Anikó fokhagymás sertésszeletét steak krumplival mégsem hagyhattam ki. A fokhagyma a húsra nem ráreszelve, hanem valamilyen kellemesen barnás színű szósz álruhában tetszelgett. Akár fokhagyma hercegnő is lehetett, mert a belőle előállt szósz túltett eddig megélt szószokon és elképzeléseimen. A szósz oly annyira finom volt, hogy friss fehér kenyérrel a legutolsó csöppig felitattam. A hús omlósan volt puha. Hús falatka, steak krumpli szelettel Anikó fokhagymás szószába mártogatva, csalamádéval tökéletes falategységenként leltek utolsó előtti pihenőre, megállóra a gyomromban. Anikó minden bizonnyal jól érti a fokhagymák és hercegnőik nyelvét, folyékonyan olvas az étkező sokaság szívében, amikor ennyire egyedi, megkockáztatom, megismételhetetlen ízű fogásokat képes elénk varázsolni.
Az utána következő meggylevessel – hiszen én fordítva, második fogásként eszem a gyümölcsleveseket – már tényleg nem tudtam mit kezdeni. Anikó meggylevese friss meggyből készült, előző este még az egyik piacon magasodott a meggykupacon. A leves frissességét, üdeségét annak is köszönhette, hogy szedett meggyből készült és Anikó ízesítette. Anikó – saját bevallása szerint – a készülő ételbe beletesz mindent, ami belevaló és nem kapkodja el, megadja azt és az idejét, ami az ízesítésnek jár. Kóstolja, mindig megkóstolja, amit készít, így a meggylevesét sem bízza a véletlenre, de még a szerencsére sem. Előállhatott hát ma az a helyzet, hogy Anikó fokhagymás szelete csak azért kerülhetett bele a gyomrom mellett jobban a szívembe, mint Anikó meggylevese, mert elsőnek ettem. Anikó meggylevese lett volna az első, ha azzal kezdtem volna az ebédet. Egyszerű a képlet.
Van az úgy, hogy ha az ember nem tudja, melyik ujjába harapjon, akkor egye Anikó fokhagymás szeletét vagy meggylevesét, édes mindegy milyen sorrendben, egyformán ízleni fog. Nem is keveset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése