Pémnél

Össze kell szednem gondolataimat, majd holnap... Ezt írtam be még szombat éjfél előtt a blogba kutyafuttában, hogy lefoglaljam az esemény pontos dátumát. Többre már nem voltam képes. Különben is tele voltam élményekkel, zúgott a fejem, mind-mind olyan friss volt, arra várt, hogy lenyugodjam, kicsit letisztuljon mindaz, amit azon melegében és dömpingben éltem át.

Azt hiszem, hogy az ember sokszor nem is tudja, mit hagy ki, ha nem megy el találkozóra, nem megy el baráti összejövetelre, nincs ott valamiért valamikori gimnáziumi osztálytársakkal egy kupacban nem egy hivatalos helyen, egy étteremben vagy rendezvény központban, hanem laza, kötetlen hangulatban az egyik osztálytársunk kertjében, jelen esetben Pémnél. Nem tudja, mert annyi minden más fontosabb lehet. És nagy hirtelen közbe is jöhetett valami. Mit ahogy a fejemben, érzéseimben egyáltalán nem volt teljes egyetértés azt illetően, hogy el kell-e mennem akkor, amikor az elmúlt két alkalmat már ilyen-olyan okok miatt amúgy is kihagytam, és különben sem rezonálok most lelkileg annyira rá. Azután persze eszembe jut az az örök igazság, hogy ez az összejövetel éppen ma van, épp a Pémnél van, és nem máskor, az ilyen eseménynél nincsen esőnap. Esett ugyan egy kis eső, de nem a fejünkre, hiszen sátortető biztonságában ültük a két otthonosan megterített hosszú asztalt körül. Volt tér, volt szabadság, nyugalom is volt és a megelégedettségnek olyan foka, amit - bevallom -, már régen nem éreztem. Minden stimmelt. A helyszín, a vendéglátók kedvessége, maximális odafigyelése, humora és komolysága, amivel kezelték ezt az összegyűlt maroknyi csapatot, az osztálylétszám kicsivel több, mint harmadát. Isteniek voltak a kaják, a sült, göngyölt, töltött husok egytől egyig, kíséretként a saláta, bónuszként és kései órán az újabb sült, s mindennek koronájaként a marhapörkölt, kis túlzással, "marha" lehetett, ki csöppet sem evett belőle.
A körítés tehát a távoli kerítések között oly nagyvonalúan, gálánsan, barátságosan volt odaadva, felszolgálva, megmutatva, megélve, amilyent régen nem tapasztaltam amúgy erős társasági életet élve. Ez a csöpp, maroknyi, tucatnál három fővel több - plusz Marika néni osztályfőnökünk - egybegyűlt társaság tegnap betöltötte a teret, méltón volt társa vendéglátóknak, felejthetetlenül ízletes ételeknek, helyszínnek. Jó volt mindenkin végig néznem. Jó volt hallgatnom és megszólalnom. Jó volt elcsípnem beszélgetés foszlányokat. Jó volt újra meg újra fényképeznem arcokat, csoportokat, osztálytársakat a múltból jelen megjelenésükben. Van, aki semmit sem változott. Van, aki előnyére. Van, akit alig ismertem meg. Van, aki, akár a jó bor, érett be.
Szóba kerültek, akik nem voltak. Nem pletyka szinten, nem a kibeszélés végett, hanem hogy arra a pár percre, míg róluk folyt a szó, addig is velünk legyenek. Hiányzott mind. Akár igazolt volt hiányzásuk, akár nem, és reménykedve hangzott el, hogy majd következőre... A következő alkalommal éppen hatvan évesek leszünk, leírni is furcsa, de kimondva Pémnél, Pém házának kertjében az immáron egy hosszú faasztal körül helyet foglalt társaságban nem is egyszer fajsúlyosan szállt, lebegett fölöttünk a szó, a szám, a kor: a hatvan.
Az egy asztalt körül ülve járt körbe egy zacskó versidézetekkel. Marika néni hű volt szenvedélyéhez, a magyar irodalomból gyűjtött ki idézeteket, hogy megfejthesse, aki még emlékszik és tudja, vagy érzi vagy egyszerűen csak kitalálja. És gyönyörködjön költőink drágaköveiben. Bevallom, nem sok verset olvasok mindennapjaimban,  regényekre van talán inkább időm, de ez a verselő egy óra különös gyönyörűséggel töltött el. Ismételten szembesültem irodalmunk verses értékeivel, nem túlzó a megfogalmazás, ha azt állítom, hogy slágerekkel, de kevésbé ismertekkel, már-már elfeledettekkel is. Felüdítő, ismereteket hordozó szórakozás volt, amely ha egyáltalán lehetséges, még jobban összehozta a társaságot. Azután még az is tetszett, hogy volt, aki komolyan vette Pém felkérését, és maga is elhozta szívének kedves versét, hogy a többiekkel itt és mosz ossza meg. Így hallhattunk Erdős Virágot Lőrinctől, Popper Péter gondolatait Csicsitől, Mici pár soros intelmeinek is megvolt a helye.

Egy szó, mint száz, te osztálytárs, aki nem lehettél együtt velünk, efféle hangulatból maradtál ki, amelyet csak azért örökítettem meg egy vakuvillanásnyira, hogy ha elfelejteném, mert az emberi emlékezet bizony fura dolgokra képes, még véletlenül se felejtsem el és mindenkinek - legalább kóstolói szinten -, de mindenféleképpen megmaradjon.

P.S.: Pém és Pémné (Etus) hálásan köszönöm. És mindazoknak, akik Tibrommal és velem együtt ott voltak.