Akárhogyan is nézem, elszámoltad magad. Megérted a nyolcvanegyediket, pedig egyáltalán nem akartad. Nem nevetlek ki és azt sem mutatom, hogy bi-bi-bíííí, nekem lett igazam. Sajnálom, egyben örülök, hogy itt vagy még velem. A legközelebbről éllek meg. Látom gyötrődéseidet. Hallom gondolataidat, érzéseidet, mindazokat, amelyeket megosztasz velem, ahova beengedsz. Ezért sajnálom, hogy a születésnapodig vezető út számodra egyre göröngyösebb, fájdalmakkal telibb. A segítség, hogy meghallgatlak, helyetted jövök-megyek, amire kérsz, megteszem. Nekem jó, hogy megvagy, hogy kérsz, hogy nyögsz, hogy alig eszel, hogy beszélgetünk, hogy a fájdalomérzeteden kívül még bőven találunk témákat. Fenntartanám ezt a status quo-t az idők végzetéig. Mondod, te már mennél, semmi nem tart itt. Mondom, maradj, hiszen szeretünk. Mondod, felejtesz. Mondom, nem baj, a fontosak eszünkbe jutnak. Mondod, hogy már szarnak sem vagy jó. Mondom, lapozzunk.
Hajnalban oda hajoltam hozzád, megsimogattalak, magamhoz szorítottalak, adtam egy nagy puszit, ezzel jól fel is ébresztettelek és füledbe súgtam, hogy sz dnjom rozdenia, milaja moja, boldog születésnapot, drágám, legyen nagyon szép napod. Elmenjünk este valahová ünnepelni? Ugyan hagyjál már! Mit ünnepeljünk? Örülök, hogy élek. Na, ebben is, mint annyi mindenben egyetértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése