2014. június 30., hétfő

Selyemcukorka


Amikor már azt hittem, hogy mindennek vége, végleg kiestem egy barátnőm szívéből, látni, hallani, beszélni nem akar velem, tudja a fene, hogy miért, biztos van valamiért, megbánthattam vagy mégsem, vagy valami nagy és láthatatlan meg érthetetlen és felfoghatatlan valami áll kettőnk közé, akkor az utolsó röpke találkozásunk alkalmával azt mondja, hogy várjak, mert hozott nekem valamit, semeddig sem tart míg visszajön és azt mondja, a búcsúban jártunk, gondoltam rád, és kezembe nyom két zacskó selyemcukrot, tudod, ha ilyet látok, akkor anélkül nem megyek haza, hogy ne vennék, neked is hoztam belőle, ekkor elkap egy nagy öröm vagy valami efféle érzés, nem a selyemcukorka hívja elő belőlem, hanem az ajándékozó, a körítés meg a környezet, amelyben a kezembe kerül, jelen esetben a selyemcukorka, amely a régmúltat eleveníti fel egy pillanat alatt, azt a felhőtlen gyermekkort, amikor a Vidámparkban, az Állatkertben, búcsúhelyeken, kirakodó vásárokon voltunk mi gyerekek szüleinkkel, és sétáink, gyaloglásaink közben törökmézet, medvecukrot, selyemcukorkát kaptunk nem hisztinkre, hanem mert az egész eseményhez valahogy ezek az édességek, ropogtatni és szopogatni valók társultak, idővel hagyománnyá is lett, újabb kirándulások automatikus kísérőivé, mondani, kérni sem kellett, már kaptuk is egy bizonyos idő csöndes leteltével, éppen ezeket az időket juttatta önkéntelenül is eszembe a két zacskó selyemcukorka, egyik mézes, másik kávé-ízű, melyek ízében együttesen emlékeztettek az akkori,kora gyerekkori selyemcukorka ízére, kávés mézre vagy karamellásra vagy valami hasonlóra, igazándiból mindegy is, a fő, hogy a felhőtlen ifjúság, gyerekkor éledt bennem újra, amelyben szívet melengető volt visszaemlékezni a fiatal anyámra, apámra, Kati húgomra, Sanyi öcsémre, saját magamra, kinn valahol a szabadban, hosszú gyaloglás után selyemcukorral a számban, selyemcukorkás zacskóval a kezemben.  

2014. június 29., vasárnap

Vaskakas Bábszínház

Jaj!
Eltűntek a labdák. Mind. Az összes...
Tegnap kifüggesztettük, hogy mindenki lássa, néhány nap múlva a gyerekeké lesz a város. Aki látta, mosolygott. Felnőtt is, gyerek is.
Ma reggelre egy se maradt. Levágták, elvitték, ellopták...
Tudom, mi vagyunk a hibásak, hisz balga-naivan nem hittünk a gyanakvóknak: "nincs lebetonozva, elviszik!" Az elmúlt hat év győrkőcös tapasztalatai optimistává, óvatlanná tettek bennünket...
Nem az a szomorúság legfőbb oka, hogy mennyi pénz, és mennyi munka, hogy a vaskakasosok hetekig fűzték, ragasztották, akasztgatták, nem! A gyerekek örömét sajnálom, mert azt is ellopták, meg a mi bizalmunkat, lelkesedésünket...
Csak remélni tudom, hogy a labdák játszani kellettek! Hogy az éjszakai tolvajok inkább játékra, focira, kidobóra éhes felnőttek voltak, mint vandálok... Hogy szegényekkel már rég nem játszott senki, hogy gyerekkorukban nem focizott velük az apukájuk, hogy unalmas, eseménytelen péntek éjszakájukat a pöttyös labdák látványa villanyozta fel, s örömükben feledkeztek meg arról, hogy ez lopás.
Ha erre gondolok, sajnálom őket, a szegény, élményéhes tolvajokat...
Meg persze a gyerekek ellopott mosolyát is sajnálom, meg az elvesztett bizalmat. Mert ugye nem veszi senki zokon, hogy mi többet ilyen módon nem jelenünk meg az utcán.
Kocsis Rozi

(Forrás: FaceBook)

2014. június 28., szombat

Sanyi és családja

Holnap, apánk neve napján érkezik Sanyi öcsém családjával. Eszemet nem tudom, mikor láttam őket így együtt utoljára. Hiába, ott sem könnyű összeegyeztetni mindent, összehozni mindenkit, előteremteni a rávalót, megtalálni azt a célt, amely szinte önbeteljesítő, elkerülni lehetetlen. Ezek összejátszása, összehangolódása, megvalósulása ritka természeti tűnemény, előfordulása olyan ritka, hogy alig észrevehető. Annál nagyobb a hatása, ha mégis létrejön a kölcsönös nagy találkozás.
Készíthettem volna lelkemet díszbe időben, jó előre örülve viszontlátásnak, fizikai közelségnek, együttlétnek, majdani beszélgetéseknek, együtt nevetésnek.
Holnap, apánk neve napján érkezik Sanyi öcsém családjával. Előre készülhetnék az érkezésükre. Mi mindennel lepném meg őket. Előre gondolhatnám el, mi mindent csinálhatnánk együtt, hova mehetnénk, milyen közös élményekre tehetnénk szert, amelyek utóbb bekerülhetnének majd a családi legendáriumba. Most úgy érzem, mindez óhaj-sóhaj kategóriában marad. Ehelyett szabályosan össze kell magamat kaparnom mokkáskanállal, hogy valamiféle kincstári formát öltsek. Pedig nem is érdekel a kincstári, sem a forma, sem a kép, ami látszik, csak adom magam, legyek bármennyire is fáradt, elnyűtt és árnyéka önmagamnak. Sanyi és családja megtapasztalja a helyi valóságot. A szeretet persze sokmindent átír, meg segít, meg homályos, sokdioptriás rózsaszín szemüveggel lát el, amelyen keresztül egy lelakott 'reglány, mint amilyen én vagyok, is hamvatosan sugárzó szépségnek látszik.
Nem is rólam szól a látogatásuk, csupán hasznos kellékként működöm majd közre. Anyámat jönnek meglátogatni születésnapi kerek évfordulója kapcsán, az érintett hónap legutolsó napjaiban.
Ha agyilag nem is vagyok most toppon, igaz, tegnap sem lettem volna és holnap sem lennék, gyanítom, hogy ebben az átgályázott állapotomban nincsen és nem is lehet egy ilyen látogatásra fizikailag megfelelő időpont. A lélek szabad szárnyalásában reménykedem, amely akkor is él, dobog, lüktet, fantáziál és örül, amikor a burok, mely körbeveszi, nehézségekkel küzd, legszívesebben leülne, úgy maradna és csak nézne ki a fejéből, ehelyett araszolgató lépésekkel vonszolja át magát a napok romjain.
Azért még sem járja, hogy Sanyi öcsém és családja érkezése kapcsán efféle szomorkás gondolatok, már-már világvége hangulat vegyen rajtam erőt. Eszemet nem tudom, mikor láttam őket - Sanyit, Nancyt, Mikszit, Lekszit - így egyben utoljára, lehetett annak már vagy öt éve, ha nem több, a nevezetes történésekre mázsás súllyal rakódnak az átlagos hétköznapok. Pedig jól tudom, hogy a viszontlátás első pillanatai, az együttlétek, az átbeszélgetett órák, a közös kirándulások újra írják a napi történelmet és annyi munícióval látnak majd el, hogy megszínesítik az amúgy szürke hétköznapokat. Nem csoda, hogy alig várom, hogy átölelhessem, megpuszilgathassam Sanyi öcsémet és kiszakadhasson belőlem:
- Na végre, hogy megjöttél! És a családot is hoztad magaddal!


2014. június 27., péntek

Lászlók, Lacik

A mai nap sem volt másabb, mint a többi. Hajnali kelés, vezetés, hajnaltól mikulásig gályázás. Kérni se kell, korbács sem kell, húzza az ember. Tudja, hogy mit és azt is, hogy merre. Kicsit sok lehet a jóból, de a munkás hétköznapok már csak ilyenek, telis de tele tengernyi tennivalóval. Dologidőben a sok dologban az ember esze a dolog körül jár, ami mellesleg nap mint nap egy lebontandó, elhordandó irdatlan nagy dologhegy képében jelentkezik. Azt hihetnők, hogy ha egyszer már sikerült a dologhegyet elbontani, akkor annak egyszer s mindenkorra annyi. Ezzel szemben ezek a dologhegyek akár a sárkány fejek, úgy  szaporodnak. Amikor levágsz egyet, kettő nő a helyébe, ha elhordtad az aznapi dologhegyet, másnapra az előzőnél is magasabb nő a munkahelyi gályán.
Így aztán nem csoda, ha úgy délután kettő körül jutott el lestrapált agyamig, zavarosan, ködösen látó szememig, hogy László, Laci nap van, ill. mindjárt volt. Összeszámoltam magamban a Lászlókat, Lacikat, ki mindenkit ismerek ezzel a névvel. Akadt egynéhány.
Üdvözlő leveleket nem írtam. Nem telefonáltam. FaceBook-on sem gratuláltam. Az összes hagyományos köszöntési formából kimaradtam. Mégis, egyetlen dolgot nem lehet tőlem elvitatni, hogy a dologhegy körülötti nyüzsgésben ne gondoltam volna rátok nevetek napján, Lászlók és Lacik, szívemnek oly kedves emberek, sógorok, barátok, kollégák.
És miközben az eszembe jutottatok, arra gondoltam, hogy csak nyugodtan legyetek olyanok, amilyenek vagytok, mert így vagytok jól megalkotva és kész. Mindehhez persze nem árt legalább egy dologhegynyi egészség. Ezt kívánom nektek névnapotokon, s mindez talán nem is kevés.

Anikó tejberizse

Végül is alig kevés egyszerűbb étel van a világon, mint a tejberizs. Nem is nagyon kell bele más, mint tejbe a rizs. Csináljuk is, szeretjük is, hamar megvan, kinek-kinek a sajátja a kedvence, elrontani szinte lehetetlen. Nem is állt szándékomban a csirkeragú leves és tejberizs gyümölccsel menüpárosra befizetni, éppen a tejberizs egyszerűsége miatt. Ki ne tudna olyant, milyent, bármilyent, mindegy milyent, tejberizst, gondoltam, de azután az élet másképp döntött. Az efféle prejudikáló nézeteket Anikó esetében bizony félre illik tenni bármilyen ételnél, de még úgymond egy tejberizs esetében is.
Be kell vallanom, hogy az övé bizony túltett az eddig ismert tejberizses élményeimen. Krémes volt és finom. Tetten érhető volt a különleges, egyedi íze már önmagában és nemcsak a külön mellé tálalt piros gyümölcsökkel párosítva. A tejberizsben tejszínhab, vanília emelhetett az ízélményen és még biztos valami, ami Anikó titka lehet.
A málna, eper, szeder összetételű gyümölcssaláta kiválóan egészítette ki a pirosságával, feketébe hajló bordóságával a tejberizs hófehérségét, mely egyfelől a színvilágában volt pazar - látványnak sem utolsó -, másfelől a vaníliás ízalapon emelt édes-savanykásságával, ha még ez lehetséges.
Aznap nálam a tetszési sorrend tejberizs volt, valahol hátrébb a csirkeragú leves, pedig az is megért egy misét.

2014. június 25., szerda

Anikó fejtett bablevese

Nem hiszem, hogy lenne kristálytiszta képem a bablevesek lelkivilágáról, ha csak annyi nem, hogy egy igencsak tartalmas fogás, egymagában is jól laksz tőle, és nálunk természetesen Tibrom főzi. Az övét már úgy-ahogy ismerem, hiszen ha százszor nem csinálta, akkor egyszer sem, s aki ennyiszer ismétel meg bizonyos időközönként valamit, akkor az már alkotóművész és műve kész alkotás. Akár ez is lehetne a véleményem Tibrom bableveseit illetően, és mit tesz Isten, most merő véletlenségből egyetértek magammal, mert valóban ez a véleményem.
Anikó mai bablevese ebbe az eddig jól összeállt bableves-imázsba úszott be mégpedig azonnal és úgy, hogy sikerült jócskán felkavarnia bennem a bableveses állóvizet. Anikó bablevese ui. alapjaiban volt más, mint az a bableves, amit eddigelé megszokhattam. Világosabb volt a színe, állagát tekintve félúton volt a megszokott leves folyékonyság és az egy kissé megfolyt puding között. Ami az ízét illeti, háááát, a Tibrom bablevese az egy, az Anikóé pedig az egy másik egy, meg egy, meg egy, meg még egy, ami annyit tesz, hogy nekem valamiért nagyon bejött az ő bablevese a maga újszerűségében váratlanságában. Nem hinném, hogy előbírnám állítani ezt az érzékelt, érzékeny és tünékeny csodát, Anikó bablevesét, amely éppen addig tartott, ameddig be nem kanalaztam, ami egy jóízűen elfogyasztott étel esetében, mint Anikó fejtett bablevese, valamiért igencsak rövid időnek hat. Egyet sajnálok, de nagyon, hogy ilyenkor nem kérdezi meg tőlem Anikó, hogy Panni, kérsz még repetát? Talán mert úgyis tudná a választ.     

2014. június 22., vasárnap

Örömóda

Bármikor, bárhol is hangozzék fel Beethoven IX. Szimfóniájában az Örömóda, kivétel nélkül könnybe lábad a szemem. Nem tehetek róla és ellene semmit sem. Ha meg tudnék szólalni, elfúlna a hangom, hangszálaimat fűrészfogak reszelgetnék reszelőssé, mivel egy fikarcnyi hang sem jön ki a számon, maradnak a könnycseppek a szemem zugában, amelyek mindjárt kibuggyannak, végigfolynak az arcomon, csöndesen, lassan, először fáradságosan szántva utat maguknak. Egyáltalán nem zavar. Észre sem veszem a két könnypatakot, amely egyre erőteljesebben és magabiztosabban szánkázik végig rajtam, rálelve útjára, létének értelmére, mely annyira összenőtt a zenével.
Mindig ez történik velem, ha az Örömódát hallgatom, hatása alól magamat kivonni nem tudom. Az önkéntelen síráson túl egyfajta emelkedetebb érzés is elfog. Mellem dagad, szívemet feszíti valami szét, mintha egy belülről kifelé haladó ismeretlen, tőlem független erő akarna először megnövelni, majd darabjaimra szedni. És amikor sírok, részecskéimre hullok, fölemelkedek a magasba, repülök a zene ütemére, hangjaira. Lenézek onnan fentről. Látni vélem a tájban magam, amint az Örömódát hallgatom, arcomon könnyel, könnypatakokkal, dagadó lélekkel, egyre magasabbra emelkedve.
Tegnap a Szabadság téren Fischer Iván vezényletével az Örömóda közben ezt éltem volna át, ha fizikailag is ott vagyok és nemcsak lélekben. Mert gondoltam rá, hogy milyen grandiózus élmény lehet ezrek társaságában hallgatni a világhírű Fischert az ő világhírű zenekarával az Örömódában egy olyan téren, amely bár a Szabadság édes nevét viseli, közben egy olyan emlékmű-torzót hord a hátán, amely megoszt, vitát kavar, ellenállást, ellentéteket szül.
Fischer és zenekara az Örömódával, az Élet igenlésével, egyszersmind az egyik örök értékkel teszi le névjegyét Beethoven, a korokon, közegeken, nézeteken átívelő és mindent, mindenkit összekötő zene mellett. Jó volna ezt észre venni és a helyén méltó módon kezelni.

2014. június 21., szombat

Tészta kelőben

Várom, hogy a tészta megkeljen. Tahiban mindig ez a program. Szombaton a reggeli után a lábaimnak nem tudok parancsolni. Bemennek a kamrába. Kezeim kiveszik a tojást a hűtőből, leveszik a lisztet, a margarint a polcról. A megkelt élesztőhöz hozzáadják mindezt, még egy kis sót, gondolomra cukrot. Az egészet összegyúrják, először a jobb kéz, majd a bal is. Nem dagasztják annyit és annyi ideig, ameddig  kellene.
Amikor anyósom gyúrta, dagasztotta, jó erőben volt. Gyúrta, csak gyúrta, mindkét kezével dagasztotta, egész testének erejét adta bele, még rá is feküdt talán, mire a tészta megadta magát és kihólyagosodott, rúganyós lett, olyan pipec lett a tészta, amilyennek biztosan lennie kellett. Betakarta az átgyúrt, átal-keresztbe dagasztott tésztát, felülről kicsit belisztezte, betakarta egy konyhatuhával. Magára hagyta anyósom a tésztát. Néha-néha azért bekukkantott a konyharuha alá, kel-e tovább a tészta. Mint aki jól végezte a dolgát, úgy nézett rám Marika néni, amolyan oktató - látod, így kell ezt csinálni - pillantással, mert mondani sosem mondta. Nézésébe el nem titkolható büszkeség is keveredett, amit meg akart osztani a világgal, akkor, ott, velem.
Az én tésztám közel sem kap ennyi erőt, gyúrást, törődést, odafigyelést, talán szeretetet sem, a büszkeség érzete pedig még véletlenül sem fordul meg bennem. A sok kelt tésztával való próbálkozás után már úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Nem keseredtem meg, az érdeklődésemet sem vesztettem, de egyszerűen nem érdekel, hogy megkel-e az élesztő, felkel-e a tészta. Most mit idegeljem magam folyton, úgy döntöttem, hogy leszaharom és kész. Erre mit tesz Isten meg a tészta, kifordulni látszik önmagából, annyira igyekszik megkelni. Mintha érezné, hogy a gazdija figyelmét, szeretetét csak úgy tudja elnyerni, az elismerését akkor tudja kivívni, ha zokszó nélkül, ebben az érzelmi ridegtartásban is magától megkel.
A múlt héten így készült a kelt túrós pite, előtte meg a lekváros bukta, azelőtt pedig a túrós batyú és a sima fonott kalács. Most is történik valami. Talán éppen azon van a tészta, hogy a túrósbéleshez jól megkeljen. Hát igyekezzen, mert én meg szaharom le.

Julira várva

Már jó előre kigondoltam a héten, hogy szombaton bemegyek a Julihoz. Bemegyek hozzá, jó hangosan köszönök neki, mint máskor is, szélesen vigyorgok, mert másnak nagyon nem lehet nevezni a mosolyomon túlnyúló vigyort. Akár akarom, akár nem, ez a túlsúlyos mosoly ül ki az arcomra, amikor Julit meglátom.
Tahi egyik boutique-ja az övé. Évek óta hozzá járok. Ő öltöztet. Jobban ismer magamnál. Jobban tudja, mi illik hozzám és mi nem, melyek a színeim és melyek nem. Megmondja, ha valami jól áll, hozzá elismerően bólogat, egész arca elkomolyodik miközben fölfénylik a szeme attól, amit lát. Közli azt is, ha valami nem hozzám való. Ilyenkor kicsit sajnálkozással elegy fájdalmasba fordul az arca, és udvariasan, de határozottan jelenti ki, hogy ez nem a te színed, vagy ez nem áll jól neked, keresünk valami mást.
Gondoltam, benézek hozzá. Nem mintha kerestem volna, vagy venni akartam volna nála valamit, egyszerűen látni és a társaságában szerettem volna lenni. Nem kell ahhoz egy újabb póló, blúz vagy nadrág, hogy a Julit láthassam vagy beszélgethessem vele. Olyan jó, amikor már az ajtón innen látod Julit a pultnál. Könyököl, beszélget valakivel vagy éppen kiszolgál. Ha szerencsém van, akkor üres a boltja, rajta kívül nincs benn senki. Ilyenkor képes vagyok azt gondolni, hogy a Juli most csak az enyém, csak rám figyel, csak velem beszélget, miután megkérdezte, hogy kérsz egy teát. Teát nemcsak azért szoktam kérni, mert amúgy is szeretem, hanem a teának teljességgel más az íze, ha a Julinál, a társaságában fogyasztom el.  Vele mindenről lehet beszélgetni. Ruhákról, színekről, fazonokról, divatról - magától értetődően -, de utazásról, idegen országokról, kontinensekről, tájakról, célokról, vágyakról, tervekről, napi gondokról, megoldandó problémákról, egyszóval mindenről. Érdekesek ezek a beszélgetések, még a búsabb témák sem búval béleltek, a gondolkodását, a megoldások keresését valamiféle bizakodás, kitartó optimizmus hatja át, Juli birodalmában mintha örökösen félig teli lenne a pohár.
Ma bementem a Julihoz és meglepetésemre nem volt ott. Nekem idegen hölgy közölte, hogy Juli ma nincs, de a jövő héten lesz már. Le nem tudom írni a csalódottságot, amit éreztem. Utólag jutott az eszembe, megkérdezhettem volna távollétének okát, de ott és akkor egyetlen épkézláb mondat sem jött ki a számon. Csalódott voltam és a már a jó előre örömbe öltöztetett lelkem kissé elárvult. Éppen ilyen fájó hiányérzet támad ott bennem, ahol normál esetben a Juli felett érzett örömnek kellene lenni. Szombaton, majd legközelebb...

2014. június 20., péntek

Csöndes könnyűség

Azt hiszem, hogy az Úr néha a tenyerén hordoz. Ezt onnan tudom, hogy ügyeim ilyenkor nem sokasodnak tovább és egyszeriben kezelhetővé válnak, problémáim súlyossága csökken, a gondok okozta ráncok kisimulni látszanak, megmagyarázhatatlan könnyűség, már-már emelkedettség fog el, ok nélkül is képes vagyok ilyenkor mosolyogni, nevetésem sűrűbb, gyöngyözőbb, magával ragadóbb. Ezekben a ritka, változó ideig tartó pillanatokban az élet sem tűnik olyan nehéznek, inkább szép, szép, igen, szép.
Ma találkoztam Csöppel soron kívül. Nem kerestem az alkalmat, nem szóltam neki, hogy a közelében vagyok, ezt úgy is tudja, erre látom, hogy szembe jön velem. Nem tudtam palástolni jókedvemet láttára.
Már második napja kapok Mártitól az irodában valamilyen péksüteményt reggelimhez kiegészítésül. Bevallom, jól esik a figyelem, a kedvesség, a gondoskodás, egyáltalán hogy eszébe jutok. És minden finom, amit ad. Ma például saját sütésű csokis-kókuszos kockát kaptam tőle ajándékba. A piskóta habkönnyű volt benne, apró lyukacsos. A csokoládés krém éppen csak annyira járta át, hogy a külső rétegeket fogja be. Légies egy jelenség volt kókuszos csokis külsőben, mely sárgás belsőt rejtett. A sütemények azon sorába tartozott, amelynél egy szelet csupán udvarias beugrót jelentett a többihez, s meg sem áll az ember ki tudja hány darabig.
Csöppnyi kis ügyek, váratlan események, találkozások, viszontlátások, beszélgetések, amelyektől úgy érzem, mintha az Úr a tenyerén hordozna. Örülnék, ha gyakrabban történne meg velem.

2014. június 17., kedd

Anikó natúr sertés szelete pirított gombával, rizibizivel

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a rizs nem mindig szokott sikerülni. Egyszerűen összeragad rizslabdacsokba, és ezen még az sem segít, ha kukoricát vagy borsót vagy mazsolát teszek bele megbolondítás, újítás végett. Akkor a nagy labdacsok mellett kisebb sárga, zöld vagy sötét barna, bordó színű gömbök lesznek benne. Persze nálunk mindig minden elfogy, ennek ellenére és bármennyire is furcsa, de fontos, hogy milyen annak a mindennek a minősége.
Anikó rizibizije olyan volt, amilyennek szeretném, hogy a rizs nálunk is sikerüljön. Volt benne kis petrezselyem, amely újabb zöld árnyalatot tett a borsó mellé, ízben is jól igazodva egymáshoz.
A rizibizi részben tetején, valamint rajta átnyúlva elnyúlva feküdt a méretes natúr sertés szelet középbarna szósszal bőven meglocsolva. A szaftos húst ezen felül gazdagon borította a pirított gomba. Nem tudom, milyen fajtájú volt, azonban úgy gondolom, hogy ebben a felállásban, ezzel az ízesítéssel még azok is vígan megették volna, akik valamiféle averziót hordoznak a gombával szemben a messzi, sötét és tisztázatlan múltjukból, mondjuk, mert nem szeretik.
A mártás, szósz, szaft selymes, kellemes, szemet gyönyörködtető barnás színű volt, a barna árnyalategyüttes talán legszimpatikusabbjából. Nem indított el bennem semmiféle képzettársítást egyéb irányba és az élet egyéb területeire, inkább azon voltam, hogy a rizibizi, a mártásos hús és a gomba hármasából kényes, annál hatalmasabb egyensúlyt hozzak létre a villámon, és egyszerre szembesítsem magam a mai ízek kellemes, kicsit idegenül ható, ám egyenesen lehengerlő hatásával. Csöppet sem csalódtam. Bizony léteznek olyan ízélmények ezen a Sárgolyóbison, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem fokozhatóak tovább. Anikó natúr csodája gombával és rizibizivel ehhez fogható. Nem töröm fejem pontos összetevői, használt fűszereinek arányai után. Aki meg szeretné ismételni Anikó remekművét, annak saját kútfejéből, fantáziájából, ötletességéből kell gazdálkodnia, megalkothatja. Nem tisztem a károgás, ezen a területen a varjúk viszik a prímet, de bátran előre megjósolhatjuk, hogy Anikóénál nem sikerül jobban. Bár ne legyen igazam!

Nemcsak Latinovits, nemcsak Ruttkai

"...Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is igy akarhatja.
Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.
Meleget kell egymásra fújnunk. Szeretetkötelekkel kell összekötnünk magunkat. Hideg a világ. Kihunynak a tüzek. Kell a tűz. Kell a fény. Kellünk egymáshoz. Hajtson egymáshoz a vihar. Kergessen egymáshoz a csend. Ne engedjük kihűlni magunk. Mert egyedül, mert egyedül olyan iszonyatos. Olyan nehéz. Ha nem buggyan fel úgy, mint régen a vágy, élesztgessük. Nem lehet másolni a voltot, mert már mások vagyunk...
Úszom a vizben: a múlt fájdalmas simogatása. Kék könnyek tava. Benne a mi szerelmünk, a mi könnyeink is. Benne a régi szép sudár árbocok, a régi vitorlák tükörképe. Kagylók a nyakadról. A viz csillogása szived csillogása. A szél hártyája a vizen: kezed nyoma. Lúdbőrzik a viz, mint a bőr. Mindenütt a mi tükörképünk. Mint a lidérc kóvályog a vizben, viz felett, a balatoni égen. A móló köveiben. Az utakon. A nádzizegésben. Szerelmünk itt jár, itt kisért, itt időz, igéz. Hordja ki a homokra a hullám szerelmünk szikrázó kavicsait. Nyomunk keresztalakban a homokban.
Ha a múltamra emlékszem, Te is öleled az életemet, belefonódtál, rám szőtted életed hálóját, beleszőtted a hitbe a szerelem fonalát!
Merre vagy? Hiányzol. Rettenetesen hiányzol.
Már régóta hiányzunk egymásnak. És mégsem a szokás, a betegség éltetett tovább. A szenvedés újraszüli a szép lehetetlent. Kell, hogy kelljünk egymásnak. Hát kicsit kellessük magunk egymásnak.
Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.
Fáj a hiányod.
Úgy hiszem, szárnyverdesve, topogva, ágaskodva,szeretlek. Ha még vagy. Ha neked ez elég. Ha Te is igy akarod.
Ha van még idő..."
(Latinovits Zoltán levele Ruttkai Évához, forrás: FaceBook)

2014. június 16., hétfő

Németország-Portugália három gyümölcsös vaníliás kehely

Ma az a különleges eset esett meg velem, hogy a német-portugál meccsnek némely becses pillanatát csak azért nem tudtam mindvégig követni, mert közben kénytelen voltam olykor a gyümölcsös vaníliás pudinggal telt kehelybe nézni, hogy lássam, mi kerül a hosszú nyelű kanál végébe, majd gyors egyensúlyozás után a számba. Nehogy mellé essen, még véletlenül se mulasszam el egyetlen csöppjét sem, az elsőrangú finomságok már csak ilyen különleges figyelmet, védelmet élveznek. Lakat is hasonlóképp lehetett a maga teli kelyhével azzal a különbséggel, hogy őt nem a foci érdekelte, hanem a beszélgetésünk, amelyet semmiféle Müller-gól sem fékezhetetett  le.  Összeségében az eredmény - egy jól átjátszott meccsen - négy nullára alakult a németek javára, számunkra meg három gyümölcsös kehelyre telis de teli málnával, egyéb piros gyümölccsel, mely kelyhekből Lakatnak egy, nekem pedig kettő jutott. Jó volt a foci, az előkerült és a felvetett témák is, a folyamatos beszélgetés Lakattal, az édesség még annál is édesebb.

Fekete alapon fehér pöttyök

Tahiban ezen a hétvégén rajzás lehetett. Az utcákon a lomtalanítás egymást érő kupacain csak a fekete szárnyú fehér pöttyös egyedek nagy szám béli előfordulása tett túl. Ahova léptem, fű nem termett ugyan, annál  több pillangó féle fekete szárnyakkal fehér pöttyökkel, hosszú,  fekete testtel, a potrohon egy keresztirányú narancssárga csíkkal.
Szombat hajnalban arra jöttem ki az odumból, hogy a terasz padlózatán két ilyen lény fekszik a potrohuknál fogva egymással összetapadva. Nem mozdultak. Körbe kitettem a székeket az asztalnál a reggeli kellékeivel. Semmi változás. Felforrt időközben a teavíz, felöntöttem az erdei gyümölcsös teafiltereket. A két pillangó egymásba feledkezve ült mozdulatlanul a teraszon. Pározhattak. Vagy bagzottak? Vagy ezt nem is ezekre az állatokra mondják? Sok-sok pici pillangó készülhet most majdan fekete alapon fehér pöttyökkel, találgattam magamban.
Kirándulási útvonalunkon a Kisfakudy utca legtetején egész sereg pillangóba botlottam fekete alapon fehér pöttyökkel. Hosszasan figyeltem, kémleltem szokásaik után, nekem olybá tűnt, mintha valamilyen pillangó-szabályszerűség szerint egymást hajkurászták volna. Az is feltűnt, hogy többen támadtak le egyet-egyet, hogy begyűrjék maguk alá vagy mellé. A lányokat sem kellett félteni, jól irányzott potroh rándulással, odavágással, elhúzódással jelezték, hogy az illető csöppet sincs az ínyükre. Az utcában annyian voltak, hogy minden lépésemnél vigyáznom kellett, ne ütközzünk egymásnak, vagy még véletlenül se tapossam el az egymásra talált párokat.
A teraszunkon az egymásba feledkezettek egyike egyszer csak lassú szárnyrezgéssel, ólomsúlyú szárnyakkal próbált meg útra kelni, végtelen időbe telt, míg megtalálta repülésének gyorsaságát, ritmusát.  A másikuk ott maradt mozdulatlanul. Reméltem, hogy a férfi az, és kiadós örömszerzés, örömadás után, mintegy a szerelembe belehalva, önmagát rengeteg sok kis pillangóban fekete alapon fehér pöttyökkel e világra örökül hagyta.

2014. június 15., vasárnap

Erdős Virág: Dal a segítségről

Segítenél? – hallom folyton,
Hogyne, máris jövök! – mondom.
Idébb húzom, odább tolom,
pedig van épp elég bajom.
Na és mások? Nézzük csak!
Más is segít másoknak?
Akármikor? Akárkinek?
Mindegy hányszor? Hogyan? Minek?
Anya segít, eddig stimmel.
Csuklasz? Rögtön fut a vízzel.
Ne csodálkozz rajta, pupák:
az anyukák ilyen furák.
Ha a szíved sajog olykor,
ki segíthet? Csak a doktor.
Bekapod a pirulát,
és megúszod a kolerát.
Ha pudingot ennél habbal,
a hugicád segít abban,
s ha majd utólér az aggkor,
az unokád segít akkor.
Jaj, de sokszor nincs mit tenni,
nem segít már senki, semmi.
Dédi sír, de közben azért
örül, ha fogod a kezét.
Ha neki jó, neked is,
örül a te szíved is, mert
ebben a bizonyos
„szeretet-dologban”
közben egy egészen
rafinált titok van:
Annak is egy csomót segít,
aki per pillanat
segít.

Forrás: FaceBook, köszönet érte S. Margitnak

Zsuzsa

Kettőnk közül ő messze a határozottabb. Mintha mindig is tudná, mit kell csinálni adott bonyolult helyzetekben. Élt ő át már ilyet valaha, de ha nem is ő, akkor biztos hallott ezekhez hasonlókról. Fő a kitartás, meg a céltudatosság, meg az optimizmus, meg hogy bízzunk magunkban, és mindig lesz valahogy. Olyan ismerős mondókák ezek, nem először hallom életemben, mégis sokszor újdonságnak tűnnek. Teszik ezt az évek, az években való megkopottság, elnyűttség, leamortizáltság, hogy az ember elfelejti az igazán fontosat, meg a hozzá vezető utat.
A járásban is ő a magabiztosabb. Úgy megy, mínt aki jön, meg mint aki mindig tudja a helyes irányt, csak utánam, skacok. A lábaival is olyan biztosan lépked. Nem mondom, hogy lépést kell tartanom vele, mert különben lemaradnék, de a magam bizonytalanságából, tétovaságából kiindulva, jobb, ha ráfigyelek.
Erre mit tesz Isten, nem először és valószínű, nem is utoljára, általában ő lép félre. Olyannyira, hogy nem is olyan rég a lábát ficamítja, most meg ugyanazt a lábát, mégpedig a jobbat töri, de nagyon. Azt mondja, hogy az utolsó előtti lépcsőnél esett a lábára úgy, hogy közben akkora reccsenést hallott, amitől maga is megrettent, és sajnos nem a lépcső deszkája volt.
Hiába reménykedett ismételt ficamban, enyhébb zúzódásban, lába a bokájánál bizony igencsak eltört. Csak ne szaladnál mindenhová, óvja minduntalan Laci fia. De hát nem is szaladtam, védekezik ő. Persze, csak az eszed előzi meg fényévekkel a lábadat, ott sem vagy agyilag, ahol a lábad. Ezt én is tanúsíthatom, amikor számtalanszor élem meg Zsuzsát sétáink alkalmával fizikailag ugyan magam mellett, ám fejben valahol teljesen másutt jár. Így képes olyan lépéseket is megtenni,  amikre vagy semmi szükség, vagy amiket akár jócskán meg is gondolhatott volna.
Mondom, kettőnk közül ő a meggondoltabb, tapasztaltabb, olyan valaki, aki tudja, hogy merre a valódi irány. Mégis megbotlik. Nem is egyszer. Tegnap este bizony elég súlyosan. Közös hétvégénk, szombat éjszakánk bánta, no meg az előtte álló elhúzódó lábadozás, hosszú gyógyulás.

Olivér

Nálunk járt Olivér. Nem önszántából jött, betolták. Babakocsiban és az anyukája hozta. Találkoztam velük az utcánkban, az Almásy Lászlóban, egy s-sel és ipszilonnal. Éppen mobiloztam valami nagyon fontosat, mikor Anikó elsuhant Olivérrel mellettem, rám köszönt. Rögtön tudtam, hogy kicsodák, pedig ritkán látom őket. Jobban mondva Olivért életében, életemben most először. Utána kellett szaladnom Anikónak, hogy megkérdezzem, nem jössz be megmutatni Olivért az anyunak. Fordult a babakocsi, és szempillantás alatt benn találtuk magunkat a kertben, Anikó, Olivér, velem együtt anyám színe előtt.
Anyám szokott helyén a teraszon ült és Zsuzsával beszélgetett. Mondom neki,  nézd, kiket hoztam ide neked látogatóba. Nézi, nézi a kisfiút, nem tűnhetett neki sehonnan sem ismerősnek, anyám kérdő szemeiből, tanácstalan arcáról ezt vehettem ki. Merőn vizsgálgatta Anikót is, akivel kapcsolatban benne szintén se kép, se hang. Segítek, jó?, mondom, az anyukájánál vásároljuk az összes ruhánkat itt Tahiban, pontosabban amott át Tótfaluban. Anikó, a Juli lánya, Olivér meg az unokája. Nagy az öröm. Mintha a kis srácnál is. Ül a babakocsijában elmerülten figyel, olykor - ki tudja mire, kire és miért - elmosolyodik. A női zsibvásár egyre csacsog, tetszhet a fiúnak, hogy a figyelem, meg a kéretlen, hirtelen támadt sok szeretet számolatlanul árad feléje.
Megjelenik Tibrom a maga magasságában és könnyű áttetszőségében. Olivér figyelmét egy szempillantás alatt a férfi ragadja meg. Rámosolyog teli szájjal, mindkét karját, kezét nyújtja felé, kész volna akár a kis kocsiból is kiesni, csak hogy Tibor figyelmét egy kicsit is maga felé fordítsa. Érzékelem a változást, Olivér figyelmének irányváltását. Sötét barna szemei ragyognak, sűrű szempilla-söprűi sűrűbben sertepertélnek, a kis vasgyúró mosolya letörölhetetlenül ragad oda orcájára.
Gyönyörű gyermek, jó hangulatú, klasszul sikerült kis kölök, igaz, az anyukája sem egy kutya, a nagymamájáról már nem is beszélve, mondom, de csak magamban, mert Anikóval mindössze annyit osztok meg, gratulálok a fiadhoz. Amire egy felhőtlen, gyönyörű mosoly a válasz.

2014. június 12., csütörtök

Az utolsó pillanatban / Letzter Moment

Mikor máskor, mint az utolsó, még inkább az utolsó utáni pillanatban egy hatvanöt év körüli férfi maga mögött egy házassággal, abból származó fiával, egy mindmáig ragaszkodó, reménykedő, hogy egyszer csak majd észre tér és visszamegy hozzá, ex-feleséggel, egy másik – úgy tűnik, még lezáratlan – szerelmi kapcsolattal, beleszeret akár a lánya is lehetne korú, tán még annál is fiatalabb nőbe, aki – mit tesz Isten – viszonozza az  érzelmeit éppen akkor, amikor a következő héten megesküdni tervez egy fiatal, korban hozzá illő, szimpatikus fiatalemberrel. Mindegyik múlt béli kapcsolata Peternek rendszeresen hallat magáról, mert hogy így hívják az „önhibáján” kívül „amorozó’ szerepkörbe esett főhősünket, a fiatal lánnyal való friss ismeretsége pedig egyenesen burjánzik. El lehet képzelni, hogy mennyire nem egyszerű az élete a még fordítói munkákat aktívan végző férfinak ezekben a keszekusza viszonylatokban.  Bár láthatóan jól bírja napközben, az ágyban sem utolsó, amikor vízszintbe és helyzetbe kerül.


A volt feleség visszavárná, visszavenné urát, az el nem varrt szálról kiderül, hogy a szerelem annak idején a mostani szerelmének anyjához fűzte, ami egy merő véletlen és csak a forgatókönyvíró mély kútfejéből pattanhatott elő. Ez a fejlemény kissé megingatni látszik a fiatal lány Peterhez fűződő kapcsolatát, miszerint nagyobb gombócnak bizonyult, mintsem szó nélkül le bírná nyelni, hogy az anyjának valamikor a sötét és távoli múltban viszonya volt boldognak tudott házassága mellett ugyanazzal a Peterrel, aki most őt varázsolta el. Hogy mivel? Nem tudhatjuk, csupán sejthetjük. Talán az eszével, a széles látókörűségével, az intelligenciájával, a nézésével, hogy nagyon tud hallgatni, amikor kell, viszont mikor megszólal, akkor olyasmit mond, ami megfogja vagy elgondolkoztatja, vagy érdekes. Magával ragadhatta még talán a szexualitásával, hogy még mindig van és sugárzik róla, igen, ez is, meg a végtelen szerelem, a szeretet sokoldalú kifejezésével, szinte kutyahűségével.

Messze nem tipikus film a sok, helyenként bugyuta német romantikus vígjáték után, nem is sorolnám közéjük. Sokkal értékesebb film annál, ami nem utolsó sorban a fantasztikus színészeknek köszönhető. A már-már faarccal, emellett mély átéléssel játszó Peter szerepét formáló színészt emelném ki mindenek előtt és a vele játszó három, egyenrangú alakítást nyújtó színésznőt.

A legvége a történetnek persze pozitív kicsengésű, miszerint a fiatal nő visszatér az átmenetileg elhagyott Peterhez talán azért, mert úgy gondolja, hogy legyen inkább tíz nagyon jó éve Peterrel, utána majd meglátják, mi következik, mint várható dögunalom egy elvárt egzisztenciában tespedve egy korabeli fiatalemberrel.

(ARD, német, 2014. június 11, szerda)

2014. június 10., kedd

Barta kenyér

Én már négy helyen is vettem Barta kenyeret Tahitótfaluban: az Arankánál, a Szöszi Vegyeskereskedésben és a Coopban itt Tahiban, valamint a Barta Kenyérboltban odaát Tótfaluban. Azt mondják, hogy a másfél kilósat kell megvenni, annak amolyan tényleg igazi a tésztája. Hogy milyen az igazi, tudja a fene, meg tudják a tótfalusiak meg a tahisiak, akik ha már ismerősek és otthon vannak e tájban, akkor hogyne ismernék nálamnál sokkal jobban a saját kenyerüket. Vettem már kilósat is, amikor a másfeles már elfogyott. És valóban. Más. Hogy miben különbözik, sosem fogom megtudni, de még megfogalmazni sem. Ez kilós, amaz meg másfeles. A másfeles kitart egy hosszú hétvégén, a kilós meg nem. A másféleset érdemes hazavinni, ha megmarad, mert eltartható és tovább megmarad, a kilós meg nem. Ki tudja, miért, de hamarabb elfogy.
Mindenesetre a Barta kenyér itt Tahiban, meg amott át Tótfaluban fogalom. Nem is kicsi. Tahitótfalu kenyere a Barta, meg a pékje, pékségének tulajdonosa. Mert emitt lakik és süt Tahiban, annak is a falusi részén. Ellátja Tahitótfalu egészét, talán a határain túlra is juttat. Tahi falusi része onnan ismerszik meg, hogy egy jó hosszú utca a Mátyás királyé, mely a Domb utcáról a domb legtetejéről jön és kinyereg-kanyarog, izeg-mozog le egészen a Szentendrei útig. Ennek az utcának majdnem az aljában található a Barta Pékség egy családi ház tőszomszédságában, udvarában. Itt sülnek ki Barta Isteni kilós, másfeles kenyerei. Innen jutnak el ide Tahiba, meg amoda Tótfaluba.

Itt Tahiban, amott Tótfaluban, még távolabb Pesten, Budán, Óbudán jó tudni, ha biztos akarsz lenni, hogy egy hétvégén ne maradj le a Barta kenyérről, jó, ha telefonon előre megrendeled az Arankánál, és mikor kiérsz, akár ide Tahiba, akár amoda Tótfaluba, a leghamarabb térj be Aranka kis Tej-kenyér boltjába, és vigyed is a másfeleset, merthogy nekünk példának okáért szinte kivétel nélkül akkora kell. Egy jól átsült, kitűnően vágható, nem morzsolódó Barta másfeles. És ez még véletlenül sem valami kis- vagy nagyfröccs vagy tömény elnevezése, hanem a Kenyéré, a Bartáé és az egész Tahitótfalué. Nem véletlen, hogy nagyon és hamar fogy, bizony elfogy.

2014. június 8., vasárnap

Kastélyok Tahiban

Én vagy három kastélyról tudok Tahiban, amelyek persze egyáltalán nem igazi kastélyok, szemeim mégis kastélyoknak látják őket. Közös bennük, hogy kocka vagy kissé elnyújtott téglalap alakúak. Az elülső, azaz főbejárati oldalukat faberakásos terasz egészíti ki, egyben díszíti, amelyre néhány lépcső vezet fel. Mindegyik kastély kivétel nélkül mustársárga színű.
A tahisi kastélyok tulajdonosaiban bizonyára nemesi vér kering, mely általában kék, kivéve itt Tahiban, ahol falaik mustársárgájával keveredik vérük, melynek következtében egy életre sem mustárra, sem mustársárga festékre nincs gondjuk rendszeres véradásaik alkalmával. Az itteni kastélyok általában nagyobbacska kertekben állnak, azoknak is a belső részén, fák által védve, takarva, így egyáltalán nem könnyű kivenni a kastélyokat a maguk mustársárga pompájában, sem a bennük lakókat.
Az egyik tahisi kastélyt egy bizonyos M. György lakja, amit onnan tudok, hogy dombornyomott fa névtábla kastélya falára erősítve, hirdeti a nevét diszkréten és elég nehezen kivehetően. Sosem láttam még M. Györgyöt és senkit sem ebből a kastélyból, pedig már negyvenöt éve magam is Tahi, igaz, közel sem egy kastély lakója vagyok. M. György kastélya kivételesképp kertjének sarkában áll az utca felőli oldalon. Hogy egyáltalán élet lehet a kastélyban, arról nyitott paletták, kicsinyre nyitott ablakok tanúskodnak, meg a beépítetlen teraszra kitett leanderek.
Egy másik kastélyból a fiatalok éppen távozáshoz készülődnek, amikor arra jártamban-keltemben egyenest beléjük botlom. Az idős papára leszek először figyelmes, aki mozgásszervi betegsége miatt kicsit ugrálva és toporogva halad  előre. Mikor eljut fia kocsijáig, ott megfordul, rám néz, hangosan rám köszön, visszaköszönök. A sarkon befordulok a kertüket határoló utcába, visszanézek a búcsúzkodó társaságra, közben a házra is. Akkor veszem észre, hogy ez az egyik kastély Tahiban. A kert most üres, egyedül a teraszon látom a ház tulajdonosának feleségét bottal lassan, óvatosan közlekedni. Megállok, percekig nézem magam előtt a látványt. Arra gondolok, hogy az idős házaspárnak talán ebben az egészségi állapotukban is öröm lehet egy mustársárga, faberakásos teraszos kastélyban élni, a parkban ugráló madarakat figyelni, meg a füvet, s a virágokat, amint növekednek, és megdönti őket a szél, számolni a napokat, órákat, tik-tak, tik-tak, a levegőben és a bőrükön érezni az idő múlását, várni gyermekük következő látogatását.

2014. június 7., szombat

Anikó natúr csirkemelle őszibarackkal

A csirkemell általában száraz, nem is általában, hanem mindig. Kivéve, ha valamiben tocsog, úszik, dagonyázik. Pörköltben nem nehéz ezt az állapotot elérni. Boldogan úszik minden csirke apróság és nagyság, közöttük a csirkemell is a bő lében. Mit bánja ő, hogy mellette hagymadarabkák lubickolnak és színét a pörköltnek nem az ő pirulása, hanem a pirospaprikának köszönheti.
Omlós, a szájba kellemesen simuló szaftos csirkemellet nem kis feladat úgy összehozni, hogy ne a lé, ne a mártás játssza az ételben a főszerepet. Anikó barackos csirkemelle éppen ennek a ki nem mondott elvárásnak felelt meg. Puha volt és egyáltalán nem száraz. Ízes volt és nem fűrészpor ízű, ami a csirkemellet jellemzi némelykor.
Önelégülten nyúlt el a mell teljes hosszában a tányéron, talán a felét is elfoglalta. A másik felét a krumplipüré  vagy a petrezselymes krumpli töltötte ki, erre már nem emlékszem pontosan. Arra viszont igen, hogy a kényelmesen terpeszkedő csirkemellet keskeny őszibarackszeletek borították. A boldogsághoz meg a tökéletességhez Anikónak még ez is kevésnek bizonyulhatott, amikor az őszibarack réteget reszelt sajttal szórta bőven meg.
Tudom, nehéz, ám megéri elképzelni a csirkemell, őszibarack, reszelt sajt együtteséből kikerekedett ízvilágot, a sós, az édes és a puhára sûlt hús ízét akkor, amikor a rafináltan összeállított rétegekbe, mint összehangolt emeletekbe egyszerre harap bele az ember. Nem is tudja igazándiból, mit keressen, mi után kutakodjon, amikor az egészben ekkorra már képtelen az egyes összetevőket külön-külön fölfedezni, olyannyira összefonódtak már egymással.
Egy ilyen ízorgiában bővelkedő étel hátránya szinte egyetlen: túl hamar ér véget. Úgy éreztem, hogy időközben körülbelül beazonosítottam az összetevőket, melyeknek köszönhettem az ízélményt, mire az étel fogta magát és elfogyott. Egyszeriben kicsusszant a kezeim közül, a szám vonzáskörzetéből, ott maradtam az élmény után vakon tapogatódzva.
Éppen ilyen Anikó natúr csirkemelle őszibarackkal, reszelt sajttal. Egyszeri és utolérhetetlen, több hét után is, örökre emlékezetes.

2014. június 4., szerda

Anyám napján

Ma szép kerek az anyám napja. Kérdezem, hogyan érzed magad a születésnapodon. Hát hogyan érezzem magam? Szarul. De miért? Olyan szép kort megértél és igazándiból nincsen semmi bajod, eltekintve a kisebb-nagyobb zűröktől, potenciálisan munkálkodó kórtól. Ééééédes lááááányom, a finisbe érkeztem. Ennek örüljek olyan nagyon? Az is igaz, mintha még nem akarnék nagyon meghalni, hiszen megrendeltem két szemüveget is. Aztán meg olyan jó az étvágyam, szeretek enni, élni. Ezeket sorolja anyám, amikor a születésnapján együtt reggelizem vele. Mondott még mást is, de azt majd később, máskor.

2014. június 2., hétfő

Egy 's' és ipszilon

Az utcát, ahol Tahitótfalunak tahisi részén lakom, valamikor Lenin útnak hívták. Egyáltalán nem volt nehéz leírni, 's' sem volt benne, meg i-re hajazó ipszilon. Törénelmi sorsfordulók, valamint Tahitótfalut is elérő utcanévváltoztatás szele sodorta el a Lenin útat, és fújta ide az Almásy László utcát.
Nem tudom, milyen okból viseli utcánk az Almásy László nevet, így, egy s-sel és ipszilonnal. Nem hiszem, hogy lett volna Tahitótfaluhoz akár csak egy icipici kötődése, köze is a repülős földrajzkutatónak, felfedezőnek.
Tahitótfalu nem Borostyánkő, ahol született, ezért aztán nem is itt, hanem a borostyánkői grófi birtokon töltötte az ifjúságát. Iskolába sem ide járt, hanem Kőszegre meg Grazba, felsőfokú tanulmányait sem itt végezte, hanem Eastborne-ben Londontól nem messze. Iskoláinak, külföldi tartózkodásainak köszönhetően kiválóan beszélt németül és angolul.
Nem Tahitótfaluból indult felfedező útjaira Afrikába automobillal, valamint repülővel, melyek során a kontinensen addig ismeretlen oázist, sziklabarlangokat, területeket tárt fel. Ő volt az angol beteg, mely film életének egy afrikai mozzanatát dolgozta fel erőteljes romantikus eszközökkel.
Tahitótfalu regényes fekvése ellenére sem ezen a tájon telepedett le. Igazándiból sehol, ugyanakkor mindenhol volt az otthona, szinte folyamatosan volt úton valamilyen kapott vagy saját maga elé kitűzött feladattal.
Tahitótfaluban sem nősült meg, ahogy máshol sem, és gyermekei sem születtek. Nem Tahitótfaluban segítette először a németeket a II.Világháború során kettős szerepe keretében, majd mentett később zsidókat.
Még Tahitótfalu szűkebb-tágabb környezetében sem halt meg, nem itt és nem a környéken van eltemetve, hanem Salzburgban, ahol halála előtt kórházban műtötték, kezelték. Mindössze ötvenhat éves volt.
Tahitótfalu Tahi részében, mégis egy kedves, kellemes, az utca bizonyos helyein árnyékos, ám a teljes utca hosszában padot nélkülöző utca nevével tiszteleg Almásy László előtt. Teszi ezt azért, hogy a történelmietlen, ám színeivel egyedülálló Ősz és a névtelen Honvéd nevű utcákat kösse össze a 11-es főúttal párhuzamosan Tahi harmadik utcájaként még a domb aljában. Egy s-sel és ipszilonnal.

2014. június 1., vasárnap

Tahitótfalu, az Eper országa

Ha Tahitótfalu, akkor Csepregi Éva, aki már egy jó ideje itt lakik a falu tahisi, hegyoldali részén, csöndesen emelve a Budapest közeli település fényét. Ha Tahitótfalu, akkor persze az eper is, amely a falu határában a váci rév felé vezető úton balra Kisoroszi felé elkanyarodva a végeláthatatlan földeken terem. Egyfelől a sík mező, másfelől a távoli dombok, hegyecskék, amelyek a Pilis nyúlványai. A gyönyörűséges látványban az ember nem győzi kapkodni a szemét a magaslatokról a sík mezőkre és felváltva, majd újra a hegyekről a síkságra, ahol felváltva zöldellik egy-egy szélesebb csíkban az eper meg a búza vagy egyéb növény.
Az eper állítólag jó, ha két, a legtovább három évig terem meg egy helyen, azután vándorolni kezd. Szereti, ha új helyre, jóval odébb ültetik. Szereti a beosztó öntözést, sem a túl sok vizet, sem a túl keveset, pontosan annyit, amennyire a gazda magától gondolja. Napból sem mindig jó a sok, leginkább akkor kellene, amikor érik. Ha ebben az időben esik sok eső, márpedig ez az aranyat érő májusra szokott esni, akkor képes a homokos földdel, sárral úgy egybe nőni, hogy közben megrohad és akkor oda az azévi termésnek tetemes része, az ígéretesnek tűnő bevétel, a megélhetés biztonsága.
Az eper nagyon érzékeny, magának sokmindent kikérő, elváró gyümölcs, úgy is lehetne jellemezni, hogy ő a tahitótfalusi földek "Zöldborsószem hercegkisasszonya" (Andersen után szabadon).
Hogy mikor kezdődött ez az egész, az epernek Tahitótfaluval való házassága, nem tudom. Mindenesetre az elmúlt mintegy ötven éve már itt lehet az eper. Fiatal koromban nem foglalkoztatott a kérdés, hogy ezen a vidéken, annak is tetemes részén eper terem, emberek sokaságának biztosítva ezáltal munkát, megélhetést. Ahogy idősödtem, úgy erősbödött érdeklődésem az eper iránt. Már csak azért is, mert eperszezonban, abban a pár május végi-június közepi héten itt lehetett a legdrágábban epret kapni. Az útszéli árusoktól eszébe sem jut az embernek műanyag dobozokba kiméricskézett epret venni, amikor általában kemény fejszámolás után ezer forintnál többe, jóval többe kerülő kilós árakkal találkozik. A zöldséges egy-két, pár száz forinttal kínálja az eprét ennél olcsóbban. Nem csoda hát, ha évek telnek úgy el, hogy Tahitótfaluban epret bár mindenhol látok, azonban egyetlen szemet sem nem eszem, sem nem teszek el télire. Ezenközben persze büszkék vagyunk rá és dagad tőle a mellünk, hogy Tahitótfalu az Eper országa. Valóban, csak én lakom külföldiként benne. Gyanítom, hogy ezzel az eper-ínséggel, eper-hiánnyal nem lehetek egyedül.
Az eltelt ötven évben azért akadtak kivételes, számomra is eperben gazdag évek. Emlékszem, hogy egyszer az utcánkban vettem egyenest egy termelő kertjéből tíz kiló aprószemű epret, az eper utóját, mert azt tudtam és voltam is hajlandó megfizetni. Lett belőle sok-sok eperlekvár, és még a számban a nyers eper, szamóca Isteni finom, édes íze.
Tegnap meg kimentünk a végeláthatatlan eperföldekre, ahol a borús, hűvőses időben alig lehetett eperszedőket látni. Ahol meg igen, ott a föld, az epercsíkok tulajdonosával kellett árról, mennyiségről megegyezni. Így történhetetett, hogy most sikerült Tahitótfaluban, az Eper országában tizenöt kiló frissen, a földekről szedett epret és egy üveg eperbort a Marton-testvérek földjéről megvennünk. Eszemet nem tudom, mikor láttam ennyi epret együtt, mikor ettem ennyi epret számolatlanul, mikor próbáltam ki az epret a pezsgővel, hogy megbizonyosodjam afelől, miért is eszik-isszák őket együtt annyi filmben (továbbra sem tudom, talán mert mindketten a nemesek fajtájához tartoznak...), mikor sütöttem epres-túrósat, mikor került utoljára ennyi eperlekvár meg szörp a polcra. Húszévente egyszer? Talán megadatik még egy húsz év nekem. Tahitótfaluban, az Eper országában már ez is valami...