2012. október 28., vasárnap

Másnap Otellóval

Nagyjából minden úgy alakult, ahogy előzőleg gondoltam. Amire nem számítottam, hogy az Eszter ringbe száll és sokat segít a főzés körül, a mosogatásban, a terítésben. Így aztán az a hallatlan és világra szóló eset fordult elő életemben, a nagy vendégséget fogadó több évtizedes gyakorlatomban, hogy a NAGY családom érkezte előtt egy jó órával már teljesen fogadókésznek érezhettem magam. S történt mindez úgy, hogy még csak nagyon lestrapált sem voltam.
Az ételek egytől egyig jól sikerültek. Az első turnusban jobbára férfiak fogyasztottak, míg a másodikban a nők voltak többségben. A levessel és a főfogással olyannyira jól laktunk, hogy a süteményekből, amelyekből ezúttal három édes és egy sós is készült -, gazdag volt a felhozatal -, órákon át elhúzva mazsoláztunk. Egyaránt ízlett a gesztenyetorta, a marcipános szelet, a kókuszos süti. Túrós pogácsám sikere - bevallom -, meglepett, hiszen pogácsasütésben sosem voltam egy nagy spíler, ezért aztán az a pogácsarecept még meg sem született, ami nekem mindig, mindenhol egyformán és megbízhatóan jól sikerülne. A képletben csak a pogácsa hibádzik, meg én, de erről már értekeztem egy rövidet a múltban. A rossz hírem, hogy azóta ebben a témában semmi sem változott. Próbálgatjuk egymást a pogácsával, amiből a pogácsa kerül ki általában győztesen. Jókat nevet rajtam, amikor nem sikerül vagy nem úgy sikerül vagy félresikerül. Ennek a túrósnak most nem volt nevethetnékje, mert véletlenül sokkal jobban sikerült az eddig rosszabbul sikeredett társainál. Ilyenkor inkább én mosolygom meg a pufi, kerekdedtől amorfig terjedő alakú pogácsákat, amelyek számomra váratlanul lettek egyszerre ízletesek és ropogósak, jól átsültek, ugyanakkor mégsem odaégettek, fényes barna tetejűek, és ahogy örvendetesen fogytak, úgy számban egyre kevesebbek. Hogy így le tudjon fogyni egy pogácsa, holmi túrós pogácsa, egy valamilyen süteményeskönyv százhuszonnyolcadik, ha jól emlékszem, oldaláról, röpke két óra alatt, az számomra maga a talány, mondhatni örök és megfoghatatlan rejtély, valamint a sikernek egy vadonatúj érzete. Ugyanezt állíthatná ezt Dóri a gesztenyés tortáját illetően, amely a süteményes felvonás két órája alatt szinte az utolsó szemig elfogyott. Na, az ő tortája cukrászda képes volt, nyugodtan állíthatom ezt akkor, amikor már egy csöpp nem sok, annyi sem maradt belőle. Egyetlen szőrősebb szívű kritikusa szerint az volt a baja, hogy édes. Valóban édes volt, viszont hogy a kelleténél sokkal édesebb-e, azt nem tudnám megmondani. Édes gesztenye torta volt, gyönyörűen kivitelezett, tetején a 30-as számmal az ünnepeltek tiszteletére. Vera marcipánosát egyrészt pedig azért emelem ki, mert nem először készítette el a NAGY családnak, másrészt meg úgy érzem, ha nem lennének gondolataimnak határai, hogy igazándiból nem tudna nekem belőle eleget csinálni. Jobban mondva, dehogyisnem sikerülne ez neki, a korlátot éppen az illem, meg a derékban egyre szűkülő nadrágom szabná meg.
Nem gondoltam volna, hogy nem alszom végig Verdi Otellóját az átdolgozott, átvendéglátott nap után. Az elején még egyszer-egyszer bizony lecsukódott a szemem, amikor nem tudtam a testemben hirtelen feltörő ólmos fáradságon úrrá lenni. Utána viszont, s ahogy az események haladtak a történetben előre az ismert elkerülhetetlen drámai végkifejlet felé, egyre inkább kötött le a zene, az énekesek erőteljes, gyönyörű hangja mellett kiváló színészi játékuk. Négy egyenragú opera-óriás: Renée Fleming (Desdemona), Johan Botha (Otello), Falk Struckmann (Jago), Michael Fabiano (Cassio) mutatta be az ármánykodás, a féltékenység, a félreértés, a tisztaság, az ártatlanság mélységeit, emberi viselkedési formákat, tulajdonságokat olyan szuggesztíven és kézzel foghatóan, hogy az egyszerű néző nem vonhatta ki magát a hatása alól. Az operaénekesek immáron nemcsak fantasztikusan énekelnek és faarccal adják elő szerepüket, hanem valóban - színészi képességüket, tehetségüket latba vetve - játszanak a színpadon. Számomra meglepetésnek hatott, hogy Johan Botha robosztus alkatával, a féltékenységtől mennyire elvakult és az érzéstől szabadulni nem tudó Otelló volt. Falk Struckmann-nek elhittem, hogy akárcsak a pók előre megfontoltan szövi hálóját és veti ki az előre kiszemelt személyekre. Arcrezdülései élethűen tükrözték a gonoszság, az ármány, a fondorlatosság, tekintetében hamisság, egyfajta össze- és kikacsintással a nézők felé. Renée Fleminget hallottam már egyes áriákat énekelni, azonban egész operában most éltem meg először. Lenyűgöző a stílusa, amint arcával, hangjával játszik. Az éneklési technikája pedig maga a rejtély. Fleming úgy énekel, mintha beszélne, minden erőlködés nélkül, játszi könnyedséggel hozza ki magából a hangokat. Egyszerűen elképesztő, és csak csodálattal bírok az énekesnőnek, valamint éneklési stílusának adózni. Az sem reklamálható utólagosan Maestro Verdinél, a zeneszerzőnél, hogy az Otelló számomra egyetlen dúdolható, úgymond népszerű áriát sem tartalmazott. A zene nehéz volt, tömör, intenzív, helyenként nyomasztó, hűen festette alá a drámai helyzeteket, és a szereplők lelkiállapotát. Az élmény mellett fel sem tűnt, hogy az opera az átlagosnál hosszabb ideig, három órán át tartott.

2012. október 27., szombat

Másnap előtt

Ma este tizenegykor már tényleg arra gondoltam, hogy elég volt a másnapra szóló előkészületekből, aludnom kellene már, hogy hajnali hat körül tudjak kelni. Sok mindent megcsináltam, de még így is tetemes munka vár rám másnap délelőttre. Valahogy sohasem sikerül úgy elkészülnöm, hogy a vendéglátás napján csak ölbe tett kézzel kelljen ülnöm és úgy várjam a vendégek jövetelét. Minden vendéglátásom izzadságszagát - reményeim szerint - belülről csak én érzem, de azt mélyen és igazán.
Az ételek persze egytől-egyig jól sikerülnek, kellő hangzavarral vegyes gyakori lelkesedés kíséri fogyasztásukat több turnusban, de ez senkit sem látszik zavarni.
Egyik turnus részvevői kivárják sorukat az előttük étkező csapat után, nincs türelmetlenkedés, idegeskedés. Szokva vannak ugyanis, hogy egyszerre hat személyt tudok kényelmesen elhelyezni, kis erőszakkal, a zsúfoltság árnyalatnyi érzetével talán nyolcat.
Mindkét turnusban étkező társaságot végig kísérem, kettejük közötti kapocs vagyok,és természetesen az étel, amit fogyasztanak. Az egyiket kiszolgálom, minden kívánságukat lesem, míg a másikkal mindemellett együtt étkezem. Egyébiránt ilyenkor nem vagyok túlzottan éhes, hiszen orrom, szám, egész lényem telítődni látszik főzés közben az illatokkal, ízekkel, ambience-szal, és az enyhe drukkal, amely egy NAGY családi vendéglátás magától értetődő, már-már elvárt velejárója. Ha ez utóbbi nem lenne, gyanúmat keltené, hogy valami nincs rendben.
Elnyújtva, hosszasan zajlik le az ebéd. Érdekes, a sütemény a főfogást követően nem tűr halasztást, pedig addigra kellemesen, jólesőn eltelt, pilledt a társaság, süteményre mégis mindig akad hely. Körbeüljük immáron mindannyian a nappali dohányzóasztalát. Egymás szavába vágva kóstoljuk a sütemények sorát, melyek készítését általában a vendégeknek hagyom. Nincs legjobb. Lehetséges olyan, hogy mind a legjobb.
A beszélgetés kitart néhány órán át. Régen láttuk egymást, mindig akad mesélni, elmesélni, megbeszélni, megtanácskozni való. Leginkább ebben a részben szeretek a legjobban elidőzni. Szeretem hallgatni a többieket, szeretek hozzászólni, ha van mit és van mihez. Csendben szeretem szemem végigfuttatni szeretteimen, befogni a látványt, magamba szippantani, megőrizni, hogy belém ivódjon, sokáig kitartson..
Talán így lesz másnap is. Holnap. Nem tudom. Legyen így!

2012. október 25., csütörtök

Erdős Virág: Egy kaméleon gyermekkora

Egy kilakoltatás emlékére
ma csend vagyok

ma utcazaj

ma csöpp öröm

ma szörnyű
baj

ma almacsutka
kiflibél

ma eldobott nya-
lókanyél

ma roncs vagyok csak
kész tragacs

ma szélvédőre kent
ragacs

ma előrántott
karszalag

egy zebra aki
átszalad

ma bús vagyok és
elesett

ma sajnálatos
baleset

a seb helyén a
sárga heg

a rendelő falán a
teg

ma ronda, taknyos
zsebkendő

ma hintán
feledt fecskendő

ma mászókák hideg
vasa

ma anya sápadt-hold-
hasa

egy répa ki a
nyúlba’ hisz

a bank ki minket
sírba
visz

ma hét-
pecsétes tesi-
naci

ma egy lógó
belű
maci

ma még „finnyás” ma már
„falánk”

tönkre-
vágott kosár-
palánk

ma csak egy mel-
lékelt ábra

ma a világ
vége
tábla

ma egy harcos
kedvű
körző

lemészárolt
ellenőrző

elkódorgott barika

ma egy köldök-
karika

ma a folyton
kínzó
éhség

ma egy nagyon
príma
pékség

hideg zsírban ülő
lángos

kuka mellé
való vánkos

ma egy kisszék
(rokokó!)

ma lerobbant
robogó

ma egy tonna
pillepalack

ma egy egész
sárga
barack

ma egy spulni
sárgaréz

ma elgépezett
menzapénz

ma leárazott
husika

ma cini-cini
muzsika

ma barátságos, fűtött
utca

néni le-föl
hurcolt
cucca

járókelő
csukott szemmel

halottasat
játszó
ember

ma még szelíd

ma már vad

gesztenyével
kilőtt
pad

ma egy döglött
bála-bálna

ma egy másik
állat álma

ma egy nagyon
rémes érzés

ma egy végér-
vényes
végzés

vakvilágba
nyíló ajtó

vérző
szívű végre-
hajtó

új élet a lomokon

rongyszőnyeg a
homokon

ma még játék

ma már lutri

ma még otthon

ma már
putri

nyári paplan téli
berek

ma egy földön
alvó
gyerek

(Forrás: Mozgó Világ, 2012. március)

2012. október 24., szerda

Na Ostrove

Tegnap, huszonharmadikan delutan azzal voltam elfoglalva, mikozben arra gondoltam, hogy otthon nemsokara elkezdodnek az elore bejelentett esemenyek, s hogy az esemenyeken tul ne nagyon sok minden tortenjen, mert az nem lesz jo senkinek sem, annak sem, aki csinalja, meg annak sem, aki elszenvedi, es azoknak sem, akik kivulrol mondanak rolunk ezen esemenyek reven velemenyt, szoval azzal foglalatoskodtam, hogy a Dvorak Hotelnel kineztem a Moldvan balra, ahol a masik, gyalogos fahidat csak sejthettem, mikeppen tudnek a legrovidebb uton a hidacska labanal levo kis terecskere eljutni, ahonnan haborithatatlanul nezhetek fel a varra, annak is az arkados, lyukacsos atjarojara, ahol ma alltunk mar egyszer a Zsuzsaval es tobbek kozott epp erre a terecskere neztunk lefele, meg az egesz varoskara, a Moldva kanyarulatara, amelybe oly bekesen simul bele a varos a millio csucsos, barna, voros haztetojevel, a szemkozti dombra, a varoskabol kiemelkedo templomtornyokra, s mikozben a a varbeli latvanyemlekeimet eltem ujra meg ujra at, bekanyarodtam a Dvorzak melletti szuk utcacskaba, amely a Na Ostrove - a Szigeten nevu Hotelhez vezetett el, eppen ahhoz, amelyben egyszer evekkel ezelott szallast kerestem, es csak azert nem itt szalltunk meg, mert a kozeli parkolas nem volt megoldott, es emeleteket kellett volna maszni a szobakhoz, ami normal esetben nem volna problema, azonban igencsak eroteljes szempont szallas valasztasnal, ha az ember az anyukajaval utazik egyutt, aki mar nem egesz fiatal es nehezere esik a mozgas, nos ehhez a hotelhez ertem el, ahol megalltam a kis fahidacskanal, korbe fenykepeztem volna a latnivalokat, a hangulatos Moldva-parti hazacskakat, kis parkot, amint belenyult a vizbe, a Na Ostrove koruli tajat a Na Ostrove-n, a szigeten, ha nem merult volna le az akkum percekkel annak elotte, majd tovabb mentem a kis utcacskan es pillanatok alatt ott talaltam magam azon a teren es hidnal, ahova igyekeztem. Jobbra neztem, balra neztem es folfele, ahol ma mar jartam es eppen erre a helyre neztem le. Valahogy igy razodott kerekke ez a kicsiny vilag itt, a Na Ostrove-n huszonharmadikan. 

2012. október 23., kedd

Huszonharmadikan

Ha ma otthon lennek, az utcan lennek. A jo oldalon. Mondhatjak, s ha monhatjak, mondjak is: ki tudja, melyik az. Akkor ugy fejezem ki magam ebben a koteltancos vilagban, ahol az a-nak helye van, egy meg-nek hangsulya lehet, amikor a legtisztabb szandeku gondolatokat is felreertheti az, aki csak akarja, hogy ott lennek, ahova a szivem es az eszem huz, hiszen a ketto - a gondolat es az erzes - kulon siku, megis azonos megtestesitoje. Mivel nem vagyok otthon, ugymond konnyunek tunhet ezt mondanom, es kifejeznem a remenyt, hogy a nap - melton az unnephez - teljek el.

2012. október 21., vasárnap

Daninak eppen ma

Evek ota ugy jon ki a lepes, hogy szuletesnapodon nem, vagy csak reszben vagyok otthon. Elhiheted, hogy nem te vagy az oka, hanem huszonharmadika, amelyet jobban szeretek mashol, bekesebb korulmenyek kozott, jobb hangulatban megelni. Most eppen eleg messzire vagyok toled ahhoz, hogy sem fel nem tudlak hivni, hogy szemelyesen, a magam hangjan kivanjam neked a legjobbakat, legszebbeket, sem irni nem tudok neked egy ujabb es hosszabb uzenetet, mint amit mar a nap folyaman megtettem. A telefonalasra, uzenetkuldesre szant osszeg a mobilomban pedig ugy lefogyott, hogy most mar csak engem hivhat az, aki akar. Irni megis irhatok a panzio adta ingyenes internet hasznalataval, orok hala, s koszonet. Eltem is vele email-ben, s most elek is vele az Araratban. Uzenem innen a tavolbol, hogy szeretlek, hogy gondolok rad, hogy ekezetek nelkul is megirom neked, hogy eszembe jutottal ma tobbszor is, hogy jo ereznem, tudnom, hogy vagy, hogy megvagy, hogy jol vagy.
Vigyazz magadra es legy jo, ha tudsz.
Millioszor puszil innen a tavolbol es ha otthon lennek, akkor otthon is:
Anyula

2012. október 15., hétfő

Kedves Luzsi!

Azt már látom, hogy nem fogok tudni elmenni a temetésedre, Luzsi, október 24-én 14h15-kor. Őszintén sajnálom, hogy azon az alkalmon, amikor család, barátok, volt kollégák, ismerősök gyűlnek majd össze, hogy végső búcsút vegyenek tőled a Rákospalotai temetőben a  Pólus Centernél, én nem leszek ott. Hidd el, ha nem lennék külföldről úton hazafelé, akkor eljönnék a munkából, hogy egy utolsót legyek veled együtt - képletesen - fizikailag egy légtérben. Amúgy a lelkemben, fejemben, szívemben ott vagy, talán mondanom sem kell. Gondolataimnak pedig egy ideje nem szűnsz meg kitartó szereplője lenni. Nem tudok ez ellen semmit sem tenni és nem is akarok. Nem dolgoztalak még föl, gyanítom, teljességgel nem is foglak tudni soha.  
A Lakatnál ért a szomorú hír, együtt hallottuk meg egy telefonhívás nyomán, hogy végleg elmentél. Visszaemlékezve egy héttel ezelőtti önmagamra a Lakatnál, akkor sem nem sírtam, sem nem törtem össze, sem nem tomboltam ki magam, mindössze egy mélységes szomorúságot éreztem, meg egy azonnali hiányérzetet, amit ott és akkor persze megfogalmazni nem tudtam. Az amúgy is bennem lakozó fáradságom elmélyült, féljókedvem odaveszett. Mert ilyenkor estefelé, egy keményen átdolgozott nap után, ugyan kinek van még meg az egész kedve és tud azzal könnyű szívvel, lélekkel bolondozni. Általában igyekszem magam összekaparni a nap hátralévő esti óráira. Talán futja még egy kis főzésre, mosogatásra, ritka napokon blog, levél írására vagy olvasásra, de tényleg nem sokra. Egyébiránt nézek ki a fejemből, látom, hogy kifelé alig, csak befelé látok, és amit ott tapasztalok, az sem okoz sok örömet. Ezzel foglalatoskodom hát magamban, otthon családi közegben, vagy pl. Lakatnál vendégségben. Szoktam is mondani neki:
- Kész csoda, hogy „elvánszorogtam” ide hozzád és bírok még egy-két szót beszélgetni veled.
Már egy ideje fő helyen szerepeltél beszélgetéseinkben, de maradjon ez kettőnk között, jó, Luzsi?! Sajnáltuk, hogy nem javul, sőt egyre romlik az állapotod, de a legrosszabbra azért nagyon sokáig még csak nem is gondoltunk. Nem tudtuk, hogyan segíthetnénk. Reméltem, hogy tevőlegesen is meg akarsz gyógyulni, vagy ha másképp nem megy, akkor pozitív gondolatok ismételgetésével segítesz magadon. Aztán felrémlett, hogy a mindennapokban nem is voltál olyan optimista ember. Egyfajta iróniával szemlélted környezeted, amely rád jellemző humorban jutott kifejezésre. Bennem lehetett a hiba, hogy nem is mindig fogtam fel elsőre a mélyebb, a kimondottakban megbúvó értelmet. Viszont később, mire a papír tallér leesett nálam, annál elemibb és hosszan tartóbb volt a hatása.
Emlékeim szerint, sajnos sokáig nem vetted komolyan betegséged, mintha az egyszer csak úgy magától szűnne meg majd létezni. Ez a vonulat utolsó éveidnek bizonyos érthetetlen bohémséget kölcsönzött, olyan könnyedséget, mint ahogyan életed élted, s amely ekkor már talán látszat lehetett csupán.
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól ismertelek, hogy ismertelek-e egyáltalán. Kétségeim vannak e tekintetben, miközben nagyon is jól tudom, mennyire kedveltelek, szerettelek. Valahogy bírtam ezt a kicsit közömbös, kicsit semleges, kicsit távolságtartó, kicsit kiismerhetetlen, introvertált, önmagát és másokat iróniával szemlélő, több értelműen jó humorú, nagyon is bohém, könnyed, öntörvényű, élni, szórakozni tudó Luzsit éppen olyannak, mint amilyennek nekem ott a Ráday utcai Irodaházban, sok máshol kötelezően együtt töltött szabadidőnkben lejött. S én ezt a Luzsit, téged, Luzsi, jóval később örömmel vontalak be a Partfürdői találkozók mindegyikébe.
Hívnálak most is. Hívlak. Ugye, eljössz?
Vigyázz magadra, legyél bárhol is és légy jó, ha tudsz!
Puszil:
Szegő Panni

 

 

 

2012. október 8., hétfő

Luzsi elment

Talán többet kellett volna neki telefonálnom. Gyakrabban kellett volna meglátogatnom. Annál biztosan többször, mint amikor egyszer elmentünk hozzá a Lakattal. A kórházba már – kifejezett kérésére – nem engedett be senkit sem hozzá a család. Azt is mondhatnánk, hogy így mindenkinek az a képe marad meg, amit a közelebbi-távolabbi múltba veszőn őriz róla. 
Van egy rövid email-em tőle múlt év november 2-i keltezéssel, mely tárgyában az Örömhír címet viselte, amelyet ő adott neki, s mely levélváltást most megosztok mindenkivel:

„Drága Pannikám!
Végre én is tudok valami jót is írni, képzeld megszületett a legújabb unokám
3 kg 8o deka 5o cm-es, Noel-nek hívják, persze kisfiú és a Tamaráé. Jól vannak állítólag, bár császárral jött, az egy kicsit utána jobban fáj. Sajnos, ugye, én nem lehetek velük, csak vágyakozom, hogy talán jövőre....
Azért nincsenek egyedül, az Orsi kiment hozzájuk, ő vigyáz a kislányra és a Götzre is, amíg a Tami a kórházban van a Picivel.
Én megvagyok, mondhatnám, hogy jobban, de még mindig nem vagyok eléggé mozgás képes, és a főzésben sem túl ügyes, bár állítólag sokat javultam. Ezt akarják velem elhitetni, de hiszem, ha majd be tudok magamnak vásárolni is.
Remélem, jól vagytok, majd írjál légy szíves.
Sok puszi
Luzsi Éva”

Szerencsére még ugyanaznap válaszoltam neki:

„Kedves Luzsi!
Gratulálok, millió puszi és jókívánság a újdonsült családtagnak!
Nagy lehet a boldogság!
Tamara, Noel már biztosan jól vannak. Jó lenne, ha már te is annyira rendbe jönnél, hogy ki tudjál menni látogatóba és segíteni. Ilyenkor minden segítő kéz jól jön.
Neked is mostanában van a szülinapod, ha jól rémlik, sok egészséget, boldogságot, jobbulást kívánok hozzá.
Okt.28 óta munkanélküli lettem, most intézem a hivatalos papírokat, segélyt. Állást keresek ezerrel, eddig senkinek sem kellek, otthon tanítom a németet és próbálgatok egy barátnőmnek piackutatásban besegíteni kozmetikai, háztartás vegyipari alapanyagok terén.
Sok boldogságot, nagymama!!!!
Vigyázz magadra és légy jó, meg egészséges, ha tudsz!
Jánosnak, Tamaráéknak, Orsinak üdvözlet.
Puszil:
Panni”

És magamban őrzöm Luzsit a Ráday utcában a folyosónk végén lévő irodájában. Oda voltam egy dülöngélő régi, kamaraerdei villamost ábrázoló grafikájáért szobája falán, amelyet állítólag egy jó ismerőse, talán festő barátja jegyzett. Úgy emlékszem, hogy nem voltak nagyobb feszültségek, összezördülések a logisztikai csoportban, amelyet ő vezetett abban a Ráday utcai irodaházban, ahová már-már klubtagokként, szinte hobbiból és saját kedvtelésünkre, kollégáink örömére jártunk be nap mint nap dolgozni. Hasonlóképpen érezhetett Luzsi is, jól érezte magát közöttünk.  
Emlékszem, hogy Szeged felé tartó közös autós útjainkon hátul ült. Egyszer jókat értetlenkedett a valóságos tavakká duzzadt belvizekben nőtt villanypóznák láttán, amivel kapcsolatban Lakat világosította fel nem kevés humorral, hogy tudomása szerint tavakban nincsenek villanypóznák. Rémlik, hogy a Karácsony előtti tréningre, közös céges összejövetelre is együtt mentünk el Gyöngyöstarjánba.




Egyedi, évről évre ismétlődő emlékem a Szegeden együtt, mégis külön töltött szabadságos hosszú hétvégeink. Persze, hogy voltak saját útjai, abszolút szuverén egyéniség, önjáró volt, mindig is beosztotta szabadságos napjainak idejét, viszont nem mulasztott el az előkészületekben segíteni, valamint a nagy közös Szeged-Budapest kollégás, baráti ebéden, estébe hajló találkozón ott lenni.



 




Luzsi, így elsőre, a szomorú hír hallatán a fenti emlékek jutottak rólad eszembe. Meg az, hogy milyen tünékeny az emlékezet, mennyire nem könnyű nyakon csípni a nem is olyan távoli múltat, annak eseményeit, utóérzeteit. Az is felötlött bennem, hogy a tegnapi nap egyik percében még itt voltál, a másik súlyos, neked könnyű percben már nem. Fájlalom, hogy nem vagy.
Luzsinszki Éva, bárhol legyél is, nyugodjál békében, mindannyiunk Luzsija.

2012. október 7., vasárnap

Monsieur Lazhar - Lazhar tanár úr

Nem tudok filmes kritikát írni. Operásat és balettosat sem. Könyvesről nem is beszélve. S hogy mégis keverednek az Araratban anyám gyerek- és fiatalkori emlékei, Miklós Elmélkedéseivel, Andrassew cikkeivel, Erdős Virág mai verseivel, Dean életével Ausztráliában, saját élményeimmel - köztük némely film, opera, balett, olvasmány kapcsán megkísérelt, jobbára kevéssé sikeredett ismertetésével, amolyan figyelem felhívó jelleggel - mindez amiatt van, mert érdekelnek, megérintenek, meg a most miatt történik, és éppen a mában megélt dolgainkról, dolgaimról szólnak. Ma erősen megkésett névnapi ajándékként kaptam meg moziban a Lazhar tanár úr kanadai filmet ajándékba. Ha csak magamra hagyatkozva kellene mesélnem róla úgy, hogy másokban is azt az olthatatlan vágyat ébresszem föl, amint azt a Fiala tette velem valamelyik mostanában elhangzott reggeli Kelj fel, Jancsiban éppen e filmet illetően, akkor szegényesre sikeredne ismertetésem, fogalmazványom nem váltana ki különösebb érdeklődést senkiben sem. Pedig nem tudok annál sokkal többet mondani, mint hogy bár a film nem akcióival, nem fordulatos cselekménysorával szögez oda az üléshez, mégis azt teszi a maga fura, viszonylag lassan pergő módján. Azon veszed észre magad, hogy lankadatlan, kíváncsisággal vegyes figyelemmel  kíséred a számodra ismerős szituációkat, egy iskola, egy tragédiával megterhelt osztály belső életét, gyerek-gyerek, gyerek-tanár, tanár-tanár, tanár-szülő viszonylataiban. Mikor véget ér, akkor úgy ér véget, hogy a magad számára is érthetetlenül olyan nyomot hagy benned, amely óhatatlanul és észrevétlenül tesz nyitottá a történet rétegeinek mélyebb és további megélésére, gondolására.
Fáy Miklós a NOL 2012. szeptember 20-i számában A tanárokat kirúgják, ugye? cím alatt írt kritikájában a Lazhar tanár úr című filmet természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb hozzáértéssel, mélyebb átérzéssel, teljesebb megértéssel teszi közkinccsé, mint én azt valaha is tudnám, ha egyáltalán...

"Ha az emberi faj váratlanul eltűnne, és csak a filmjeit hagyná maga után, vakarhatná a fejét az idetévedő távoli intelligencia. A filmek szerint a jóslatok mindig beigazolódnak, a gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket, a jó tanárokat pedig folyton eltávolítják a tantestületekből. Érdekes lehetett így élni.
Lazhar tanár úr körül is szorul a hurok, ami nem is olyan nagy csoda, tekintve, hogy állampolgárság és szakképesítés nélkül jelentkezett tanárnak az iskolába, algériai bevándorló, aki valamit szeretne kezdeni az életével, és azzal a fájdalommal, amit a családja elveszítése jelent. Év közben kell átvennie egy 11 évesekből álló osztályt, amelyiknek meg azt kell földolgoznia, hogy a kedvenc tanárnőjük fölakasztotta magát az osztályteremben, csütörtök reggelre virradóan. Ha van az egészben valami furcsán valószínűtlen és gyermekien naiv, annak a gyerekszem az oka, érezhető, hogy a szerző a saját nagy tanárélményét próbálta megfogalmazni.
Némi utánjárással ki lehet találni, hogy melyik gyerek is a szerző, hiszen két gyerekfőszerep van, egy aranyhajú, nagy szemű kislány, és egy fényképezőgépes büdös kölyök. Aztán kiderül, hogy a fényképezőgépes az öngyilkos tanárnőnek volt a kedvence, az aranyhajú pedig Lazhar tanár úrnak. Ha ennyi nem volna elég, akkor hagynak még egy nyomot: az eredeti színdarab szerzője, Évelyne de la Cheneliere maga is szerepel a filmben, ő játssza az aranyhajú kislány édesanyját, szóval megvagy, csibész, te voltál a szerencsés.
Ha naiv is a film világszemlélete, ha kicsit túlságosan is kerekre nyílt szemmel látjuk a kanadai iskolások életét, nagyon szép, ahogy elkerülik az ilyen csodatanáros filmek állandó fordulatait: Lazhar tanár úr szabadabb szelleme nem ragadja magával rögtön a diákokat, ő maga nem konfrontálódik szinte azonnal az igazgatóval vagy a tanári karral, nem következnek be tragédiák, amelyeket a tanárra lehetne fogni, nincsenek rossz kollégák, akik szembemosolyogják és hátba szúrják a derék embert. Ha ezek után fölmerülne, hogy akkor miről is szól a film: éppen erről. A csöndes iskolát megrázó hétköznapi tragédiáról, annak feldolgozásáról, a québeci hóról, amelyben egy rossz kabátos, kalucsnis, szemüveges algériai tanár botorkál. Gyerekek verik le egymás fejéről a sapkát, osztálybuli és tollbamondás között zajlik az élet. És amit ők talán észre sem vesznek: jó szellemiségű országban élnek, ahol gond nélkül tanul egymás mellett chilei és arab, francia és angol, ebony és ivoire. És van drámaóra, értelmes gyakorlati foglalkozás, nyugalom és türelem. És van egy tehetséges kislány, aki a Fehér agyart olvassa, és jobban érti, mint egy átlagos tanuló. Nyitva az a nagy szeme, kellően érzékeny, figyel, és alig várja, hogy ha majd egyszer felnő, jól megírhassa ezt az egészet.
Ha az emberi faj váratlanul eltűnne, és csak a filmjeit hagyná maga után, vakarhatná a fejét az idetévedő távoli intelligencia. A filmek szerint a jóslatok mindig beigazolódnak, a gonoszok mindig elnyerik méltó büntetésüket, a jó tanárokat pedig folyton eltávolítják a tantestületekből. Érdekes lehetett így élni."
(Művész mozi, 2012. október 7., vasárnap 15h45, Mackóval)

Omegától Alfáig

Utána azt éreztem, hogy nem elég. Jöhetett volna még több csak Omega és a többi régi nagy sláger. Két és fél óra után úgy maradtam állva, mert már egy ideje állva néztem, mozogtam, tapsoltam végig az 50 éves jubileumi koncertet, hogy kicsit sok volt a Danubia Szimfonikus Zenekarból, a Danubia és az Omega együttből, viszont annál kevesebb jutott az Omegából egyedül. Az évfordulón – talán nem meglepő módon - éppen rájuk voltam kíváncsi.


Pedig abban a „kevésben”, amit önállóan, öten, esetleg egy kis külső zenész segítséggel heten-nyolcan töltöttek a színpadon, most is el tudták varázsolni a tizenhárom ezres nézőközönséget az Arénában. Telt ház volt az Omega 50-en. Aki ülőhelyre váltott jegyet, fél karéjban, lentről jó magasig ülte körbe a nézőteret. Aki pedig állni, mozogni, táncolni, csápolni, a színpadhoz közelebbről szeretett volna kiabálni, visítani, örülni, az a mintegy háromezer ember a küzdőtéren tehette ezt meg. A 210. szektor L sorának 19. székéből, két sor híján az Aréna legtetejéről, a szűk sorból, ahol lábamat rendesen, de legalább tompaszögben elernyesztve kinyújtanom sem lehetett, meggyőző, egyben félelmetes volt a látvány. A hang, az erősítés úgy hozta fel idáig a zenét, hogy néha soknak is tűnt, a zajban a zene, a szöveg látszott veszteni érthetőségéből, minőségéből, élvezhetőségéből. De az is lehet, hogy öregszem és nekem ez a hangzás többnek bizonyult annál, amit így inkább hatvan, mint ötven közelében könnyedén tudnék hosszabb távon élvezni. Nem csak az Omega hirdette magáról, hogy 50 éves, hanem – láthatóan - közönségének zöme is. Érzékeltem ugyan sok fiatalt, mégis olybá tűnt, hogy majdhogynem egy arénányi korosztályommal, ill. nálamnál is idősebb nemzedékkel tapsolom, éneklem, kiabálom végig a koncertet. Nekünk énekelte, rohangálta át keresztül-kasul a színpadot, a kifutót Kóbor, akin nem nagyon látszott fogni az idő, hangja, mozgása a régi, ill. majdhogynem a régi.


Benkő László, billentyűs, Debreczeni Ferenc, dobos (egyedülálló szólószámot adott elő), Molnár György, gitáros (fantasztikusan szólózott) és Mihály Tamás, basszus gitáros szinte végig a színpadon voltak, amikor az Omega egyedül vagy a Danubiával játszott együtt. Kiemelkedő teljesítmény.
A Danubia Szimfonikus Zenekar által előadott Omega-zenék érdekesek voltak ugyan, ám leginkább az Omega tagjainak pihenését szolgálták. Egy csokorba gyűjtve, nagyzenekarra feldolgozva talán egy másik műsort, CD-ét is megtölthetnének valamikor, azonban itt arányaiban sokalltam a szimfónikus elemeket, szimfónikus zenekart a főszereplő Omega mellett, helyett.
 A látvány egy valóságos lézer show-val vetekedett, mely hol lenyűgözött, hol idegesített, miközben hasztalan igyekeztem a sűrű lézerpászmák valamelyikét kezemmel látszólag elkapni, persze nem sikerült.
A két és fél óra letelte után, a műsorban hol elszórtan, hol blokkban elhangzott régi nagy slágerek – Tízezer lépés, Nem tudom a neved, Ballada a fegyverkovács fiáról, Ha én szél lehetnék, Ezüst eső, Léna, Petróleum lámpa, Gyöngyhajú lány, Régi csibészek – követően mégis bennem rekedt valamiféle éhség, szomjúság érzete, mint aki nem evett, nem ivott, nem hallott, nem dalolt, nem tombolt, nem merengett a múltban együtt eleget.
Még. Még. Omega 50 (hatvan, hetven), bírjátok még?


(2012.október 6. 20h Omega-koncert az Arénában - Frildivel, Jánossal, Maricával, Erikával, Zsuzsával)

 

2012. október 5., péntek

Budapesti retró: a hanglemezbolt

Átvettem egy igazi, valódi cikket a http://varosban.blog.hu/ -ról, mégpedig egyik szeptemberi írását http://varosban.blog.hu/2012/09/04/budapesti_retro_a_hanglemezbolt_pont,
amely nem másról szól, mint István lemezboltjáról, A LEMEZBOLTról.
Az Araratban eddig már kétszer írtam Istvánról, az ő heroikus küzdelméről a túlélésért egy picinyke lemezboltot vezetve a város majdnem szívében. Tettem mindezt saját indíttatásra, Istvánhoz fűződő szimpátiából, barátságból, szeretetből, féltésből. Személyére koncentráltam inkább, mint a lemezes, CD-és, DVD-és közegre, amely mellesleg körülveszi és a sajátja. Az alábbi, mélyebb húrokat megpendítő, a nem is olyan régmúltat kicsit testközelbe hozó írás csak gazdagít, árnyal azon a képen, amit Istvánról az Ararat közönségében eddig talán sikerült kialakítanom. A cikk láttatni engedi  portékáit, valamint bekukkantást nyerhetsz boltjába, elkaphat az a bizonyoa retro feeling, amely egy letűnt világot tart e talpalatnyi földön ébren, ám ahhoz, hogy meg is ismerd Istvánt, beszélgethess vele, halljad véleményét zenékről, könyvekről, világról, oda kell menni, nem kell sajnálni rá az időt, mert az ott majd valahogy valóban lelassul, gyakran meg is áll.

"Újlipótvárosban sétálgatva számtalan érdekes üzletbe botlasz, de az egyik kedvencem a Hollán Ernőben található Média Pont Lemezbolt.
Főleg, mert látszólag annyira nincs létjogosultsága 2012-ben, hogy sokkal inkább tűnik kulturális bunkernek, mint valódi boltnak. Látszólag.
P1190806.JPG
De mielőtt belekezdünk, ugorjunk vissza húsz évet az időben. A szüleimmel minden évben valamelyik nyugat-európai országba utaztunk az akkor sem túl menő Skoda 105S-ünkkel. Az S jelentette a belépő szintet, amihez képest a L luxusa leginkább a letekerhető hátsó ablakot jelentette. Nem hogy elektromos, vagy ilyesmi, hanem hogy egyáltalán.
Az S-ben ilyen majomkodás nem volt, aminek főleg a dél-európai nyaralások alatt örültem. Ilyenkor az autóba épített, hatvanig skálázott hőmérsékletjelző kiakadt, képtelen volt lépés tartani a sevillai forrósággal, a hátsó üléses katlanban ücsörögve meg az életemet adtam volna azért az L-jelzésért.
Az utazások úgy valósulhattak meg, hogy minden évben összefogott a család, nagyszülők, távolabbi és közelebbi rokonok, mindenki kiváltotta a teljes valutakeretét, ami már elég volt ahhoz, hogy hármunknak kifizessük a kempingeket és az üzemanyagot. Minden egyebet itthonról vittünk: ételt, üdítőt, wc-papírt, mosószert, mindent. Erre azért volt szükség, mert az egész család valutakerete sem lett volna elég ahhoz, hogy egy hónapig életben maradjunk külföldön, a kemping és a benzin mellett két kivétellel nem is nagyon költöttünk semmire. És ez a két kivétel a lényeg.
1: mindig kaptam Matchboxot,
2: apám bevetette magát a hanglemezboltokba, ahol órákig bogarászta a bakeliteket, majd diadalittasan hozta el a ritka példányokat
3: anyu hoppon maradt
Vissza is kanyarodhatunk a Hollán Ernő utcai bolthoz: a bejárat előtt ácsorogva annyi minden jutott eszembe a nyolcvanas évek Párizsából, Rómájából, Madridjából, vagy a kilencvenes évek Lisszabonjából, Londonjából, hogy hiába nincs lemezjátszóm, megálltam és körülnéztem.
P1190810.JPG
Odabent pont az a hangulat fogadott, ami külföldön, évtizedekkel ezelőtt, vagy ami néhány amerikai kultfilmben: emberek bogarásszák békésen a lemezeket, egymással és az eladóval beszélgetnek. Itt lehet. Lelassul az élet, a boltban nincs torrentezés, letöltés, megosztás, van viszont két sztori közti békés válogatás.
P1190816.JPG
Kihallgattam néhány beszélgetést. Az egyikben egy fickó Eric Claptonról, Paul McCartney-ról és Mick Jaggerről sztorizott. Állítólag Paul bement egy bárba, ott találta a másik kettőt. Elkezdett hadoválni nekik valamit az új daláról, aminek a címét Clapton és Jagger is borzasztónak találta. Clapton gondolkozott egy kicsit, majd azt javasolta McCartney-nak, hogy legyen inkább a dal címe Yesterday.
Hát így.
Fogalmam sincs, hogy igaz-e a sztori, viszont azt filmbe illően szórakoztatónak találtam, hogy van egy bolt, ahol tényleg ilyesmiről beszélnek az emberek. Én is beálltam a sorba, elkezdtem kérdezgetni az előadókról a tulajdonost, akitől megtudtam, hogy 12 éve nyitott a bolt, eleinte cd-ket árult, de ahogy újra divatba jött a bakelit, úgy alakította át ő is a kínálatát. Elmeséli, hogy főleg a negyvenes-ötvenesek járnak az üzletbe, a gyűjtők, akiknek fontos, hogy a lemez mellé füzetet, borítót is kapjanak, hogy meg tudják érinteni a zenét. Nekik egy fájl a számítógépen kevés. Szerencsére egyre több a fiatal is, akik most találnak rá arra a műfajra, ami apáiknak kimaradt: itthon nem volt olyan hanglemezkultúra, mint nyugaton, nálunk sokan most értik csak meg, hogy mi a jó benne.
P1190804.JPG
P1190813.JPG
"Tényleg, mi a jó?" - kérdezem a tulajdonost, aki szerint több válasz is van. Ott a bogarászás öröme. Ott van a lemez megfoghatósága. A szertartás, ahogy előkészülünk a zenehallgatáshoz, felrakjuk a bakelitet, játszunk a tűvel. És a vásárlás: bemész az üzletbe, megemlíted, hogy melyik a kedvenc zenéd és az eladó azonnal tud ajánlani néhány hasonló albumot, vagy olyan énekest, akit szintén szeretni fogsz. Az online zeneboltokban algoritmusok segítik a keresést, de a bitek a közelébe sem érnek annak az érzékenységnek, amivel egy sokat tapasztalt hanglemezboltos bír.
P1190802.JPG
P1190812.JPG
Közben vevők érkeznek, valami jazz-előadót keresnek, majd Norah Jones legújabb lemezéről kezdenek el beszélgetni a tulajdonossal, aki elismeri, hogy remek albumról van szó.
Az üzletből már fertőzötten lépek ki, és biztos vagyok abban, hogy nemsokára veszek egy bakelit-lemezjátszót (20-30 ezer forint egy új példány), és beállok én is apám mögé a bogarászók sorába.
Média Pont Lemezbolt
Budapest
Hollán Ernő utca 18."

Még ide másolom a cikkhez kapcsolódó egyik hozzászóló véleményét
A LEMEZBOLTról:

"A bolt nagyszerű, a kiszolgálást taníthatnák: ha nem kérdezed, békén hagy, ha meg igen, segít...Ez is vonzerő (ki nem állom a "Miben segíthetek? Segíthetek?" nyúlós végű kérdést a boltokban, arra csak egy válasz lehet: igen, adjál pénzt...) Az őskorban a Székely Mihály utcában lehetett venni jugó Yes-t, mert a többiben - pl. - államiban NEM VOLT. Santana - Mahavishnu John McLaughlin közös lemezét úgy kellett beküldetni a 80-as években kintről, ebbe a végtelenül zenebarát országba... Sok ragyogó zenét vettem olcsón CD-n a Hollánban. Generációnk rendesen megszívta a technológia ördögét: hallgattuk késő este és kedd-szombat délutánonként a Radio Luxembourgot és a Szabad Európa Rádió zenéit, volt aki "magnószalagra" is tudta venni (mikrofonnal! Terta magnó!), aztán megvettük bakeliten, kazettán (lengyel piac!), CD-n, és letölthettük iTunesból (meg torrent nyilván, különösen, hogy nagy részét az érdekes zenéknek - filmeknek - be sem hozzák...csak most nem ideológiából, hanem trehányságból, meg kereskedelmi megfontolásokból ).
Éljen és virágozzék a Hollán Ernő utcai bolt!"



Erdős Virág: szóljatok légyszi

a fővárosnak meg a vidéknek
szóljatok légyszi a budiknak is meg a bidéknek
zöldeknek liláknak kicsiknek nagyoknak közepeseknek
szóljatok légyszi az átlagnak is meg a legeslegeknek
szóljatok légyszi a moháknak zuzmóknak harasztoknak
nagyokat álmodó szegény kis átbaszott parasztoknak
szóljatok légyszi a csúnyáknak is meg a szépeknek
kirúgott mankóknak lesajnált kerekesszékeknek
dunának tiszának zagyvarékasnál a zagyvának
szóljatok légyszi az uzsira csomagolt hagymának
szilinek szabinak reninek roninak rolinak
szóljatok légyszi a kőbányán kigyulladt trolinak
buta kis tyúkoknak régmúlton kérődző marháknak
tegnapról félretett maradék akciós farhátnak
szóljatok légyszi a bennetek lakozó szörnyeknek
elfojtott vágyaknak eladogatott könyveknek
kizökkent időnek szédítő tempóban illanó mának
szóljatok légyszi a feltöltő-kártyás villanyórának
kigazolt árkoknak szomorú leltári kaszáknak
szóljatok légyszi a birkáknak is meg a faszáknak
lötyögő küllőnek rendetlen fityegő prizmának
szóljatok légyszi a helyszínen eljáró gizdának
cicázó tollaknak száz éve kuncogó krajcárnak
szóljatok légyszi a tájegység igazi arcának
jövőnek menőnek boldogtalannak és boldognak
szóljatok légyszi a kirendelt eseti gondnoknak
kettétört ropinak négyfelé kockázott sportszeletnek
szóljatok légyszi a szertárban rohadó sportszereknek
szóljatok légyszi a kezdettől büntiben levőknek
félretolt asztalnál műanyagtányérból evőknek
naponta százszor a közkútra kijáró korsónak
szóljatok légyszi az orrotok alá tolt borsónak
adynak mikszáthnak móricznak is meg a rokonoknak
szóljatok légyszi az összekuporgatott kuponoknak
szépelgő szenteknek örökké ájtatos hiúknak
szóljatok légyszi a máséból tékozló fiúknak
lekapcsolt lakóknak kiket már hiába fikáznak
szóljatok légyszi az elműnek is meg a tigáznak
bedöglött hűtőknek lomtárként működő fagyasztóknak
szóljatok légyszi a kevéssé tudatos fogyasztóknak
ésszerű érveknek álcázott morális buktatóknak
szóljatok légyszi a kurváknak is meg a futtatóknak
lecsekkolt kukának sín mellől felszedett dekknek
szóljatok légyszi a ravaszul rászedetteknek
szorgos kis rímekkel magukat szedáló költőknek
szóljatok légyszi a mobiloknak meg a töltőknek
hívásra váróknak dühükben dühödten fröcsögőknek
szóljatok légyszi a saját kis bajukkal pöcsölőknek
apámnak anyádnak bánom is én hogy még kinek
csak menjetek gyorsan és szóljatok légyszi hogy
zumek

2012. október 3., szerda

"Amit aznapról tudni kell és érdemes"

A héten személyesen találkozhattam egyik legkedvesebb rádióműsorom, a Kelj fel, Jancsi kitalálójával, tulajdonosával, 12 éve művelőjével, Fiala Jánossal, éppen e 12. évforduló kapcsán rendezett közönségtalálkozón. Ő nem láthatott engem a kis termet zsúfoltan megtöltő közönségben, már csak azért sem, mert ültem, ültem ott, és hallgattam, meg intenzíven jegyzeteltem őt, hogy vissza tudjam keresni, akár szó szerint tudjam reprodukálni gondolatait, érzéseit, amelyeket abban a röpke egy órában osztott meg velünk. Egyébként így visszajátszva, újra mesélve az egész estet betöltő élményt éppen olyannak tűnik, mint amikor az ember lemezről hallgatja a zenét és nem élőben éli meg egy koncerten.   
Jól tudom, hogy - minden próbálkozásom ellenére - sem tudnám három dimenziósan élővé varázsolni Fialát az Araratban, ezért néhány gondolatának körülbelüli visszamondására teszek bátortalan kísérletet:
"Képzeletben húzni kell egy vonalat, amely az ember privát szférája, ahova semmilyen kérdéssel sem lehet belépni. Aki ide mutató kérdéseket tesz fel, az általában tudatlanul vagy durván sérti meg azt a személyes részt, amely mindenkinek a sajátja."  "Műsorom jelentés az árbockosárból, ahonnan a dolgokat látom, amihez nem szem kell, hanem az érzékeim, amelyek nem csalnak. Árbockosár pedig mindig lesz, ahogy ügyek is, meg élet, amelyhez alkalmazkodni kell és beszélni kell tudni róluk." Világlátása egyéni, engem mindig megfog, ahogy emberekhez, ügyekhez, helyzetekhez áll hozzá, amilyen - számomra nem megszokott - szögből világítja meg a dolgokat. Elmondhatom, hogy az évek folyamán - műsorának hallgatásában - formált rajtam, többrétegűvé tett, megtanított arra, hogy igyekezzek ne sematikusan látni magam körül a világot, igyekezzem a problémák mélyére hatolni, a valódi okokat felderíteni. Ebből a szempontból Fialát megúnni lehetetlen vállalkozásnak tűnik számomra.
,"Igazándiból legszívesebben Albert Schweitzerrel reggeliznék, Niels Bohrral vitatnám meg a téziseit, Kocsis Zoltánnak meg jobbulást kívánnék." Műsora, a média világában elfoglalt helye, pozíciója, különc egyénisége révén ehhez hasonló találkozások, interjúk, beszélgetések híres emberekkel teszik ki mindennapjai tetemes részét. "Az a létezési forma, amiben létezem, semmire nem vágyok, egyedül arra vágyom, hogy reggel bemehessek a Rádióba, és azt mondhassam: Halló." "Soha senki iránt nem éreztem irigységet. Kívül vagyok a média társadalmán. Az sem érdekel, hogy Fidesz van, mindenkinek az ellenzéke vagyok," "Gátlásos, szemérmes ember vagyok, ehhez nincs jobb, mint egy rádióműsor." "Nem dolgozom stábbal, nálam jobban egyedül nincs senki. Beviszem a CD-ket és kész." Azért a háttérben ott van Vadas Tamás, tulajdonos, Bognár Éva, főszerkesztő és Csalótzky Zsolt, hangtechnikus, akikre Fiala maga is hivatkozni szokott emberi nagyságukat, tudásukat, szakmai kompetenciájukat, hozzáértésüket elismerendő.
"Szent Lajos király hídja, hogy aznap együtt utazunk a buszon. Véletlenül." (tessék elolvasni a regényt, a Szent Lajos király hídját, megkerülhetetlen, alapmű, mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani!) "Én még sosem éltem ennyire a mának, mint most, megpróbálom Önöket erre rávenni. Túlságosan a múltba, jövőbe révedünk. Érkezzünk meg a jelenbe. Onnan nincs már hova tovább." "A Rádió egy napra elhallgatott, az érzést nem kívánom senkinek." "Minden nap kísérleti műsor, minden nap utolsó adás." Ezzel a mondattal indítja minden hétköznap a Kelj fel, Jancsit. És amikor egy napra elhallgatott a Rádió Q, benne Fiala műsorával, akkor, na akkor kerül ez a mondata önkéntelenül is súlyának megfelelően a helyére és teszi ezt úgy, hogy hiszen az átlagember is az utolsó nap érzetével megy egyre neki a munkanapnak, abban reménykedve, hogy lesz másnap még egy utolsó nap, azután egy újabb, megint egy újabb, és így tovább, az utolsó napként megélt napokból áll össze egy többéves munkahelyi ottlét. "Nem tudják elképzelni a működési körülményeinket, bármennyit is kérdezzenek. Nincs más lehetőség a megértésre csak én. Ez a Rádió olyan, hogy maga följön a harmadikra, és sosem fogja megtudni, hogy a lift hozta föl vagy felhúzták." A Fialát - többek között - ezekért a hasonlatokért bírom, amelyeket nem tudom, honnan szed, de valahogy mindig találó, meghökkentően asszociatív, olykor kellőképpen gyomor alatti ütéssel talál telibe, vagy éppenséggel kólint fejbe. "Az embernek két gyerekkora van, de csak az első szép." Ezt - saját bevallása szerint - az apukája mondta, és nagyon igaz.
"Mindenkivel próbálom tartani a kapcsolatot, ez egy olyan tudás, ami dicséretre méltó és nem lehet vele mit kezdeni."
"Megmondom az embereknek, amit gondolok, az érzelmeim azt súgják, hogy biztosan jót teszek. A minimális játékszabályokat betartom." Sokan megsértődnek keresetlen őszinte mondatain, sommás véleményén, azonnali helyzetfelismerésén alapuló ítéletein. Egyesek talán éppen ezért nem telefonálnak, mert nem mernek, nem bíznak eléggé magukban, hogy minden további nélkül fel tudnának dolgozni egy őszinte, húsba vágó Fiala-i véleményt. Magam is ehhez a csoporthoz tartozván a jéghegy alját szaporítom. Mindezzel együtt elfogadom a Fialát az összes "hülyeségével", pokróc stílusával, nyersességével.
"A Kelj fel, Jancsi hallgatói köre nem öregszik velem. Nem az az érdekes, hányan hallgatnak, hanem hogy kik. Az elmúlt 12 évben a műsor sosem volt hallgatóilag bajban. Büszke vagyok a hallgatóimra." "Ha a fa, amint a fészek ugyanolyan állapotban van, mint én, egyensúlyozni kell." "Kiszolgáltatottság - csillagos ég, Föld közepe." Ez vonatkozik a Rádió mellett a mi büdös kis életünkre. "Nem nagyon tudom elképzelni, mi lehet még, ami nem történt meg már velem." "Hallgassanak és próbáljanak megfejteni, majd saját magukra vonatkoztatni. Ne fejtsenek meg mást, mint Vadast és Fialát." "Tamás (Vadas) az én Júliám, nincs alternatívája." "Ami nekem van és amit irigyelnek tőlem: az a szabadság." "A sérelmeken valamilyen módon túl kell tenni magát az embernek." "Én senkinek sem vagyok meghosszabbított karja, én beszélgetek emberekkel."
Hevenyészett portré felsorolt idézetekkel, aprócska megjegyzéseimmel, amiből talán kikerekedik a Fiala János, amilyen és az is, amilyennek én látom.
(A fényképeket az esten részvevő közönségből Csillának köszönhetem és köszönöm is!)