2015. július 31., péntek

Júliusban még

Úgy múlna el július, hogy azt sem mondtam volna: uk-muk-fuk, pedig húgomnak, Schöncinek, Andrassewnek születésnapja, Anna, Anikó, Panni, Márta, Flóra, Judit névnap volt? Pedig mindegyikhez szívemnek kedves személyei kapcsolódnak, ünneplésük külön-külön az Araratban elmaradt, talán megbocsájtják, hogy így mindegyikőjükről együtt és külön, utólag, futólag, röviden és tömören, kedvesen és magamban sok szeretettel emlékezem meg.
Július végére esett az is, hogy ott szerettem volna lenni, nem voltam ott: Ferenczi Krisztinát eltemették.

Van az úgy...

Van az úgy, pedig egyáltalán nem szokott velem előfordulni, hogy kivételesen ma négy után, mikor hazaérek, betámolygok, kiesik táska, szatyor, nejlon, ritikül a kezemből, miközben jó hangosan bekiáltok a lakásba, hogy hallja az, aki ott van, és az is, aki már rég nincs: csak én vagyok, megjöttem, s mikor üresek lesznek vállaim, kezeim, kibújok a szandimból, körbe nézek, puszit adok, rájövök, hogy nem vagyok éhes, viszont annál inkább fáradt, valami olyan ólmos fáradság vesz rajtam erőt, amihez foghatót ritkán élek meg, talán az egész héttől, a munkától, a mindennapoktól, a problémáktól, a magasodó kihívásoktól, a még elvárásoktól, a már be nem teljesülésektől, a naptól, a hűvöstől, a rövidülő napoktól, a nem tudom, jól csinálom-e, amit csinálnom kell, meg az életet, pedig annyi, de annyi okosságot kapok innen-onnan, leírva, fényképpel, s anélkül, fogadjam meg ezt,  gondolkodjam így, tegyem amúgy, a jó pap is..., hát még én, de elfog, nagyritkán elfog ez a letaglózó fáradság, amely nem hagy helyet új tetteknek, gondolatoknak, csupán a fáradság lenyomó érzésének, és azt mondja: feküdj le, menj, menj aludni, aludj, azután meglátjuk..., minden megvár.

2015. július 24., péntek

Anikó búcsúebédje (nyári szünet)

Egy jól működő étteremnek, mint az Anikóé, az a legnagyobb baja, ha bezár. Akár átmenetileg is. Mondjuk, két hétre a legnagyobb nyári kánikulában. Nem mondom, elismerem, hogy Anikónak is szüksége van egy kis kikapcsolódásra, pihenésre. Távolságtartásra helytől, emberektől, viszonyoktól, iszonyoktól, de mindenek előtt megszabadulásra az ételkészítés folytonos nyomása alól. Menjen csak el, ha lehet, utazzon jó messzire, hagyja maga mögött fizikailag és lelkileg az üzemi konyha mind a száz fokát, az örökös koránkelést, készenlétet, a megfelelés kényszerét. Az illatokat, amelyek mostanság szagokkal keverednek, és a fürdést izzadságban. És reménykedjen, hogy két hét múlva majd ugyanaz a lelkes és éhes csapat várja vissza, testben, lélekben nem megfogyatkozva, mint eddig.
Ehhez a viszontlátáshoz gálánsan megelőlegezett búcsúebéd ma igazán fényesre, ünnepire sikeredett. Hideg parapicsomleves -  ma is eggyel több pét találtam a betűtészták között bé helyett - vezette be a sajtos bundában érkező rántott csirkemellet krumplipürével és paradicsomsalátával.
Én nem tudom, hogyan lehetséges, de Anikó mai ételeiből sem maradt egy csöpp sem a tányéromon. Sőt, képes voltam még plusz adagokat is megvásárolni, hogy a mai élményt anyámnak, Tibromnak és Zsuzsa barátnőmnek szombati asztalunknál nyújthassam át, ételein keresztül képzeletben jelenítve meg Anikó alakját.
Ahogy annak idején a népdalok, az utcán szavalt versek szájról-szájra terjedtek és maradtak a nép ajakán fönn, ugyanúgy adódik át Anikó ételeinek élvezete, főztjei iránti lelkesedés, új nap új menüsorai láttán érzett izgalmas várakozás.
Nincs új a nap alatt. Csak ez a tikkasztó hőség enyhülne egy csöppnyit, lehetne éppolyan hűvösen kellemesen tökéletes, mint Anikó parapicsomlevese.

2015. július 22., szerda

Still mine (Mindörökre a tied)

A cím alapján akár csupa giccs és csöpögés is lehetne ez a kanadai film, amely a Das Erste (ARD) német csatornán hétfőn bemutatásra került, gondolnám, ha nem tudnám, hogy a külföldi film, amely a német központi fő csatornára utat talál, kivétel nélkül kivételes.
James Cromwell és Genevieve Bujold játsszák a nyolcvanan túli idős kanadai házaspárt, amelyben a feleséget altzheimer pusztítja. Nem így kettejük kapcsolatát. A férfi talán tudatosan, talán ösztönösen fogja föl feleségét szellemi esésében, amely egyre szörnyűbb megjelenési formákat produkál. Főzés közben megfeledkezik a munkafolyamatról, a kellős közepén hagy abba mindent. Beszélgetéseik közben váratlanul megáll, megakad, elrévedezik. Egyszer pedig minden előzetes bejelentés nélkül úgy eltűnik, hogy több órás szisztematikus keresésbe kerül, míg a tengerparton végre rátalál. Annak a helynek a környékén talán, ahol a felesége még élni szeretne.
Az altzheimer - külsődlegesen nem égető -, ám annál makacsabb, mostohább, kilátástalanabb betegséggel küzdő, hatvanegyéves házasságuk alatt szüntelenül szeretett feleségének kezd házat építeni a férj.  Építési engedélyhez nem folyamodik, hivatalos építkezési tervet sem szerez be, külső segítséget sem vesz igénybe. Szembe megy minden előírással, törvénnyel, ésszerűséggel. Egyedül önmagával van összhangban, makacsságával, eltökéltségével, megátalkodott hitévél, hogy ő akkor is végig viszi, mit elgondolt, ha ezért beledöglik, vagy börtönbe kell vonulnia.
A Hivatal pedig teszi a dolgát. Számonkéri a kötelezőket, átmenetileg és látszólag hagyja csupán magát meggyőzni, miszerint hajóács apja hajóépítési tudományára, tanítására hagyatkozva választotta ki a helyszínt, a faalapanyagokat, állította fel saját kezűleg a házat lépésre lépésre. Tárgyalásokra citálják, ahol eleve vesztes helyzetben szűkszavúan, ám olyan kibillenthetetlen meggyőződéssel nem is védi, hanem vállalja igazát, hogy az aztán az időközben széles publicitásra való tekintettel meghallgatásra talált.
Mert mi maradt. Az a pár év együtt. A feleség agyának totális elsötedése közepette, amelybe a váratlanul előbukkanó emlékek vakuként világítják be elméjét, hogy azután ismét a koromsötét napjai jöjjenek. Szeretetben, ahogy eddig is hosszú életük során. Egymást támogatva, egymásra számítva, tekintet nélkül arra, hogy kinek van a bajban nagyobb szüksége a másikra.

Tüneményes egy film a messzi északról, a két főszereplő briliáns játékával. Mindenkinek a legmelegebben ajánlom.

Német cím: Für immer dein, kanadai film, 2012, Das Erste (ARD), sugárzás: 2015.07.20. hétfő 20h15.
Eredeti cím: Still mine, 2012,
Kanada, Michael McGowan, rendező

2015. július 20., hétfő

Mondom az anyámnak... - július

Mondom anyámnak, hogy már két hete Viszockij dalait hallgatom a kocsiban, amikor úton vagyok.
- Nem szerettem - veti oda váratlanul.
- Pedig még az életében fogalommá vált.
- Tudod jól, hogy egyáltalán nem érdekelt akkor a politika. Márpedig Viszockij a dalaiban csak politizált. A színházban meg olyan erőszakos, nekem túl erőteljes egyéniség volt.
- Hát persze, ő volt a szabadság vékonyka, szinte egyetlen hangja, amikor kinn tanultam Harkovban. Koncertjére nem jutottam el, de hallottam, hogy tömött stadionok előtt lépett föl szigorú rendőri biztosítás mellett. Nem őt védték, hanem attól tartottak, hogy a dalai, a szuggesztív előadásmódja hatására megindul a tömeg a regnáló hatalom ellen.
- Ebből persze semmi sem lett - teszi hozzá anyám csöppnyit kárörvendően.
- A diktatúra megmaradt, de Viszockij kábé ezer dalával legalább kétkedést, elégedetlenséget csempészett az emberek lelkébe, szívébe. Dalait nem adta ki a Melodija lemezen, s csak azért maradtak meg az utókornak, mert a koncertjeit titokban felvették, és kalózfelvételeken adták kézről kézre.
- Nem baj, akkor sem szeretem és kész.
2015. július 30., csütörtök

Mondom az anyámnak, nem kéne annyiszor mondanod, hogy meg akarsz halni...
- De hisz öt perccel vagyok előtte.
- Ugyan már, mióta vagyunk már öt perccel a halálod előtt.
- Kozmikusan és jól felülről nézve, ez ugyanis nem több, mint öt perc. Csak egy dolgot sajnálok, hogy a lányaim nagyon fognak sírni.
- Ebben biztos lehetsz. Akkor miért nem azon ügyködsz, hogy minél később jöjjön el az a bizonyos öt perc?
- Ééééédes láááányom, egyszer mindenkinek meg kell halnia. És én már a nagymama-korú lányaimat hagyom itt. Nem fogok tudni arról, mi történik utánam.
- Szerintem nem kéne ezen filóznod, hiszen olyan keveset voltunk együtt. Még nem beszéltünk meg mindent, annyi téma van hátra. És különben is, itt jobb lenni, mint lenn, a hideg sírban.
- Én ugyan egy percet sem leszek ott. Hamu leszek és por.
- Tudom. És az jobb?
- Ez speciel nem érdekel, de így kerülök az apád mellé, és kis helyen is elférek.
2015. július 29., szerda

Mondom anyámnak, hogy már egy hete érzékelem névnapom, s ez nem volt mindig így.
- Mert a családunkban mi nem ünnepeljük a névnapokat, csak a születésnapokat. Tényleg, ma van Anna, el is felejtettem, legyen szép napod, drágám. Majd valamikor máskor isszuk meg a pezsgőt, jó?
Nekem aztán édes mindegy, hogy megisszuk-e egyáltalán valaha. Azt hiszem, hogy az eperbor is kábé egy éve vár a sorára.
- A szakácsnőt már fölköszöntötted?
- Utána küldtem egy sms-t, ahova éppen most ment el nyaralni.
- Mondd meg neki, hogy üzenem, isteni volt a szombati ebéd, amit nekünk főzött.
- Pénteken.
- Igen, a ti pénteki ebédeteket ettük most szombaton. És a sajtos bundás csirke melletti krumplipüré is nagyon finom volt, pedig azt a menzán általában jól el szokták rontani.
- Anikó nem olyan.
- Tuuudom, nem azért mondtam.
- Várjál, ki mindenki Annát, Anikót ismerek és kellene ma fölköszöntenem? Az Annelét, a Svajdát, a Halászt, a Balabánt, a Fazekast, a Puppánt, a Mikót, a Bácskait, a Koricsánszkyt, a Szegő Panni névdruszámat, a Brontet, a Gavaldat, a Kareninát, a Girardot-t...
- Na, jó, ne hülyéskedj a Gavaldaval, a Bronteval, ők írónők voltak, és Kareninával, akiről meg írtak. Annie Girardot pedig a kedvenc színésznőd volt.
- Azért ők is mind Annák vagy nem? Neked hány Annád van?
- Nekem csak ez az egy, aki itt van velem, s az bőven elég. Imádlak, Pannele.
Már egy jó ideje így hív. És csak ő.
2015. július 26., vasárnap

Mondom az anyámnak, hogy sosem voltál ilyen fázós, amikor már a második plédet csavarom köré a teraszon. Elveszik a takarók között, csak a feje látszik ki a fotelből. Imádnivaló.
- De most az vagyok, nagyon fázom.
- Még nem is olyan rég egy szál otthonkában grasszáltál itt, igaz, akkor a főzéshez készítettük elő az összetevőket. Akkor melegebb lehetett a véred, és messzebb juthatott el a testedben.
- Változik az ember, így én is, megváltoztam. Most ezt kell elfogadni.
- Bőven észrevehettem, hiszen pédául az előző öt percben még imádtad a sonkát, most meg már látni sem bírod, és ki tudja, mit ennél szívesen a következő öt percben.
- Tényleg nem tudom, mihez lesz kedvem. Addig jó, amíg lesz valamihez egyáltalán.
Megsimogatom a kezét, rámosolygok és ebben maradunk.
2015. július 26., vasárnap

Anyám mondja nekem.
- Tudod, hogy mi a különbség Ashabadban a 48 fok és itt Tahiban a 34 fok között?
Nézem az anyámat, aki a fotel ölelésében majd' elalél a 34 fokban.
- Ashabadban száraz volt az a 48 fok és sokkal jobban ki lehetett bírni, de itt ebben a nagy párásságban meg lehet fulladni.
Két kezével hessegeti maga körül a levegőt.
- Itt ül a mellkasomon mind az összes párás 34 fok - mutatja. - És tudod, hogy mit csináltunk gyerekkoromban, amikor 48-ról lement 28-ra a hőmérséklet, és derűset mondtak éjszakára?
- Gondolom, azt, amit mindig is szerettem volna.
- Igen. Kinn aludtunk az udvaron. Mindenkinek volt priccse, ill. a négy puszta láb keretben, amelyre a szivacsokat ilyen jó időben tettük. Egy-egy priccsen ketten is elfértünk, és téli dunyhával takaróztunk.
- Istenem, de tök jó lehetett a szabad ég alatt durmolni.
- Az volt és még annál is jobb, nekem elhiheted.
2015. július 25., szombat

Mondom az anyámnak, hogy menjünk el kávézni a Cafe Freibe.
- Mi a francnak?
- Igaz, nem vagyok valami nagy kávés, de ott állitólag nagyon finom kávékat lehet kapni
- Dehogy megyek. Mit gazdagítsam azt, aki meg sem érdemli.
- Most mi van? Eddig nem is tudtam, hogy nem szereted a Freit?
- Addig szerettem, amíg csak riporter volt. Amióta kávéban is utazik, és ezer-kétezer forintért ad egy kávét, már nem szeretem. Szóval nem megyek.
- Akkor kimaradunk a kávékülönlegességek élvezetéből.
Anyám még csak nem is sajnálkozik potenciális veszteségünk fölött.
- Nézd, most ittuk meg az egyszerű kávénkat. És tudod, mi volt benne a legjobb?
Tudom, hiszen már annyiszor beszéltünk hasonlókról, hagyom, hogy ő mondja ki.
- Hát az, hogy közben együtt voltunk és egy jót beszélgettünk.
2015. július 25., szombat

Mondja az anyám:
- Holnap megint kell mennem ahhoz a bizonyos főorvosnőhöz receptért, tudod, aki olyan undok velem, és semmi kedvem hozzá.
- De hát megvannak a szükséges leleteid, simán megkapod, csak ki kell bekkelned azt a pár órát.
Anyám néz rám, csóválja a fejét. Sehogy nem akaródzik neki átevickélnie nyolc órára délről a város északi csücskébe.
- Egyél előtte egy kicsit, ne éhezz a várakozás órái alatt.
- Tudod, ki bír ilyen korán valamit is enni? Majd veszek a büfében egy szendvicset.
- De jó, a kórházi büfékben olyan gusztusos szendvicsek szoktak lenni.
Anyám rám néz, akár a hülye gyerekére:
- Ezt most honnan szedted? A zsömlében két vékonyka szelet sonka, jelzésszerűen zöld saláta. És ezért van még képük ötszáz pénzt elkérni.
- Amúgy vihetnél magaddal kaját itthonról.
- Ki a fenét érdekel a kaja, amikor oda menni nincs kedvem azért a receptért. De mit csináljak, ha kell..
2015. július 23., csütörtök

Mondom az anyámnak, hogy mióta a saját felelősségedre abba hagytad a kemót, dúsabb a hajad, mint a legutóbbi időkben is valaha.
- Gyönyörű vagy, és az sem zavaró, hogy nem festeted.
- Pontosan annyit törődöm a hajammal, mint az életemmel: semmit.
- De tudod, hogy a doktor húgod megmondta, miért viselkedik a kezelő főorvosnő ennyire barátságtalanul velem?
Valóban. Rémlik még, hogy órákig várakoztatja receptért az anyámat, pedig ő érkezik elsőnek, és mindig ott van a megbeszélt időben. Elég foghegyről beszél vele. Anyám orvos lánya itt nemhogy nuku protekció, hanem inkább olaj a rákra.
- Kati szerint a főorvosnő nem tud mit kezdeni azzal, hogy én még élek. Tanult tudománya szerint vagy már rég be kellett volna adnom a kulcsot, vagy legalábbis csont és bőr szipirtyóként, remegő kezekkel kellene könyörögnöm a receptért. Maga mellé esett öregasszonynak kéne kinéznem, nem egy olyasvalakinek, aki bár hivatalosan öt perccel van a halála előtt, de otthon beszáll a kocsijába, ide vezet, itt kiszáll, fölvonszolja magát a lépcsőn, leül a folyósón a székre, és nyugodtan tűri az egészségügy aktuális nyűgjeit magán.
Az eszmefuttatásra elnevetem magam, és azzal a "csacsi öreg medvém" mosollyal simogatom végig anyám fiatalodó arcát, ami a Micimackóból rám ragadt.
- Jobban kezelné a szitut, ha virágokat kellene vinnie a sírodra.
- De tényleg így van - hagyja figyelmen kívül morbid közbevetésem anyám.
- Elhiszem, bár az az igazság, hogy én még egy jó ideig nagyon is tudnék mit kezdeni veled. Nekem ez nem probléma. Elhiszed?
Na, erre meg ő neveti el magát.
2015. július 22., szerda

Mondom az anyámnak, látom, vendéglátás volt tegnap nálad.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Itt van négy pohár, az egyikben megmaradt egy csöppnyi víz.
- Nem emlékszem, semmire sem emlékszem.
- Kávéval is kínáltad őket. Itt a kiöntőben a maradék kávé.
- Mutasd, hol van.
Kibányászom a poharak közül a kávés kiöntőt benne a kávéval.
- Tényleg - csodálkozik rá, mintha először látná.
- Talán a Margit volt itt? Vagy az Icuka? Netalántán az Erzsike?
- Nem emlékszem, semmire sem emlékszem.
- Amint látom, lekvárt is befőztél.
- Ezt meg honnan veszed?
- Egy pohárba állítottad a kis merítő kanalat, amivel a lekvárt merted.
- Nézd csak, itt van két üveg valami - tol elém két sárgabarack lekvárral megtöltött üveget.
- Szép a színe - állapítom meg -, akkor ízre is jó lehet.
Közben leszedem az asztalt, egy tegnapi vendéglátás is meg nem is, barackbefőzés is meg nem is nyomait, elmosogatom az összes edényt.
- Hoztam neked Lucullus paradicsomot. Nézd, milyen marha nagyok, ilyeneket még nem is láttam. Biztos génkezeltek.
- Hagyd csak itt. A reggelihez megeszek egyet.
- A dobozban pucolt sárgadinnye van. Nem olyan, mint gyerekkorodban Ashabadban. Majd azt fogod mondani, hogy rémes, de azért egyszer meg lehet enni.
- Majd én eldöntöm, hogy mit fogok mondani. Jó?
2015. július 21., kedd

Mondom az anyámnak, hogy:
- Ezt jobban meg sem lehetett volna fogalmazni, mint ahogyan a német film egyik szereplője éppen kijelentette:
- Dehogy járok én templomba, mikor az Úr mindenütt ott van.
- Na, látod, ugyanezt vallom én is, mondja anyám. Velem itt van az én Uram. Ha megmozdulok, velem mozdul Ő is. És különben is, az Úr szerint élek.
- És honnan tudod, mi az Úr szerint való?
- Ó, hiszen anyám már totyogós korunk óta Koljával, az öcsémmel ezt nevelte belénk. Ne lopj, ne ölj, ne hazudj, légy őszinte, légy lelkiismeretes, legyél szorgalmas, stb. Ott sertepertéltünk a szoknyája körül, és anyánk ezekkel beszélte tele a fejünk.
- Te is csupa ilyesmire tanítottál bennünket. Be is tartom valamennyit. Nem tudok például hazudni, és gyűlölöm a köröket futni az igazságért. Vagy jöjjön elő, derüljön ki az első körben, vagy maradjon örökre homályban. Nincs időm, türelmem az igazságért kuncsorogni, kujtorogni.
- Már nem volt hiába a nevelésünk az apáddal.
- És templomba is csak a látnivalókért megyek, mert a többi, az Úr is velem van, elég tágasak vagyunk egymásnak.
Anyám erre már csak beleegyezően mosolyog, és annyit mond:
- De most már menjünk aludni, eléggé elfáradtam, és holnap is van nap.
2015. július 16

- Mondom anyámnak, én félnék a haláltól. Tudom, hogy egyszer eljön, nincs mese, menni kell, de azért félnék, nem is kicsit
- Nem félek tőle, mondja. Alig várom, hogy menni kelljen. Ezzel az izével itten, ami egyre nő bennem, hidd el, nem is olyan jó együtt élni. Csak ne fájjon nagyon és ne sokáig.
Nézem anyámat ezt a csöppnyire zsugorodott, egyre fogyó nőt magam mellett az anyósülésen. Én vezetem a kocsiját, mert totál ismeretlen számára a terep, ahol megyünk.
- Ha egyedül kellene itt mennem, folytatja, és rám esteledne, akkor én biztosan megállnék, és az út mellett az autóban éjszakáznék. Mikor megvirradna, rád telefonálnék, hogy gyere, vigyél ki ebből a nagyvárosi rengetegből.
Elnevetem magam anyámon, megsimogatom a kezét, s közben arra gondolok, hogy kivezetnélek én még életed legsötétebb útjáról is, ha lehetne. De nem lehet.
2015. július 12.

"13 perc 2 másodpercet" sem


beszéltem Ferenczi Krisztinával. Az egyik tüntetésen mintha láttam volna. Messziről. Vagy csak úgy rémlett nekem, hiszen miért is ne lehetett volna ő, de akár össze is téveszthettem valakivel. Csöppnyi volt magasságban, soványka és szemüveges. Elveszett a tömegben, annak tűnhetett csupán föl, aki arcról ismerte. A könyveit viszont láttam magas tornyokban - éppen ezeken a tüntetéseken - árusítani. A Narancsbőrt kölcsön kaptam, elolvastam, szörnyülködtem a hatalom agyafúrt, gonosz esze járásán, ezzel szemben, a magam naivságán , a Szüret kötete még hátra van.

Azt hittem, hogy ha Ferenczi Krisztina kioknyomozza az égbe kiáltó hazugságokat, ügyeskedéseket, az, ha nem is az égbe kiált, de legalább földet ér, és megérinti azokat, akiket kell. Meglátják a vakok, meghallják a süketek, eszükre térnek az eszementek.
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina oknyomozásai, feltárásai a mai krémnek ügyeit illetően senkit sem hagy hidegen. Egy részünket kiborít, meg elborzaszt és felháborít, más részünket arra biztat, ha nekik nagyban mindent lehet, akkor másoknak kicsiben miért ne
Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina annyira magányos farkas, hogy az már világító torony az erdőben, ebben a csöppnyi magyar rengetegben. Az nem lehet, hogy nem tudunk róla és nem figyelünk oda rá, és ne izgulnánk érte, hogy csak baja ne essen. Hiszen másutt, egy normálisabb, erkölcsösebb helyen a bizonyított korrupcióért, az indokolatlan, a megalapozatlan vagyonosodásért, az uram-bátyámozásért, a kihámozatlan összefonódások felderítéséért vagy magasra helyezett fejek hullanak mélybe, vagy a felderítő hal meg tragikus hirtelenséggel.
Féltettem Ferenczi Krisztinát öngyilkos bátorságáért, eszeveszett szókimondásáért, különösen azért, hogy mennyire egyedül van. Mennyire helyettünk cselekszik. Mennyire exponálta magát a Szürettel és a Narancsbőrrel és még nincs vége. Mert ennek a bányászásnak a fertőben, a kutakodásnak az emberi gonoszságok útvesztőiben sosincs vége.

Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina örökkön-örökké él, s mint ilyen, majd minden bűnnek a mélyére hatol, felszínre hozza, vakuval jól megvilágítja, ide figyeljetek, emberek, lássátok, mi zajlik itten az orrotok előtt, megörökíti, mert leírja, kiadja, és reméli, hogy egyszer, majd, valamikor mi is észrevesszük, amit ő már jó régóta nemcsak sejt, hanem tudva tud.
Nem tudtam, hogy Ferenczi Krisztina nem örök életű, sőt a napjai meg vannak számlálva. Mondják, ezért lehetett annyira kíméletlen önmagával és vizsgálatai tárgyaival szemben. Nem volt veszteni valója. Neki már senki sem árthatott. Egy eltévedt golyó, egy elszabadult autó csak csökkenthette volna szenvedéseinek végnapjait. Halálos kór gyötörte, hosszan, elpusztíthatatlanul, őt pusztítva el.

Ferenczi Krisztina nincs többé, és nincs senki, ki fölvenné a fonalat, ki nyomdokaiba lépne, ki éppoly elszántsággal, intenzitással járna a bűnöket elkövető bűnösök nyomában. Nincs, ki utána járna homályos, zavaros, sötét, vállalhatatlan ügyeknek, nincs, ki erkölcscsőszként képviselne egy egyfajta buldog-magatartást, hitet a helyesben, a jóban, az igazban. Nincs, egyszerűen senki sincs, aki Ferenczi Krisztina emberi és szakmai örököse lehetne. Se közelben, se távolban, de még csehül, szlovákul, vagy románul sem beszél, magyarul meg, ugyan már!

Azt hittem, hogy Ferenczi Krisztina még életében célt ér. Életében láthatja, hogy felnyitotta szemünket, kinyitotta bedugult fülünket, szóra és cselekvésre bírt, kiugrasztott a passzivitásból, hogy ne kelljen mankónak ő maga hozzá, mert magunkra találtunk, mert el tudjuk különíteni a helyest a helytelentől, és vállaljuk is.

Ferenczi Krisztina szemüvegén keresztül néz rám áthatóan. Pillantása nem bántó, inkább barátságos, mégis mintha lelkem mélyéig látna. Nálamnál előbb tudja, hogy alig értek valamit, tenni meg semmit, megnyilvánulni, kiállni valami mellett valami ellenében alig. Merőn néz. Szeme mélyén ott bujkál egy mosolyfoszlány, a megértéséé, a tudásé, hogy majd, egyszer én is rájövök, nekem is az lesz fontos, aminek kell, s majd teszek is érte.

Talán nem hiába élt, kutatott, nyomozott, interjúvolt, beszélgetett, gondolkodott, cikkeket, könyveket írt. Kinek szeme, füle volt hozzá, látott és hallott, tudott róla, és azok is bőven, akik után ment, akiknek cselekedeteivel, ügyeivel soha nem alkudhatott, nem is alkudott meg.

Fellélegezhetnek? Szerinted?

P.S.: A címet Gerlóczy Márton: Kriszta című írásának kezdő mondatából vettem kölcsön. Köszönöm szépen.

Gerlóczy Márton: Kriszta

Megírtam már a magam Ferenczi Krisztináját piszkozatban, de amikor elolvastam Gerlóczy Márton írását, akkor elbizonytalanodtam. Kellek-e én is még ide, tudok-e valamit is ezek után az enyémmel hozzátenni?
Hiszen Gerlóczy Márton írásában ott van minden, aminek ilyenkor lennie kell: a személyes élmény, a megérintettség, Ferenczi Krisztina személyisége, a bensejét gyötrő kórra való utalás, és ott van a szeretet, a szeretet, még mindig a szeretet, meg a mélységes tisztelet.
S mindez olyan árnyaltan, kedvesen, szeretettel kifejezve, helyenként jelzés értékűen felvillantva, ahogyan a nagyon szeretett lényről írni szabad, mert csak így lehet. Köszönöm szépen.

"13 percet és 2 másodpercet beszéltünk.

Amikor megláttam, hogy a művésznő hív, nem tudtam azonnal felvenni a telefont. Leültem egy padra, és vettem egy igazán mély levegőt. Tudtam, hogy most el kell köszönöm tőle. Hogy életemben először tényleg el kell köszönnöm valakitől. Telefonon. Mit mond az ember? Akkor szia, majd akkor? Nincs akkor. Mondtam is neki, hogy nincs akkor.

Sétáltam keresztül az udvaron, amikor megállított. Te tulajdonos vagy?, kérdezte suttogva és kedvesen és rafináltan. Ilyen rafináltan, ahogy a művésznő kérdezett, nem kérdezett senki. Nemrég költöztem a házba, és ő nem bírt magával, azonnal ki akarta nyomozni, hogy ki vagyok és mi vagyok. Egy helyrajzi számot látott keresztülsétálni az udvaron, és azonnal gyanakodni kezdett. Minden gyanús volt neki, és mindent tudni akart.

A lépcsőház udvarra néző ablakán át beláttam a lakásába. A dolgozószobájába. Három éven keresztül naponta négyszer-ötször mentem el az ablak előtt. Néha megálltam, és néztem, ahogy dolgozik. Mást nem is nézhettem volna, mert mindig dolgozott. A szörnyeteg már ott lapult a szervek közt, de nem bújt elő. Hagyta, hogy elvégezze a piszkos munkát. Hagyta dolgozni. Támadását az ünnepnapokra tartogatta.

Három éven keresztül laktunk abban a házban. Abban a három évben a művésznő gyakorlatilag nincstelen volt. Láttam hazatérni a boltból, láttam a kefirt és kiflit, jártam a lakásán, láttam a hűtőszekrényét. Tisztában voltam azzal, hogy mennyit költ egy cikkre, és tudtam, hogy mennyit kap érte. Egészen másért aggódott, mint azok, akik később úgy tettek, mintha együtt aggódnának vele, azok, akik csak magukért, a javaikért, pozíciókért, fizetésekért aggódtak. Ezt az önzést azonnal kiszúrta, így aztán egyedül dolgozott, és nem kért. A terv az volt, hogy megcsinálja azt a könyvet, aztán a verseivel és a családregényével foglalkozik. Mutattam neki házakat, lakásokat Máltán, Olaszországban, Spanyolországban, helyrajzi számokat, ahol a regényén dolgozhatott volna. Ilyenkor ragyogott a szeme a boldogságtól. Közeledett a díjkiosztás napja. A megérdemelt jutalom felvételének napja.

És akkor megérkeztek a vendégek. Elengedte a munkát, fellélegzett, és a szörnyeteg azonnal lecsapott.

Etetem őket, mondta, és megsimogatta a hasát. Régi ismerősök látogatták meg, a szülők, a férj, a fiatalságának gyilkosai. Jól ismerte őket, nem félt tőlük. Lementem a patikába, és hoztam neki egy Culevitet. Nézegettük azt a csinos dobozt. Előadtam neki egy reklámot. Egy mosolygós, rákos férfit alakítottam, aki csak a Culevitben bízik. Mi rákosok csak ezt ajánljuk, mondtam mosolyogva. Azt kérte, hogy ne nevetessem, mert fáj a hasa. Felvágták. Csak a gyermekei kedvéért ment bele a kezelésbe, különben tudta, hogy felesleges.

Na, kíváncsi vagyok mit írnak a kedves kollegák, figyeld majd őket, mondta. A kedves közben nevetett. Pontosan tudta, hogy mit írnak majd a kedves kollegák. Pontosan tudta, hogy kik lesznek azok. Mindenki belőle élt, persze hogy ő halt bele. Nem tetőteraszokon grillezve, nem zongoraszalonokban koktélozva, nem a Balatonon vitorlázva aggódott a demokráciáért. Törvényszerű volt, hogy ő hal bele.

Elmeséltem neki, hogy amikor a nagymamámat félholtra verték az orosz katonák, és ott feküdt a hideg tavaszi esőben a sárban, nyugalmat érzett. Azt érezte, hogy nem is olyan rossz dolog ez. Hogy tulajdonképpen ez a nyugalom, a teljes megsemmisülés érzése nagyon is kellemes. Tudta, hogy miről beszélek. Azt mondta, hogy őt egész életében ez érdekelte a legjobban, és most, hogy közelít, ugyanezt érzi. Ezt a nyugalmat. Hogy végre békén hagyják majd.

Mondhattam volna, hogy talán egyszer eszünk még egy olyan jó kis cigánypecsenyét kakastaréjjal Alcsúton, de ilyesmiben egyikünk sem hitt.

Óriási megtiszteltetés, hogy megismerhettem, művésznő, mondtam. Ne hülyéskedj, felelte. Azt kívánta nekem, hogy legyenek szép gyermekeim, aztán elbúcsúztunk, mert az unokájának írt egy levelet, annak, aki még meg sem született.

13 percet és 2 másodpercet beszéltünk. Abban az utolsó 2 másodpercben mondtam neki, hogy szia, drága Kriszta."

Forrás: Gerlóczy Márton: Kriszta, Facebook, 2015.07.19.



Volt egyszer

"Ha nem tudnám, hogy tegnap itt bográcsgulyás készült, asztalok álltak, amelyeket éppen tizenketten ültünk körül, akkor azt gondolnám, hogy az egészet csak álmodtam, és hogy milyen jó álom volt."
Egyvalaki mondta, hogy mit, mikor és mennyit. A másik tette. A harmadik rakta a tűzre valót. A többiek pedig majdnem mind megették.
Volt beszélgetés...
Volt köményes-sós masni.
Volt tahisi világhírű Barta kenyér.
Volt nevetés...
Volt két torta is két születésnaposnak.
Volt dinnye - görög és sárga -, mindenkinek csak mutatóba.
Volt még fagyi vagy ötféle.
Volt mesélgetés...
Voltak nagy röhögések...
Volt egy kis sült csirke rizzsel, színes salátával.
Voltak vendég-sütemények: rácsos linzer, meggyes pite és bé betűvel kezdődő, nem tudom hogyan is hívják csokikrémes sütemény.
Volt elpilledés...
És ha még nem laktunk volna jól, akkor...
Lett volna hideg fogás az asztalra sajtkrémes kenyér formájában, meg zsíros kenyér, meg nem tudom, hogy még mi.
Volt üdítő, ásványvíz, sör, gyöngyöző rosé és vörös bor.
Volt éjszakába nyúló beszélgetés.
Volt kellemes fáradság.
Másnaposság, macskajajjjjjjjjjjjjjj?????
Na, az nem volt.

2015. július 17., péntek

Anikó Mátrai borzaskája

A Mátrai borzaska csak azért nem hasonlít egy az egyben egy sünire, mert nem mindenütt tüskés a külszínén, hanem csak az oldalán. De akkor nagyon ropogósan. Belülről meg egyáltalán nem az. Hatalmas sertés lelke van, mely domborzatos, zsírtalan és omlós. Jól simul bele a párizsias burokba és nyugodtan tűri magán az olvadt sajtot. Barna-sárga árnyaltokban pompázik és olyan ízekben, amely a sült krumpli, paradicsomsaláta, kovi ubi elegyében jön ki igazán.
Nem voltam éhes. Ezekben a negyven felé kúszó fokokban ugyan már kinek van kedve enni. Igaz, nagyon dolgozni sem, de azt muszáj. Úgy mentem hát az ebédre, hogy totál nem voltam éhes. Klári személye vonzott oda, meg a hőségen átható ködös tapasztalat, hogy Anikó mindig kitűnőt főz, pénteken különösen. Ez a péntek sem volt ez alól kivétel. Anikó hideg borsókrémlevese túltett minden elképzelésemen, ami nem volt nehéz, mert hogy semmilyen előzetesen nem volt. A Mátrai borzaska neve pedig már ismerősen csengett, hiszen nem először szerepelt az étlapon.
Anikó Mátrai borzaskája váratlan sikert könyvelhetett el, miszerint anyám asztalán a tányérján lelt helyet a porcióm fele. Mikor kínáltam, elfogadta, mely kellemes meglepetés volt, hiszen tudom, hogy mennyire válogatós és hangulatember lett az ételeket is tekintve.
Készséggel vette anyám a kezébe a felmelegített ételt és ette ritka étvággyal, kedvvel, mely rá már egy jó ideje nem jellemző. Evett hozzá a házi uborkasalátájából, így lett egyszeriben és számára tökéletes az étel, Anikó Mátrai borzaskája.

2015. július 15., szerda

Anikó hideg bazsalikomos paradicsomlevese

Anyámék házassági évfordulóján, mely a nyár talán legközepe a maga július tizennegyedikei és gatyarohasztó hőségével, jöhet egy kis hideg. Fokokban, zuhanyban, levesben egyaránt. Anikó okosan szerepelteti az évszakhoz, a forró nyárhoz illő ételeket. Így lesz a meleg, betűtésztás paradicsomleveséből - egyébként abszolút nagy kedvencem - hideg és bazsalikomos paradicsomlevese. Mivel hideg és édeskés, második fogás, egyben desszert lett nálam belőle.
A bazsalikom valahol a leves mélységeiben fejthette ki áldásos hatását, ízéhez adhatta oda magát teljes mellszélességgel, és névadóként funkcionált, hiszen a zöldes zöldségfoszlányok a paradicsomlevesből kihagyhatatlan zellertől származtak.
Ha valamelyik étel kitűnik ízeiben, finomságában, elkapja ízlelő bimbóimat nem is egy táncra, akkor képes vagyok belefeledkezni a tányéromba kortyról kortyra, kanálról kanálra. Az idő kizökkenni látszik a helyéből, a távlatok távolodnak, a közelség közelít, szemem sarkából látom, hogy Klári hasonlóképp küzd érzéseivel, elmosolyodom hozzá, számban Anikó hideg bazsalikomos paradicsomlevesével.
Egyáltalán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy efféle csöppnyi csodákban lehet része az embernek egy kis kőbányai cég éttermének teraszán, amikor Anikó hideg bazsalikomos paradicsomlevesét kanalazza az amúgy harminchét fokban, mind a harminchét fok szeme láttára. Szenzációs!

2015. július 14., kedd

Margit

Most volt a szülinapja. Azt hiszem, hogy megkéstem, de nem biztos. Lehet, hogy mégis időben küldtem el a pár jókívánságot, jól bevált, mégsem szokványos köszöntést. Margitnak, ennek a rendíthetetlen nyugalomnak kívántam egészséget, boldogságot és élő álmai teljesülését. Ritkán beteg, talán sose nem. Boldognak látom, olyan csöndesen boldognak. Életében megvan a férj, egy komoly gyerekfelnőtt, egy lakás, egy munka, mely hivatásba, elkötelezettségbe fordult, már hosszú évek óta.
Általában komoly, az arca vagy elgondolkodó, vagy elrévedező, vagy magába forduló, vagy szimplán figyelő. Meg olyan, mint aki többet tud, vagy sejt a világról, benne a magunk piszlicsáré ügyeivel, mint amit mi valaha is sejteni és tudni fogunk. Néha látom csak mosolyogni. Ilyenkor felfénylik az arca, beragyogja. Pedig szeret mosolyogni, nevetni, nagyon érti a tréfát, jókat lehet vele humorizálni.
Ritkán szólal meg, alig beszél magáról, családjáról. Úgy gondolhatja, hogy mindenkinek megvan a maga baja, minek a sajátjával nyüzsögni, fölösleges. Aztán persze elejtett szavaiból megtudom, hogy baráti társaságban volt, az anyukájánál járt a keleti országrészben, valami finomat sütött, egyébként pihent.
Magam is tudom, hogy amikor süt, az eseményszámba megy, no, nem azért, mert olyan ritkán, hanem mert nagyon finomat. Pedig eredetileg ki nem nézném belőle. És mégis. Vannak bevált receptjei és vannak újak, amelyeket addig próbálgat, amíg be nem lövődik. Emlékszem és máig sírom vissza névnapi sütijeit, mert élmény volt, s mert talán már sosem lesz benne részem.
Munkája passzol a sütéséhez, miszerint maximális precízséget követel meg tőle. Nem teheti meg, hogy a végellenőrzött darabok tüzetes mustrálása közben el-elkalandozik gondolatban, és csak testben van ott. Arra gondolhatna, hogy nem is ezt a munkát végzi, hanem például egy számítógépbe táplál be adatokat. Meg azt is elgondolhatná, hogy nem a gyár nyomott, mindenféle gázokkal telt levegőjét szívja, hanem a horvát tengerparton nyaral. Mind ehelyett csak rajta lehet számon kérni, ha hibás termékek landolnak a felhasználóknál.
Emlékszem, hogy Margitnak mindössze egyszer láttam életemben a fejét piroslani. Valamilyen jelentős és problémás ügy érte el a céget, és őt találták meg végső bűnbaknak. Legendás igazságérzete berzenkedett a szerinte égbekiáltó igazságtalanság ellen. No, ekkor láttam Margitot lángolni kezdődő arccal, amit viszonylag hamar sikerült „poroltania” - a maga nyugis módján.
Margittal úgy vagyok, hogy lelkileg szegényebb lennék, ha nem ismerném. Ő nem tudja, s csak ebben a legszűkebb körben súgom meg, hogy ha nyugalomra, kellemre, kellemes társaságra, elrévedező, egyben kutató arcra, figyelmes fülre vágyom, akkor hozzá fordulok.

Anyám szerint a világ - krumplilevessel

jobb, mint anélkül, és ez a mai volt eddig a legfinomabb.
Most éppen boldog vagyok. Anyám diót tör a teraszon, a dióhéj röpül szerteszét, hallom, ahogy földet ér. Majd söpörhetem föl az egészet. Nem baj. Csak hadd törje. Közben megkérdezi, hogy a leves az magától fő? És a krumplit beletettem-e már? Mert ha nem foglalkozunk vele, akkor fél óra múlva minden pépes lesz és mehet, ugye, tudom, hova. Így aztán mi mást tehettem, kimentem a konyhába a krumplileves után nézni, amely eddig jobbára tényleg magától főtt. Megnéztem, a csontokon a hús puha-e már. Elkészítettem a tejfölös habarást, fölaprítottam egy csomag petrezselymet, ilyen sorrendben bele is zuttyantottam a magától fővő levesbe. A krumplileves egyből kifehéredett, majd nyomokban bezöldült.
Úgy ennék egy kis levest, hallom anyám hangját kintről, csak levest, semmi mást, az elég lesz.
Anyám a tányérjában még kicsit utánsózza, de nem győzi dicsérni, mennyire finom. A királynak nyugodtan főzhetsz ilyet, a szája szélét is megnyalja majd utána. Nem tudom, pontosan, milyen királyra gondol, igaz, nem is oly rég írtam valamit egy királyról, lehet akár az is. Mikor harmadszorra is szed anyám a merőkanállal, addigra jut el hozzám, hogy tényleg ízlik neki. Boldog vagyok, látva jókedvét, étvágyát, élni akarását, amely, tudom, tart vagy néhány percig, hogy megint előjöjjön valami olyan megállapítással, hogy tudod, az a jó a meghalásban, hogy aki meghal, az nem is tud róla, hogy ez történik vele. Akkor te sem leszel tudatában, teszem hozzá. És nem félsz tőle, kérdem. Ééééén? Már hogy félnék. Csak azon drukkolok, hogy a betegség ne fájjon nagyon soká, mert azt nem bírom.
Két kanál krumplileves között effélékről folyik a szó. Anyámnak étvágyát meghozza, az enyimének meg egy repeta pont elég. Anyám azután három órán keresztül alussza ki a krumplilevest. Tudod, az a baja, hogy túl finom. Az sem jó, ha valami túl finom, mert akkor nem bírok magammal.

2015. július 12., vasárnap

Anikó görög gyümölcslevese

Régen jártam Görögországban. Platamonban laktunk egy apartmanház egyszerű apartmanjában a tengersok víz szomszédságában. Úgy emlékszem, hogy Görögországban nem ettem gyümölcslevest. Viszont ha már görög a gyümölcsleves, akkor azt legautentikusabban biztosan görög földön készíthetik, gondoltam magamban. Görög gyümölcslevesnek se híre, se hamva nem volt azokban a kiülős éttermekben, ahol vacsoráinkat fogyasztottuk.
Anikó jobban tudhatja, hogy mi terem Görögországban és mi nem, mert a kis céges étteremben görög gyümölcsleves heti rendszerességgel szerepel a műsoron. Az idei júniusi premiert követően sláger étele a menüsornak. Igazodna szegényke a kánikulához, de mit tesz Isten, amikor hideg görög gyümölcsleves az első fogás, akkor aznap richtig elromlik az idő, és az ember amúgy a hátára sem kívánná a görög gyümölcslevest, mégis az van. Mondjuk, engem kivéve, aki imádom a görögöket gyümölcsleves formájukban, akár dől a hőség, akár zuhog az eső, vagy itt a maroz (hideg, fagy, orosz). A görög gyümölcsleves, legfőképp az Anikóé minden mennyiségben jöhet. Mert a minőséggel nagyon nincs baj. A leves tele van gyümölcsökkel, talán maga szedte a fáról, bokorrol, vagy Anikó válogatta össze a piacon. Az e hetiben volt szeder, ribizli, málna, eper, alma, körte meg őszibarack, éppen hogy a görög gyümölcsök, mint füge, avokado, pamello, narancs hiányzott, hogy legalább tartalmában emlékeztessen a nevére.
Görög gyümölcsöket, a görög földet nélkülözve Anikó görög gyümölcslevese mégis a görög napsütötte szigetek hangulatát idézte. A tengert, a hófehér házakat kék palettákkal, a girbegurba, szűk, meredek utcácskákat, ahol a helyi lakosokon túl, a túristák és a csomagjaikat hurcibáló szürke szamár érzi kitűnően magát.
Vaníliával megbolondított tejszínes íz keveredett a számban, amikor megérdemelt második fogásként, a görög gyümölcsös levest desszert gyanánt kanalazgattam. Nem siettem, komótosan húztam az időt, helyt adva íznek, gyümölcsöknek, gondolatoknak, a távoli Görögországnak, és Anikónak, akinek nem csak gondolatban gratuláltam, hogy megint milyen hatalmasat sikerült alakítania.

2015. július 7., kedd

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz

Azt mondtad, de legalábbis írtad, hogy menjek oda hozzád, mert melletted elférek. Mesélni, mondani szeretnél valamit, és ha meg akarom hallgatni, akkor hogy jól is hallhassalak, meg is értselek, üljek le melléd, mert melletted elférek. Van olyan pad, amelyen mindenki elfér, aki kíváncsi arra, mit is akarsz mondani.
Aztán mikor egy barátnőm már régebben elfért melletted és végig is olvasta a könyvedet, azt mondta, hogy jajjjjj, így ezzel a sok jével, szóval, jajjjjj, ez nagyon jó volt! Érdemes és érdekes volt elférni melletted, hát férjek el feltétlenül én is melletted.
A családodról írtál, az őseidről és nem is annyira a régmúltból. Nagymamádig mentél vissza időben és azoknak a élettörténetét írtad meg részletesebben, akikről több írásos dokumentum, levelezés, emléked maradt meg, és akik markánsabb jelenlétükkel jobban hatottak a családodban, így rád is. Mindenki meg van írva, aki rajta van a rajzos családfán a könyv legelején és a leghátuljában.
Azt terveztem, hogy oda megyek hozzád, hogy elférjek melletted, elolvassalak, meghallgassalak, majd elküldjelek a barátnőmnek Amerikába, hogy Dallasban, mikor ideje engedi, ő is elférjen melletted. Aztán persze az ember tervez és Grecsó végez, nem jutottam végedre, még mindig ott ülök, elférek melletted, és olvaslak. Nem direkt húzom az időt melletted elférve, de nekem az olvasás valahol nagy öröm is. Azon örömködöm többek között, ahogyan írsz. A nyelvezetedet élvezem, a kifejezésmódodat, ahogyan szavaidat fűzöd egymásba, amint a történetek fonalát vezeted, és tartasz ott szüntelenül magad mellett, hogy nem unom el magam, nem nézem az időt, oldalakat előre, mennyi is van még hátra. Megízlelem egyes mondataidat, hangosan kimondom, hogy éppen olyan jól hangzik-e, mint leírva. Ez a te mesélésed éppen olyan, mint amikor sok-sok ember körbe ül egyvalakit, hogy az beszéljen, meséljen vég nélkül, mert olyan jó hallgatni. Nem azért, mert neki a tömegben ne volna mit mesélnie, hanem a másikban már készen áll a mese, benne meg az érdeklődés a mese iránt. És valljuk be, az olyan családias, tűz, tűzhely, kályha, kemence közeli élmény, amikor meghallgatunk valakit, mert mondanivalója van, s mert azt lenyűgözően érdekesen, magával ragadóan mondja el. Az ember ilyenkor a nagy sokadalomban, sokaságban is úgy érzi, mintha csak neki beszélne, neki mesélné el felmenői életének folyását, és engedné meg mintegy négyszemközt megérteni, miért és hogyan is lett belőle az a valaki, aki, jelen esetben a Grecsó és Krisztián.
Ez olyan zseniális, hogy mi akárhányan egymás mellett elférünk. Hiszen mi a szösz kell hozzá: egy lóca, egy pad, még asztal se, csak oly kevesen vagy annyira sokan, hogy a történeteidet elolvashassuk, úgy érezve közben magunkat, mintha első kézből hallottuk volna tőled olyan közelségből, akárha melletted ültünk volna, jól megférve egymással, veled, meg a mesélni valóddal.
Bevallom, ezt érzem, miközben olvasom családod történetét. Meghitt közelségbe engedsz magadhoz, alig letűnt és még itt élő rokonaidhoz. Úgy érzem tényleg magam, mintha a legközeledben, melletted elférnék, és csak nekem mesélnél.
A meghittségben közel került hozzám Juszti mama, az egyik Ignác, a másik Ignác, a Benedek, a Sadi, ki bár nem rokon, mégis úgy rajzolod meg alakját, mintha az lenne, a Mártonok, és azok is mind, akikről nincs sok szavad, talán történeted sem, ritkán említed meg őket.
Nem mondom, hogy krimi volna a műfaja a regényednek, melynek címe hívogató: Mellettem elférsz, de olyan fordulatos, cselekményes és izgalmas, mint mondani szokták, az élet maga, amely - tudjuk jól - a legnagyobb krimiíró. 
A jelenből keveredsz át a múltba, bontod ki őseid történetét, majd úszol vissza, gondolom, a jelenbe, hogy magadat is megfejthesd. De itt még nem tartok. Majd.
Így aztán még mindig melletted elférek, olvaslak, barátnőm férje ezúttal nélküled megy vissza Dallasba. Most ez van. Majd legközelebb leszel te az olvasmány élménye. Várnia kell egy kicsit, hogy elférjen melletted. Megéri. Biztosan megérti.

"Nahát, nahát, Panni, de jól esett ez! Köszönöm szépen!!!!! Nagyon szép napot, szeretettel üdvözöllek,
Krisztián"
2015.07.08.

Minőségi csere

Szép is az, amikor a királynőt lóra cserélve nyeri meg a mindent egy lapra föltevő játékos a sakkjátszmát. Valami ehhez hasonló történt a minap nálunk, amikor a tíz éve királynőt cserélték le egy ismeretlen csődörre. A királynőt kicsit lejjebb fokozták, mostantól nem királynő többé, megmaradt egyvalakinek királynői allűrökkel. Maga tehet róla, állítják, tudhatta, számíthatott rá, kapott jelzést eleget. De egy királynő, a maga szépségétől, okosságától megrészegült, orrát fenn hordó királynő nem érti a célzásokat, nem fogja föl a kritikus véleményt, nem veszi észre a segítő szándékot, egy ilyen királynőnél az a minimum, hogy mindenkinél mindent jobban tud.
A galambdúc királynője a galambdúcon jóval magasabbról uralkodva érezte magát. Ott más időjárás járja, a légnyomási viszonyok is eltérőek, és az alant élő galambok is másnak látszanak, mint akik. Pedig galambból éppen egy tucattal lakott egy fedél alatt. Igaz, innen nem minden galamb tartozott hozzá, azonban elmondhatta, hogy amúgy összesen mintegy tizennyolc, repülésében kicsit gátolt, lelkileg csöppet megnyomorított galamb fölött királynősködhetett. Hatalma veszélyben ezáltal nem volt. Hogy örömet okozott-e ez a helyzet számára, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy tobzódott hatalmában, információban, magának megtartott tudásában, gyakorlatának kiporciózott megosztásában galambjai között. Élvezetet jelentett neki, hogy legalább egy galamb röptényivel járhatott a galambjai előtt, és mindenkinél és mindent és jobban tudott. Szerette ezt a galambdúcban egészségtelenül felborult egyensúlyt, amelyben a mérleg nyelve kivétel nélkül ő feléje billent.
A beosztott galambok látták az igazságtalanságot sorsuk alakulásában, hangot is adtak neki - amikor tehették - a galambdúcon innen és túl és fentebb és alant. Nem jártak sok sikerrel. A galambdúc betokosodni látszott és a benne hordozott állapot.
A király, aki nem volt a királynő férje, és távoli rokonságban sem állt vele, hatalmasabb volt nála. Nem függött tőle, nem tartozott neki semmivel. Egész tartományt vezetett és irányított. Hatalmában állt a galambdúcnál valóban fentebbről látni, mi történik, s mi nem, ki elégedett és ki nem, ki szól, ki meg nem. Tíz évnél jóval kevesebb idő kellett hozzá, hogy bátorságot gyűjtsön, hatalmat összpontosítson és döntsön. Hogy azt gondolja például, egy kiélezett sakkjátszmát játszik, amelyben a győzelemhez egy minőségi cserén keresztül vezet az út. Beáldozza a királynőjét egy csődörért.
A csődör ismeretlen ménből származik, amennyit tudni róla, az majdnem egyenlő a semmivel. És mégis. A király bizalmat szavaz az új, a fiatal, a fujtató, a rugó, a magát mindenképpen megmutatni, bizonyítani akaró csődörnek.
A galambdúcban megbolydult az eleddig jegelt béke. Olvadozni látszik. A látszólagos és hallgatólagos köznyugalom a fejetetejére áll. Aki szereti a változatosságot, a nem tudni, mi lesz holnap, az örömködik az újonnan előállt helyzetben.
Pedig tényleg nem tudni, mi jő. Egyben biztosak lehetünk, hogy egyfajta tánc, magamutogatás, a ki ha nem én, az én sokkal jobb vagyok mindenkinél, a nézz rám és bennem bízz únos-úntalanig ismert játéka veszi kezdetét. A más vállakon való talmi felemelkedésé. Az önimázs múlandó kiépítésé. A személyünk előtérbe helyezésé. Önnön fontosságunk bizonyításáé mások háttérbe szorításával. A könyöklésé. A harcé a túlélésért mindegy milyen áron, csak nekem legyen jobb.
Gyomorforgató.
És hogy az új csődörrel együtt s jól seperjünk. A királynő addigra pedig már a múlté. És ki emlékszik arra, hogy mi volt a galambdúcban egykoron...

2015. július 6., hétfő

Anyám szerint a világ - túl lekváros

A húsleves - úgy látszik - jöhet minden mennyiségben, még nem érte el azt a szintet, amikor az ember könyökén ízületi folyadék helyett folyik. Orvos húgom szerint ugyanis anyánk két dolgot ehet: húslevest és fehér kenyeret lekvárral. A húsleves még rendben is vóna. De a lekváros kenyér..., a lekváros kenyeret mint a hátára a púpot, mára úgy kívánja. Pedig lekvárból aztán tényleg Dunát, Tiszát, aktuális folyót lehet rekeszteni, annyi féle van és lehet. 
Meséltük anyámnak a Zsuzsával a legutóbbi közös utunkról a Börzsönyben, amiből az utolsó utáni pillanatban hátrált ki anyám gyomorrontásra hivatkozva és tényleg, hogy egy Nagybörzsöny nevezetű községben találtunk rá a Lekvár-Lak romantikás nevet viselő boltra, ahol ha nem kapsz meg valamilyen lekvárt, az nincs is. Nem is vállalkozom a fajták felsorolására, több fejnyi fantázia is kevés volna arra, hogy mindazt a lekvárféleséget kiagyaljuk, amit ott lekváros üvegtartalmak képében megvalósítottak.
Gyanítom, hogy anyám szerint a világ, ha túl lekváros, akkor az mégsem olyan édes, hiába annyira gyümölcsös. Ma éppen szamócás, vásárolt lekvár ötven százalékos gyümölcstartalommal. A legjobb étel is nyűggé válik, ha kizárólag csak azt eheted.
A húgomnak ez az anyámra vonatkozó előírása, intelme, gyanítom, hogy a pesterzsébeti, a kőbányai idős betegei körében évek óta megtapasztalt tudásából ered. Józsi bácsi azért érte meg a kilencvenhetedik életévét, mert napi étrendjében szerepelt a selyemcukorka, amit imádott és képes volt napi szinten egy egész zacskóval is elfogyasztani. Irma néni meg azért örülhetett százkettedik évének, mert a húslevesbe két-három evőkanál cukrot kevert, úgy ette. Pista bácsi nem mulasztott el hetente legalább egyszer dödölét enni, túl is volt a kilencvenen.
Amyámnak ez a húsleves és lekváros kenyér étrendje éppen a fenti - ezek szerint jól bevált, az örökélethez, de legalábbis a magas életkorhoz közelítő - javaslatokhoz hasonlatos.
Igen ám, de anyámnak, az örökösen kíváncsi, a megszokottnál sosem leragadó, a megújulásra képes anyámat ismerve, ez az örökös lekvárosdi szép lassan kikezdi a türelmét, kicsit ideges lesz, tör-zúz, és a lekvárok a padlón hamarabb végzik, mint ő az életével fogja abban az öt percben, ami szerinte neki még hátra van. Azért ez megnyugtató.

2015. július 3., péntek

Lovas Zoltán: Felújítás

"a felújítás jelen állása, és egy kis mese az asztalosról, orbánviktorról, a menekültekről, és a nagy melegről...
Történt pedig tegnap július elsején, hogy a nagy hőségben a felújítás kényesebb műveleteiben közreműködő szaki közölte: nincsen mese, itten padlopon fog kelleni. Ez a padlóbeton hegyeit-völgyeit szintbehozó egyfajta anyagféleség. Nosza négy kerékre kaptunk, a közeli és kies Dorogon különféle üzleteket bejárva beszereztük a megfelelő mennyiségű anyagot, sőt még 23 négyzetméter fehér szivacsfóliát is, hogy a lerakandó padló majdan ne kopogjon. Eme kis termelési riport itt véget is érne, ha útközben ne beszélgettünk volna egy jó óra hosszát...
Aszondta a szaki hogy sajnálja ő ezt az orbánviktort... miért is - kérdtem én, de nem hallva a kérdés élét, készséggel mondta, hogy szegényt a vörösiszap, az nemzetközi foci, az orosz és az ukrán helyzet, a paksi ármány, és most itt van ez a rettenetes népvándorlás is sújtja. Meg a harc a deviza miatt az EU-val. Meg hogy 50 ezerrel indult a ház miatt a devizahitel, ma már 130 ezernél van, de az orbánviktor ezt is megoldotta. S a szaki nem hülyült, komolyan, felelősséggel, hittel eltelve mondta, hogy szegény orbánviktor, és hogy de jó, mert ő legalább megoldja...
A szaki, derült ki, 27 éve költözött ki Pestről, Angyalföldről Kesztölcre. Pesten az IKV-nál volt kétkezi mindenes. Azóta jódarabig iparral, egy ideje ipar nélkül bütyköl, tesz-vesz, vállal el minden létezőt. Dolgos ember, jó munkás, jó szakember, áldás, hogy van. 62 éves. Előnyugdíjas. Mind a két lába trombózis után, előtt. A jobb válla tök tropa. Melózik, mindent elvállal. Kell a pénz, nem csak a svájci frankhitel miatt, hanem a gyereke háza miatt is, ami szintén svájcifrank hiteles...
Aszondta a szaki, hogy ő látta a híradóban hogy 10 "ilyen" menekült a minap bement ott valahol délen két öreg ember házába és stikában míg azok aludtak kiették a hűtőt. Hát ő aztán ezt nem engedné, elzavarná ezeket mind haza. Vagy ha nem mennek hát le kell lőni őket - mondta. Csak van olyan, hogy a magántulajdon védelme... én meg néha közbevetettem, hogy ezek a szerencsétlenek az életükért menekülnek, meg hogy tiszta náci virtschaft ami itt folyik, de ő csak mindegyre mondta, hogy de hát ő látta híradóban... most is, a Kósa Lajos megmondta... s hiába vetettem közbe, hogy de hisz az egy tolvaj, szavahihetetlen gazember... meg sem hallotta, hiába na, a híradó megmondta.
Itt tartunk. Kádár népéből, orbán népe lett. Panelből vidéki házba költözött, a híradó mindig megmondta. A szaki beteg, nehezen él, körülötte folyik az élet úgy, ahogyan. Neki megmondja a híradó.
Kurva meleg volt. Nem kapcsoltam be a klímát, mert úgy sokat fogyaszt a kocsi. Ma délután 3-kor kiderül, hogy kell e még egy adag padlopont kiönteni, vagy sem..."

Forrás: Facebook

Anikó búbos bankája

Anikó mai ételéről nekem a búbos banka jutott az eszembe. A nevében illett hozzá, a megjelenésében is. Hogy az ízében-e, azt nem tudom, hiszen búbos bankát még soha nem tettem, attól tartok, nem is fogok. A búbos banka kicsit nagyobb, mint a rigó, alakilag hajaz rá, de nem a haja, ill. a feje búbján a tollbóbitája - hű, de kiműveltek vagyunk -, amely jellegzetesen az ég felé mereszkedik, amikor idegesebb állapotban van, felajzott, valami zavarja köreit, fontos harapni valót fogott be szemeivel, és semmiképp sem akarja elvéteni a lépést, ugrást, odakapást. Aranybarna a színe, kivéve a farki tollazatát, amely fekete- fehér sávos.
Anikó búbos bankája, jobban mondva búbos sertésszelete emlékeztetett a búbos banka színeire, ég felé meredező tollbóbitájára. A barnára sült hússal egybe fonódott a kicsit világosabb barna tölteléke, amelyben májat, petrezselymet véltem, gondolom, sok egyéb más mellett fölfedezni. A hús és a tölteléke éppen olyan szerves egységet alkotott, mint a banka és az ő búbja. Anikó újabb újítása a búbos bankával, ill. búbos sertésszeletével osztatlan sikert aratott körünkben a Klárival. Anikó nem láthatta elismerő pillantásainkat, elégedett összenézéseinket, cuppogásainkat sem hallhatta, mert azokat mi sem, és azt sem láthatta, amint mind az összes húsz ujjunkat megnyaljuk a főétel elfogyasztása után.
Búbos bankája az Anikónak, miután megettük, kis ejtőzést kívánt, amikor is megelégedetten, a világgal tökéletesen kiegyezve dőltünk hátra a hátra dőlésre nem éppen alkalmas barna színű ívelt székben. Mindenesetre arra elegendőnek bizonyult a rövid pihenő idő, hogy a cég kertjébe berepüljön egy gyönyörű aranybarna madár fölálló tollbóbitával a fején, valamint fekete-fehér szárnyszínekkel. Nézd, kiáltottam fel, búbos banka! Éppen mint Anikó búbos sertésszelete. Gyönyörű, Isten madara, étele és isteni finom!

"A búbos banka védett madárfaj, természetvédelmi értéke: 50 000Ft Magyarországon márciustól-szeptemberig tartózkodik, rendszeres fészkelő. Afrika középső részén telel. A nyílt állományú, rétekkel, legelőkkel szomszédos öreg erdők lakója, ahol a fészkeléshez odvas fákat talál. Megjelenik az emberek közelében is.
Rigónál nagyobb, tarka tollruhájú madár. Fején jellegzetes, sugarasan felmereszthető tollbóbitát visel, amely nyugalmi állapotban a tarkóra simul. A felnőtt egyedek feje, nyaka és egész alsóteste világos rozsdás sárga. A hát és a szárnyak feketék, sűrű fehér harántsávozással. A farok fekete. A farok tollak közepén széles fehér harántsáv húzódik. A bóbita tollai rozsdavörösek, az első 4–5 toll vége fekete, a leghosszabb tollak vége fehér-fekete. A fiatalok elmosódottabb, halványabb színezetűek. A bóbita nem olyan fejlett, mint a felnőtteknél. A csőr enyhén lefelé ívelt, hosszú, csipesszerű és fekete. A láb ólomszürke, a szem sötétbarna.
Fő eledelét a rovarok képzik. Leginkább a földön keresgél, lárvákkal, sáskákkal, gilisztával, tücskökkel, cserebogárral, lótetűvel táplálkozik, amelyeket hosszú csőrével a földből is kiszed.
Üregekben, harkály által készített odúban, emberi településeken fészkel.
Fészekalja 5–8 tojásból áll, melyen csak a tojó 16–19 napig kotlik. A kirepülés a kikelés után 26–27 nappal történik."

Forrás: Nimfea.hu

2015. július 2., csütörtök

Beának

El kell árulnom valakinek, mert sehogy sem bírom magamban tartani, hogy július másodika eddig éppen olyan átlagos nap volt életemben, mint a többi, idén ráadásul a szimpatikus csütörtökre esett, ami inkább a hét második fele, mint az eleje és egyre erősebben érződik rajta a hétvége előszele, ennél fogva jobb hangulatban találja az embert, mától azonban ez a nap is kitűnik a szürkeségből, merthogy Beának, egy nagyon kedves jelenségnek, mondhatnám azt is, hogy tüneménynek a születésnapja, s mint ilyen kívánom neki a legjobbakat, legszebbeket, őrizze meg egészségét, minél tovább, érezze magát a bőrében ugyanolyan jól, mint eddig, társasága okozzon másoknak is oly örömet, mint nekem, élvezzék meséit, elbeszéléseit, magyarázatait, vegyék észre élvezetesen rendhagyó szófordulatait, szavajárását, merüljenek el komoly-félig komoly-fél mosolyos arckifejezésében, hámozzák ki belőle a lényeget, bár nála minden fontos és lényeges és a helyén van, megjegyzésekkel, közbevetett kérdésekkel csak lökjenek egyet a szófolyam fonalán, meg ne szakítsák, hiszen élmény egy ilyen emberrel, mint Bea egy társaságban lenni, s csak remélni merem, hogy neki is viszont, és nevessünk csak minél többet együtt akkor, amikor tudjuk okát, meg akkor is, amikor fogalmunk sincs, mi váltotta ki a gyöngyöző, magával és egymásra ragadó kacagásunkat.