Anikó aranygaluskája

Minden bonyolult benne. Kigondolni, hogy egyszer csak szerepelni fog az étlapon. Átvinni az ötletet a magasságosokon. Időben neki állni, ahogy Anikó ma tette hajnali hatkor, épp másfél órával munkakezdése előtt. Összegyűjteni a hozzávalókat: egy szekéralja liszt, jó néhány élesztő, margarin, 17 liter tej, rengeteg vanília a sodóhoz, meleg, meleg, meleg a tészta kelesztéséhez, dió az ízesítéshez, meg egy méretes Anikó féle szív és lélek, hogy isteni legyen. Amikor mindez - a csillagok szerencsés állása mellett - összejön, csak akkor kezdhetünk el reménykedni abban, hogy lesz egyáltalán aranygaluska, és feltehetőleg jól is sikerül.
Ma a tányéron az aranyló galuskák valódi arany rögökként úsztak a hófehér és valóban vanília ízű sodóban. Ha ennyi és ekkora arany rögökre leltem volna a folyóban az aranyláz idején, akkor valószínűleg egy ideig nem lettek volna anyagi problémáim, és Anikótól minden héten minimum egyszer aranygaluskát rendeltem volna. Az aranygaluska ellenállhatatlan vonzereje ugyanis abban rejlik, hogy megunni lehetetlenség, és csak imádni lehet.
A lyukacsosan megkelt tészta úgy ereszti át magán a vanília folyót, hogy ereszti is meg nem is. Így az arany rögök helyenként át vannak itatódva, máshol meg nem. A megsült részekkel egyáltalán nem bír a vanília folyó. Megsimogatja, elismeréssel konstatálja, hogy Anikónak megint sikerült a sült és a nem sült részek kozmikus egyensúlyát megvalósítania.
Egy szó mint száz, bántam volna, ha éppen ma töltöttem volna éves szabadságom júniusra eső részét, és nem lett volna az aranygaluskába való első harapásban részem. És az utolsóban sem, amikor egyrészt mély elégedettséggel konstatáltam, hogy Anikó az ő aranygaluskájával ma megint hatalmasat alakított. Másrészt szomorúság töltött el, hogy a remek fogásnak hamar vége lett, és ki tudja, mikor kerül sor Anikó aranygaluskájába való első harapásra megint. Tényleg mikor?