Ili cseresznyés pitéje

Nem könnyű a sütő ember élete. Elvárják, hogy süssön, hogy jót süssön. Hogy mindig sikerüljön. Ne égesse oda az alját és ne kapja oda a tetejét, de a belseje is süljön át rendesen. A piskóta féle magasodjon meg. Ha gyümölcsös, legyen benne elég gyümölcs. Éppen elég. Pont annyi, amennyit a piskóta vagy a kevert tészta elbír. Minden harapáshoz mondjuk egy szem cseresznye, úgy a jó. A tésztája aranylóan sárgálljon, emlékeztessen, hogy falusi tyúk valódi tojásainak sárgáiból készült. Ne legyen agyon cukrozva, mert az nem jó, hiszen akkor akár pár kanál cukrot is megehetne az ember magában, és nem kellett volna hozzá a fáradságos sütés. Legyen benne cukor, de olyan moderato mértékben. Éppen moderato. Zeneileg csöndesen. A piskóta se emelkedjen, milyen magasságokba. De hiszen akkor ki tudja akkorára kitátani a száját, hogy egy harapással beleférjen a piskóta darab a benne hordozott cseresznyével? Valóságos szájmunka. A piskótatészta legyen is meg nem is. Hasonlatosan a szegény lányhoz, aki a király parancsára hozott ajándékot meg nem is. Ebből is látszik, hogy mennyire nem egyszerű példának okáért egy cseresznyés pite elkészítése akár itt a fővároshoz közelinek számító Drégelypalánkon, akkor is ha Ili készíti. Tudatában volt ő az összes nehézségnek. Mégis nekiállt. Dacolt elemekkel, elvárásokkal, állagokkal, halmazállapottal, ízekkel, magasságokkal, ki tudja, mi mindennel. A végén elhozta nekünk. Oda tette asztalunkra. Szeretettel. Láthatóan, érzékelhetően szeretettel. Mi pedig szépen megköszöntük, megettük volna Ili összes cseresznyés pitéjét, annyira finom volt, persze, hogy megfelelt a magasságos elvárásoknak, ha nem lettünk volna már előtte hullára jól lakva Ili paprikás csirkéjével meg Ili nokedlijével. De minderről majd máskor.