2013. november 27., szerda

Sándor Erzsi - negyedszer

Ma Sándor Erzsi mesél Tomi fiával együtt Szegény anyám, ha látnám címmel nemrég megjelent könyvéről, könyvükről a Libriben az Alléeban.
Lehet, hogy nem is a könyvről, nem csupán a könyvről, hanem a megtett közös útról, amely nehéz volt és göröngyös és oly sok örömmel teli, mint egy élet vagy két sűrű élet általában. Ha tudok, elmegyek végre. Hiszen egy hónapon belül nem ez az első és nem is az utolsó közös megjelenésük, beszélgetésük, találkozásuk önmagukkal, egymással és a közönséggel.
Igyekszem ott lenni, hogy ne csak egy rádiós riport, beszélgetés keretei között élhessem meg kettőjüket, hanem élőben, a nekem annyira fontos pár méter távolságban, kellő közelségben láthassam, hallhassam őket együtt. És veszek végre egy könyvet. Sorban állok hozzá. Odaadom neki. Majd azt mondom, hogy Szegő Panni vagyok, az Araratos, és nagy örömet szerez nekem azzal, hogy beleír. Azt ír bele, amit csak akar és ami előszörre itt és most az eszébe jut.
Az este után folytatom.
Persze nem akkor, nem azon melegében, a benyomások özönében próbálom meg napokkal később nyakon csípni, amit aznap este folyamán és utána éreztem. Irtó jó volt. Olyan szabad, olyan kellemes, olyan boldog. Néztem, hallgattam, degeszre fényképeztem magam. Mintha most vagy soha érzése ketített volna a hatalmába. Soha sem volt saját Sándor Erzsis fényképem (egy-két sikerültet utólag bele teszek, kis türelem). Nem mintha ennek lenne valami jelentősége, bennem mégis olykor felmerülnek, mint ez is itt ilyen mérföldkő szerű megállapítások. Mintha ettől jobban érezném magam. Pedig mégis és igenis. Az a bő egy óra vele és Tomi fiával nekem élmény számba ment. A Klubrádiós hang mellé beúszott végre a kép: egy megfázva is önmagát a maga természetességében adó, ahogy ezt már tőle megszokhattuk és el is várjuk, Sándor Erzsivel, és felszabadult, közvetlen, jókedvű fiával. Írtam, mondtam valamelyik Sándor Erzsi - ikszedszerben, hogy önkéntelenül is, rendezni sem lehetett volna jobban, ahogy a halk, kellemes, elfogódott riporteri terelgetés mellett anya és fia egymásra felelgetett, egymást kiegészítve, gazdagítva, mintegy folytatva múltjukban intenzíven átélt eseményeket, visszaidézve mondatokat, odavarázsolva elénk életük letűnt, mára kiható pillanatait.
Talán a humor, a Sándor Erzsis sajátságos, senkivel össze nem vethető, sem téveszthető humor jellemezte az estet, amellyel a saját fiát is sikerült megnevettetnie, és a nevetés, a helyenként könnyekkel fűszerezett nevetés, amely annyi valamikori nehézségen, fájdalmon, kellemetlenségen óhatatlanul segítette át életük főszereplőit, valamint varázsolta el most egy estére egybegyűlt hallgatóit. Utólag visszagondolva saját magamat hibáztathatom, hogy kérdéseim bennem rekedtek, ebben még javulnom kell...
Persze vettem egy könyvet tőle, amit dedikáltattam vele és Tomi fiával. Az est mellé most már van egy Sándor Erzsis könyvem is. Mondom, fantasztikus egy este volt, ezt már közben is éreztem és tudtam. S hogy végig mosolyogtam a kocsiban az egész utat hazáig, az meg egyáltalán nem volt véletlen.

2013. november 25., hétfő

Erdős Virág: Adjon az Isten

Erdős Virág a héten megjelenő verseskötetéből:

Adjon az Isten,
avagy ötvenhárom „originál haza-ötlet”
2014-re

(Parti Nagy Lajosnak és mindenkinek, aki szereti)

adjon az Isten szebbet jobbat békességesebbet
vidámságból sokat búból kicsit kevesebbet
ne filózzon sepercig hogy mér’ ilyet vagy mér’ ne
olyat adjon amit saját magának is kérne
olyat ami mellé nem kell kitenni a karikát
olyat ami nem fogja meg-
ríkatni a Marikát
olyat ami még a nagyon ziziknek is bejön
olyat ami sima ciffes dörzsikével lejön
olyat amit éhgyomorra is be lehet venni
olyat amit nem muszáj a nyelved alá tenni
olyat ami világos és kertkapcsolatos
olyat ami bárhogy hívod éppoly illatos
olyat ami nem hajt meg és nem okoz demenciát
olyat ami kopásra is biztosít garanciát
olyat ami egészséges és hát végül is
lehet kérni szalonna meg hagyma nélkül is
olyat aminek a füle nem szakad le hazáig
olyat ami pont kitart az árvíztól az aszályig
olyat amin főzés helyett elég egyet rottyantani
amit még az Isten se fog az ölünkbe pottyantani
olyat ami hosszútűrő viszonylag és kegyes
olyat ami nem túl erős de legalább hegyes
olyat amit nem lehet egy mozdulattal cécézni
olyat ahol nem szokás a más bajára vécézni
olyat ami még jövőre is jó lesz ha lesz
olyat amit még az apám gyomra is bevesz
olyat amiről lerí hogy sok-sok édes titka van
olyat ami még a hosszú hétvégén is nyitva van
olyat amit pesten is lehet de helyben is
olyat ami vízben is finom de tejben is
olyat amit nem nyírbálnak ész nélkül csak hajtogatnak
olyat amit páran pont az ünnepekre tartogatnak
ami csak a vágott füle miatt tűnik vadnak
amihez ha szerencsém van még villát is adnak
olyat amit nem kell zsebből simán lehet tébére
olyat amivel ki lehet kerülni a vébére
olyat amihez kilónként plusz még egy-egy mega jár
olyat amit még a suttyó gyerekem is bekajál
olyat amivel megéri még egy percet vacakolni
amit ilyen kis helyre is jól be lehet szuszakolni
olyat amiből pont kijön tízmillió szelet
olyat ami félóránként bemondja hogy szeret
olyat amit úgy egyébként búcsúzóul szokás
olyat minek párja nincs de hogyha van az szopás
amivel egy mosókonyhát is fel lehet vidítani
olyat ahonnan tilos lesz akárkit is kitiltani
olyat amihez naná hogy van kapaszkodó
olyat ami szobatiszta és ragaszkodó
olyat amire nincs mentség de van magyarázat
olyat ami csapást is mér ha kell nem csak lázat
olyat amin sok jó fej egy életen át agyal
olyat amibe trollal van beírva hogy magyar
ami tiszta mint a szégyen
ami nincs még de majd légyen
olyat ami nem izgat
és nem éget
és nem ereszt
olyat ami sokkal simább ügy mint a mount everest
sőt maradt egy hülye ötlet még ide a végére is:
olyat amiért elmennék még a világ végére is

2013. november 24., vasárnap

Anna Cukrászda házi zserbója

Nem gondoltam volna, hogy a szombati rohanásban - Barcsra és vissza - zserbót is eszem. A kakasdi Anna Cukrászdába azért tértünk be, mert sohasem hagyjuk ki, amikor a hatos úton megyünk délre, no meg Katónak névnapjára is szerettünk volna néhány minőségi süteményt vinni ajándékba.Tibor válogatta össze elvitelre a neki szimpatikus darabokat. Így került a házi, a francia, az Anna krémes mellé egy málnás szelet is a tálcára. Magunknak Wellness kockát és Kinder buenot kértünk helyben való fogyasztásra. Itt súgom meg, hogy a Wellnes kocka sem semmi, hiszen durum lisztből és valamilyen egzotikus hangzású cukorból készül az egészség jegyében.
Ekkor jött ki bentről a névadó tulajdonos Ági lánya. Találkoztunk már néhányszor a pultnál, a mesés süteményeikről szóló írásaimat is olvashatta, megismert, örömmel üdvözöltük egymást.
- A házi zserbónkat kóstolták már? Isteni. Nagymama csokoládé krém receptje alapján készült. Csomagoljon be egyet a cégünk ajándékaként - darálta le egy szuszra, és fordult oda a kéréssel a kiszolgáló lányhoz.
Így jutottam minden előzetes jelzés, elképzelés, óhaj és sóhaj nélkül egyetlen szem házi zserbóhoz a kedvenc Anna Cukrászdámban Kakasdon. Persze megköszöntem, legbelül pedig örültem az Anna Cukrászda újabb süteményével való izgalmas találkozásnak.
Be kell valljam, hogy amúgy nem lelkesedem a csokis süteményekért, megeszem őket, persze, hogy megeszem, észre is veszem, hogy mennyire finomak, meg is dicsérem a készítőjüknek, de ösztönszerűen és azonnal és első odanyúlásommal nem őket választom sem a pultról, sem egy-egy vendégeskedés alkalmával. Pedig semmi rosszat nem tettek nekem, általában nagyon finomak szoktak lenni, de valamiért jobban szeretem a vaníliás ízvilágot, a fehér, sárga, drapp, piros, zöld krémeket, a gyümölcsös sütiket. Ha csokis, akkor már inkább kakaós krémmel legyen töltve a sütemény, mint a Piramis vagy a Dobos torta. 
A kakasdi Anna Cukrászda házi zserbójának bevonatának csokis markáns ízét tompította, illetve valósággal elnyelte a diós, lekváros töltelék, benti csokis krém ízkombinációja, összharmóniája. A pillanat töredékéig még megfordult a fejemben, hogy miben tud ez a zserbó mást felmutatni, egyben túlmutatni az eddig megélt összes zserbómon? Talán azzal tett hozzá valamit kósza érzéseimhez és azt is észrevétlenül, hogy amikor beleharaptam, a csokis bevonat alatti ízvilág, a tésztának a puhán kellemes állaga így együttesen olyan lágy volt, annyira szájba simuló, az ízlelő bimbókat egyenesen simogató, amilyent csak a legjobb zserbóknál tapasztalni és azt is nagyon ritkán. Az Anna Cukrászdában Kakasdon például igen.

Halk búcsú / Stiller Abschied


Charlotte

Azért nem volt olyan halk, mint amennyire a címe sugallta a filmnek. Christiane Hörbiger, annyi de annyi német romantikus vígjáték főszereplője ebben a filmben egy Alzheimer kórba került, kórtól egyre inkább szenvedő, attól fokozatosan szellemileg leépülő üzletasszonyt, anyát alakít briliánsan, autentikusan, meggyőzően és magával ragadóan.
Hallok, tudok az Alzheimerről, a betegségek egyik legszörnyűségesebbjéről, hiszen anyám sem mulasztja el nap mint ellenőrizni agyának frissességét, állapotát, amikor fejben direkt és minden cél nélkül szoroz össze többjegyű számokat egymással, születésnapokat, címeket, neveket mond fel, jobbra dőlő szép írásán nézi a betűk remegés nélküliségét, a lapon egyre telítődő sorok egyenességét, anyám ugyanis retteg az Alzheimertől. Rettegését átragasztja rám is. Egyszerű dolgokat felejtek, gondolkodnom kell arcokhoz párosuló neveken, film-, színházi előadás címeken, dátumokon. Fényes és síkos az agyam, szoktam az orvos húgomnak mondani, lecsúszik róla sok minden. Nem panasz és nem is szakszerű leírása a jelenségnek, amit érzek, napi szinten tapasztalok, annál inkább képszerű és költői, meg is mosolyog rendesen.
Christiane Hörbiger napi teendőket, programokat felejt el. Rossz autóba száll. Nem találja a saját házát. Egy ideig humorizálva, mintegy mellékesen üti el a furcsa dolgokat, mik vele történnek. Nem gondolja, hogy beteg lenne, de felettébb furcsállja, hogy nem tud bemenni a céghez dolgozni, amikor csak akar. Feltételezi, hogy kicserélték a zárakat a tudta nélkül, holott kiderült, egyszerűen munkaszüneti nap, szombat volt. Ott hagyja a lábost a gázon, amelyben persze odaég az ennivaló, és csak az automata tűzjelző éles hangja ébreszti rá, hogy valami nagy baj van. Elfelejti, hogy megengedte a fürdéshez a vizet a kádban. Kollégák neveit felejti el, s bajban van, amikor a saját unokáját kell a nevén nevezni. Felcímkézi a lakásában fellelhető bútorokat, tárgyakat. A betegség egyre rettenetesebb oldalát mutatja, amikor a kórussal együtt már milliószor előadott dalok szövegrészei esnek ki a fejéből szerepléseik alkalmával. Feledékenységei eredményeit látva olykor tör-zúz, tombol, keservesen sír.
Markus und CharlotteMikor orvoshoz kerül, világos a diagnózis, Alzheimer és mindhiába a kártyákon való képfelismerési gyakorlatok, a felismert ház, otthon nevének csupán kezdőbetűinek ajakformálására futja az erőlködésből. Mondják, hogy a betegség elfelejteti az emberrel a járást, a kezek használatát, s valamikor a levegővételt is. Családi körben születésnapján már nem ismer meg mindenkit az egybegyűltek közül. Azzal búcsúzik, hogy ez lehet az utolsó családi együttlét ebben a körben. 
Torokszorító film erről a félelmetes, úgy tűnik, megállíthatatlanul pusztító betegségről, amelynek ellenszere máig sem ismert, mindössze annyi tudható, hogy egy jó ideig szinten tartható, a rosszabbodás késleltethető, a tragikus vég elkerülhetetlen..      

2013. november 22., péntek

Hamvadó dívák

Talán csak fáradt voltam, az egész heti munka után kimerült, a kora hajnali kelésekben megfáradt és péntek estére türelmetlen. Pedig mintha eleve azt feltételeztem volna, hogy ennek az Adventet hetekkel megelőző, mégis adventiként futó koncert csak sikeres lehet. Hiszen az előadók giga nevek. Díváknak nevezett művészek már önmagukban is meg tudnának tölteni a MüPában egy egész termet. A kísérő zenekar sem utolsó, az örökifjú ötven éves Stúdió 11 Ifj. Rátonyi Róberttel a zongoránál. 
Nem is a karácsonyi hangulatot idéző dalokat vártam, amelyek a műsor második felének utolsó részében meg is érkeztek Szulák Andrea Silent night monóban, szólóban, zenekari kíséret nélküli előadásában, amely rendhagyó hangján, stílusában az est egyfajta csúcspontját jelentette, hanem ehelyett vagy ezzel együtt valamiféle egyre emelkedő, bombasztikus, felejthetetlen élményt. 
Básti Juli énekelte a Hamvadó cigarettavéget bársonyos hangjával, mimikájával, testével játszva. Színészi teljesítményeivel gazdagította Louis Armstrong Wonderful World dalát magyarul, ám olyannyira színtelenül, hogy az amúgy nagyívű, bizsergetős, örök sláger fel sem tűnt, ill. észrevétlenül tűnt el az est programjában. 
Für Anikó hangjára semmi panasz nem lehetett, kitűnő, erős és messze szóló, ám láthatóan színésznői kvalitásai bizonytalanodtak el kissé a ráaggatott bő szoknyájú ruháktól, amelyekben esetlenûl mozgott, nekem legalábbis feltűnt a kontraszt közte és a testhez simuló fekete, csillogó flitterekkel tele rakott, egyik oldalon combig felvágott ruhát viselő Básti Juli vagy Szulák Andrea között. Előadásában a Szabó Edit című szám (Hrutka-Bereményi) igazi újdonság volt nekem már csak azért is, mert nem ismertem.
Az esztrád koncert, merthogy olyasféle lehetett ez az esti két óra, amelyben egy minden lében kanál konferanszié vezette föl sokszor idegesítően belterjeskedve a soron következő slágert, dalblokkot, előadókat, csúcspontjának az első Te meg én (Dés-Geszti) és az utolsó közös számot éreztem, amelyben mindhárom művésznő együtt szerepelt. Az utolsó dal után őszintén hittem a ráadás létjogosultságában, mely ezúttal elmaradt. Elmaradt a maga hirtelenségében, váratlanságában és a magam csalódottságában. Visszamaradt bennem nyomokbannál több jó érzés, egy kevéske karácsonyi hangulat, és a felismerés, hogy három díva néha egyáltalán nem több, mint egyetlen egy valóban jó.

2013. november 18., hétfő

Kökörcsin utcában Mártánál

Vannak örök és vágyott, örökké vágyott helyek. Ilyen egy ház meredek, teraszos kerttel a Kökörcsin utcában. Gondolataimban rendszeresen visszatérő kívánság oda menni, órákat eltölteni, ott lenni, csak ülni a nappaliban a kanapén, szemben a kétszárnyas ajtóval, azon túl a terasszal, a kert fáival, még távolabb a hegyről erre fele hullámzó erdővel, ebben az évszakban a levelektől megkönnyebbült, egyre csupaszodó fákkal. A hatás rám mindig ugyanolyan, leírhatatlan. Éppen úgy, ahogy megunhatatlan, hogy újra meg újra fényképezem a kertnek minden szögletét, a szomszédos kerteket, a messzi kilátást, a szemközti hegyet a felhőkkel. A zavartalanul áradó nap ezen november közepi napon szívélyes társnak bizonyult, mintha csak azt sugallta volna, ragadd meg a pillanatot, élj vele, ki tudja, mikor adódik ismételten ilyen alkalom.

2013. november 17., vasárnap

Karácsony előtt Lakatnál

Tegnap Lakatnál jártunk a Tiborral és jó néhány Taurusos baráttal. Amolyan Karácsony közeli, Karácsonyhoz hasonlatos, barátságos, meleg, jó hangulatú este volt. Engem valahogy erre emlékeztettek a helyszín, az elrendezés, az ételek, a megvilágítás, de az is lehet, hogy nekem volt ilyen kora Karácsonyi hangulatom. Magamban azt kívántam, tartana bár mindez örökké és azon túl. Hadd ülhessek még sokáig az egyik fotelben, puffon, széken vagy sarok garnitúrán. Hadd járhassak át kedvemre a belső szobába levegőzni és üres poharakért. Hadd ülhessek a konyhában ismerős arcoktól, hangoktól, ételektől körül véve, annyi minden finomságtól, mint kaszinótojás, citromos csirkecombok, Kentucky csirkeszárnyak, májjal töltött csirke, csirke Sztroganoff módra tésztával, krumplipürével, rizzsel. Belém nyilallt, hogy mindez gyerekes és telhetetlen és önkéntelen vágy, amely a maga nemében érthető, a valóságban csupán egy darabig kivitelezhető. Néztem, láttam, hallottam, érzékeltem Lakatot, aki egymaga vitte végbe ezt a rengeteget, az ételek orgiáját, hozta létre azt a közeget, amelybe nekem a Karácsony érzete úszott be, s riadtan kérdeztem magamban tőle, bírtad, hogy bírod és meddig még, és fájt, vajon fáj, mert mintha azt látnám rajtad, mégha egyetlen szóval sem említed? Mert mindezt elképzelni is sok, hát még megvalósulni látni. És persze a sok étel finom, Isteni és jó, voltak témáink, folyamatosan szóltunk valamiről, a hangulat magával ragadó és remek, hiszen alig bírtunk a jó késő esti órán eljönni tőled. Köszönöm neked.

Üzenet féle Kertész Ákosnak

Levél barátnőmnek:
Drága Mártám!
Mondanom sem kell neked, hogy olvastam Kertész Ákosról, miszerint Kanada befogadta politikai menekültként és megadta neki a letelepedési engedélyt, az állampolgárságot. Nem kell mondanom, hiszen te mindenről előbb értesülsz, mint én, és már üzentél is neki a legjobbakat kívánva. Az igazsághoz tartozik, hogy az év folyamán többször is eszembe jutott Kertész Ákos, vajon mi lehet vele, az író, aki egészen Kanadáig ment el mindattól a szennytől, méltatlan támadástól, mocskolódástól, rágalomtól, amibe egy cikke kapcsán került.
Ha megengeded, Mártám, kis késéssel csatlakozva hozzád, magam is azt kívánom, hogy legyen még sok-sok tartalmas szép éve, és gazdagítson mindannyiunkat szép és jó olvasmányokkal. És  egészséget mindenek felett, erőt, türelmet nyolcvanon is túl, akkor, amikor már meg is pihenhetne, ki is engedhetne, el is lazulhatna. Kanada, számára mostantól az otthon, mindezt lehetővé teszi.
Az itthon pedig még mindig feketelistán tartja, "bűnözőkkel, körözöttekkel" egyenértékűnek kezeli a mai hatalom, politika.
Ezek szerint, ha híres ember vagyok és író, és megjelenhetek, és szavam van a világban, és odafigyelnek arra, amit mondok, és ha olyasmit mondok, amit szívemből igaznak gondolok, és mert nem tudok másképp, mint gondolataimmal, egész valómmal összhangban cselekedni, és ez a valami nem tetszik valakiknek, mindenek felett a regnáló hatalomnak és a vele szellemi, politikai közösséget vállalóknak, de olyannyira, hogy nagyon, amire megindul a föld meg az ég, sokan és még annál is többen jönnek ellenem írásban, szóban, nyílt és látens fenyegetésekkel, testi épségemet illetően is, mert kimondtam valami olyat, ami fájt, ami talált, ami tükör, de kegyetlen, s amelyben meglátjuk magunkat, ami nem mindig tetszetős. Nagy a felelősségem, mint neves, elismert írónak, akire odafigyelnek, kinek szava messze elhallatszik.
Nem irodalmilag felbecsülhetetlen értékű, maradandó művet írtam, hanem egy rövid elemzést, felrázó cikket, úgymond látleletet a baloldalról és ebből kifolyólag az országban élőkről, az ország elkeserítő helyzetéről. Erősen, keményen fogalmaztam, indulatoktól vezérelve, nem hagytam semmi kétséget afelől, hogy mennyire frusztrál az, ami van, meg amiért van, meg az, ami nincs, és az, ami lehetne.
Ha író vagyok és híres és szavam messze szól, akkor olyan ma itthon a kényszerítő elvárás, hogy nem szabad külön álló véleményt képviselnem a hatalométól, mert ha mégis, mint amilyen az enyém, akkor sorsom a kirekesztetteké, a meg nem értetteké, a kárhoztatottaké, a megbélyegzetteké, a tűzzel-vassal-tollal messzire üldözötteké lesz.
Ha jelentős író vagyok, aki tisztában van a saját súlyával, akkor észreveszem még Magyarországon, hogy létezik ott egy talán nem is olyan kicsi olvasó-gondolkodó közeg, mely be- és elfogadja írásomat, megérti sürgető mondanivalómat, és nem érti félre egyetlen gondolatomat sem. És azt is tudom, mert tudnom és látnom kell, ha elmegyek és amikor elmentem, egyfajta és mekkora űr marad utánam, hiányozni fogok nagyon sokaknak annak ellenére, hogy van világháló, mely nyitott és végtelen, s közel hozza, ami távol, így engem is.
Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!
Puszil:
Szegő Panni

2013. november 15., péntek

Anikó sült kacsacombja

Mikor megkérdeztem egy barátnőmet:
-         - Te mit írnál egy kacsacombos kajáról, ami csúcs volt?
-         - Hát, hogy kicserélném az én combommal, ha valaki arról is írna.
-        - Jó, ezt az ötletet átveszem és belefésülöm, köszi. És még?
-        -  Tőlem, tudatlan libától kérdezed a kacsacombot?
Elnevettem magam, amint elképzeltem, hogy egy tudatlan liba kacsacombbal álmodik, meg barátnőm sült lábát egy kannibál tányérján. Egyébként való igaz, utoljára a legtöbbet talán Marlene Dietrich legendás lábáról, combjáról hallottam, olvastam, amelyre egy amerikai biztosító társaság hatalmas összegű biztosítást kötött, arra az esetre, ha netán valami baja esne. Azelőtt és azóta viszont sokkal több szó esik a libának vagy a kacsának a combjáról, mint olyan szezonális ételről, amely nagyon ritkán totyog, kacsázik be liba- vagy kacsalábain a sütőbe, onnan meg a tányérunkra.
Ezen a kedden a kollégák többsége a sült csirkecombot választotta a csirke, kacsa lehetőségek közül. Talán mert a járt utat nem akarta elhagyni a járatlanért. Az ismerős, fehérebb színű, megszokott ízű csirkecombot még elrontani sem lehet, nem így a barnás színű, rostos, száraz kacsacomb esetében, amely amúgy is bizonytalan és ritka vendég a háznál.
Anikó kacsacombja pedig pont olyan volt, amilyennek kósza emlékeimben ez az étel élt és lennie kellett. Ropogósan piros-barnásra sült a bőre, omlósan puha volt a húsa, nem kirívóan, éppen annyira megfelelően volt fűszerezve, sózva, borsozva, fokhagymázva, hogy isteni szaftot eredményezzen és a tört krumplival fel lehessen tunkolni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a szaft és tunkolása már önmagában is elegendő étkezés, benne az ízek élvezetéhez, s hogy merő véletlenségből még egy darab hús is kíséri, az csak a szerencsés és örömteli ráadás.
Anikó kacsacombjának elfogyasztása után elégedett gyomrom azon merengett jólesőn emésztve, egyre inkább elpilledve, hogy vajon mikor lesz a következő Anikó kacsacombja? Egy évet kell-e rá várnom, vagy kisüthetem, hogyan kell megsütni és süssem meg magam. És mindez nem kacsa.

2013. november 13., szerda

A defekt nem jár egyedül

Nem hír az, ha az ember arról ír, hogy jót tettek vele ismeretlen emberek, éspedig bajban, akkor, amikor várja, és mégsem számít rá.
Ültem anyám konyhájában, és vacsora közben  mesélte, miképp esett második defektje, ezúttal Pesterzsébeten. Gyanús hangokat hallott hátulról, lelassult, fékezett, leállt, kiszállt, meglátta a lapos gumit, egy újabb defekt, immáron a második három napon belül. Most mit csináljak, kérdezte magától. Lacit nem hívom fel, nincs képem hozzá, hogy ismét kereket cseréljen nekem, tisztára hülyének nézne, még azt hinné, hogy direkt csinálom. Amott áll be az udvarba egy dzsekis fiatalember, segítséget kérek tőle. A fiatalemberből, amikor kijött kaput zárni, fiatal hölgy lett dzsekiben. Jaj, ne haragudjon, hogy férfinak néztem, azt hittem, megkérhetem, hogy kicserélné-e a defektes kerekemet, elnézést kérek. Nincs semmi baj. Nem tudja véletlenül, hogy itt melyik házban laknak erős férfiak túlsúlyban? Amott, mutat a fiatal hölgy az egyik ház felé, amelynek udvarán egy idősebb férfi dolgozott, valamilyen kerti munkát végzett éppen. Anyám kikászálódott a kocsiból, lassú járásával, ám biztosan odament a nevezett férfihoz. Ne haragudjon, hogy munkájában megzavarom, de defektet kaptam, megtenné, hogy segít kicserélni a kereket? A férfi nem sokat kérette magát, mondhatni egy-két szóból, kisvártatva vejével együtt megcsinálták a cserét. Hálásan köszönöm Önöknek, el sem tudják képzelni, mennyit segítettek ezzel. Mondják meg, legyenek kedvesek, mennyivel tartozom? Az idősebbik ránézett anyámra, hosszan nézett rá, majd megkérdezte, hány évesnek tetszik lenni. Hetvenkilenc vagyok. Én meg hetvenegy, folytatta a férfi, csak egy kicsit fiatalabb magánál. Biztos vannak unokái. Van, kilenc. Akkor jó. Vegyen nekik csokit azon a pénzen, amit nekünk szánt volna. Anyám újfent hálálkodott, megköszönte a segítséget. Miközben hazafele hajtott, azon gondolkodott, hogy a második defekt is jó embereket vetett az útjába, talán még sincs veszve semmi, de hogy csokit nem vesz az unokáknak ajándékba, az úgy igaz, mint ahogy a defekt nem jár egyedül, jó, ha kettő van belőle, hogy párban kelljen venni az új gumit. S hogy csokik helyett mit ad az unokáknak, az már legyen az anyám titka.

2013. november 12., kedd

National Theatre's Macbeth

Ha most mindjárt 11h után és egyre közeledve éjfélhez a Frildi látná, mit csinálok, rosszallással vegyes elismeréssel csóválná meg a fejét, talán még el is mosolyodna, és azt mondaná:
-          Ilyesmit vártam, nem csalódtam, ír, nekem ír.
Pedig egy nagyon nehéz darabon, „kis hétfői szórakozáson” vagyok túl Shakespeare Macbeth-jével.A londoni National Theatre-ből volt eredeti angol nyelvű közvetítés magyar felirattal. Elkelt az írásbeli segítség, hiszen Shakespeare-ül folyt az előadás, amikor is az ember tudat hasad, sutba dobhatja az összes eddigi angol tudását, amely Shakespeare mellett olyannyira eltörpül, hogy szabad füllel alig hallható. Már a Vízkereszt (Twelfth nigth) is alaposan megrázott, de ott még nyomokban találtam ismerős, az én angolomra emlékeztető kifejezéseket, a Macbeth azonban még ha lehet ennél is sokkal jobban csavart egyet angolom elhanyagolható maradékán, kicsavarta az utolsó utáni csöppet is belőle.  
Folytatom

2013. november 9., szombat

Tele5

Anyám szerencsésen járta meg kis Corsájának egyik gumijával. Ezen a nyugis, melegebbnek gondolt novemberi szombat délutánon kikapott egy durrdefektet. Ő legalábbis ezt gondolta arról, ami vele történt, és így is adta tovább nekem. Tahiból tartott hazafelé. Óbudán még eljutott a Margit Kórház környékére a Bécsi úton. Gyanús hangokat hallott kocsija egyik hátsó kereke felől, mire lelassult, megállt, amikor kiszállt látta meg a lapos gumit. Onnan hívta fel gyors egymásutánban a vejét, aki egyben Laci sógorom Kőbányán, hogy segítsen neki kereket cserélni, és a Tele5 Taxivállalatot arra az esetre, ha a kerékcsere mégsem jönne össze, valahogy hazajuthasson. Laci nemsokkal később visszahívta, hogy mégis el tud indulni, mivelhogy időközben hazaérkezett a családja az autóval. Eközben befutott a Tele5 ECU 667 rendszámú kocsija, amely dicséretes gyorsasággal találta meg anyámat, aki tájékozódási pontként a Bécsi úton valamilyen főiskolát jelölt meg, amiről később kiderült, hogy a Népszabadság Szerkesztőségének épülete. Egy fiatalember, anyám szerint őszhajú fiatalember vezette a taxit, s akit anyám végtelenül kedves, aranyos embernek talált. Anyám megkérdezte, mit mutat a taxi órája, mire a sofőr azt válaszolta, hogy semmit. Ne haragudjon, uram, de fogadjon el tőlem valamit, mert jön a vejem és még sincs szükségem az Ön segítségére, ha nem haragszik. Tudja, addig nem működik az órám, amíg a kuncsaft be nem száll a kocsimba, így a fiatalember. Anyám bármennyiszer is erősködött, kérlelte a sofőrt, az nem fogadott el tőle semmit sem. Nos ez az a hír, amit anyám szeretett volna rajtam keresztül a világnak hírül adni, miszerint léteznek még megvesztegethetetlen emberek, mint a Tele5, melynek leírása most márkamegnevezésnek és reklámnak számít, számítson is, hiszen annak szánom, tehát a Tele5 ECU 667 rendszámú autójának a sofőrje, akinek hála és köszönet és kívánság, hogy maradjon meg ilyennek örökre, s talán nincs minden veszve.

2013. november 7., csütörtök

Sándor Erzsi - harmadszor

Így ketten együtt voltak utolérhetetlenek. Ahogy egymásra feleltek, úgy egészítették ki egymást. Az egyik elkezdte a kérdésre a választ, mire a másik önkéntelenül és a maga természetességében vette át a szót, nem volt zavaró, hogy néha egymás szavába vágtak. A fiút lehetett többet hallani. Hangja erőteljes volt, határozott és lelkes és persze magával ragadó. Bevallom, hogy először az anyja miatt kezdtem el a műsort hallgatni, akit nagyon szeretek, ismerni ugyan nem ismerek, de amit látok, tapasztalok, megélek belőle, amiket olvasok tőle, mind azt mondatja velem, hogy odafigyelek rá és különösen szeretem. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a fiú, a fia szögezzen oda a székhez a Klubrádió társaságában. 
Együtt megélnem kettejüket nekem ekkor (tegnap) sikerült elsőre és ezt nagyon nem bántam meg. Annyira nem, hogy amikor meghallottam, hogy ők  ketten együtt lesznek Rangos Katalin vendégei a Szabad sávban, akkor úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit a darázs csípett meg vagy olyan hatalmas valami, ami nem engedett, hogy az előzőleg félig-meddig át nem aludt éjszakát éppen aznap este hozzam be.
Az első szünetig csak ültem ott és hallgattam, azt nem mondom -, mert ugyan ki hinné el nekem -, hogy odaszögezve, megbabonázva, de azt már igen, hogy csak rájuk figyelve, ami egy rutinos háttérrádióhallgatóra nagyon nem jellemző. Senki nem kényszerített, hogy üljek egy asztalnál és egy beszélgetésre figyeljek három ember között. Azt meg végképp nem mondta senki, hogy vegyek elő egy füzetet és jegyzeteljek. Bátran hülyének lehet engem nézni és még csak nem is berzenkedem ellene, amint egyik oldalt írom tele a másik után a beszélgetés során hallottakkal. Az egész egy eszeveszett versenyfutásnak tűnt a gondolatokért, érzésekért az időben, mintha a tegnap esti óra egyetlen pillanatát sem szerettem volna hagyni csak úgy el- és tovatűnni. Az meg végképp érthetetlennek tűnhet, hogy mégsem jegyzeteimből írom, hanem érzéseimre, emlékeimre hagyatkozva adom vissza beszélgetésük hangulatát. 
Egy közösen megírt könyvről meséltek, amely Szegény anyám, ha látnám címet viseli, frissen jelent meg, s amely az életükről szól. Sírni-nevetni való történetek jöttek elő általában a fiú szempontjából elmesélve, amelyekre anyja sajátos, semmivel és senkivel sem összetéveszthető látásmódjával, humorával felelt. Minden egyes elmesélt életszituáció azt példázta, hogy a felnövekvő vak fiú miképp élte át és küzdött meg az általa elképzelt, elgondolt dolgokért a legkülönfélébb helyzetekben, miközben anyja kétségek között gyötrődött, bizonytalankodott, vívódott, botorkált, vakon tapogatózott a mi helyes és helytelen között, hogyan is csinálja, mely utat, ösvényt, csapást válassza hogy a fiából boldog, önálló, magabiztos ember váljék.
Beszélgetésüket hallgatva úgy gondolom, hogy Sándor Erzsinek és Tamás fiának mindez küzdelmesen és maradéktalanul sikerült.
(Forrás fotók: felül balra a könyv borítója, alul jobbra Kovalovszky Dániel készítette)

2013.november 9-én, szombaton átküldtem Sándor Erzsinek a véglegesnek gondolt írást, amire az alábbi válasz érkezett, amelyet itt is megköszönök:

"Köszi. Azér ez egy kicsit nem pont így van, de nem baj. Asszem a könyv történetei nem a Tomi szempontjai alapján íródtak, és hát vak se voltam, csak tanácstalan. Nem baj. Köszi, tényleg.
üdvözlet--se"

2013. november 3., vasárnap

Beste Freundinnen/A legjobb barátnők

A legjobb barátnők lesznek azok, akiket egy hajókiránduláson valamikor a múltban baleset ér, felborul a hajó, vagy elsüllyed, az esemény szempontjából érdektelen, az eredményeként mindketten, eladdig egymásnak idegenek, a vízben, mi több, tengernyi vízben találják magukat. Az egyikőjûk fulladozni kezd, a másikuk partra vonszolja őt és magát, innen indul barátságuk. A fulladozós Hamburgban dolgozik, építi karrierjének egyre magasabbra vivő lépcsőit a reklám szakmában. A másik Münchenben visz egy ruhaboltot, amelyben saját modelljeit maga varrja, egyetlen fiát egyedül neveli, mely fia családot alapít, várandós barátnőjével éppen külön költözik.
A két barátnő megismerkedésük óta, éppen húsz éve együtt tölti szabadságát, amely nem a honi szabadságunkra jellemzően egy vagy legtöbb két hetes egyszerre, hanem minimum három hétre nyúlik, és nem hazánk valamelyik olcsó apartmanjában zajlik, hanem valamelyik felkapott üdülőhelyen, jelen esetben Spanyolországban, meg nem mondom, melyik tündéri városkájában. Egy biztos, van benne tenger, jó nagy, hideg, hullámzó és határtalan, luxus szálloda kettejüknek külön szobákkal, svéd asztalos reggelivel, megszámlálhatatlan üzlettel, szórakozóhellyel. Egy ilyen helyen kizárt, hogy az ember rosszul érezné magát.
A barátnők itt élik ki magukat egymás társaságában, pótolják az elveszettnek látszó, egymás nélkül töltött időt, sülve-főve egymással vannak, mindent tudnak egymás életéről, mindent, majdnem mindent megbeszélnek egymással. Még az olyan kellemetlen, fájó dolog is viszonylag hamar kiderül, hogy a hamburgit sikerei ellenére kirúgták állásából, amikor munkáját külsős cég bevonásával kiszervezték. Míg a barátnőjének furcsa viselkedésére - hirtelen bepasizása, fáradsága, múló rosszulléte - a történet közepén kerûl sor magyarázatra: rákja van, előre haladott állapotú, már körbejárta az orvosokat, se kemo, se sugár nem jöhet szóba, hónapjai lehetnek hátra, élvezze, használja ki, amennyire csak lehet.
Nem könnyű barátnője valós állapotát a hamburginak feldolgoznia. Kelletlen, de részt vesz barátnője hóbortos program ötleteinek kivitelezésében. Szembesül súlyos kérésével, miszerint figyeljen oda, törődjön a fiával, annak családjával. A karrierista hamburgi nem egykönnyen emészti meg a feladatot, de amikor végre felnő hozzá, akkor idehívja barátnője fiát, annak terhes feleségét a saját költségén - már ez is mutatja, hogy nem egy magyar dolgozó ügyintéző a történet főhőse -, hogy együtt töltsék barátnőjével, annak sajnálatosan és vélhetően az utolsó nyarát.
Ez a pont, amikor a hamburgi felül emelkedik a saját önsajnálatán, önös érdekein, és meglátja az elmenő másikat, az egyre esendőbbet, felfogja, hogy most az idő, a még közösen eltölthető a legfontosabb, amelynek alá lehet rendelni egy új állásajánlatot is, a saját önzőségét is, és felfogja, hogy a fiataloknak szûkségûk lehet a segítségére, őrá, a fiú anyjának legjobb barátnőjére.
Szem nem marad szárazon film? Nem tudom, lehet. Ez egy film volt a legjobb barátnőkről a legproblémásabb helyzetben Ulrike Kienert (hamburgi), Lena Stolze (mûncheni) főszereplésével.


2013. november 1., péntek

Kézdy Györgyről jut eszembe

Hogy apám mit szólt volna ahhoz, hogy ma nem mentem ki hozzá a temetőbe, ahogy más megelőző hivatalos megemlékezési napokon sem, csak sejtem, egyre határozottabban sejtem, annyira már, hogy szinte tudni vélem, hogy nem szidott volna le érte. Hasonlóképpen nem csodálkozik, amikor a legváratlanabbul állítok be hozzá, minden hivatalos dátumot, apropót nélkülözve, egyszerűen csak úgy. Soha nem értem ezeket a hirtelen beruccanásokat hozzá a temetőbe, és ha már ott vagyok, akkor a többi szerettemhez. Egy-egy kő, simogatás, pár szó, töredezett mondat, adott életszituációimra választ keresve a fennhangon és önkéntelenül feltett kérdésekben formát öltve, csupán néhány rövid perc és már ott sem vagyok.

Érthetetlen a vonzás ezekben a pillanatokban és kevéssé érthető, de tradícionális a távolmaradásom ezeken a november elsejei hivatalos napokon, éppen az ő napjukon.
Eszembe jutott ma is apám, általában elég gyakran, amit meg is írtam az Egy felhőn apámmal bejegyzésben.
A mai napon két éve Kézdy Györggyel készített Neumann Gábor-interjú terelt ellenállhatatlanul apám és a többi kedves hallottam felé. Fel nem foghattam Kézdy György halálát, aki Hrabalhoz hasonlóan egyszer csak, az élete vagy már nem-élete bizonyos pontján úgy döntött, hogy innentől egy perccel sem tovább és kilépett a kórháza ablakán. Olyan magasról, hogy biztosra menjen, úgy és akkorát essen, még véletlenül se lehessen az életre összekaparni. Ő olyan érzékenységű művész volt, akinél egy vers elmondása szabályos felkészülési folyamatot jelentett a költőből, annak korából, a vers születésének körülményeiből, a vers valódi és rejtett mondanivalójából azért, mert ő egyedül csak így tudta felmondani autentikusan a verset, hogy mindezt megfuttatta, átjáratta magán, hogy a leghitelesebben szólaljon meg a költő a versén keresztül általa.
Nem csoda, ha az embert felváltva járja át hideg s forróság szavalatai alatt. Mert velem ez történik, meg az, hogy akaratomon kívül sírni kezdek, azt veszem észre, hogy csorognak könnyeim, kéretlenül folynak, szipogok közben, zsebkendőt keresek, hogy rejtsem magam, próbálom abbahagyni, észre térni, nem megy, a Kézdy-interjú alatt semmiképpen sem. Siratom őt, egy ilyen kaliberű, értékű embert, hogy már nincs, hiába hallom hangját, csüggök minden egyes szaván, még sincs. És nincs már apám, Zoli, Xenia, Nagyi, Elza, anyósom, apósom, olyan sokan, Klaus, Luzsi, Magdi, Jutka, a barátok közül is egyre többen, csak az emlékeimben, emlékezetemben, bennem.