Anyám talány

Úúúgy tudom, hogy ő már felejtené, nem foglalkozna dátumokkal, számokkal, évekkel, nem ünnepelné magát, hátra nem, előre tekintene, le a gödörbe és azt az öt percet számolgatná, ami alatt odajut. Gyűlöli a fájdalmat, akár a tűztől fél tőle, szeretne az e világon már túl lenni. Nem tartja itt tizenhat éve halott apám. Nem számítanak gyerekei, unokái, barátnői, kedvenc színészei, nem marasztalják a német csatornák, de a finom ételek sem egy megterített asztalnál. Talán még közös útjaink az országban, a menés, a biztos gyorsulás, a haladás valahonnan valamerre, a megérkezés zöttyenése. Ekkor és csak ekkor létezik a holnap a maga távlatában előre, nem a mélységbe lefele. Ő most ilyen, és az őt fölemésztő rák felől lehetne még ilyenebb, zokszavam sincs. Menni akar már, a halál meg elkerüli. Van még dolgod, nem tettél eddig elég jót, mondja anyámnak, maradj, a többit megoldom. Ha eljő az idő. A mát, a holnapot, mely a születésnapja, hagyjuk békében lefolyni, ha már egészségben nem lehet. Az idő meg csak várjon sorára.