2011. december 29., csütörtök

Érinthetetlenek

Nem egyszerű filmet, mozit választani. Az idő és a társaság megmutatta, hogy színvonalasabb igényekkel kell számolnom a film és a mozi vonatkozásában, azt is szem előtt tartva, hogy kivételes alkalmakról van szó. Valamilyen ünnep köré szerveződnek ezek a mozijaink a Lakattal és a Mackóval. Nagy a felelősség abban a tekintetben is, hogy a filmek emlékezetesek legyenek, ne úgy gondoljunk vissza rájuk, mint fölösleges időpocsékolásra, értéktelen időtöltésre. Nem tehetek róla, de nem sikerült megszeretnem ezeket a mértéktelen méretű, arctalan, a filmeket futószalagon kínáló Multiplexeket, amelyek 3D-ben is élen járnak. Csak remélni tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, és velem együtt még sokan visszasírják a Flóriánt, a Bemet, a Szindbádot, a Május 1-et és a többi kis kamara-mozit. Mélységesen fájlalom, hogy a mára fennmaradt Odeonhoz, mely mára Odeon-Lloyd lett, Művészhez hasonlatos mozikból szinte alig akad a városban. El tudom képzelni, hogy nem lehet könnyű biztonságosan nyereséges kicsi, ember léptékű mozit üzemeltetni a tévé, dévédé, óriás mozik árnyékában. Nekem mégis végtelen szimpatikus például a Művész a Teréz krt. 30-ban, ahogy néhány termével, tematikus moziprogramjával, a filmek világával szomszédos egyéb kultúrális ötletével - úgy mint extravagáns belső berendezésével, gazdag, egyedi kínálatot felvonultató kis könyv- és zeneboltjával, egyszerű büféjével - varázslatos hangulattal tudja megajándékozni az oda betévedőt. Előszeretettel, mintegy részre hajlón igyekszem a Művészbe szervezni a mozis programjainkat, és esetünkben ez már messze túlhaladja a véletlenszerűen oda látogató fogalmát. Ha alkalom van, mint ez a Karácsony közeli is, örömmel veszem az irányt a Művész vagy az Odeon felé. Most a Művész mozi arra a napra eső kínálata határozta meg, mit is nézünk meg. Volt valami halvány segéd fogalmam, hogy mely filmek jöhetnének leginkább szóba. Az utóbbi időben feltűnően sokszor hívom segítségül a gyerekeimet, barátaikat, mit láttak, mit javasolnának nekünk megnézésre. Nálam sokkal jobban ismerik a filmes felhozatalt és nem kis szerencsémre. egyúttal ismerik az ízlésünket is: dráma ne, semmi túl mélyen szántó, mégis emlékezetes legyen. Múltkor a Förtelmes főnökökre esett a választás és kivételes képpen a West Endben néztük meg. Nem mondom, hogy értékesebb emlékeimet gazdagítja, de a maga nemében megtette a kötelességét: felhőtlenül szórakoztatott, kikapcsolt, szívesen gondolok rá vissza. Ez alkalommal Dani kisebb, Vera annál nagyobb lelkesedéssel javasolta az Életrevalók (Intouchables - Érinthetetlenek) c. francia filmet. Nem csalatkoztam Vera ízlésében, értékítéletében: majd' két óra tartalmas szórakozás, egymásba érő nevetés úgy, hogy néha nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. A tolószékbe kényszerült szuper gazdag Philippnek és fekete bőrű ápolójának, Drissnek az egymáshoz való alkalmazkodás göröngyös útján annyi - helyenként kicsit abszurdba hajló - önkéntelenül is természetes jelenete van, annyi mulatságos szituációt eredményezve ezáltal, hogy az ember kénytelen folyamatosan nevetni. A film után megbeszéltük, hogy a történet, a színészi játék, az ötletes, emberi megoldások, a nagyszerű zene úgy volt jó, ahogy volt, még sokáig emlékezünk rá.    

Dean Brisbane-ből - Karácsony és környéke

Végre elérkezett a karácsony. Igaz, én nem nagyon várom és félek is tőle. Viszont egyelőre jól bírom. A városban megduplázódott a tömeg és mindenki nagy pakkokkal rohangál, jókedvűen…. Gyalogosan, vagy ha kocsival mentünk nem tapasztaltam semmiféle türelmetlenséget, vitatkozást, veszekedést. Ne ugorjak ekkorát, lássuk mi történt az utolsó bejegyzés óta.
Az IELTS vizsgám után kértem egy személyes találkozót a Mónikától (Bevándorlási Ügynök) és a városban találkoztunk. Megbeszéltük, mi a következő lépés. Mónika elmondta, hogy a leg fontosabb a szponzorkeresés és lehet, hogy tud segíteni. Kaptam tőle pár cégnek a telefonszámát, akiket érdemes lenne hívni. Nagyon kedves és segítőkész volt. A szakmahonosíttatással kapcsolatosan abban maradtunk, hogy azzal még várunk, legyen első a cégkeresés. Az első telefonszám a Forgács Ltd. ( www.forgacs.com.au ) volt, régebben küldtem már önéletrajzot nekik, de mint megtudtam, naponta 20-30 érkezik, és nem nagyon figyelik. A cég hajóépítéssel és javítással foglalkozik, több telephellyel rendelkezik az országban. Beszéltem a cégvezetővel, aki nem ígért sokat mivel az én szakmám nem szükséges a cégnek (elektroműszerész) viszont ígérte, hogy visszaszól… (!?!) Az autómosóban mosom a kocsikat, egyszer csak csörög a mobilom, és egy úriember a Brisbane telephelyről hív, hogy mikor tudunk beszélni. Az örömtől alig bírtam válaszolni. Megbeszéltünk egy időpontot. Mondanom sem kell, aludni sem tudtam. Másnap kilenc órára kellett mennem a céghez interjúra. Nagyon kedvesen bemutatták a céget, utána elbeszélgettünk. Meglepetésemre a Mónikától már mindent tudtak rólam, és elég sok papírom már ott is volt. A legkellemesebb kérdés az volt, mikor megkérdezték: MIKOR TUDOK KEZDENI ?!!! Azonnal, ha lehetne, ezt mondtam. Rögtön lekísértek egy munkavédelmi oktatásra, ahol egy kedves hölgy elmagyarázott mindent, majd egy rövid teszt írásával zártuk. Ami furcsa, hogy itt Ausztráliában nagyon ritka az a cég, aki felszerelést ad a dolgozóinak, így a munkaruhától az utolsó csavarhúzóig mindent saját magam kell, hogy beszerezzek. A munkavédelmis hölgy adott egy címet, ahol ruhát tudok venni, és még aznap be is vásároltam. Hosszú ujjú ing, hosszúnadrág, kesztyű, szemüveg meg sisak kötelező (35 FOK!!!). Szerszámokat nehezebben találtam, mert speciálisabbra van szükségem, mint amit a barkácsboltokban kapni. Sydneyből sikerült rendelnem, ami 3 nap alatt meg is érkezett.
Első nap izgulva érkeztem. A portás papírján még nem szerepeltem, de látogatói kártyával beengedett. A cég a lakásomtól 45 perc biciklivel és Citycat-tel (vízibusz) Otthonról letekerek 5 perc alatt az állomásra, aztán felszállok a Citycat-re, amivel fél óra utazás, majd újra 10 perc tekerés. Kellemes az utazás, eddig szerencsém volt, mindig jó idő volt. A cégen belül megmutatták a csapatot akikkel dolgozni fogok. 3 srác és egy lány (egy lány mint villanyszerelő !!!!) A munkájuk lényege minden ami árammal működik, ők javítják és mikor beérkezik egy hajó javításra Ők biztosítják a hajón az áramellátást a hegesztőknek, festőknek, szerelőknek. Nagy hajótest esetén akár 3-400 ember is dolgozhat rajta. Az első napom eltelt, igaz fogytam 5 kilót, úgy izzadtam így beöltözve, de sebaj! A fizetésemet nem szeretném megírni. Természetesen akit érdekel, külön megmondom nem titok, de annyit mondhatok hogy Magyarországi viszonylatban NAGYON SOK !!!!
Jelenleg ismerkedem a munkával, és amit a villanyszerelők nem tudnak megjavítani - ami inkább elektronikai - azt nekem passzolják. A csapat nagyon rendes, de mind igazi ausztrál. Igaz, van köztük egy magyar, de ő gyerekként került ki, így inkább angolul beszél. Az ünnepekre leálltunk, január 3-án kezdünk újra. Természetesen csak 20 órát dolgozom, mert a tanuló vízum csak ennyit enged. Általában hétfő és kedd egész nap, pénteken pedig 4 órát. Szerda és csütörtök iskola. Az utolsó napon megkérdeztem a vezetőt, hogy esetleg a szponzorálásban tudnak-e segíteni és azt ígérte, hogy IGEN !! de, csak januárban. Szép karácsonyi ajándékot kaptam, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki egy kicsit is segített ebben. (én is… J) Most 1 perc reklám: A StudyGo csapatának nagyon köszönöm! Örülök, hogy - azon a pénteki napon - hallgattunk a Krisztára, és itt tartunk… és persze rajtuk keresztül a Mónikának, akinek a segítsége nélkül sehol sem lennék, nagyon köszönöm.
Sajnos az iskola most lett nagyon nehéz, mert szinte csak beülök és végighallgatom az órákat. Ha sikerül a szponzorálás akkor nem fejezem be, így most csak időt töltök ott. Azért nem tudnám elvégezni, mert a szponzor vízum után már minden nap kell dolgoznom, így nem tudnék iskolába járni. Sok a házi feladat, mindig kések vele, egyik nap rám is szólt a tanár, hogy nem fogja elfogadni. A csapat szinte teljesen kicserélődött.
A mosóba még lejárok besegíteni és jókat dumálok a főnökkel, aki nagyon drukkol, hogy sikerüljön a tervünk. Sok kis munkát ad, szivattyújavítás, itt fúrni, ott csavarni.
Lezárul egy korszak, mert egyik jó barátom most indult haza, és mielőtt elmegy kérte, hogy tartsak vele egy utazásra a Nagy korallzátony déli részére. (vááááá, én is mennék!) Ez kb. 600km–re van Brisbane-től. Átgondoltam és úgy voltam vele,miért ne? Pénteken indultunk 7 órakor egy kis mini busszal a városból. A buszon a társaság vegyes volt. Sok ázsiai, lengyel, és mi. Hat órás út után megérkeztünk Agnes Waters-be. Gyönyörű hely!!A szállás Backpackers volt (hátizsákos, turista jellegű) nagyon egyszerű, emeletes ágyakkal, de szép, tiszta. Másnap reggel egy 1770 nevű faluból indult a hajó, ami kivitt minket egy szigetre: Lady Musgrove Island. A hajón kb. 80 emberrel indultunk a 2 órás útnak. Kicsit fújt a szél és ez azt, jelentette, hogy mikor kiértünk a nyílt vízre, beindult a legkeményebb hullámvasút. Ilyen élményben még nem volt részem, a hajó úgy repült, mint egy papírhajó. Folyamatosan osztották ki a zacskókat az embereknek, akik igénybe is vették őket. Végre megérkeztünk a szigetre, amit nem tudok leírni milyen gyönyörű volt, csak annyit róla, hogy a könnyeim kicsordultak a gyönyörtől. A hajó egy mesterséges stégre kötött ki és mindenki kiszállhatott rá. A stégről pedig indultak a különböző programok, mint pl. a szigettúra, vagy üveg padlózatú kishajóval végig a zátonyon, vagy mélybúvárkodás, vagy csak a felszínen búvárkodni… Én az utóbbit választottam, lélegzetelállító volt. 
Mikor beléptem a vízbe, akkor etették meg a halakat és olyan nagy halak is érkeztek,hogy a bátorságom is elszállt… Az egyik szervező szólt, hogy nyugodtan, bátran mehetek…. A kép, ami elém tárult, az valami csoda volt. A Némo című mesefilm a legjobb hasonlat (igaz,az is itt játszódik). Olyan színpompa és gyönyörű halak voltak, hogy nem hittem, hogy ilyenek valóban léteznek. Úszhattam teknőccel,volt aki cápát is látott, természetesen ez nem a nagy fehér cápa, ezek kisebbek kb. 1 méteresek. Én hála istennek nem láttam egyet sem. A sziget pici volt, szinte körbesétálható, szintén maga csoda. Az egész kirándulás rendkívül jól szervezett volt, minden jól működött, rengeteg szervező volt a hajón, az úszókra külön ember figyelt. A hajón kaptunk ebédet, kávét, üdítőket. Mint minden, ennek is vége lett. Hazafelé útközben más érdekességeket (kígyófarm, rumgyár) is meglátogattunk, majd harmadik nap este már ismét Brisbane –ben voltunk. Sajnos a fényképezőgépem lemerült, a barátom pedig otthon felejtette, ezért nem tudok sok képet feltenni az útról, majd, ha szerzek másoktól, pótolom.
Laci haverom december 20-án indult haza, a házaspár ( Gabi és Zoli) akinél lakott, felajánlotta, hogy költözzek a helyére.  A lakás nagyon szép. Egy kis szoba, saját fürdővel és WC-vel. A kertben szép medence. Képeket majd küldök.A bérleti díj még olcsóbb, mint ahol jelenleg lakom. Szóval ismét költözés, igaz, még lett volna egy hetem a régi helyemen - amit kifizettem - de sebaj. Karácsonyra már ott szerettem volna lenni. Pakolás közben rájöttem, hogy csak 4 hónapja vagyok itt, és mennyi cuccom van ahhoz képest, hogy csak egy bőrönddel érkeztem. Az IKEA-ban vettem egy szép íróasztalt, majd egy nap kemény takarítás után berendeztem és elfoglaltam az új helyemet. Egyelőre nagyon jól érzem magam, kicsit családiasabb a légkör. A karácsonyi készülődés nagy volt. Még 21-én dolgoztam, aztán együtt elmentünk bevásárolni. Találtunk egy szerb boltot, ahol darált mákot és finom száraz kolbászt is kaptunk. Rengeteg húst vettünk és persze az ital sem maradhatott ki. Ma december 24. van. Az ébredés után egy jót reggeliztünk, majd nekiláttunk főzni. A süti már előzőnap elkészült. Gabi beiglije nagyon finom.
Sorba kapom a jókívánságokat és itt szeretném viszont kívánni mindenkinek.
NAGYON KELLEMES KARÁCSONYT, ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET MINDEN ISMERŐSÖMNEK, BARÁTOMNAK!
A családdal a skype segítségével együtt lehettünk, és szinte ott voltam velük. Remélem, jövőre együtt leszünk. Holnap, úgy döntöttem, hogy egy jót medencézek és csak pihenés lesz.
Kedves magyar barátaim és ismerőseim! Remélem mindenki nagyon sok ajándékot kapott, és boldogságban töltötte az ünnepeket! Én is köszönöm, mert a fa alatt volt nekem is otthonról kis csomag.
Januárban ismét jelenkezem.
Megfogadtam, hogy egy kicsit fogyókúrázom és visszafogom magam a költekezésben (nehéz lesz).
Ismét hazamegy egy magyar srác, mert elege lett, nem tudott munkát találni és a párja otthon rosszalkodik, így félúton feladta. Sokan másra számítanak, és nem azt találják. Én sokkal rosszabbat vártam, (lásd: sok légy!!, ugye Kriszta?) viszont megérkeztem a paradicsomba. Ha valaki imádja a természetet és szeret kirándulni, ennél jobb helyet nem tudok elképzelni. A másik pozitívum: ha dolgozol, az állam élni hagy…
Remélem januárban minden úgy alakul, ahogy tervezzük, és akkor van remény, hogy márciusban már együtt lehetünk.
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

2011. december 25., vasárnap

Mert azt hiszi, hogy minek

(Andrassew Iván írásban engedte meg nekem, hogy ez az írás az Araratban megjelenjen és ezentúl minden olyan írása, amellyel kapcsolatosan így éreznék. Iván írásai között volt már olyan, amelynél erős késztetést éreztem, hogy ide átvegyem, de valahogy nem mertem a szerzőhöz engedélyéért folyamodni. Nem voltam gyáva, sem lusta, sem feledékeny, csak nem volt meg az a feltétlenül szorító, az a fullasztó érzés, amely nem hagyja az embert nyugodni, mintha mi sem történt volna tovább haladni. Ez az Andrassew-írás pontosan ezeket az érzeteket váltotta ki belőlem, a belső kényszer mellett, hiszen megfogott, egyesenesen a szívemből beszélt, mondhanám azt is, úgy éreztem, mintha a gondolataimat, érzéseimet vette volna kezébe, úgy írta volna helyettem, de hiszen írta is. Köszönöm neked, Iván ezt az ajándékot! Így kerül bele - megjelenése után egy nappal - az Araratba, lehetőséget adva mindenkinek, hogy egyetértsen, vagy vitatkozzon vele, velem békés Karácsonykor, bármikor.)
Karácsony van, és mondtam a feleségemnek, hogy azért se fogok a Klubrádióról beszélni, az országbóvliságunkról se, mert nincs kedvem. De akkor miről? Azt mondta, kicsit tréfásan persze, hogy néha azért megemlíthetnéd, hogy szeretsz. Aztán azon gondolkoztam, hogy eléggé abszurd, amit mond, hogy jövök én ahhoz, hogy egy rádióban ilyesmiről beszéljek, de aztán rájöttem, hogy igaza van: tulajdonképpen az egész évben másról se beszélünk, mint a félelmeinkről meg néha a szeretetünkről, de szinte soha arról, hogy konkrétan, pontosan mit köszönhetünk azoknak, akikkel élünk.
Például nekem állandó lelkismeret-furdalásom van, hogy már megint nem hívtam föl a nénikémet, pedig nagyon szeretek vele beszélgetni. Állandóan furdal valami, hogy nem mondom meg a gyerekeimnek, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, hogy mekkora szerencsém van: mind csodálatos emberek, és nehogy azt higgyék, hogy amikor úgy néz ki, hogy rám dől a munka és a világ, nem gondolok rájuk. És nehogy azt higgyék, hogy amikor dühös vagyok rájuk, mert például valamiért úgy döntöttek, hogy összevesznek, akkor külön-külön nem szeretem őket - habár az is lehet, hogy együtt jobban szeretném. Ezt még végig kell gondolnom.
És akkor még sorolhatnám a testvéreimet, az unokáimat. Ha gondolnék rá, minden nap hálát adhatnék azért, mert jó emberek, csodás emberek.
És igen az ember a feleségével is úgy van, hogy persze, nem mondja ki minden nap, hogy szereti, mert azt hiszi, hogy minek. De ha arra gondol, milyen lenne nélküle, bizony valami üresség van ott. Szomorúság. Nem csak a szerelem hiánya, hanem a szeretet apró jeleinek hiánya miatt.
Tényleg: ha egy hétig nincs velem, szemmel is láthatóan kezd elkoszolódni minden. Pedig én egy takarítós típus vagyok. Csak ugye férfi. Felületes. Mindig fölöslegesnek találtam a vasalást, mert jó az úgy is, mégis tudom, hogy mennyivel jobb valami vasalt dologban lenni, mert olyan, mintha tisztább lennék. Pedig nem, de mégis. És tudom, látom, hogy hány órát vesz el az életéből, hogy ott áll a deszka előtt és laposítja a rongyaimat. És akkor is vasal, akár éjszaka is, ha előtte reggel nyolctól este hétig tanított. Mert ilyen.
Ja, és a legfontosabb: képzeljenek el egy olyan nőt, aki uzsonnát pakol. Na, ebben minden benne van. És csakugyan, amikor megeszem, mindig rá gondolok. Hogy ez jó. Hogy akkor is gondoskodik rólam, mikor nem vagyok vele.
Ilyen apró dolgok miatt érdemes élni. Gondolom én.
Egész életemben megpróbáltam rendes ember lenni. Visszaadni valamit azoknak, akik törődtek velem. De soha nem sikerült igazán. Sose mondtam meg elégszer és időben, hogy szeretem őket. Nem mintha röstellném az ilyen szavakat, talán csak úgy neveltek, hogy nem kell annyit beszélni.
Mostanában a kicsi fiamat arra tanítom, hogy mindig hajtsa le a vécé fedelét, soha nem nyomja meg a fogkrémes tubust a közepén, és ne egyen állva. Nem nagyon érti, én meg csak próbálom neki elmagyarázni, hogy megéri. Nem azért, mert ezek azok a dolgok, amik miatt egész életében üldözik majd a nők, hanem azért, mert ha már ilyenek, meg kell adni nekik azt a tiszteletet, hogy nem idegesítjük őket. Jó, találnak helyette mást, de mégis: talán megérzik, hogy ha természetes hajlamaink ellenére szinte kulturáltan viselkedünk, akkor az azt jelenti, hogy szeretjük őket.
Jó, jó, de azért néha mondani is kell. Próbálják meg. Kezdetnek jó alkalom a karácsony. Olyan világ lesz mostanában, amikor megint meg kell tanulni összebújni. Az nem valami férfias dolog, de sokat segít a túlélésben.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

2011. december 24., szombat

Santa Collies

Milditől kaptam ezt az ötletes, barátságos, nagyon is a vidámság irányába hangulatot emelő, csupa meglepetéseket tartogató ajándékot, amelyet nem a Karácsonyfa alatt találtam becsomagolva, hanem email útján érkezett, hopp, az egyik pillanatban még a feladónál, a másikban itt nálam, mostantól meg nálatok. Hét perc önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, azt hiszem - és ezt Mildi is jól tudja -, hogy nagyon ránk fér. Ennek a kisfilmnek a tovább adásával szeretnék - Milditől kiindulva, neki hálásan megköszönve - mosolyt csalni arcotokra.
http://www.youtube.com/watch?v=_utgDQRUYlo&feature=g-all-u&context=G2dd0beeFAAAAAAAAAAA
A múltkorihoz hasonlóan: szuper, csak így tovább!!!

2011. december 23., péntek

Kettőezertizenegynek mindjárt vége

Ezzel a saját készítésű fényképpel,
mely készülhetett volna akár itthon, akár külföldön,
nyáron vagy télen, kicsit talányos ködbe veszőn, amilyen egy táj, olykor az ember is tud lenni, ám mindenképpen békés hangulatot árasztva,az ember keze nyomát magán viselve a tájon anélkül, hogy a maga valójában benne megjelenne, minduntalan visszavágyakozást gerjesztve, és magához vonva,
kívánok efféle kellemes érzeteket az idei Karácsonyra, valamint egészséget, boldogságot, szerencsét, jókedvet, mindazt, aminek magatok is örülnétek az Újévben.
Szeretettel,
Szegő Panni

2011. december 21., szerda

Megérte

Nem tudom, mi történt velem. Pár percre átmentem egy olyan barátnőmhöz, akivel egy ideje nem éppen kiegyensúlyozott a kapcsolatom. Egy múltban történt kellemetlen esemény veti rá már egy ideje árnyékát barátságunkra. Karácsony kapcsán, a levegőben tapasztalható talán több emberi melegség folytán, valami belső kívánalomtól, erőtől indíttatva látogattam meg. Az idei Karácsony - ajándékozás címén - jobbára arról szól, hogy mi esik ki a szekrényből, mit tekintek e célból hasznosítható elfekvőnek, amelyet másoknak adhatok ajándékba , mit tudok elkészíteni  esetleg saját magam mások örömére. A barátnőm is ennek megfelelően lett megajándékozva. Hogy örül-e neki, nem tudom, talán igen, leginkább abban reménykedem, hogy a gesztust, az odafigyelést észreveszi. Hazafelé tartottam azon morfondírozva, hogy anyámnak szólnom kellene, ki ne menjen holnap az utcára gyalog, mert annyira csúszik. Mire a gondolatot végig gondoltam, úgy estem végig az utcán, mint az a bizonyos ólajtó: egész testemmel előre, két kézemet ösztönösen magam előtt kitámasztva, orrommal, homlokommal érintve a földet. Tettem mindezt egy olyan kocsi előtt, amely éppen indulni készült. Talán kiugrik a sofőr és felsegít, futott át az agyamon. Semmi ehhez még csak hasonló nem történt. Talán a megrökönyödéstől nem tudott az illető mozdulni, vagy az erős röhögés nem engedte, hogy kiszálljon az autóból. A következő pillanatban már fel is tápászkodtam, nem volt egyszerű az egyensúlyomat visszanyernem. Miközben számba vettem magam megállapíthattam, nagy szerencse, hogy kabátom sötétkék, a piszok nem nagyon látszik meg rajta, kezem nem törött, csípőim rendben működnek, az orromon, homlokomon kis horzsolás, majd jól fogok festeni Karácsonykor családi körben. Az ilyen apróbb bajokat, váratlan eseményeket mindig szívesen fogadom. Úgy tartom ui., hogy egy nagyobb tragédiát elkerülendő jelentkeznek. Hazaérkezve, otthon kicsit lenyugodva végig gondoltam, hogy kellemetlenség ide, átmeneti fájdalom oda, mégis úgy érzem, megérte az út a barátnőmig oda, s vissza. 

2011. december 16., péntek

Gondolatok az elillanó időről

(Most csak ide teszem, mindenféle kommentár, bevezető nélkül - eltérően eddigi szokásomtól -, hagyom az írását úgy érvényesülni, ahogy van. Nem mesélem el elé, hogy miért fogott meg engem, miért érzem aktualitását, miért gondolom, hogy az Araratban helye volna. Sokszor noszogattam Miklóst, hogy írjon gyakrabban a legkülönbözőbb témákról - még én is adtam ötletet - a maga indította blogjában, az Elmélkedésekben, mintha süket füleknek szóltam volna. Magam jöttem rá, Miklóst hagyni kell, hogy kiérlelje a témát, a mondanivalót, azután már csak annyi a teendőm, hogy időben, vagy egy kis késéssel megtaláljam, felfedezzem és ha közérdeklődésre tarthat számot az Araratot olvasók körében, egyszerűen átemeljem. Mint most is.)
Nemsokára már 23 éve, hogy beköltöztünk ide ebbe a Római parti apartmanba. 23 év, több mint egy harmada a teljes életutamnak! A tudatomban azonban ez a 23 év csupán egy futó, átmeneti időszaknak tűnik két fontosabb korszak, a múlt és a jövő között. Vajon miért? Születésemtől fogva közel 23 évet éltem a Ráday utcában, ám ha leszámítjuk az egy év katonai szolgálatot Kalocsán, meg azt a néhány hónapot a házasságkötésem után a Nyúl utcában, akkor nagyjából 22 év jön ki, kevesebb mint a jelenlegi lakhelyemen.
Ám bennem a Ráday utcai évek történelmi hosszúságúnak tűnnek, a Római parti időszak hozzá sem mérhető, nagyságrenddel marad el mögötte. Tudatunk az időt nem kronométerrel méri. Az idő hosszát a benne zajló események száma, a változások mértéke, drámai ereje alakítja ki. Adódhat az ember életében akár egyetlen hónap is, melynek eseményei olyan mértékben alakították át az életét, hogy utólag ez a hónap évtizedekkel ér fel.
A Ráday utcában eszméltem rá a világra, növekedtem 4 kilós, magatehetetlen csecsemőből 184 centiméter magas, 70-75 kilós férfivá. Ezekben az években alakult ki és szilárdult meg az erkölcsi értékrendem, a világszemléletem, az egyéniségem. Ehhez képest eltörpülnek azok a változások, amelyek az elmúlt 23 évet jellemezték.
A Ráday utcában szinte mindenkit ismertem a környéken, ahogyan a szomszédos utcák házai, terei, üzletei, kövezete is a legintimebb társaim közé tartoztak. Ezzel szemben itt a Rómain alig ismerek néhány embert a környékről, fogalmam sincs, kik laknak a szomszéd lépcsőházban, hogyan néz ki a velünk párhuzamos utca, még azt sem, hogy mi a neve. Csupán a kaputól a parkolóig tartó útszakaszt ismerem közelebbről.
Ahogy mondani szokás, a Ráday utcában vannak a gyökereim, amibe ha jól belegondolok, nem pontos hasonlat. A gyökérzetétől megfosztott fa nem éli túl, ha más talajba ültetik. Én viszont könnyű szívvel, bizakodva fordítottam véglegesen hátat a Ráday utcának 1973. augusztusának végén, amikor már elviselhetetlenül szűknek, fojtogatónak éreztem azt a világot és egészen jól bírtam a változásokat.
Ezek szerint szülőhelyünkön olyan speciális gyökereket eresztünk, amelyek képesek minden táplálékot magukba szívni, melynek segítségével felnőtté válhatunk, mégis könnyedén kihúzhatóak a talajból és máshová telepíthetőek. Vagy embere válogatja? Esetleg a talaj minőségétől is függ? Érdemes volna ezen is alaposabban elgondolkodni egyszer.
Visszatérve a kérdésre, miért érezzük másként egyes életszakaszunk hosszát, mint a kronológiai mérték szerinti hossz, ez attól függ, mennyire változatos, mélységében mennyire tagolt az időtáj felszíne.
Magunk is jelentősen befolyásolhatjuk ezt az időérzetet azokban az életszakaszokban, amikor az életkorból és az életkörülményekből fakadóan már nem számíthatunk drámai mértékű változásokra, például így az ötvenes-hatvanas éveinkben. Ha napi rendszerességgel vezetünk naplót és szorgalmasan feljegyezzük benne az eseményeket, lelkünk minden apró rezdülését és időnként visszaolvassuk ezeket a sorokat, akkor a hétköznapi események is kitágulnak, kívülről egyhangúnak látszó életünk színesebbé, változatosabbá válik és így tudatunkban is nagyobb súlyt kap, nem úgy, mintha hagynánk a napokat nyomtalanul elgurulni.
Legjobb példa erre a „Füst” című film, melyben Harvey Keitel, a new-yorki trafikos valahol a 2. Avenue-n a 70. utca magasságában minden reggel pontban nyolc órakor kihelyezi fényképállványát ugyanarra a pontra a járdán és készít egy felvételt, amit előhívás után gondosan lefűz egy albumban. Több ezer fotó ugyanarról, micsoda hóbortos marhaság, gondolta egyik rendszeres vevője, ám amikor elkezdte lapozgatni az albumot és egyszer csak felbukkant rajta a nemrég tragikus körülmények között elhunyt felesége, rögtön megértette, hogy ez nem egy hóbort, hanem az eltűnt idő megtalálása.
Arányi Miklós
Elmélkedések
http://miklosaranyi.blogspot.com/

2011. december 7., szerda

Napi Győző szerint A Fiala

Napokkal ezelőtt ígértem, hogy helyet adok az Araratban Napi Győző Fiala legutolsó regényéről szóló értekezésének - engedélyét ehelyütt köszönöm meg -, amely egy valódi szellemi bravúr, ahogy pingpong labdaként cikázva igyekszik a regény és Fiala napi rádióműsora között pattogni, gondolatilag, érzelmileg magát megosztani. Nem akarom prejudikálni, hányan olvassák majd végig Győző írását, mely hosszú, helyenként bonyolult, maga alkotta kifejezésekkel tarkított, ám vitathatatlanul mély, magával ragadó, indulatos, sok rétegű. Fialát nem kedvelőknek, nem ismerőknek a mélység, alaposság, részletesség talán idegen, érthetetlen és furcsa. Én mégis - Fiala-fanként - melegen ajánlom egy forró tea, kis szendvics odakészítését, elmélyült majszolását, míg  olvassuk - nem átfutjuk -, hanem érteni kívánó aggyal, szemmel olvassuk el Napi Győző kitűnő dolgozatát egy könyvről, egy rádióműsorról, egy emberről, aki mindkettő mögött áll, az életről, buktatókról, tépelődésekről, különféle gondolatokról, vegyes érzésekről, kérdésekről, melyek sosem fogynak el, mely írásnak az apropóját egy ember, regénye, rádióműsora, a műsorvezető-író nagyon nem szokványos lénye szolgáltatta. Méltán.

Nemzeti nyalókaszelep
(Nyers párhuzamos Kuss! - Keljfeljancsi reflexió)
Elolvastam Fiala harmadik könyvét (Fiala János Kuss! nemzeti […] nyalóka, Alexandra, 2011). Azóta is folyamatosan emésztem. A következőkben leírt reflexiók talán még emésztetlennek, kuszának tűnnek, de éppen így tükrözik megfelelően a Kuss! hatását bennem. Talán még lesz folytatás.
A szerző vajúdását a szöveggel folyamatosan figyelemmel kísértem a Keljfeljancsi című egyedi rádióműsorban, amit ha tehetem, mindig hallgatok. A könyv a klasszikus értelemben nem irodalmi alkotás. Írója ugyanezen értelemben nem író. Ezt Ő is tudja és mondja is. Ő magát riporternek nevezi. Én mostanában magamban Sztalkernek hívnom.
De mi is ma az író? Miért is van ma az írás? Az írás feltétlenül pénzkereső foglalkozás-e? Vagy inkább esetleg létezésmód? Esetleg szer az életpraxis, a gondolatok mulandósága ellen? Rögzítés? Megörökítés? Vagy egyúttal valamiféle teremtés? Ma a gyorsuló képiség és az egyidejű jelenlét digitális világban egyre kevésbé tudom a választ.
Amiben biztos vagyok az, hogy az írás a gondolatok bármilyen fizikai módon történő szavakba, nyelvi egységekbe foglalása, rögzítése, lehetőséget teremtve másoknak az elolvasással történő, mindig új életre keltésre. Szerencsés esetben a szó az Igévé is válik.
Fiala könyve, olyan írott mű, ami valamiféle Útikönyv a szerző által bejárt szellemi köztérben való eligazodáshoz. Az Úthoz magunktól magunkig.
A Kuss! bemutatja, hogy az élet az elkülönülés kiteljesedése. A folyamat a születés előtti totális együttlététől a halál végső magányáig tart. Makacsul együtt lenni vágyunk. A boldogságot valamiért különféle társakkal keressük. De mégis csak akkor adatik meg pillanatokra, ha megtanuljuk szeretni az egyedüllétet.
Fiala kísérletei valamiféle közösség keresésről szólnak. A közösségtől reméli biztonságot. Nem a biztonságért önmagáért, hanem - nem találok jobb kifejezést - a szeretet melegéért küszködik. Ez az igény folyamatosan termeli a hiányérzetet és a tartalék képzés kényszerét. Mert a hiányfélelem egyszerre felhalmozás és megosztani vágyás. Ma már tudom, hogy az egyéni anyagi bizonytalanság természetes. A mindennapi tudat mégis ösztönösen kerülni próbálja. Pedig használnia kellene. A külső igényeknek megfelelni vágyás már csak következmény. A belső lényeg meg nem találásának következménye.
Hogy a Hiány engem már nem különösebben stresszel, azt a Keljfeljancsinak, Fialának is köszönhetem. Annak, hogy ha nem is mindig hangosan, de én is ki tudom mondani, hogy Kuss! Ami, csak elsőre tűnik agresszív kijelentésnek, valójában azonban a saját értékrend alapján dönteni tudás őszinte alapszava. Eszköz a lényeg és lényegtelen elválasztása képességének gyakorlására. És szólásszabadság élvezet is egyben.
Mit is jelent az őszinteség, ami a Kuss! leglényegesebb sajátossága? Az őszinteség kultúrafüggő, és mint ilyen, változó, történelmi fogalom. A könyvben bemutatott önmagunkkal szembeni végletes őszinteség felvállalása számomra is vállalható, egyetemes és örök erény.
A nyolcadik parancsolat, így szól: „Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!” A tiszta beszéd, mint az emberek közti kapcsolatok legfőbb eszköze, nagyon fontos. Nem élhetünk vissza vele és tudatosan nem használhatjuk mások kárára. De a szóval elkövethető legnagyobb bűn, mégis a nem igaz beszéd. Hiszen az igaz szó Istentől szabott kötelesség is. Bárki, bármi legyen is számunkra az Isten.
Mire felnövünk, megtanuljuk, hogy kendőzetlen igazmondás mennyire veszélyes. Elvárás például az, hogy az önkielégítést lehet csinálni, de beszélni róla nem lehet, főleg egy „felnőtt” férfinak. Pedig az látvány szex háttérrel természetes férfiúi feszültségcsökkentés. Olyan napi gyakorlat, amit nem megcélzottan, de szükségszerűen szül a mai változó és konfliktusterhes nő-férfi viszony.
A szerző egyszer azt mondta, „Csak azért nem kefélünk, hogy keféljünk.” Ez a mondata a célhoz kötöttség fontosságának hangsúlyozása. Naponta igazolódik, hogy a cselekvést magyarázhatja a cél, de sohasem szentesíti. A történések, cselekedetek megértése alapvető. A Kuss! Fiala életmotivációinak kendőzetlen leírása.
Fiala szereti a mindenértelmű bolhapiacokat. Én is szeretem, a bolhapiac nekem a vásárlóerő korlátlanság megélt élményét jelenti. Ahol a másoktól eltérő, marginális igény ritkaságát, árelőny jutalmazza. Ahol minden felkínált dolog elérhető. Ahol a hedonizmus „értékarányos” és nem bűn.
Másoktól különböző ínyencként, nem könnyű élő lelkiismeretnek lenni! A megfelelési vágy és a szeretnivalóság iránti igény a szellemi fogyasztásban is a tömegopportunizmus felé lök. De Fiala nem hagyja magát. Vállalja és használja a saját mércét! (A tévedés kockázatával!) És még mindig őszintén tud felháborodni, hogy ezzel törvényszerűen kisebbségben marad. Ezért szeretem!
Engem nem érdekelnek a sértett példaképek, sokkal jobban Fiala saját fejlődéstörténete. Ami, szerintem, a könyv valódi tárgya. Bár sokan főleg a példaképrombolást, bálványdöntögetést keresik benne. Lapról-lapra valami sajátos öngyónásnak lehetünk tanúi. Ahol a gyónó és gyóntató is maga a szerző. A többiek, akárkik is, csak mellékszereplők. A folyamatosan kerülgetett bálvány azonban, nem másokban testesül meg. Az nem más, mint saját potenciális nagyságunk kibontásának lehetősége.
Az egyszerűség a nagyság egyik kifejeződése. Az ember ötven felett rájön, hogy életét a lényeg köré kell minimalizálni. Fiala kétszer kettes cellában képzeli a minimalizált életet. Ő az anyagiakat jobban minimalizálná, mint a kapcsolatokat. Én is mindenben az egyszerűsítésre törekszem, meg arra, hogy többet tegyek az asztalra, mint amennyit elveszek.
Fiala az apában idealizált orvosszerep bűvöletében mondta egyszer, hogy „Az én hippokratészi eskümbe nem fér bele, hogy Jobbikosokat nem gyógyítok.” Az enyémbe se, ezért is hallgatom szívesen. A Kuss! bemutatja, hogy ezt is minden tevékenységében, mindig komolyan gondolja.
Hiába löki a kiirthatatlan megfelelési vágy és a szeretnivalóság iránti igény a konformizmus felé, Fiala nem hagyta és nem hagyja magát elcsábítani. A Keljfeljancsiban szereplő politikusok többször mondták, hogy „A politikus nem értelmiségi.” A mondat tartalmát értem. Mégis felháborít. És én ki is mondom! Az én értelmezésemben, aki egyszer értelmiségi lett, az ebből nem tud személyiségromlás nélkül kilépni. A dolog arra hasonlít, hogy aki hivatásos pap lett, az már nem lehetne hívő. Már csak az Egyházé lenne?! Nincs olyan intézmény, a politika sem az, ami felszámolná az igazsághoz való viszony fontosságát. Az ülésponttal változtatott álláspont egyszerűem bűn. Olyan bűn, amit az emberi gyarlóságból kovácsol az érdek.
A „humánpolitikai” jelző Fialánál az örök emberi értékek szerényen megfogalmazott képviselete. Nála, akinek a szerénység, nem a legjellemzőbb tulajdonsága, ez tudatos választás. A tartalom fontosabb, mint a hangzatos elnevezés. A Kuss!-ból az is megérthető, hogy a belső mérték egybeesése „Emberi Mértékkel” olyan gyermeki(?) adottság, ami egyszerre áldás és átok. Az emberek nem szeretik az érdekük elleni igazságot. És üldözik az azt kimondó Látókat. Fiala tudja ezt. Saját kárán tanulta meg. Így még értékesebb, amit naponta tesz. Egyszer azt mondta, „A politikai pártok visszaélnek az emberi gyarlósággal. De az emberi gyarlóság nem a politikai pártok miatt van.” És Ő tényleg következetesen harcol a gyarlóság ellen. A személyes pechje, aminek tudatában van, hogy a megnevezett gyarlóságot sok mindenki azonosítja magában. Sok példakép, intézmény, párt, miegyéb veszi magára. Sok olyan is akire Fiala nem is gondolt. A könyv arról is szól, hogy az igazsággal megbántottak gyakran nagyon veszélyesek. És a bosszújuk elkerülhetetlen.
Fontos vonatkozása a Kuss!-nak, a szerző küzdelme a kudarckerüléssel, ami a személyes cselekvés legnagyobb, belső gátja. Amit a pszichoanalízis sem tud önmagában kezelni. Személyes akaraterő is kell hozzá. Azt, hogy a kudarc éppen olyan eredmény, mint a siker, nem könnyű megtanulni. És ha megtanultuk is, ennek tudatában cselekedni, ha lehet, még nehezebb.
Fiala fél, de nem gyáva. Azt mondta egyik reggel, hogy „Aki nem tétlen, annak mindig korai a vég, a Halál.”. Mert valamiben a tudatosan létező Ember mindig benne van. Valami mindig hajtja, ha más nem a létezése kiváltotta ellenerő. Nem csoda azonban az sem, ha olykor „üresség érzése van”. Olyankor nem marad más, mint feltölteni magát magával. Anyag van bőven.
Felismerhető, hogy a biztonságkeresés napjainkban a hétköznapi élet talán legfontosabb mozgatórugója. Aki ettől a kényszertől meg akar szabadulni, a megnyerhető szabadsággal az anyagi bizonytalanságot is megkapja. Fiala képes magát, miután mindenét elvesztette, hajléktalannak látni, de arra nem képes, hogy az ettől való félelmében befogja a száját. Magam is szabadulni próbálok a mindennapok béklyóitól. Én is alkotni szeretnék, és abból megélni. Ebben segít az a tudat, hogy reggelenként szól a Keljfeljancsi és a Kuss! elolvasása is.
Én nem régen lettem ötvenöt. Nem keserít el, inkább lelkesít, hogy tudom, ahogy Fiala is, hogy „nem ez a Kuss! lesz a végső!” És tudom, még sok kuss kell ahhoz, hogy a dolgok azok legyenek amik és annak megfelelően nevezzük és értékeljük őket. Amíg Fiala ezt szolgálja, fogom hallgatni/”szeretni”, ha ez nem is mindig könnyű!
Napi Győző

2011. december 2., péntek

Fialával, Fialáról

Ez a levélváltás nem jött volna létre, ha egymástól függetlenül mi ketten, az idegen és én nem mentünk volna el Fiala János új könyvének, a Kuss-nak közönségbemutatójára. Nem számítottam rá, ill. más Fiala-happeningekre visszaemlékezve, igenis kellett volna arra gondolnom, hogy ennyien lesznek. Választhattunk a Tiborral, hogy a termen kívül a lépcsőről hallgatjuk-e meg az interjút, vagy magunkat átvágva a tömegen valahol a pódium környékéről. Fialával szemben, egy ablakmélyedés mellett húzhattam meg magam úgy, hogy a mélyedésben félig ülő, félig álló férfi tanácsára a földre tettem a kabátomat helyspórolás végett. Mihelyst megtaláltam szűk helyemet egy fantasztikus kilátással, el is kezdődött a beszélgetés Szili Nóra és Fiala János között. Az ablakmélyedésben mellettem álló férfi, szinte előre találta ki Fiala válaszait, u.i. sokszor gyorsabban válaszolt a riporternő kérdéseire. Lehettek volna ezek a kommentárok zavaróak, a plusz hang idegesítő, mégsem éreztem ezt, annyira egyezett mind az, amit mondott a pár perccel később érkező Fiala-válaszokkal. Érdekes volt az interjú már önmagában is, ám ezekkel a hangalámondásokkal még izgalmasabb lett. Ennek az estnek a lenyomata áll össze a magam számára is hirtelen, váratlan levelezéssel Győzővel.

Kedves Győző!
Tegnap egymás mellett álltunk Fiala János könyvbemutatóján, melynek alkalmával Szili Nóra beszélgetett vele. Ön úgy hallgatta Fiala válaszait, hogy számtalanszor megelőzte a maga feltételezéseivel, amelyeket azok hallottak csupán, akik az Ön közvetlen közelében álltak, így én leginkább. Egyszerűen elvarázsolt, elképesztett, mennyire egy húron pendültek az Ön gondolatai, válaszai a pár másodperccel később a Fiala által megfogalmazottakéval. Hogy ennyire ismerné Fialát, világát, gondolkodásmódját, reakcióit, ez nekem fantasztikus volt. Magamban azt hittem, hogy hosszú évek Fiala-hallgatása, olvasása, megnyilvánulásainak személyes átélése nyomán én is eljutottam ide, de nem, messze nem, én még csak ráérzek a válaszokra, meg arra, hogy a válaszaiban nem csalódom. Így sem könnyű egy ennyire öntörvényű palival tartani a lépést, de legalábbis mérföldekre nem lemaradva. Az Ön rezonanciája viszont sokkal mélyebb szimbiózist mutatott nekem a tegnapi mintegy másfél órában. A napnak abban a szakában, amikor sokan fordulhattak vissza, vagy el sem indultak, tekintettel az estére, a hidegre, a sötétre, az á nem, minek a fáradságot. Nekem négy barátom nem jött el valami hasonló okok miatt. Akkor pedig igazán nem tudhatják, hogy milyen különleges nyilatkozóról, sajátságos hangulatról, megismételhetetlen estéről maradtak le. Hogy mindez létrejöjjön, ahhoz szükséges egy válaszolni, bizonyos fokig megnyílni kész Fiala, egy olyan kaliberű riporter, mint Szili Nóra, egy csillárokon is lógó közönség, amely egyszerre rezdül riporterrel és alanyával. Ki kell emelnem és szívesen teszem, hogy Szili Nóra méltó társa volt az örökké igényes, kiszámíthatatlan, szellemi eszmefuttatásokkal túlzsúfolt Fialának. Szili jónak tartott, Fiala által is megengedett (elfogadott) kérdéseit, Fiala mintegy kinyitotta, válaszában az egyik asszociáról ugrott a másikra, hogy többszörös kitérőnek látszó kanyar után bravúrosan térjen vissza az eredeti kérdésre és a tényszerű válaszra. Nem is tudom, hogy tudja-e ezt valaki, ezt a dupla, tripla, quatro-stb-kanyart a gondolkodásban, a nyakatekert gazdagságot a fogalmazásban a Fialán kívül? Többek között ezért hallgatom, mindez nem is elég, ezért megyek el estjeire, mennék el akár az Évértékelőjére, ahol neki mindig is egy kicsit kisebb szerep jutott.
Bírom Fialát úgy, ahogy van, az összes úgymond hülyeségével, akkor is, amikor l'art pour l'art kiabálok a rádióval, mert betelefonálni nem, vagy csak nagyon ritkán merek.
Nem is tudom, miért írtam meg ezt Önnek, a számomra ismeretlennek, mely tény csalóka lehet, amikor ott vagyunk egy mindkettőnket érdeklő, lebilincselő, megérintő happeningen. Ki szerettem volna fejezni, hogy mennyire nagyra értékeltem tegnapi együtt-dobbanását Fialával. A nekem adott névjegykártyája ezt lehetővé tette. Ahogy azt is, hogy megkérjem arra, hogy küldjön számomra fényképeket az ott készítettekből, amelyeket ezúton előre is megköszönök.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Anna

Kedves Anna,
most csak képeket küldök.
(Sajnos nem túl élesek!)
Még jelentkezek részletesebben. :-)
Napi Győző

Kedves Győző!
Hálásan köszönöm a fényképeket, melyek élvezhetőek.
Ha megengedi, beleteszem valamelyiküket (esetleg kettőt is) az Önnek írt levelemmel együtt a blogomba. Az Ön majdani válasza is helyet kaphatna - engedélyével - a blogban, az Araratban, mintegy egymással felelgetve, egymásra válaszolva, egy apró levélváltás erejéig. Örülnék, ha félig ismeretlenül viszonylag gyorsan, még az esemény kályhamelegében válaszolna.
Köszönöm szépen közreműködését.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Anna

Kedves Anna,
én, levelezésünkből is láthatóan, bagoly vagyok.
Most csak annyit, hogy használja a képeket nyugodtan.
Este még jelentkezek!
Napi Győző :-)

Még valami.
A Kuss!ról írtam egy reflexiót, amit Fiala fel is olvasott egyik reggel. (Igaz, erre emlékszem.) Annak egy kicsit stilizált változatát mellékelem szíves felhasználásra. (A következő bejegyzésben lesz majd olvasható.)
(A blogolásra nekem mostanában nincs időm, inkább csak úgy írok!)
Napi Győző