Selymes volt a karalábé darabkákat körbevevő közeg és szimpatikusan világos zöld, petrezselyem szeletkék úszkáltak benne. Jobban mondva csak úszkáltak volna, ha folyékonyabb lett volna a főzelék, mint ahogy nekem szokott sikerülni, pedig nem is olyanra akarom. De nem volt folyékony. Pontosan olyan volt, hogy az ember, amikor kanalával lapátolta a karalábéfőzeléket, nem csurgott túl rajta, alakilag, állagilag, küllemileg passzolt éppen a kanálra, találta meg az útját az éhes szájakba. A karalábé darabkák hol puhák, hol majdnem puhák voltak. Nem értem az egy alomból származó karalábék lelkivilágát. Anikó homályosít föl később az összefüggést illetően a karalábé fejek nagysága és puhaságuk között.
A karalábéfőzeléken feltűnően helyezkedett el a maga rozsda barnaságában a pörkölt, Anikó pörköltje, amely olyan parányi volt, hogy csak mikroszkóp mutathatta ki a mennyiséget. Csöppnyi volt a pörkölt, ám annál finomabb és egyértelműen dobott még egy nagyot Anikó karalábéfőzelékének eredeti finomságán. A csöpp pörkölt elegendőnek bizonyult Anikó karalábéfőzelékének – írd és mond - megbolondításához. Belemertem előszörre kanalamat a világos barnába hajló karalábéfőzelék zöldjébe, számba vettem és elámultam az ízek világán, mely ezen együttesből leképződött. Jajjjj, de finom, csúszott ki a főzelék melletti szűk folyosón a számon, és már következett is az újabb kanálnyi adag Anikó pörköltös karalábéfőzelékéből. Fogyott, fogyott, szinte magától és észrevétlenül az utolsó utáni csöppig is elfogyott, híre-hamva csak azért maradt, mert ezt itt leírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése