2012. május 31., csütörtök

Mosó-vasaló Kisiparos

2012. májusábanTahiban H.Ferenc, Mosó-vasaló Kisiparos és felesége, Klári néni egykori kertes háza előtt az utcánkban a környező házakból, háztartásokból kitett és idehordott fölösleges holmik, kacatok, limlomok véget nem érő kupaca. Az évek óta kietlen kertben senki kilátását, jóérzését nem zavarja, annál inkább vonzza oda kisteherautókkal, mikrobuszokkal, régi Zsigulikkal az ebben az üzletágban is üzletet szimatolókat, meg mindazokat, akik a gazdátlan tárgyakban maguk számára fantáziát látnak az unos-untalan ismételgetett "jó lesz ez még valamire" égisze alatt.

"A kertben rendszeresen nyírják a füvet. Más nem is nő ott, csak fű. Most, ahogy a szél föltámadt, nincs mit megborzolnia, megfújnia, megdöntenie, a fű túl rövid hozzá. Fa, ház nincs a kertben, az élet ritmusára egy hosszú farktollú, kék testű, fehér mellényű kis madár ugrándozik látszólag céltalanul. Pedig volt itt annak idején jócskán élet, állt itt egy ház, igaz romosan dülöngélve, egy pincét magába ölelő dombocskától csupán sejtetve. A kertben a fa oszlopokat kötélerdő kötötte össze, telis de tele frissen mosott, száradó lepedőkkel, takaró- és párnahuzatokkal, törülközőkkel. Rozoga kerítés, kapu fölött jól látható táblán felirat: H. Ferenc, mosó-vasaló kisiparos. Feri bácsi felesége, Klári néni hajnalban akkor már javában mosott, amikor a nap még nem is gondolt fölkelésre. Kora reggel, délelőtt nagyvonalúan repdesett, száradt a ruha, hogy a délután sistergő vasaló alatt találja. Klári néni délre ebédet főzött az urának és magának, előtte vásárolni ment a közeli boltba, mindig sietve, félig rohanva, hogy időben szállításra készen álljon az élére hajtogatott, friss illatú ágynemű. Akkoriban még üzemeltek a környékbeli üdülők, bőséggel ellátva munkával Feri bácsit és nejét. Esténként H. Ferenc, mosó-vasaló kisiparos és felesége hangjától volt hangos az utca. Veszekedtek. Az elfogyasztott ital minősége, s főleg annak mennyisége ebbe jócskán belejátszott. Másnap a folyamatos mosni való nyomán a kora reggeli nap repdeső lepedő-rengetegre nyitotta szemét ezen a tájon. Hasztalan próbáltam, sohasem tudtam Klári nénit mosásban, teregetésben megelőzni. Mosott ágyneműkben roskadozó évek után Feri bácsi, Klári néni nyugdíjba mentek. A teher alatt kissé hajlott ívű szárítókötelek üresen árválkodtak. A kertet a kelleténél mindig tovább lepte el az érett gaz, mire fűnyíró érte. A tiszta, rendes ágyneműért vívott közös munka hiánya nagyobb teret adott a házaspár veszekedéseinek, már a nappalokba is kéretlenül bele-belehasítottak a kiabálások. Nem tudni, mi végre, mi okból folyt az állandósult húzd meg, ereszd el, de a külső szemlélő jobbnak látta nem beleavatkozni. Telt, múlt az idő, mikor utolért a szomorú hír, Klári néni éjszaka meghalt. Mellette szinte azonnal ott volt a szóbeszéd: álmában a férje párnával fojtotta meg. H. Ferenc, nyugalmazott mosó-vasaló kisiparos magára maradt csendes házában, gazosodó kertjében, jelzésszerűen - múlton, jelenen - átívelő szárítókötelei között. Iddogált, ült a kertje előtti padon, nézelődött, míg szép lassan meg nem ütötte a guta. Bika egy erős, nagyhangú emberként nem adta meg magát, visszajött ebből is, sutábbá vált jobb oldala emlékeztetett a történtekre. Hangja alábbhagyott, már csak a háza melletti rozoga fotelben érezte jól magát.
- Emlékszel, mikor a Klári néni… - szokta volt emlegetni, és úgy hagyta ott a mondatot, hogy be sem fejezte.
Pár évre rá meghalt ő is. A ház, a kert, a szárítókötelek négy gyermekük közül egyiküknek sem kellett. Beszélték, hogy a birtokot az Önkormányzat vásárolta meg.
A házat elbontották, a dombot elhordták, a köteleket tartó póznákat kirángatták, a köteleket elvitték, mindent a földdel tettek egyenlővé, a füvet szépen lenyírták, nyírják. Mondják, orvosi rendelő lesz itt, évek óta beszélik. Nézem az üres telket benne az egyetlen élővel, az ugrándozó madárkával, s közben látom a lepedőket a szél által meglebbenni és hallom Feri bácsi öblös hangját, mire Klári néni vékonyka hangja felel."

Fenti "pannimumot" 2005. július 10., vasárnap írtam és 2007. szeptember 27-28., csüt.-pénteken öntöttem formába, s bevallottan az egyik kedvencem ebben a műfajban..

2012. május 30., szerda

Ha szeretnél magadnak

egy emlékezetes három napos hétvégét, akkor legyél valamiért annyira szimpatikus a Beának és Lalinak, hogy ne csak meghívjanak magukhoz Nyékládházára, hanem útközben mutassák meg Egert, Miskolcot, ahogy ők látják. Pillanatok alatt szabadulhatsz meg kényszerképzeteidtől, miszerint Eger mindössze a Dobó tér, a Vár, a Minaret és a Szamos Marcipán; Miskolc meg egy füstös, büdös, szürke, jellegtelen iparváros. Egerben mássz fel az Eszterházy Károlyról elnevezett (annak előtte Ho-Shi-Minh) Tanárképző Főiskola tetejére, a kilencedik emeletre, onnan gyönyörködj a tündéri városban, ha a sétában már elfáradtál volna. Miskolc pedig a belső és gyönyörű és viszonylag nagy kiterjedésű városmagjával lepjen meg és írja át az előítéleteid úgy, hogy közben észre sem veszed és ahogy van, ellentmondást nem tűrve.
És ha mindez nem volna elég, akkor azt is megengedik, hogy érezd magad jól BIstván Pincészetében tiszta, zamatos, fehér és vörös borai között, ahol mintegy négy órán át tizenhat féle bort kóstolhatsz meg borkorcsolyával fűszerezve.
Persze ez sem minden.
Alhatsz Bea Emese barátnőjének és Laci férjének és Enikő lányuk házában. Eheted hagymás-gombás rántottájuk huszonnégy tojásából neked jutó részét, s másnap ugyanebben a témakörben Bea hagymás-szalonnás rántottáját, aki ha megtudja, hogy szalonnásan nem nagyon szereted, akkor a szalonnát minden további nélkül és elsősorban miattad hagyja ki néhány adagban belőle. A Tibornak kész pirítóst is csinálni, amellyel Tiborban rakja helyre és erősíti meg a vendéglátás határtalanságába, önzetlenségébe és gumihoz fogható rugalmasságába vetett hitét.
Délutánba hajlón repetázhatsz a bográcsgulyásából, ahogyan azt a Bea főzi. Gyönyörködhetsz a házuk kertjéből a (nyék)ládházi határra nyíló tájban. Állítják, hogy Ládháza és tája a szegényebbeké, míg a vasúton túli Nyéken épültek meg a gazdagok, akik persze egészen más népek. Emitt a látóhatár szélén az ég fittyen hány minden nemű megkülönböztetésnek, és úgy ér szinte össze a földdel, hogy a változatos alakú felhők majdhogynem a földet súrolják. Haraphatod mellé a levegőt, amely olyannyira intenzív errefelé, hogy már-már azt érzed, fulladozol tőle. Mind e közben figyelheted az erdész Bea faiskolájában növő, erősödő fák lombjának szél szerinti mozgását, keresheted az érő cseresznyét a fákon, meg az érett epret az ágyásban. Bea szőlész barátnőjének, Eszternek köszönheted, hogy az eper épp időben az asztalra és eléd is kerül. Testközelben figyelheted meg, hogy az erdész-szőlész-kertészek egy különleges "állatfajhoz" tartoznak, természet közelségükből fakadóan nyugodt, kiegyensúlyozott, barátságos, kedves, nyíltszívű, nagylelkű emberek, a világ ha ki is billen olykor és valamennyire bennük a nagyvilágban jártukban-keltükben -, munkájuknak, egyben hobbijuknak köszönhetően -, lelkükben szinte önkéntelenül áll helyre a kozmikus rend.
A nap hol elbújik, hol megjelenik, felhők izgulnak át az égen, s állnak össze egy merő sötétlő tömbbé, az eső csupán fenyeget, végül amott fenn az égiek hagyják a napot békében magának megmaradni, majd nagyon lassan lenyugodni.
Kóstolhatod a Galagonya pálinkát, mely kristálytiszta, erős, isteni, majd Lali borát, mely mély és vörös és testes és Zweigelt, és a frissen, saját kezűleg épített pincéjéből kerül elő azokból a hordókból, melyekben a bor még ezt megelőzően a B17-es számú szőlőjében a Zengő dülőben sok gonddal nevelt, szüretelt szőlőjéből készült.
Számba veheted a következő ötéves tervét, mi mindent szeretne Lali itt Beával közösen létre hozni. Nem győzöl magadban csodálkozni, hogy ez messze nem az a Lali, akit te – talán bortól is homályos emlékeid szerint - a régmúltból és akkor még csak programozónak megismertél, s akivel annak idején oly sokat teniszeztél, társasoztál, kirándultál, szilvesztereztél. Önkéntelenül tolul föl benned egy elszabadult érzésből, irigységből? induló gondolat, hogy mekkora mákja is van neki a Beával, „az ő Beájával”, majd rögtön ott a másik: talán mert megérdemli.
Végül ehetsz nem is egyszer három gombócos fagyit a Nyéki Fagyizóban, ahol érdemes a hagyományos ízek – málna, eper, vanília, citrom – mellé mondjuk az After Eight zöldjét is kipróbálni, arról nem is beszélve, hogy egy valaki más mindig kész téged az egész társasággal rá meghívni.
Megköszönheti az eladdig igencsak szűkszavú Sanyi barátunk a három napos emlékezetes hétvége legvégén nagy komolyan, önmagához hűen - röviden és tömören és a leglényeget kiemelve - a meghívást, vendéglátást, amely mellett az én addigi folyamatos és spontán és kibuggyanó lelkesedésem akár hiteltelenné válhat éppen úgy, ahogy habként a tortán ez a kis sommás írás. Pedig… és nagyon köszönöm és mindent.

2012. május 24., csütörtök

Eszter napján - Ezt is elviszem magammal...

Eszter lányom nevenapján nem tudtam, mit is adhatnék neki olyan ajándékot, amelyet sem megenni, sem meginni, és nagyon kidobni sem lehet. El lehet viszont olvasni, el lehet azon is gondolkozni, hogy a bennünk kavargó érzések kimondva és kimondatlanul egybecsengenek-e Erdős Virág újabb versével, azzal az Erdős Virágéval, akinek úgy látszik, májusra úgy lett szabad ki-bejárása az Araratba, hogy ezenközben a leghalványabb segéd fogadalma sincs róla. Márta barátnőm ui. egyetlen huszáros vágással eldöntötte ajándékom lényegét, tartalmát zseniális időzítésével, amellyel Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal... versét nekem megküldte.
Drága Eszterem, többi Eszterek, boldog névnapot!
  
Erdős Virág: Ezt is elviszem magammal...

viszem a régen
kihízott nacim
viszem a kelet-német
származású macim
ezernyi véglet
közül a köztest
viszem a Csokonai
Vitéz Mihály Összest
ott lesz az ágyam
ahova fekszem
elviszem alvókának
egy-két régi ex-em
viszem a barnát
viszem a szőkét
viszem a felhalmozott
kapcsolati tőkét

viszem a tutit
viszem a gagyit
viszem az otthonkában
utcára tett nagyit
megannyi némán
átbliccelt évet
elviszem magammal a
szentendrei HÉV-et
viszem a Marcsit
viszem a Karcsit
elviszem Kenesétől
Keszthelyig a Balcsit
kicsit a nyarat
kicsit a telet
viszem a mindörökké-Moszkva-
Moszkva teret

apuka titkát
anyuka aranyát
elviszem magammal a
Bácskát meg a Baranyát
viszem a bölcsit
viszem a temetőt
viszem a csokoládé-
barna bőrű szeretőm
viszek egy búval
bevetett földet
viszem a pirosat a
fehéret a zöldet
elviszem ezt is
elviszem azt is
viszem a jófiút de
elviszem a faszt is

viszem a bankot
viszem a pálmát
elviszem minden igaz
magyar ember álmát
viszek egy csontig
lelakott testet
viszont az nem kérdés hogy
Buda helyett: Pestet
viszek egy szívet
viszek egy májat
viszek egy kívül-belül
lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van
ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burján-
zásnak indul sejtet

viszek egy csúnyán
beszopott mesét
viszem a legesleges-
legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e
búcsúzni időm
viszem a Duna-parton
levetetett cipőm
mit bánom úgyis
elviszem lazán
elviszem gond nélkül a
hátamon a hazám
aki ma büntet
az holnap lövet
viszek egy mindig vissza-
visszahulló
követ...

2012. május 23., szerda

Éva Rózsija

Én csak őt ismerem, azt is mondhatnám, hogy kezdem csupán megismerni az Éva Rózsiját.
Éva büszke lehet arra, hogy van neki valahol egy Rózsija. És ha Rózsija van, akkor Lacija is, mert Laci mindig késznek mutatkozik Éva Rózsiját, aki egyben az ő felesége, elvinni Éva koncertjeire, lett légyen bárhol az országban. Biztos vagyok benne, hogy velük együtt Évának rengeteg más "Rózsija és Lacija" tölti meg a nézőteret, amikor Éva az együttesében énekel, mely fénykorában országos, és az országon is túlnyúló hírű volt. Éva Rózsija elmegy a legeldugottabb falunapra is, ha tudomására jut, hogy Éva a zenekarával ott fellép. Az együttes általában előkelő helyet foglal el a fellépők rangsorában, többnyire ők zárják a műsorfolyamot és jóval hosszabb fellépési időt kapnak a többiekhez képest. Éva és zenekara máig sztárok, dalaik ismertek, ismerősen csengenek, kellemesen fülbemászóak, könnyen megjegyezhetőek, újra dúdolhatóak, jókat lehet táncolni, bulizni és csápolni rájuk, nem beszélve a személyes közelség és az együtténeklés mámorító érzéséről.
Éva Rózsija nemcsak rendszeres koncertlátogató, hanem elkötelezett emlékgyűjtő is. Az albumát Éváról, Éva életéről, érdekességekről, Évával kapcsolatos eseményekről, az újságokban, folyóiratokban, színes magazinokban megjelent cikkekkel, relikviákkal telve, azóta is folyamatosan és egyre bővülve még nem láthattam. Magától Éva Rózsijától hallhattam viszont róla, aki hosszú évek alatt, szinte időtlen idők óta szorgalmasan, nagy odafigyeléssel, hatalmas lelkesedéssel, elkötelezettséggel, el nem múló szeretettel, hozzáértéssel gyűjtögeti, nem kevés fáradsággal. szedegeti össze a képes és írott anyagokat, egyéb tárgyakat.
Napról napra látok viszont bizonyos fényképeket, Éva fényképeit a gyárcsarnok bejáratától balra a falon, éppen ott, ahol Éva Rózsija és Laci a reggeli idején a házi paprikáskrumplit vagy rakottkáposztát eszik, merthogy így és ezt szokták meg, és fogyaszthatnák-e vajon az ételeket ennél jobb helyen, mint a fényképekről mosolygósan letekintő Éva vigyázó szemei előtt, általuk kísérve?
Éva méltán lehetne büszke a saját Rózsijára, ha tudná, akár csak sejtené, hogy Rózsi éppen úgy dolgozik a gyárban a jobbára szürke hétköznapokon, ahogyan őérte lelkesedik Éva fellépésein és azon kívül. Éva Rózsija egyszerűen nem tud másmilyen lenni. A vérében, a zsigereiben van a gyors, a lelkiismeretes, a kíváló munka. Alkalmassága, sokszínű, különféle képzettségei teszik bevethetővé a legkülönbözőbb munkákra, beosztásokra, és tűnik megfelelőnek a saját helyén kívül a gyárcsarnokon belül gyakorlatilag bármely pozícióban. Felteszem, hogy kevés ilyen Éva Rózsija létezik egy átlagos magyar gyárkapun belül. És ha akár csak egyetlen egy ilyen Éva Rózsija is akad, akkor a nyomában és a többiek körében önkéntelenül támad fel a természetes, jó magyar kis ellenszél, a legendás "jó szándék", amellyel  a pokol tornácára vezető út van kikövezve, és az általánosnak vehető, sajnos dominánsnak tűnő sárga irigység. Mindennek dacára sem ártana -. egyáltalán jó volna, ha  javasolhatnám és meg is hallaná halk hangomat -, hogy Éva Rózsiját ezek a szubjektív, nagyon is halandó és ismerős emberi érzelmek semmiképp sem tántorítanák el könnyűnek semmi esetre sem tekinthető, magamagának választott rögös útjáról.
Éva Rózsiját, aki a haját az Éváéval közel egyező színben és fazonban viseli, s kinek orcájának két griberlije Évához teszi kísértetiesen hasonlatossá, s aki mellesleg mára már több unokás és szemtelenül fiatal nagymama, mintha a születésétől fogva is a Sors arra predesztinálta volna, hogy egyszer valamikor Éva Rózsijává váljon és tartalmasan egyedi hobbijával - míg Éva és az ő Rózsija élnek - kitartson mellette.

2012. május 19., szombat

Erdős Virág: Na most akkor

Erdős Virág
az egyik leghíresebb magyar író,
de már sajnos meghalt,
vagyis nem halt meg,
csak mindig nagyon későn jár haza.

Erdős Virág
a másik leghíresebb magyar író,
pólókat ír,
szélvédőket,
állítólag ő írta, hogy
„I love Budapest”.
(Erdős Virág honlapjáról)

Az alábbi verset, Erdős Virág versét az Egyenlítő blogból vettem át a bevezető sorokkal egyetemben, majd mögé tettem az alakilag eredetit.
http://egyenlito.blog.hu/2012/05/19/erdos_virag_na_most_akkor#more4509050
Erdős Virág, József Attila díjas költő, író, drámaíró találó versét múlt hét óta több mint háromezren osztották meg a facebook-on. A verset sorokra tagoltam, de itt lehet az eredeti sortörés nélküli verziót olvasni

Na most akkor
mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét,
ki pecázza kukából a halolajos kiflijét,

ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét,
ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét,
kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni,
kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni,
ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra,
Pulára meg Balira, kit vegyenek palira,

kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány,
kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány,
kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány,
kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját,
kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját,

ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát,
ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát,
ki merengjen el egy régi, feudális szokáson,
kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson,

kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze,
ki merjen a jogaiért kiállni, na persze,
kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel,
ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára,
ki költse egy komplett pesti panel árát dudára,

ki ápolja klinikán az egészséges körmét,
ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét,
ki lásson a Hun West Travel irodával világot,
ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot,

ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is,
ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is,
ki rendeljen ülőbútort magának a neten,
kik lakjanak egyetlenegy félszobába' heten,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki utazzon még a világ végére is kocsival,
ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival,

ki vegye a nyakába egy papucsér' a plázát,
kinek vigye el a bank a vakolatlan házát,
kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt,
ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt,

kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet,
kinek kelljen beszerezni tüdőszűrő-leletet,
ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától,
ki keljen ki magából egy utastársa testszagától,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki járkáljon házastársi javallatra botoxra,
kit vigyenek akarata ellenére detoxra,

kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni,
kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni,
kinek hozzon télapócska sárgarézzel teli zsákot,
ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot,

kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira,
ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira,
kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni,
kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és
ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban,
ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban,

ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt,
kinek sértsen már a puszta létezése szabályt,
ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát,
kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát,

ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját,
ki átkozza el a saját sose látott anyuját,
ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat,
ki rándítson haladtában szemlesütve vállat,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
ki csinálja új kecóját trendire és takarosra,
ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra,

ki locsoljon François Voyer konyakot a kivire,
ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire,
ki tegye le egyik percről másikra a piát,
ki próbálja kivenni a lelencből a fiát,

ki lomizzon kisbiciklit, dínókat meg törpöket,
ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket,
ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni,
ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni,

na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen,
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen,
kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza,
kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza,

kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka,
kit viszont a vácrátóti köztemető árka,
kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén,
Budafokon, Budaligeten és Mátra-terenyén,
Békésbe' és Hevesbe',
s ki menjen a levesbe.

Na most akkor
mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől-szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angol-pólya adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér' is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek kapitális tévedésből lopáson, kinek legyen ad abszurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába' heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér' a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrő-leletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen -- láthatólag -- kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon François Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dínókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátra-terenyén, Békésbe' és Hevesbe', s ki menjen a levesbe.
Erdős Virág







.

2012. május 14., hétfő

Déri János

Szerdán elmentem a Déri Jánosról elnevezett díj átadására, a huszadikra. Az utcán, odafelé menet azon gondolkoztam, hogy ha lenne erőm kérdezgetni az embereket, vajon hányan emlékeznek rá. Nem az idősebbek, hanem az olyan harminc évesekig, vagyis két generáció. Hogy tudják-e: volt itt egy pasi, aki született zseniként volt az ország kedvence? Érdemes-e azoknak mesélni róla, akik nem tudják, ki volt? Azoknak meg, akik tudják, minek. Talán a személyes emlékeket. Például: életének vége felé, amikor fél tüdővel hazajött Németországból, a kicsi fiam elé rúgta a labdát. Úgy fél óra után mondtam Jánosnak, hogy talán nem ez a legkedvezőbb alkalom a focizásra. Azt mondta: csak nem gondolod, hogy hagyom magam legyőzni? Én meg azt, hogy ha hagyod magad a gyerektől, talán egy másik küzdelemben elfeledkeznek rólad, vagy ezt beszámítják. Nem számították. Ha élne, még mindig fiatal lenne ahhoz, hogy népfelkiáltással a televízió örökös tagjának válasszák. De legalább sunyi módon hátba se tudnák rúgni azzal, hogy megfosztják ettől a címtől. Bár hülyeséget beszélek, hiszen az elsők között rúgták volna ki. Túl sok esze volt a médiajobbágyi sorshoz.
Marad az emlékezés. Remélem, húsz év múlva is.
(A díjat Parti Nagy Lajos kapta. Méltán.)
/írta Andrassew Iván a blogjában 2012. május 11-én/ 

2012. május 13., vasárnap

Tizenharmadikán Kinginél

Tegnap még felhívtam Kingit, hogy akar-e velem a váci Margarétában vasárnap egyet kávézni. Nem sokat habozott, megbeszéltük, hogy jó idő esetén a Margaréta Kávézó előtt találkozunk. Elhozza Berta Sárát, a mindjárt egy éves kislányát is magával.
- Én meg a Tibort – mondom, s hogy ezzel föllelkesítettem-e vagy éppenséggel lelohasztottam, a kérdésfeltevésnél messzebbre nem jutottam.
- Rossz idő esetén elküldöm a Sanyit értetek a komphoz, eljöttök hozzánk.
Ha jól belegondolok az egész Vácban hosszú évek óta a Kingi a legjobb. Bármennyiszer is voltam Vácott, vagy tervezek odamenni, a rákészülésben, az ottlétben, a hazajövetel közbeni gondolatokban Kingi személye, személyisége, stílusa, szófordulatai, kifejezései, a lebilincselő mód, ahogy a legegyszerűbb dolgokról is képes mesélni, hogy már a legelejétől fogva a hasadat fogod, úgy nevetsz, néha szabályosan nyerítesz, ami bár nem ildomos, mégis önkéntelenül szakad ki belőled, adja meg azt a kellemes borzongást, az utolérhetetlen hangulatot, a maradandó utánérzést, mely kivétel nélküli kísérője bármely együttlétünknek, közösen eltöltött óráinknak. Minden egyes Vác egy külön élmény, speciális alkalom, váratlan történés, benne mindig Kingivel, már egy jó ideje Sanyival és mindjárt egy éve Berta Sárával. Annak idején még Sára nélkül kicsit-nagyon mobilisabbak voltunk: kávéztunk a Margarétában, beültünk banános csoki-fondüt enni a Váci Csokizóba, decemberben a Jurta sátorban lilahagymás zsíros kenyeret ettünk és forralt bort ittunk hozzá, Sajdik-kiállítást néztünk meg valahol a városban, Kingi minden alkalommal valami újat, különlegeset mutatott meg a városából, amelyért immáron kétszer tizenhat éve szünet nélkül lelkesedik. Nemcsak szép Vác, hanem gyönyörű, meg tüneményes, mert már egy jó ideje Kingi szemén keresztül is látom (meg Sanyién), és nemcsak a magamén, amikor annak idején egy-egy átgályázott nap után a ContiTech-ből még volt kedvem, erőm és energiám beautózni a városba fagyit enni, vagy csak sétálni egyet, kiszellőztetendő a fejem, vagy, mert onnan mentem át a komppal Tahiba a NAGY családi birtokra.
De igazándiból nem is kell indok, hogy az ember Vácra menjen. Elég, ha behunyom a szemem, magam elé képzelem a város elnyújtott háromszögre emlékeztető Főterét a legkisebb oldalán a Fehérek templomával (itt lesz Kingiék templomi esküvője július elején, hurrá, gratulálunk és persze, hogy megyünk!), mellette a Váci Csokizóval, legvégén a Borozóval, középen a föld alatt működő pizzériával és a föld fölötti szökőkúttal, az egyik hosszú oldalban egy cukrászdával, a másikon étteremmel, egyébként végig rendbe hozott, ízlésesen visszafogott színekre vakolt barokk házakkal. Egyedülálló tér, ehhez hasonlót ritkán látni, talán egész Telc-ig (Cseho.) kell elautózni érte. A térről balra nyílik a mostanra sétáló utcává avanzsált Széchenyi utca kocka- és macskaköves borításával, az utca majdnem végén jobb oldalt a Margaréta Kávézó, ahol ANNO mennyit, de mennyit ültünk Kingivel egy-egy kávé mellett. Kingi régebben itt dolgozott, mindenkinél jobban tudja, mit kell rendelni.
- Ír kávét kérek mézzel és jó meleg tejjel – mondja az ismerős felszolgáló lánynak.
Ugyanezt kéri nekem is, bár én csak nagy ritkán és a megfelelő társaság kedvéért kávézom, és Kingi akkor és ott éppen a legmegfelelőbb társaságnak bizonyul. Nézem, ahogy lassan és kimérten önti össze a kávét a tejjel és keveri bele a mézet, Kinginél mindennek megvan a maga koreográfiája, a kávézásnak a Margarétában különösen. Ez persze szintén nagyon ANNO történik, hogy előveszi a szuper vékony, nem is tudom milyen márkájú cigijét és rágyújt. ANNO igyekszik nem rám fújni a füstöt, de a dohányzó részben ezt megúsznom sehogyan sem lehet. És beszélgetünk. Teljesen mindegy, hogy kávé, csoki fondü, vagy egy szelet sütemény szolgáltatja az apropót, mi csak ülünk ott egymással szemben, vagy egymás mellett és beszélgetünk. Mindig akad miről beszélgetni – cég, emberek, ügyek, programok, barátok, családom, gyerekeim, nővére Ausztráliában, az aktuális szerelem, könyvek, filmek, nyelvek, stb. -, órákon át be nem áll a szánk. Félelmetes, erre úgy emlékszem, mintha ma lett volna.
Ma nem volt Margaréta, volt viszont Sas u., egy lakás a második emeleten, egy lakás telis de tele meleg színekkel, a narancssárga, a piros kellemes árnyalataival a nagyszobában, mely most háló-, dolgozószoba és nappali egy személyben. A kisszoba Berta Sáráé, egy megvalósult álom- és mesevilág, baldachinos babaággyal, járókával, pelenkázóval, kis ruhásszekrénnyel, kényelmes, magába szippantó fotellel, néhány nyitott polccal, könyvekkel, függönyökkel és a padlótól a plafonig, faltól az ablakig csurig játékkal. Az egész Berta Sáráról szól meg a szüleiről, kiknek szeretete, imádata, kötődése első és eddig egyetlen lányuk iránt van az építőkockákban, plüss állatkákban, kirakókban, négykerekűekben, tripla vagy még annál is többszörösen baba méretű csészealjban, színes pingponglabdákban, képeskönyvekben, csillárfüggőkben, Halász Judit dalaiban, mely látogatásunk idején szólt. A lélegzetem is elakad a szoba, berendezése és a játékbirodalom láttán:
- Olyan játék talán nincs is, ami a Sárának ne lenne meg! – mondom, miközben körbe nézek és ámulva próbálom magamba inni a látványt. Közben önkéntelenül tolul fel bennem a múlt és gondolok vissza a gyerekeim ehhez képest egyszerű, egyszersmind szegényes, szürke gyerekszobájára, benne a minden tudományosságot nélkülöző szerény játékválasztékra, amelyből egyes darabokat ritkán magunk vettünk, a többségét jobbára a rokonságból örököltünk és/vagy barátoktól kaptunk ajándékba, a rengeteg gyerekkönyvre és a néhány társasjátékra, melyből a későbbi egyre tekintélyesebbé váló mai társasjáték gyűjtemény nőtte ki magát, melyről Dani fiam mesélhetne.
És ma és Vácott és a Sas utcai lakásban is beszélgettünk Kingivel és Sanyival a zöld-sötétzöld – imádom - konyhájában, később a nappaliban a kanapé és fotel által körbehatárolt családias és barátságos területen. Képbe jönni egymással a kiesett időt illetően, megtudni, mi van közös ismerőseinkkel, mik volnának Kingi, Sanyi közelebbi, távolabbi tervei, a gyerekeink és mi hol tartunk, hogy vagyok a munkahelyemmel, mikor találkozunk legközelebb, nagyon többre nem futotta Berti mellett a szűk két órában, mely akár egy pillanat úgy röpült el. Emlékét jó kedvem, dúsabb érverésem, elrévedező pillantásaim őrzik és a fényképek, amelyeket Kingiéknél és csudaszép városkájában, Vácott készítettünk.
A kompon még odafelé vettem számba ruházatomat, miután Tibor fényképezés közben színes dzsekimet megdicsérte. Végig néztem magamon:
- Hát ez nem lehet igaz! A blúzt, ami rajtam van, a Fok Mártitól (Autóklubos barátnő) kaptam, a kardigán Lakat egyik lányáé volt, a neked annyira tetsző dzsekit anyutól kaptam, a sportcipőt Mildi adta, amikor az egyik fia végleg kiszanálta – miközben sorolom, olyan nevetés kap el, hogy alig bírom abbahagyni, nemhogy nem hagyom abba, hanem a Tiborra is átragasztom, együtt nevetünk a kissé szedett-vedett kinézetemen, s hogy egyedül a farmer az enyém, de lassan már ebben sem lehetek biztos.
Az egyetlen, ami igaz és biztosan megmarad, az a nap valószínűtlennek és mesésnek tűnő három órája, amit Kinginél és Vácott töltöttünk.

Drága Pannikám!
Miénk a megtiszteltetés... mind a látogatásért, mind a blogbejegyzésért! Részemről csak annyi a kérés, hogy egy szót írj be plusszba ANNO, a dohányzás elé.... Ne tűnjek már úgy, mint egy szépen berendezett, játékokkal felszerelt, lábát lógató dohányzó anyuka... Az ANNO rendben volt... talán még járt is az akkori "image"-hez, most a hátamon áll fel a szőr, ha dohányzó anyukát látok!
És a lényeg, bármikor bárhol ismételten várunk, látunk TITEKET, TIBORODDAL együtt szeretettel! Élmény volt... ! :)
Csókjaink
SaBeKi

A bejegyzés megszületett, ihletője engedélyére vár, hogy az Araratban megjelenhessen.
Köszönöm a türelmet.
Szegő Panni

2012. május 8., kedd

Mickael Atya

Robi ballagását – így utólag elmondható -, kegyeikbe fogadták az Égiek, miszerint gyönyörű volt az idő, hétágra sütött a nap, kellemes szél fújdogált, s még az ég is csupán a záró műsorszám után fogott csak hozzá beborulásához. A Mezőkövesd utcai Szent Benedek Általános Iskola és Kéttannyelvű Gimnázium (továbbiakban Iskola) a XI. kerületben, éppen az Albertfalva Kitérő előtt, a Fehérvári úttól nem messze, egy csöndes mellékutcában található. A kétszintes Iskola a maga fehérségében, kiterjedésében méltóságteljesen, ám mégsem feltűnően simult bele a környező, szintén kétszintes kertvárosi házak közé. Tornatermének alsó szintje szinte csurig telt az Iskola tanulóival, a legelső sorban helyet foglaló végzősökkel, az Iskola különböző korú tanulóiból alakult kórusával a délelőtti programot indító misére. Mise vezette be, tehát, a ballagást, mintegy jelezvén, hogy senki más, mint az Úr hivatott elsőként az útjukra bocsátani az elballagókat, köztük Kati húgom egyik ikrét, Robit.
Életemben eddig először és utoljára hallottam Mickael Atyát beszélni, misét tartani – éppen Virágvasárnapkor. Az örömteli felismerés, hogy az elejétől végéig mindent értettem Mickael Atya beszédéből, a mise koreográfiájából, a Bibliából elmondott idézetek közül, a Példabeszédekből vett történetekből, az énekelt zsoltárokból, az égvilágon mindent, mely fölött érzett spontán, elemi és rögtöni örömömben írtam meg a Virágvasárnap c. írást, ahogy hazaértem.
Nem ért meglepetésként, hogy ugyanez az élmény ért Mickael Atya mostani miséje hallgatása közben. Szóba hozta, hogy a hit megszínesíti az ember életét, melegséggel, tartalommal, napi kis csodákkal töltve meg azt. Az igaz hittel élő ember csalhatatlan ösztönnel veszi észre a bajban levő társát, habozás és kérés nélkül védi meg a látszólagos túlerővel szemben, ill. segít amikor és amivel csak tud. Ezzel kapcsolatban hozta fel Charles és Jeff példáját, a két kamaszifjúét, akik közül Charles-t az osztálytársai állandóan csúfolták szegénysége, elesettsége, ügyetlensége miatt. Az ilyen kirekesztést nem egy könnyen dolgozza fel a felnőtt, nem hogy egy gyerek, akinek karaktere, jelleme, emberi tartása, énképe, büszkesége még képlékeny, nehezen áll ellen a sorozatos megaláztatásoknak. Jeff önkéntelenül, s nem tolakodón állt az úgymond egészséges, jómódú iskolatársai közül a megalázott, ha volt is, valahai büszkeségét vesztett Charles mellé. A kiállás váratlan sikert szült, Charles védelmet nyert és közben egy biztos, hű barátot Jeff személyében.
Szintúgy a segítségnyújtásról, az adásról szólt az a humorosnak tűnő megfigyelés, miszerint valaki nem tudott adni, mert elfogyott minden pénze. Mickael Atya ekkor kivárt, nem folytatta, ránk bízta, hogy tovább gondoljuk a megkezdett gondolatot, hogy mindig van mit adni, ha mást nem, akkor szeretetet, odafigyelést, törődést, s mindezt számolatlanul és kimeríthetetlenül.
Túlnyomó többségében jól és világosan értettem Mickael Atya kicsit furcsa, akcentusos, rá oly annyira jellemző beszédét, artikulálását, s azt a keveset, amit nem, pótolta számomra a fantázia és a képzelet
Fenn ültem középen a karzaton, éppen szemben Mickael Atyával. Kitűnően láthattam, amint vállával kissé meghajolva, fejét jobbra és előre billentve teszi össze rendre imához mindkét kezét, és elmélyülten imádkozik. Tartása teljességgel természetesnek, megszokottnak tűnt nekem. Képzetem szerint nem a szenvedés súlya nyomaszthatta, hanem mély és igaz hite, valamint folyamatosan vállalt és egy életre szóló szolgálata az Úrban. Mickael Atya talán ily módon jelezte, hogy adni, szolgálni csak így, magadat átadva és teljességgel feloldva lehet. Elsősorban nem is a kissé alacsonyabb termetével, hanem éppen ezzel a meg- és előre hajlott tartásával, hitelességével tűnt ki nekem Mickael Atya a többiek közül és emelkedett a maga természetességében, önkéntelenségében, meggyőződésében messze a többiek fölé.

2012. május 6., vasárnap

Welcome, Mr. Rieu, Wiedersehen!

Rajtam kívül valószínűleg mindenki tudja, hogy André Rieu-vel egy világsztár,
zenekarával egy világszám
érkezett Budapestre május ötödikén.
Eredetileg egy előadásra szólt a budapesti meghívása, azonban a hatalmas érdeklődésre való tekintettel az előző estet is beiktatták mindazoknak, akik nem juthattak be a fő és egyetlenbe. Így történhetett, hogy Frildi barátnőm születésnapomra a május negyediki André Rieu és zenekarával ajándékozott meg. Csak utólag tudtam meg, hogy életem eddigi legnagyobb élményével. Pedig az első két szám után nem voltunk mindazok lelkesek, akik mintegy négyezren gyűltek össze az e kis létszám láttán hatalmasnak tűnő Papp László Sportarénában.
Itt kérdezem meg halkan, alig hallhatóan, hogy vajon nem érte-e volna meg az üres szektorokat, helyeket fél- vagy töredék áron kiárusítani, hogy legalább közelíteni tudjunk elismerésben, látványban az ezen a képen látható nyílt színi előadásra valahol Nyugat-Európában? Napokkal később persze akadémikus a kérdés, mégis meggondolónak tűnhet egy pótelőadássá lett alkalom sikeresebb feltöltése a közeljövőben bármely más majdani előadó, világsztár esetében.
A zenekar huszonöt éves fennállására emlékező holland André Rieu - a zenekar hegedű szólistája, karmestere, egyben konferansziéja - több szólistát is bezengett a műsora legelején. Egy bizonyos Frederic citerás, bár nagyon igyekezett, mégsem volt a játékával elég meggyőző. A mellettem ülő János, Frildi férje - az a bizonyos Tarjányi (ld. egy valamikori blogbejegyzést) - tapsolni sem volt hajlandó. Először akkor enyhült feszült, majdhogynem rosszalló arckifejezése, amikor a cimbalmos helyből lekörözte a Hollandiából idáig hozott harangjátékost. (Itt jegyzem meg, hogy a Concerto d'Aranjuez gitáron azért sokkal jobban szól, a harangjáték csupán nyomokban és elnagyoltan emlékeztet rá.) Emberi teljesítmény volt a javából és Jánosnak ez már vitathatatlanul értékelhetőnek minősült, sikerült egy-két könnycseppnek látszó valamit fölfedeznem arca felső részében.
Az est színvonala egyébként meredek emelkedésbe fogott az operaénekesek, először a
'három tenor' - angol, német, magyar -,  majd külön-külön a három szoprán - brazil, dél-afrikai, a harmadikat nem tudom, milyen származású - megjelenésével. Puccini áriákkal, Hoffman meséivel, Kálmán és Lehár operett részletekkel varázsolták el a közönséget. Ha nem akartam csak a magam értékítéletére hagyatkozni, akkor elegendő volt János arcán az abszolút lelkesültséget, átszellemültséget nyomon érnem.
- Tetszik neki, de nagyon - súgja a fülembe Frildi, ha addig lett is volna valami kétségem efelől.
 Hivatalos fordítás hiánya egyáltalán nem zavarta a németül, majd később angolul és németül felváltva beszélő André Rieu-t, hogy hosszasan és bőbeszédűen meséljen a soron következő szám, előadók történetéről. Így tudhattuk meg, hogyan találta meg az eredetileg Maastrichban utcai zenészekként működő Szentpétervári Triót, akik balalajkákkal, harmónikával adták elő az óriási közönség sikert aratott Poluska, Pole és a Kalinka számokat.
A nemzetközi szólistákból álló szereplő gárda, a feltehetőleg szintén a legkülönbözőbb származású zenészekből álló Johann Strauss Orchestra élén André Rieu-vel évről évr végig koncertezi a világot, bizonyítva és hirdetve, hogy a magas szintű hangszeres játékkal egyenrangú humorral, már-már zenei bohóckodással igenis lehet népszerűsíteni a zene határ nélküliségét, nemzetköziségét, végtelen gazdagságát, szépségét, mindenki számára való hozzáférhetőségét.  
A műsorból számomra kiemelkedett Ravel Boleroja, amelynek dobszólóját a zenekar dobosa és a második generációt képviselő fia játszotta. Ez utóbbi, a fiatalok jelenlétét a zenekarban André Rieu külön is kiemelte és személyes sikerként könyvelte el. János itt már nyíltan tapsolt, Frildi, én is megnyugodhattunk, hogy nem tévesztettük el a házszámot, amikor André Rieu és zenekarának koncertjét lelkesedtük végig a legvégén már táncolva.
Welcome, Rieu, auf Wiedersehen, bis bald!