Nem tanult meg semmit, nem tanult semmiből, legfőképp önnön hibáiból. Nem fogta föl, hogy ami most van, azt magamagának, elődeinknek köszönheti. És ugyanazok utódainak, végső soron saját magunknak.
Sohasem volt muszáj a vesztes oldalon állni. Nem volt muszáj annyira nagyra vágyni. Azután keserűen csalódni.
Vajon a környező országrészek, melyek valaha hozzánk tartoztak, vissza vágynak most hozzánk? Részünk szeretnének lenni? Szimpatizálnak azzal, amilyenek, és akik vagyunk? Szeretik a nemzetiségi politikánkat? Szeretik nagy magyarkodásunkat? Szeretik az idegenekhez fűződő viszonyunkat, és ebbéli megnyilvánulásainkat? Kedvelik a múltba révedezésünket, a múlton való rágódásunkat?
Ha visszakapnánk az elcsatolt részeinket, bírnánk-e velük? Jobban kezelnénk egy még több színű, nagyobb lélekszámú országot? Eredményesebben managelnénk egy a mainál jóval nagyobb gazdaságot? Hinnénk magunkban annyira, hogy erre képesek vagyunk, küldetésünk is van rá?
Izzó, fájó, húsba, lélekbe maró kérdések egy csomó égbekiáltó, önmagából kifordult kérdőjellel, megnyugtató, biztató válaszok nélkül.
Miközben tenni kéne dolgunkat a meglévő, nehezen kiküzdött kilencvenháromezer négyzetkilométeren, el- és egymással valahogyan megférve rajta. Jól-rosszul. A magunk szennyesével törődni. Hibáinkat orvosolni.
Elfogadni, hogy akkora hibákat követtünk el a múltban, meg a jelenben, amelyek kihatnak a mára és a holnapra.
Szembe nézni saját magunkkal. És a másikkal. Végre.
Akkor talán tünedeznének ezek a Nagy Magyarország-jelképek. Felejtődne a sok irreális, légből kapott, fájdalmas vágyálom.
Azzal foglakoznánk, ami a miénk. És ugyanannak örülnénk is. Mert a miénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése