Ha Bazilika, akkor mise nevezetes alkalomból, vagy kórusok találkozója, vagy orgona hangverseny, mint ezen az esten, amikor az idő nem tudta eldönteni, hogy sokáig rosszalkodjon-e, és úgy ömöljön az eső, hogy ne tudjunk bemenni a helyünkre, a végén pedig ne juthassunk el háborítatlanul az autónkig. Az Égiek végül úgy tartották, hogy nem húznak ujjat sem velünk, az alant ülő közönséggel, sem a legfelül trónoló Virágh András Gábor orgonistával.
Hogy miért van fenn és hátul az orgona, nem most jöttem rá, de egy kicsit mostan ugrottam közelebb az igazsághoz. Mert így van még közelebb az Úrhoz. Mert ehelyütt kapott nem feltűnően a templomokban helyet. Mert fentről jobban árad a hangzuhatag az Úrhoz fölfelé, horizontálisan és a fejünkre lefelé. Mert a Bazilika belső gazdagságára, ámulatba ejtő bensőjére függeszthetjük bámuló szemeinket, miközben felülről zubog ránk és zúg és árad Kodály, Liszt, Bach, Buxtehude zenéje.
A műsor közepe táján az előadóművész saját szerzeménye, amely kitűnt zenésztársainak művei közül, mivel nem egykönnyen - megkockáztatom, hogy laikusoknak, szimpla komolyzene kedvelőknek egyáltalán nem - volt emészthető A szerző talán kicsit haragos lehetett, amikor zubogtak benne a dallamok és disszonanciák, akkép jegyezte le őket. Talán valamilyen nyughatatlan álom zavarta meg a mű fogantatáskor a nappalát. Talán egy nagy szerelem kapta el, érzelmek fojtogathatták, melyek ezen az úton nyilvánultak meg, kerültek napfényre. Számos oka lehet, amikor úgy zúg az orgona, annak is mélyebb regiszterei, mintha magával akarna sodorni, de legalábbis nem kevesebbre vállalkozna, mint hogy maga alá temesse az egész világot. Nincsenek ilyenkor kapaszkodók, távoli, jól kivehető dallamok, mintegy megnyugvást jelentve a szív és lélek háborgására. Kitűnik az efféle - úgymond - extravagáns zene. Semmiképp sem idézhető fel újra, csak az elementárisan elsöprő érzés lenyomata marad meg az emberben.
A legvégén talán ráadásnak hangzott el egy olyan dallam, amelyet hallgattam volna vég nélkül. Valamilyen távolról, talán a messzi múltból ismert harmónia csendült fel és annak számtalan változatának együttese adta a művet magát, mely szép volt, ismerősnek, egyszersmind megunhatatlannak tetszett.
Az egy óra úgy szállt tova és ért véget ezzel a könnyednek tűnő dallammal, hogy magunk is emelkedett hangulatban éreztük a helyszínen, a Bazilika isteni közegében magunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése