2013. február 25., hétfő

Hanák András: Rigoletto (1851-2013)


Eloszlatom az aggodalmakat: Rigoletto él, életének 162. esztendejében talán még robusztusabban szól hozzánk, mint az osztrák uralom által megtűrt első velencei La Fenice előadásokban. 2013 februárjában a New York-i Metropolitan Opera új, átdolgozott előadást vitt színre, amelyet a magyar nézők is HD minőségű filmvásznon élőben láthattak az elmúlt hétvégén az Uránia moziban vagy a MÜPA-ban. Az előadás a mantovai történetet a hatvanas évek Las Vegasába helyezte át, ahol a herceg Frank Sinatra-szerű sztár, maffiózó és bonviván, Rigoletto, a francia mulattató „rigolo” pedig a szavak embere, amellyel akár ölni is lehet. De persze az egész eseménysor egyébként sem a Gonzagák Mantuájában játszódott volna. Victor Hugo Le roi s’amuse című színművének I. Ferenc francia király figurájában Lajos Fülöpre ismerhettek a nézők, így azt a francia cenzúra betiltotta. Amikor Francesco Maria Piave és Verdi a francia cenzor miatt Mantovába vitte a történetet, ezzel sem volt teljesen elégedett a most már osztrák cenzor, és több változtatást parancsolt meg mint az akkori kultúra ura. Mintha szent hajszára szövetkezett volna e narratíva ellen a régi Európának minden hatalma, Metternich és Guizot, hogy csak kettőt említsünk e potentátok közül.
Az elmúlt hétvégén láthattuk, hogy a Las Vegas-i kaszinóban és a városszéli lebujban is nagyon jól működik a történet. Mint 152 éve mindig, most is Rigoletto ellen fordul a bosszú, beteljesül a fejére olvasott átok. Nem kerülheti el sorsát. Én történetesen 52 éve láttam az először az operát, az Erkel Színház vasárnapi gyerekmatiné előadásán, és nem titkolom, hihetetlenül untam az egészet. Legfeljebb a harmadik felvonás dobott fel, s az egymást követő fülbemászó áriákat és a duettet, bennük Gilda és apja tragédiáját figyelmesen szemléltem. Valami ragadt rám ezekben a percekben. De már akkor sem igazán értettem, hogy miért éppen Gildának kell az életével fizetnie óvatlan szerelméért, bár akkor még nem igazán tudtam, miféle dolog egy lány szerelme. Lehet, hogy ma se tudom. Hosszú ideig elkönyveltem, hogy ez az élet rendje, ennek így kell lennie, hiszen így van megírva Verdi remekbeszabott dalművében. Csak mintegy fél éve, San Franciscóban, az operaház bejárati nagy képernyőjén látva a záró jelenetet, döbbentem rá, hogy semmiképpen sem Gildának kellene a zsákban lennie, és azóta abban reménykedem, hogy majd egyszer, valamikor az életben csak egyetlenegyszer olyan előadást látok, amelyben valaki mást rejt a zsák. Ez még nagyon hiányzik az életemből. Mindegy, hogy ki az a más, szinte bárki lehet. Maga a herceg, és ha így lenne, akkor nem az ő elragadó hangja incselkedne velünk és Rigolettóval, amikor Sparafucile átadja a zsákot a megrendelőnek. De lehetne az áldozat akár az intrikus Marillo, esetleg a bérgyilkos Sparafucile, de semmiképpen sem Gilda, aki végül is apja életének egyetlen reménye.
Most, a Las Vegas-i történetben sem teljesült a reményem, és mint három ifjú leányzó olykor igenis aggódó apjának, szívszorongató volt ismét végignéznem, miként dobja el az életet magától Gilda, és miként töri ez darabokká Rigoletto maradék napjait. Nem leánygyermekek apjának való a darab, ezt most már nyugodtan megmondhatom. Nem elég egy atyának egyszer az első felvonásban végighallgatnia a Gualtier Maldè – caro nome áriát, amelyből megtudhatja, hogy lánya szíve már végképp másé, a harmadik felvonásban pedig már azt is tudomásul kell vennie, hogy ifjú leánykánk az életét adja ezért a csapodár és aljas hercegért, aki egyik újabb hódítása előtt hetykén és magabiztosan dalolja világgá, hogy az asszony ingatag. Borzasztó élmény. És ennek hatására, ebben a Las Vegas-i előadásban vettem észre igen hangsúlyosan, hogy az asszony ingatag áriát követő zenei szólam mintha hamis hangzattá változna attól kezdve, hogy a herceg Maddalenához fordulva énekli el a lényegében szívszorongató Bella figlia dell’amore áriát. Hiszen ekkorra már minden valamire való apának tudnia kell, hogy ezt és így, ezen a szomorú hangon (és egy keveset átformált szöveggel) egyáltalán nem a hercegnek, hanem Rigolettónak kellene baritonban elénekelnie, mérhetetlen fájdalmában. Ez az ária nem való a herceg szájára, az Rigolettót illetné meg. Tehát ha innen át tudnánk írni az operát, akkor még volna némi remény arra, hogy Rigoletto egykori szerelmének gyümölcse, akit valójában megillet a bella figlia dell’amore megnevezés, nem esne apja bűnének áldozatául.
És azt gondolnám, hogy egy amerikai előadás mégis jobban alkalmas a sorsszerű döntések átírására, mert – Thomas Mann is jól vette észre – egy amerikai gyerek a szombati matiné előadást követően bizonyára megkérdezné, hogy miért Gilda lett az áldozat, amikor ezt a szerepet mindenki más jobban megérdemelte volna. Szükségszerű-e, hogy a tragédia egyben igazságtalan legyen? Egy amerikai felnőtt szerint egyáltalán nem, a közép-európai szellem hajlamos lenne igennel felelni. De talán mégsem áll olyan távol a két felfogás. Mert azért valljuk be, mi lenne itt „másnap”, egy viharos nyári éjszakára következő nap hajnalán, ha a tőrdöfés nem Gildával, hanem a herceggel végzett volna? Mit tennének a szereplőink? Rigolettónak már szinte semmije nem maradna, se kenyéradója, se rajongó lánya, Gilda pedig évekig járna Las Vegasba (esetleg LA-be) pszichiáterhez, hogy felfedezze: nem az vezetett apja tragédiájához, amiben ő valóban hibázott. Tudna-e Verdi erről egy negyedik felvonást írni? Ezúttal nem a darab elejére, mint a Don Carlosban tette, hanem a végére?
Aki látta az előadást, nem kevés büszkeséggel könyvelhette el, hogy a négy főszereplő mindegyike – kulturális értelemben – közép-európai. Željko Lučić hihetetlen hitelességgel formálja meg a lányát féltő és az események hatására összetört és összeroppant apát. Lučić Belgrádból jön, a jó isten tudja, mit láthatott már életében, hogy mozgásában, arckifejezésében, hangjában ennyire eltalálja a deformált mulattató másik arcát, amelyre rátelepül a tragédia. Lučić nagyon is jól ismeri a leányát alakító Diana Damraut, aki Bajorország szülötte, és akivel már több Rigoletto előadást is végigénekeltek. Kevés ilyen összhang és személyre hangolt varázs létezik ebben a két szerepben. Lučić valóban remeg és retteg Gildáért, Damrau pedig valóban apaként szereti Rigolettót. Piotr Beczala, a herceg, pedig fehér szmokingjában, mikrofonnal a kezében, miközben pompon-lányok színes legyezőkkel lengik körül, az általam látott egyik legjobb hercegalakítást nyújtja. Mögötte elbújhat (ha nem is méreteiben) Pavarotti és Domingo.
Beczala Lengyelország déli vidékéről indult útnak, magabiztos és megnyerő. Nem lepne meg, ha valamelyik lányom még a látottak alapján is elhinné neki egyetlen őszinte és igaz áriáját (Parmi veder le lagrime) a második felvonásban. És a bérgyilkos Sparafucilét alakító Stefan Kocán basszusa élesebb, mint a kése. Szeme, keze és hangja pedig a kegyetlen végrehajtó professzionalizmusát mutatja be. Végül is neki mindegy, kit döf le, ha megfizetik érte. Darab darab. Kocán Pozsonyból érkezett New Yorkba, basszusa hűvös és kegyetlen. Vérbeli közép-európai tehát ez a szereposztás. Lehetne magyar is köztük, Rost Andrea és Miklósa Erika nem egy nemzetközi színpadon felléptek már Gilda szerepében, Rost Andrea fejét az egyik előadásban Roberto Alagna herceg csavarta el. Három dolog köti össze a főszereplőket: Verdi és a darab, amely szoros kötelék, az angol és az olasz nyelv, amely a zenével együtt igazi közös nyelv, és – harmadikként – egy nagyon is közép-európai rálátás a világ dolgaira. Azt hiszem, bár lehet, hogy csak remélem, ettől a kultúrától sem idegen, hogy valaki egyszer megkérdezze: nem lehetne egy jottányit másként? Csak egyszer. Egyetlenegyszer.
...

(Forrás: Galamus, 2013.02.24., részlet)

2013. február 23., szombat

Egy asztalnál a Klubrádióval

Nekem a Klubrádióban elsősorban a beszélgetős műsorok tetszenek. Úgy érzem, mintha egy asztalt ülnénk körbe, a Klubrádióban hozzászóló vendég, vendégek, a riporter és én és persze a családom, amely kisebb-nagyobb lelkesedéssel társ az asztalnál. Nagyon sok mindenhez nem értek, amikről a műsorokban szó van, talán nem is tudnék hozzászólni, hallgatnék, mint a kuka, megpróbálnék okosan nézni, közben mégis jól érzem magam. Valahogy mindig kapok valamit a Klubrádiótól: ismeretet, új információt, háttér tudnivalót, amellyel egyszeriben világosabban látok, így érzem legalábbis. Összefüggésekre mutatnak rá, olyasmiket taglalnak, beszélnek meg, amik engem is érdekelnek.
Az asztaltársaságomat - a családi és baráti körömön túl, ha volna - éppen ilyennek képzelném. Nem tolakodónak, kellemesnek, kulturáltnak, intelligensnek, barátságosnak, családiasnak. Mikor felállok az asztaltól, ahol a Klubrádió adta a teríték nagyját és a társaságot, én csupán nyitott fülemet, agyamat, hogy befogadja, átélje, megértse, amiben élek, ami körülöttem zajlik, akkor úgy érzem, hogy kaptam valamit, többet tudnivalókban, információkban, hangulatban.
Pedig csak hétvégén tudom elsősorban hallgatni, meg hétköznap hajnalban és négy-öt óra után délután. Kezem automatikusan a Klubrádió csatornáját keresi, nem is keresi, hiszen jó előre be van programozva, bekapcsolja a kezem, csak azt kapcsolja be, merthogy ehhez fogható közel s távolban nincs, hogy a jól ismert, kedvelt, szeretett asztaltársaságom tagjainak hangját hallhassam, akik közül a teljesség igénye nélkül néhányukat megnevezek: Váradi Júlia, Mélykuti Ilona, Törtei Takács Kriszta, Gerenday Bars Ágnes, Göczey Zsuzsa, Kun Zsuzsa, Aczél Endre, Bolgár György, Andrassew Iván, Neuman Gábor, Pálinkás Szűcs Róbert és a többiek.
És most már egy jó ideje egy paraszt hajszálon függ kedvenc beszélgető társam, a Klubrádió léte. Lesz-e, marad-e, el tudja-e magát tartani, meddig működhet, meddig jöhet be az otthonomba és érezhetem úgy magam, mintha én is ott ülnék a műsor alkotóival, műsorvezetőivel és riportalanyaival egy asztalnál, ami kellemes, családias és már megszokott érzés. Az ember könnyen szokik hozzá a jóhoz, a kivételeshez, az egyedihez, belekúszik a bőre alá, eggyé válik szinte vele és nehezen érti meg, miért akarják tőle elvenni azt, ami szinte zsigerileg és szervesen az övé, persze nem csak az övé, hanem sok más hozzám hasonlóan gondolkodóé, értékeket képviselőé.
Ez már nem is bal vagy jobb oldal kérdése, hanem az oldalakon átívelő igényé, az emberségé, az értéké, a jogé, amelyet a több százezer hallgató között egy hangként én is kifejezek, megjelenítek. Tegnap, most és holnap.

(Megjelent a Galamuson az Olvasói levelekben 2013.02.24-én)

2013. február 21., csütörtök

Dorogaja moja Ljudochka!

Dorogaja moja Ljudochka!
Obesala sebe, chto pozvonju. Pitalas uze a vchera do tebja dozvonitysja i po telefonu i po skype, bez uspeha. Sevodnja utrom okolo desjati udalos s toboj govority paru slov. Ti kak raz vihodila iz metro, poetomu uslisala moj zvonok a snjala trubku.
- Nakonec-to - skazala ja - nakonec-to slisu tvoj golos.
- Spasibo dorogaja - otvetila ti na moj zvonok - spasibo.
- K chemu ti skazala spasibo, ja ze vedy nichego ocobennogo ne skazala. Eto ja Panna iz Budapesta.
- Slisu,slisu - govoris ti.
- Nadejus, chto den prekrasnij u tebja.
- Da,da.
- Zdorovja tebe, schastja, chudesnogo dnja tebe.
- Spasibo, milaja moja.
- S dnjom rozdenija  tebja. Beregi sebja,Ljudka.
- Spasibo, Pannulja. Do svidanija.
- Do svidanija, dorogaja moja.

Ljudának ma van a születésnapja. Rövid telefonbeszélgetésünk szövegét, születésnapi üdvözletemet tettem itt oroszul eredetiben közzé.

2013. február 17., vasárnap

Erdős Virág: Magyar konyha



keményre 
folyósra 
csípősre
csomósra
ropogósra
mézesre
mázasra
apróra
taplóra
tocsogósra 
túróval
tárkonnyal
tofuval
csülökkel
csilivel
könyökkel
konyakkal
balhéval
bunyóval
dilivel 
felfőzzük
lefőzzük
befőzzük
kikenjük
belerázzuk
szívatjuk
szopatjuk
átvágjuk
felnyomjuk
lealázzuk 
husiba
szusiba
fondübe
fajanszba
tálba

kapkodva
köpködve
parízert
papírból
állva

körisen
pörisen
üresen
vegyesen
gusztán
keleten
nyugaton
peronon
piacon
pusztán
kiskéssel
nagykéssel
torzsával
morzsával
csokival
jókedvvel
bőséggel
gyomrossal
tockossal
kokival
sárgáját
fehérjét
zúzáját
sűrűjét
velejét
melóját
kecóját
kölkeit
álmait
erejét
laposra
habosra
véresre
durvára
darabokra
kicsikre
nagyokra
romákra
zsidókra
arabokra 
levesbe
lábosba
belébe
zselébe
zsírba 
anyázva
gyalázva
átkozva
vijjogva
sírva 
felverjük
lesütjük
átgyúrjuk
kirántjuk
megabáljuk
éltetjük
áltatjuk
kibírjuk
kinyírjuk
bedaráljuk 
frigóba
fritőzbe
tepsibe
teflonba
wokba
betevő
fornettis
zacsiját
marokra
fogva
icikét
picikét
vegetát
delikát
borsot

hideget
meleget
törököt
trianont
sorsot

2013. február 15., péntek

LGT - zakatol a vonat

Annak idején végig álltam, ültem, csápoltam egy-egy koncertet, mintegy húsz kilóval lehettem könnyebb, hajam még természetesen volt szőkésbarna, arcomon nem a ráncok hívták fel magukra a figyelmet. Ma, legyen elég annyi, ha koncertre, színházba megyek, a sor szélére keresek jegyet és helyet a lábamnak, hogy szükség szerint kényelmesen nyújtózkodhasson. Többórás estét ugyanis csak így bír már ki és vele együtt immáron én is. Talán éppen így öregedtünk szép lassacskán egymás mellé az LGT és pénteki közönsége az Arénában. Túlnyomó többségében magam korabeliekkel néztem szembe, kívülről láttam köztük magamat, barátaimat, Frildit és Janót. Nem a rácsodálkozás volt, amit éreztem, hanem egyfajta szembesülést a valósággal, hogy mennyien, de mennyien vagyunk képesek mi, az ötven-hatvanas korosztályból eljönni egy LGT-koncertre, kiizzadni vagy éppenséggel kirázni a zsebünkből a belépőre valót a legkülönfélébb indíttatásból. Én például, miközben a lábamat nyújtóztattam jólesőn a legszélső ülés adta bővebb helyen, ugyanilyen kellemes érzettel gondoltam arra, hogy rajtuk bizony mintha nem fogott volna az idő, nekik mintha egyenesen jót tett volna. Ahogy a bor is érik, nemesedik az évek folyamán, Pressertől, Somlótól, Karácsonytól, Soltitól az idő nemhogy elvett volna, közös fellépéseikben nyomon követhető kihagyásaik révén, nemhogy csökkent, megcsontosodott volna a tudásuk, a gyakorlatuk, egymásra felelési, egymással való együttjátszási képességük, éppen ellenkezőleg. A profizmusuk, mesteri előadásmódjuk a játék mélységeinek, az improvizáció sokszínűségének révén olyan régiókba vitt magával, ami egy hozzájuk fogható zenekartól a világon igen ritka és csak nagyon kevesek sajátja. Pedig megszakítás nélkül három órát töltöttek a színpadon ilyen-olyan felállásban. Szólók, duettek, triók és a teljes zenekart feltételező kvartettek követték egyre és szinte egymásba érően egymást, briliáns vendégzenészekkel színesítve, gazdagítva.
Ha egy dal jó, megkockáztatom, örökzöld, hiszen húsz, uszkve negyven év alatt már igenis azzá válhatott, akkor gyakorlatilag édesmindegy, hogy az eredetitől eltérőn milyen formációban adják elő. Klasszikus értékén mit sem változtat, hogy kicsit lecsendesedve, új hangzásban, új köntösben mutatkozik meg. Így hallgathattuk meg a Segíts nekemet, Somlóval Presser zongora kíséretében, a Gyere, gyere ki a hegyoldalba, a Gondolj rám, a Kék asszony címűeket Presser szólójában, a Miénk itt a tért Somló, Karácsony, Presser hármasában a tabáni koncertre emlékeztetően, a küzdőtér közepén emelt külön színpadon. Az elfelejtett szót csak Presser zongoraaláfestése miatt nem nevezhettük a capellának, pedig a színpadon élő, mozgó éneklő összes zenész együtt, egymásra felelve adta elő. Érdekes módon nem éreztem hiányát az eredeti, a fülemben visszacsengő, megszokott hangzásnak. Jót tett a daloknak a változatosság, a lecsöndesülés, és lehet, hogy magam is hozzá nemesedtem – ha külsőleg, belsőleg nem is nyomtalanul – a maga véglegességében letűnt idő alatt.
Ültem ott a telt házas Arénában, szemben a színpaddal, a szabad szemmel alig kivehető LGT-vel, hallgattam régi számaikat, részben kívülről fújtam szövegeiket, ringatóztam zenéikre, ujjaimmal doboltam a térdemen, és közben azt gondoltam, hogy bár csöppet sem fiatalodtam a valóságban vissza, de nagyon jó volt az LGT akkor is, most meg egyenesen frenetikusak. Mindehhez kellett Presser szuggesztív egyénisége, hangja, egyedi, briliáns, sodró zongorajátéka, színpadi ismeretei, Somló széles hangszeres tudása, különleges hangja, Karácsony és Solti szólóban is kiemelkedő gitár- és dobjátéka. És persze mindez nem jöhetett volna létre korokon, generációkon, időn átívelő zenéik és szövegeik nélkül.
Az LGT tegnap elindult, a vonat ma, holnap, bennem még tovább zakatol.

(Az írás megjelent a Galamus-on 2013.02.17-én az Olvasói levelekben.)

2013. február 10., vasárnap

Egy késő este Évával

Tegnap este nem személyes meggyőződésből, nem önindíttatásból, hanem egy kedves barátnőm meghívására jártam egy koncerten. Ismertem az előadót még a régmúltból. Azok közé a művészek, énekesek közé tartozik, aki túlélte zenekara megszűnését, ott volt ritka koncertjeiken az újbóli felállásaik alkalmával, bábáskodott volt együttesének tagjainak gyerekeiből, úgymond a következő generációból verbuválódott ifi csapat megalakulásánál, fellépéseiknél, végezte saját, önálló karrierje következő állomásainak fáradságos, kitartó építgetését, megélte egykori zenekarának dalaiból írt musical kirobbanó, máig tartó színházi sikerét.
Az énekesnő most egy újabb kihívás, próba előtt áll, amikor egykori együttesének nagy sikereit totálisan új hangszerelésben, a swing köntösében szólaltatja meg március közepén egyetlen koncert erejéig. Az interneten is hallható igencsak rövid hangzatos demók jól demonstrálják, hogy a könnyedebb hangvételű, jól dúdolható örökzöldeknek -, alapvető dallamvezetésüket megtartva -, a swing és a jazz ötvöződése valami újszerű, izgalmas megjelenést, hangzást kölcsönöz.
Az énekesnő az este, miközben egyik régi slágerét a másik után énekelte, táncolta erejének teljében végig - köztük a kedvencemmel, a Párizsi lánnyal - a közönség aktív, vele éneklős, táncos kíséretében, egy hamisítatlan buli hangulatát varázsolta oda fellépése mintegy röpke egy órája alatt. És láthatóan vadonatúj projektje lázában élt, amikor a késő esti koncerten életének egy kiemelkedő, semmihez sem fogható eseményéről, a következő swinges koncertről beszélt nem kis izgatottsággal.
Megkapó volt meghívóm, Éva Rózsija feldobottsága, lelkesültsége, amint pillantásával, minden mozdulatával, szája mozgásával követte kedvenc énekesnője énekét, mozdulatát, rezzenését, mintegy együtt mozdulva és énekelve vele.
Éva, Csepi, merthogy így hívja nekem őt, amikor beszél, mesél róla, Csepregi Éva igenis boldog lehet az ő Éva Rózsijával, hogy van neki. Én már csak tudom.

2013. február 7., csütörtök

A megkerült év

Nyertél egy évet, drága Dávidom. Elszámoltad magad. Nem annyi vagy, mint amennyinek hitted magad. Eggyel kevesebb. Kicsit öntudatlanul is, de nyertél egy évet. Használd fel olyan dolgokra, amelyeket eddig idő, akarat, energia hiányában elmúlasztottál. Vagy szimplán töltsd el belátásod szerint, ahogyan csak szeretnéd. Jó egészséget, erőt, türelmet kívánok hozzá. A mai nap pedig legyen a magad számára emlékezetes, érezd jól magad a születésnapodon. Kívánom, hogy még sok évre lelj, melyeket elveszettnek hittél, hogy rácsodálkozhass és a váratlan rátalálásban örömmel konstatáld, hogy még mennyire fiatal vagy.

2013. február 6., szerda

A vágy villamosa

Aki szeretne egy örökre emlékezetes színházi előadást, egyedülálló alakítást, akkor annak melegen ajánlom, nézze meg A vágy villamosát a Pesti Színházban Eszenyi Enikővel Blanche Dubois szerepében, nem bánja meg. Kit érdekel, hogy mit és kit ajánlok melegen. Kit érdekel, hogy milyen színházat és szerepalakítást tartok értékesnek. Véleményem egy a sok közül.
Estére igyekszem hátrahagyni a napi puttonyt, letenni a terhet és viszonylagos könnyűséggel, nyitottan a befogadásra beülni egy-egy színi előadásra. Ám bármennyire is szeretném, nem tudok teljesen kilépni önmagamból, mindennapjaimból, tökéletesen eltekinteni önmagamtól, mintegy objektíven és nagy általánosságban szemlélni egy-egy színházi élményt. Eszenyi Enikőnek Blanche-ként sikerült észrevétlenül, egyszersmind deklaráltan úgy magával ragadnia, hogy teljességgel megfeledkeztem kínzó problémáimról. Természetes volt sokszínű, többrétegű, bonyolult szerepében. Alakította a félresiklott Blanche-t, aki mintegy új életet kezdeni érkezett húgához. Hátra hagyta elrontott múltját, a vidéki várost, amely kikezdte, volt kapcsolatait, bűnös viszonyait, s úgy gondolta, hogy otthagyta egyszersmind könnyűvérűségét is, amely házasságának tragédiájából eredt. Az új helyen, a nagyváros valóságában azonban egyre ütközni volt kénytelen finom, kultúrált, intelligens, olykor meghasonlott énje a helyiek életvitelével, közlekedési módjával, nem egyszer unintelligenciájával, melynek eredményeként elő-előtüremkedtek múltjának foszlányai, egykori könnyűvérű viselkedésének jelei.
Hiába vágyakozott valami jobbra, felemelőre, könnyebb életre, megalapozott tőkével rendelkező férfi biztosította gazdagságra, a valóság, húga férje, Stanley és környezetük ridegen rántották vissza álmodozásaiból, vágyaiból a realitás talajára. A vágy villamosával, amellyel érkezett, vágyai egyben  tova is szálltak. Az amúgyis gyenge idegzetű, érzékeny Blanche, aki a valóság elől eleddig az alkoholba menekült, a végére a rideg tények, a kiúttalanság elől, vágyainak mintegy a zsákutcájából egyre jobban bomló agyával az őrületbe siklik át.
Eszenyi Enikő abszolút meggyőzően, a maga természetességében alakította az előkelő modorú, álmodozó Blanche-t. Zseniálisan játszotta az iszákos Blanche-t. Elhittem neki Blanche őrületeit. Úgy csapongott ide-oda Blanche jellemének különböző síkjai között, mint aki egész életében maga is valami hasonlót élt volna meg. Félelmetes volt szerepátélésének őszintesége, mélysége, önkéntelensége, eljátszásához szükséges fizikai és lelki ereje, amelyre - megkockáztatom -, nem minden színésznő lehet képes.
Nagy Enikő (Stella), László Zsolt (Stanley), Pindroch Csaba (Mitch) alakították kiemelkedően a további főbb szerepeket a Tordy Géza rendezte darabban, mely számomra elsősorban és mindenek felett mégis a fantasztikus és zseniális Eszenyi Enikő Blanche-a miatt marad mindörökre emlékezetes, egy életre szóló élmény.

2013. február 3., vasárnap

A csokor

Az úgy volt, hogy ezen a hétvégén valahol máshol vagyok és nem otthon. Nem így alakult. Ahelyett, hogy egy vidéki városka megyei bálján hallgattam volna egy álló csillagnak a koncertjét késő este, közben beszélgettem volna a barátaimmal, férjemmel, az asztal köré osztott vendégekkel, svéd asztalról csemegéztem és finom borokat kóstolgattam volna, itthon maradtam, s azt hiszem ezzel majdnem mindent elmondtam.
Megmaradt a barátnőm csokra is, amelyet eredetileg a szeretett énekesnőnek szánt, merthogy ők sem mentek. Egy program visszamondásának annyi, de annyi féle oka lehet. Mondhatnám, a férjem meghúzta a derekát, otthon kellett maradnia, hogy pihentesse, hiszen hosszasan és csak így jöhet rendbe. És az ok még igaz is. Munkás hétvége áll hát mögöttem, amikor nem csak magam miatt használtam lábaimat, és sűrűn kérdezgettem, volna-e valamire szükséged.
Van, aki simán átvészeli a hetek óta tervezett esemény elmaradását, és van, aki "lelkileg" kicsit belerokkan. Olyannyra képzelte oda már magát és társaságát, olyannyira készült rá előre, hogy a program kimaradása tapintható űrt hagy benne. Egy vis major esettel sajnos nem lehet nagyon mit kezdeni. Közbe jött egy olyan fajsúlyú dolog, amely átnyúlt férjem derekán, minden érintett feje fölött és egy mozdulattal törölte az extra hétvégét, egy normál hétvége szerepkörébe helyezve vissza.
Egyedül a barátnőm megmaradt csokra emlékeztetett fizikailag a kihagyott eseményre. Égethette a csokor gondolatban, a maga valójában pedig élő, hervadó mementóként emlékeztetette az énekesnőre, akit ezúttal nem hallhatott.
A váratlan lehetőség, ha az égiek beleegyezésével adódik, mintegy eleve elrendezve, amolyan impulzív, szinte azonnal felmerült alkalom, amely ma mégis csak lehetővé tett egy soron kívüli találkozást az énekesnővel. Annak színházi fellépése előtt sikerült csodával határos módon a barátnőmnek találkoznia mintegy háromnegyed órára vele. Átadhatta neki a csokrot egyedül és személyesen. Megnézhette újonnan készült fényképeit, CD-jét. Beszélgethetett vele annak közeli és távolabbi terveiről. Majdhogynem egy óra vele és egyszál maga. Végig futhatott még benne a kihagyott hétvége, a koncert, amelyen nem lehetett ott, de már egyre távolodóban, hiszen helyét vita nélkül vette át a frissen átélt élmény. Igaz lehet a mondás, hogy a kevesebb a több.