikor a nyarra nyomokban sem emlekezteto bun rossz ido mellett mentunk el Mackoval es Susyval, ket volt kolleganovel, barattal Szegedre. Ok dolgozni mentek a gyarba (volt Taurus), mig en kellemesen toltottem a napot szegedi baratnokkel es sajat magam "utolerhetetlen" tarsasagaban. Az A Capella Cukraszda torzshellye avanzsalt az idok folyaman a szegedi baratokkal valo talalkozasoknak koszonhetoen. Nagy elonye, hogy benn van a varoskozpontban es kinn lehet ulni, ha az idojaras megengedi, de bent fenn is lehet lenni a galerian, ha es amennyiben ennyire baratsagtalan az ido, mint volt most a delibb fekvesu, imadott Szegedemen. Esoben, szelben, zord idoben is atjon a varos hamisitatlan hangulata, szepsege, baratsagossaga, emberleptekusege. Evente eloadok egy-egy ilyen napot, amellyel egyszerre hodolok a varos elott, es talalkozom, szivesen es eloszeretettel talalkozom szivemnek oly kedves emberekkel. Fazekkal Pesten is ossze szoktam jonni volt Taurusos bulik alkalmaval, de Szeged, az megis csak Szeged, otthona, szamara hazai palya. Kepzelheted, hogy mennyire jo es kivaltsagos olyasvalakivel tolteni a napnak legalabbis egy reszet, aki leheli, ontja, rad onti magabol varosanak szeretetet, melyebb ismerete't. Utolerhetetlen erzes ebben megmartozni, lubickolni, ennek reszese lenni. Eloszeretettel toltom ritka idom Szegeden szegedi baratok tarsasagaban. Nem mintha az ember ettol jobban informalt lenne a varos ugyeit illetoen, vagy inkabb otthon erezne' magat Szegeden, de egyertelmuen kellemesebb, baratsagosabb erzulet lesz az emberen urra tul azon, hogy amugyis szoros kotelekek, emlekek, suru mult fuzik hosszu evek ota ehhez a varoshoz. Regi ismeroskent koszontenek ram az utcak, epuletek, szegletek, megis ujra es ujra racsodalkozom az osszkepre es a benne megbuvo reszletekre egyarant. Szilvivel csak Szegeden birok talalkozni. Erdekes ez a mi kettonk kapcsolata. Egy kozos munkahely, a valamikori Taurus kot ossze bennunket, ez volna ha't a kiindulasi alap. De a tobbi ma'r kizarolag rajtunk mult, mindenek felett a szimpatian, baratsagon, amely eveken, immaron evtizeden ivel at es kot engem ossze egy emberrel, aki kor szerint aka'r a lanyom is lehetne. Hogy megsem erzem ezt a koztunk levo nagy korkulonbseget, az a kozel azonos latasmodnak, me'ly szimpatianak, szeretetnek koszonheto, mindazoknak a ritka pillanatoknak, becses alkalmaknak, melyet egymas tarsasagaban toltunk, toltottunk. Ezek a pillanatok, orak szep lassan napokba allnak ossze, az elmondott gondolatok, eszmecserek, jokedvunk, joizu neveteseink a jelent tarto mult biztos pillerei. A multkor peldaul brokkoli kremlevest ettem Szilvivel es Fazekkal az A Capellaban. Emlekszem me'g erre es visszaemlekeznem ra kellemes, szivet melengeto. Most levesig nem jutottam el, pedig Isten lassa lelkem, gondoltam ra, viszont kiprobaltam a Capella-retest. Ugy vagyok a cukraszdakkal, hogyha a retesuk atmegy szigoru probamon, akkor a cukraszda feszket verhet szivemben es egy retes erejeig valamikor bizton beterek, ha arra fele visz utam. Vannak ilyen helyek, joizu, kulonleges retesekrol emlekszem cukraszdakra, azokon is tul a varosokra, melyek helyet es otthont adnak ilyen cukraszdaknak, tradiciot kolcsonozve, megszokassa szeliditve a cukiban valo fogyasztast. Nem eppen az egeszseges taplalkozast hirdetem ezzel, de ugy gondolom, hogy a kituno, emlekezetes kremeseket produkalo cukraszdak jo hiret keltem es terjesztem, így keretlenul is.
Ahogy mondtam volt, vastagon felhos volt az eg, napnak nyomat sem leltem, annal valoszinubbnek latszott, hogy elobb-utobb elo kell szednem a taskamban tekintelyes helyen megbuvo esernyot. Csoporeszett az eso, nem tobb, hal' Istennek, jelenletemben Szegeden csupan cseppekre futotta az esobol. Azert jobbnak lattam beterni a Karasz utcai Alexandra Konyvesboltba. Nem neztem a mulo idot, volt belole eleg, hagytam is nagyvonaluan telni a konyvek joszagu tarsasagaban. Ilyenkor szoktam napra keszre hozni magam peldaul a frissen, a kozelmultban megjelent konyvek tere'n. Es ekkor szoktam neked magyar szerzoktol konyveket keresgelni, valosaggal elobanyaszni, mert a kulonleges, ertekes konyv nem adja egykonnyen magat. Olyanokat szoktam keresni, amelyekre megszolal a szivem. A zenekkel is igy vagyok, de a konyvekkel kulonosen, elolvasom a fulon a rovid ismertetot, bele-beleolvasok, megprobalom elkapni a "tortenet" varazslatos vonala't, hagyom hatni, vagyom, hogy megfogjon es kozben varom, hogy megszolaljon ra a szivem. Keves ilyen modern magyar irodalmi muvet talalok, vagy én keresgelhetek rossz helyen, nem tudom, de bennem is lehet valami vegzetes hiba. Mindenesetre levettem Kosztolanyi Esti Korneljat, ami ugyan nem mai modern, de annal kitunobb magyar mu, egyszeruen remek. Kosztolanyitol kulonben is el vagyok ajulva: stilusatol, utolerhetetlen es megismetelhetetlen nyelvi gazdagsagatol, idot- es ertekallo gondolat-, valamint erzelmi vilagatol. Rola bizton allithatjuk, hogy ha nem ide, nem ebbe a szuk, am vegtelenul gazdag nyelvi kozegbe szuletik, akkor menthetetlenul vilaghiru iro valik belole. Igy viszont elmondhatjuk, hogy Kosztolanyi csak a mienk es azoke a kulfoldieke, akiknek orruk volt ra es sajat nyelvukre ultettek muveit at. Kerdezem az egyik boltos kisasszonyt, hogy mit tudna nekem ajanlani a mai modern magyar iroktol. Csodalkozasomra nem tunik valami jol tajekozottnak, holott ugy gondolom, hogy neki megiscsak foallasu olvasonak kellene hozzam kepest lennie. A vegen odahozza nekem Eszterhazy Peter Esti c. legujabb regenyet, mely az iro Esti Kornelon keresztuli parafrazisa, sajat eletregenye szandekolt lenni. Eloszor azt gondolom, hogy ez valami Isteni szikra lehet, mely az eredeti Kosztolanyira a mai Eszterhazyval felel. Meg kell vennem, tor ram az erzes. Aztan beleolvasok itt, ott, megint masutt, majd abban maradtok magammal, hogy megsem. Egyszeruen nem szolalt meg ra a szivem, a szivem aludt, vagy zsibbadt volt, vagy nem is tudom mi utott bele'. Keresem ha't tovabbra is a modern mai magyar regenyt. Eddig mindig sikerult valamit talalnom neked es csoppet sem bantam meg, remelem, te sem. Itt jut eszembe, hogy megis kernek toled egy zenet, ha me'g lehet: Katie Melua legujabb lemezet (a Pictures-t a multkor toled kaptam meg, a Nine million bicycles-t tartalmazo lemeze't pedig sikerult megszereznem), halasan koszonom neked elore is.
Szegedi korai erkezesem utan utam eloszorre a Margareta Pizzeriaba vezet, amely - miota az eszemet tudom - a Szechenyi ter egyik csondes mellekutcajaban talalhato. Reggel kilenckor me'g zarva van, amit felig behajott bejarati spaletta-ajtaja jelez. A masik, nyitott felen lepek be. Nem zavar, hogy egy korom beli holgyon kivul egy lelek sem tartozkodik benn es lathatoan nem pizza keszitessel, felszolgalassal van elfoglalva, papirjait rendezgeti. Kerni szeretne'k egy szorolapot a Pizzeriarol, mondo . Sajnos elfogyott, igy o. Akkor felirom a telefonszamukat, ba'r mindig Onoknel fogyasztottunk, amikor Szegeden a Partfurdon udultunk, evtizednel is regebb ota jarunk vissza, torzshelyunk volt a Margareta, meselem neki keretlenul. Igen, a Pizzerianknak torzskozonsege van, es az itt dolgozok is tizen evek ota tartanak ki a hely mellett, mondja Zsuzsa, akinek a neve mellett megtudom, hogy o a Margareta mobil tulajdonos-mindenese. Ez alatt az ido alatt az egyre vadabb konkurrenciaval kellett megkuzdenunk, folytatja, olyanokkal, akik csillogo-villogo ettermukbol egy szezon alatt akarjak egesz eletuket megalapozni. Vegulis gyozott meggyozodesem, eltokelt elkepzelesem, hogy a bolton semmit sem valtoztatok, egyreszt azert, mert egy muemlek-hazban semmi lehetoseg az ugralasra - az alagsorba szant mellekhelyseget sem kivitelezhettem, a vendeglatoi terbol voltam kenytelen egy falatnyit lekanyaritani. Mig ettermek, bufek, pizzeriak jottek-mentek korulottunk, addig lam mi itt es megvagyunk, mondja leheletnyi buszkeseggel hangjaban. Araink emelkedtek ugyan, de szimpatikusak, diakoknak, a felnott, turista kozonsegnek megfelelnek es nincs olyan pizza, amit el ne tudnank kesziteni. Arrol nem is beszelve, hogy az egyetlenek vagyunk, akik kovon sutik pizzaikat. Hallgatom es nezem Zsuzsat, akivel ez a par perc hozott ossze egy kupacba a felig nyitott ajto mogotti felhomalyban. Megeri ha't a kitartas, mondom magamban, az elgondolashoz, elkepzeleshez valo toretlen ragaszkodas, a multhoz, minoseghez valo tantorithatatlan huseg.
Fazekkal szulei haza elott talalkozom a Szechenyi teren. Apukaja hatvankilenc nap mulva lesz kilencven, ha megerem, mondja, augusztus harmincadikan. Anyukaja kereken ket evvel fiatalabb. Laci bacsinak a terdei fajnak, inkabb ul, mint all vagy megy. Marika neni pedig elobb megy, mint egy helyben ulne, a ket ember igy lesz kerek egesz. A hangulat kedvesen civakodo, szeretetteljes, vagy valami effelebe szelidult. Marika neni, Fazek vilagszep anyukaja - en csak igy hivom magamban es fennhangon egyarant -, hiszen idos koraban is atsut rancok altal surun lakott arcan emberségének kulso-belso szepsege, ezen a kor mit sem rontott, az ido nem fogott. Szalagos, csoroge fankot sutott ropke egy ora alatt nagy oromeben fogadtatasomra. Laci bacsi me'g hozzateszi, hogy Marika ma'r kimosott, fel is teregetett, mire odaertem hozzajuk. Jollakottan indulunk el a bizonytalan idojarastol vezerelve Fazekkal az A Capellaba. Innen pedig ma'r tudod, hogy mi tortent ezen a napon Szegeden.
Vigyazz magadra es legy jo, ha tudsz!
Millio puszi:
Szegő Panni (Szeged után, 2010. június 23-án, szerdán))

2010. június 13., vasárnap

Az adott szó

- A barátaid közül mindenki tudja, hogy örmény vagy.
Persze, hát aki össze tudja rakni, hogy mi is az, hogy örménység.
- És ők elfogadtak olyannak, amilyen vagy.
El.
- És szeretnek is.
Lehet.
- A te funkciód a baráti körödben mi lehet? Rád számíthatnak, támaszkodhatnak, pszichológiai ülésekre is hajlandó vagy, egyéb?
Biztos, hogy számíthatnak rám egyesek, akik gyengébbek nálam, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy bizony nagyon sok embernek vagyok lelki támasza, bizalmasa.
- És te bírod ezeket a lelki terheket cipelni?
Hát nem mindig. Van, amikor az ember elfárad. Igen. Ez van, drágám. Leállíthatod a fölvételt.
- Ha eszedbe jutott valami, még mondhatod, bár valóban mindjárt itt a kazetta oldalának a vége.
Eszembe jutott az is, hogy primitív a nép többsége. Időnként úgy csodálkozom, hiszen én mindig is annyira fölnéztem a magyarokra, a magyar népre, mert nyugaton él, mert messze él a türkménektől és messze él az örményektől, mindazon népektől, akiknek amúgyis primitíveknek kellene lenniük. Messze élnek a magyarok azoktól örményektől, akiknek van vagy négyezer éves kultúrájuk, de hát időnként oly primitívség jeleit mutatják, hogy az egyszerűen elképesztő és érthetetlen. A türkménekről nem is beszélek, akiknek nyolcvan évvel ezelőtt még egy épkézláb ABC-jük sem volt, és ha nem jönnek be az oroszok, még azóta is a fán vannak (nevetünk), úgyhogy probléma akkor sem lenne velük, ha napjainkban is tevéken, meg szamarakon közlekednének és ABC-jük sem lenne. Soha nem felejtem el, hogy az orosz hatalom igenis sok minden jót tett a türkménekkel. De az a tény, hogy egy türkmén népnek legyen egy Operaháza, hát az kész röhej. Operaház!, amikor egy ABC-jük sem volt. Zenéjük sem volt. Az örményeknek viszont volt egy négyezer éves történelmük, s akik ab ovo hatszáz kilométerre élnek a türkménektől. A türkmén mind a mai napig rettenetes, hogy milyen egy elmaradott nép.
- A türkméneknek lehet azáltal felmentést adni, hogy Ázsiában laknak és a környezetükben is hozzájuk hasonló fejlettségű népek élnek.
Az örményekkel kapcsolatban még el szeretném mondani a következő kis történetet. Amikor az ezerkilencszáznyolcvanas években Örményországban jártunk Péterrel, bement egy nyilvános férfi WC-be,  épségben ki is jött onnan, egy szempillantás is elég volt, hogy a szörnyűséges WC-állapotokat megismerve azt mondja:
- amilyen ősi a kultúrája az örményeknek, olyan messze vannak a mai civilizációtól.
Na most, hogy ez hogyan lehetséges, hogy ennyire le vannak az örmények maradva a civilizációtól, azt én nem tudom, nem tudhatom. De valószínű, hogy ehhez is a szovjet hatalommal elérkezett bizonyos szabadságnak, demokráciának lehet köze.
- Én is valami hasonlót éreztem, csak nem tudtam ezt így megfogalmazni. Pontosabban Kolja-n és a Kolja viselkedésén éreztem ennek a hangulatát valamennyire.
Hogy hiába mondja magáról az örmény, hogy háromszázháromban náluk már kereszténység volt, meg négyszázháromban föltalálták az ABC-jüket.
- Meg ott van a Matenadaran a legrégebbi írásos emlékekkel, forrásokkal, a híres örmény múzeum Jerevánban. De Kolja viselkedésében éreztem meg azt a keleti, ázsiai modellt, ahol a férfi megy elől peckesen és utána kilométerekkel az asszony "csadorban" lefedve az őt követő gyerekekkel.
Az összes hívő örménynek a vallási fejét katolikosznak hívják és a katolikosz Örményország Ecsmiadzin nevű városában székel. Ennek a katolikosznak a titkárával, aki egyébként a legmagasabb egyetemi végzettséggel rendelkezett ismerkedett meg annak idején Péter, úgy huszonvalahány évvel ezelőtt. Felkérte a titkárt, hogy adjon neki egy interjút, aki erre szívesen rá is állt. Sokmindenről beszélgettek, amiből cikk is született, s amelyet később  a Képes Újság közölt le Magyarországon. Beszélgetéseik során hamar kiderült egy közös vonásuk, miszerint hogy a Péter is, meg ez a bizonyos titkár is ugyanolyan lelkes rajongója a Whiskey-nek. Merő véletlenségből Péter bőröndjében volt egy üveg Whiskey. Azt kérte hát a titkártól, hogy másnap délután öt órakor jöjjön el a szállodánkba, ahol megszálltunk, hogy együtt whiskey-zzenek egyet. És aki nem jött el öt órakor, az nem a Péter, hanem természetesen a titkár volt, aki eladdig amúgy egy teljességgel normális, kultúrált, intelligens európai embernek nézett ki. Mikor másnap a Péter megkérdezte a titkárt, hogy miért nem jött el és miért nem mondta le az előre megbeszélt találkozójukat, erre a titkár így felelt:
- Ó, ne haragudjon, kedves Szegő úr, de hát tudja, mi ázsiaiak vagyunk, nekünk nem szabad az adott szavunknak hinni.
Szóval egyáltalán nem szavahihetőek. És ez a borzasztó az örményekben is.
(Kati húgom azt mondja, hogy az ülés teszi a legrosszabbat az ember derekának, ha reumás, lunmbágóhoz hasonlatos érzés gyötri immáron napok óta. Ha az ember nem foglalkozik kellő intenzitással az egészségével, akkor az a legváratlanabb pillanatban, helyen, de mindenképpen megbosszulja magát. Péntek hajnalban csak azért tudtam valahogy oda kerülni egy hirtelen összecsuklás után húgomhoz egy izomlazító szuri-muri erejéig, majd azt követően a munkahelyemre, mert életem jelenlegi társa - huszonnyolc éve jelenlegi -, Tibor mindenhova elfuvarozott. Az egész, nyárias hőséggel telt hétvégét kis szobámban többnyire fekve töltöttem. Az embernek ilyenkor maximális és tökéletesen vízszintes nyugalomra van szüksége, a lábát háromszög alakban vagy térdtől lefele felpolcolva kell tartani. Állítólag ilyenkor mentesül a gerinc a terhelés alól legjobban, állítja húgom szigorúan, aki diagnózis felállítása, kúra elrendelése során teljességgel figyelmen kívül hagy mindennemű rokoni kapcsolatot, csak az odafigyelés, törődés sugárzik róla. Ellenvetésnek ilyenkor helye nincs, tudom jól, tapasztalhattam már nem először. Nem vagyok egy egyhelyben hosszú ideig ellevő típus, így aztán alig van ennél nagyobb büntetés egy magam fajta izgő-mozgó számára. De becsületemre legyen mondva, nagyrészt kifeküdtem a két és fél napot, bármennyire is nagy csapást jelentett számomra az egyhelyben-léttel járó látszólagos tétlenség. Néztem a meccseket, amelyektől nem voltam elájulva, bár az USA igenis egy győzelemmel felérő döntetlent ért el az angolok ellen. Egyelőre egyik csapat játékától sem vagyok elájulva, de én csak egy buta nő vagyok. Elolvastam egy jó kis mai német regényt: Maria, ihm schmeckt's nicht címmel (Mária, nem ízlik neki), amely egy német újságíró kalandjait meséli el olasz apósával és annak terebélyes családjával kapcsolatban bő humorral, a napi szituációkban az olasz és tőle homlokegyenest eltérő német jellemet illető irónikus megfigyelésekkel, amelyek számtalanszor megnevettettek. Hallgattam egy csomó jó zenét, köztük  Procol Harum, a legendás rockbanda hetvenkettes Live koncertjét az Edmontoni Szimfónikusokkal, frenetikus. Vasárnap végén ültem le egy kis időre a gép elé, hogy anyám története folytatódjék, a blog ne maradjék kedvenc számomon, tizenharmadikán bejegyzés nélkül. Holnaptól az élet érzékeny, majdnem teljesen kihúzott derekammal megy kicsit moderátóbb tempóban tovább. Meglátjuk.)

2010. június 8., kedd

Ikrek havában

(Itt állok június elején, amikor az elmúlt napok jeles dátumokkal voltak tele, s hagytam őket kommentár nélkül, észrevétlenül, visszavonhatatlanul elmúlni, miközben mélységesen szégyellem magam.
Visszatekerve az idő kerekét május kilencedikéhez, ahol is mintegy véletlenül leltem rá Sanyi öcsém üzenetére. Azt írja, hogy május kilencedikén kisebbik lányáról, Rhaya Alexandra-ról, akit egyszerűen Lexinek becézünk, is megemlékezhettem volna, nemcsak a mára elfeledett, régen még hivatalosnak tartott Győzelem napjáról. Igazad van, de mennyire igazad van drága Sanyim. Ha az ember egyszer már beengedte a személyes vonalat egy ilyen, közszemlére kitett blogba, akkor próbáljon meg körültekintőnek lenni és lehetőség szerint senkit se hagyjon ki a legközelebbi családtagok, barátok közül.
Lexiről akkorból vannak személyes emlékeim, amikor még nagyon kicsi volt, a mostani három évestől jóval kisebb, talán alig éppen egy éves lehetett, amikor egész családostul járt itt életében először Budapesten. Jobbára karon ülő, kezdő és még bizonytalanul járó volt, aki ha talajt érzett a lába alatt, akkor szinte azonnal fel-fel, anyja karjába kívánkozott. Apja hiába hívta, szólongatta magához, vonta ölébe, Lexinek inkább anyja ölelése, testmelege kellett. Ahogy múltak az évek, úgy bővültek egyre a fényképekkel illusztrált események, utak, kirándulások Lexivel. Távolból lehettünk követői növekedésének, változásának. Eszter lányom idén áprilisban élhette meg Lexit hosszú idő után személyesen, amikor egy hetet töltött el velük otthonukban, kint Foster City-ben, San Francisco alatt. Lexi három éves lett hát május kilencedikén - egészséget, jókedvet, minden szépet és jót kívánok neki immáron egy hónappal később. Talán megbocsátja a késedelmet, ha még bocsánatot is kérek tőle. Őszintén remélem.
Anyám, Xenia és családja történetét elbeszélő drága és egyben egyetlen anyám június negyedikén múlt hetvenhat éves. Mikor hajnalok hajnalán felköszöntöttem telefonon, ügyelve azért arra, hogy ne én legyek, aki álmából előszörre felriasztja, megkérdeztem tőle, hogyan érzi magát ezen a számára oly nevezetes napon, erre azt válaszolta, hogy
- édes lányom, egy újabb évvel közelebb a végéhez.
Ez jutott legelőször az eszébe. Meg az, hogy ne fájjon a lába, ne okozzon a járás akkora nehézséget. És tudjon még vezetni. Mert anyám addig akar élni, amíg tudja ügyeit intézni és önállóan tudja kicsi kocsiját vezetni, ami által szabadnak érzi magát. És addig akar élni, ameddig nem jelent terhet senki számára a családban. Egyszerű és egyre nehezebben teljesíthető kívánságok egy út közelgő vége felé.
Születésnapját együtt töltöttük Tahiban, ahol nem is aznapra, hanem a másnapi Nagy családi ebédre készültünk elő: birkapörkölt főtt krumplival, rántott csirkemell, csirkeszárny krumlplipürével, mindehhez ecetes uborka saláta. A süteményt Kati húgom betege sütötte meg diós tortaként, amelynek különlegességét a benne megbúvó sárgabarack íz jelentette. Választékbővítésként cukrászdából túrós-narancs és epres-banános torta is érkezett.
Még a javában közös munka közben péntek este kérdeztem meg anyámat, milyen sütit szeretne tőlem ajándékba kapni.
- Kelt tésztát készíts, ha nem jelent ez neked különösebben nagy gondot, valami keltre vágyom.
Szeme előtt készült, orra érzékelte készültét és első harapása nyomán mondta:
- Ha nem látom, nem hiszem el, hogy a bukta, a tekercs így készül és ilyen finom is lehet!
Ez volt a szülinapi ajándékom neki és a My fair lady zenéje CD-én, melyről tudom, hogy az egyik nagy kedvence.
Június hetedikén Annele, apám anyukája lett volna százhat éves, ha megéri ezt a napot. 
Huszonhárom éve halott. A Tiborral üdülni voltunk akkoriban. Üres, csöndes lakásba tértünk haza. Akkor tudtuk meg, hogy nagymamámat nem sokkal annak előtte kórházba kellett szállítani, ahol pár napra rá szabályosan és szó szerint szakadt meg a szíve. Nagyi nem egyértelműen pozitív személyiség volt a családban, de mégis ő volt a nagyi, akit kihagyni a történetből, megkerülni semmiképpen sem ildomos és nem is lehet. Nemcsak a születésnapjukon, az eltávozottakról vagy jót, vagy semmit. Maradjunk is ennyiben. A többit pedig érlelem, összeszedegetem, cizellálom és egyszer majd valamikor, valahol közre adom.)