2012. április 27., péntek

2012. április 19. - Az Emlékezés napja

Draga Nyasim!
Megneztem a fenykepet, amit ez alkalombol kuldtel es ledobbentem. Nincs ra jobb szo, me'g fokozhatnam azzal, hogy lemerevedtem es bele borzongtam. Ez utobbit ereztem, igen, egeszen bele borzongtam, minden szorom egykent allt fol, semmit sem tehettem rola es ellene. Annyi tortent mindossze, hogy raneztem a kepre, rameredtem, percekig nem birtam levenni a szememet rola.
Oda kepzeltem eloszor Annelet, Nagyit meg a testveret, Elzat, ki mindenkit vesztettek el a csaladjukbol a Holocaust idejen. Az Elza kulonben is csodaval hataros modon uszta meg es negyven kilosan tert haza a Konzentrationslagerbol.
Azutan az oregemberben meglattam az apankat, akit szinten a csoda menekitett ki a Majestic Szalloban szekelo magyar Gestapo markai kozul. Apu sajnos nem lehetett ilyen oreg es hajlott hatu es az sem adatott meg neki, hogy bottal kozlekedjen, annal joval elobb es fiatalabban halt meg hetven evesen. De hogy ki mindenki veszett oda a szukebb, tagabb csaladjabol: nagyapja, nagyanyja, testvereik, gyerekeik, azaz unokatestverei, akiknel apu valahol a Bacskaban udult, egy Grunewald gazdag kereskedo rokon a sok Grunewald kozul, a Weiss-csalad, Weiss Berta - Annele es Elza anyukaja -, Rozsi, Annele anyukajanak egyik testvere a sok, talan tizenkettovel egyetemben. Egyszer otvenkettoig szamoltunk el, es akkor me'g nem jutottunk el a tavolabbi rokonsagig. Rengeteg ez mar onmagaban is, nem hogy torekeny emberi eletekben merve.
Vegul oda kepzeltem magam az oregember helyere, igaz, nokent es me'g valamelyest messze ettol a megereszkedett kortol. Mennyi oda veszett rokont cipelek magammal, mazsas teherrel a vallamon kozlekedek, egy bot keves is lenne.
Es te is lehetnel az az oregember a fenykepen, egyedul, elveszett, ott maradt, elpusztitott rokonaid, felmenoid kezet fogva.
Meg a gyerekeink is egyszer oregemberek, oregasszonyok lesznek. Igaz, nem kell ahhoz a kor, az oregseg, az ido mulasa, hogy felfogjak, tudjak, megertsek, magukkal vigyek es tovabb adjak az utanuk kovetkezo generacioknak annak a bizonyos otvenketto eroszakkal elpusztitott rokon emleket, uzenetet.
Azt pedig nagyon jol tudjuk mindannyian, hogy azok az emberek, akiknek a csaladjaban ez az egbe kialto bun nem tortent meg, mert nem olyan szarmazasuak, mert a tortenelem es az emberi kegyetlenkedes szerencses modon es az Ur kegyelme folytan erkerulte oket, ne tudnanak, de legalabbis ne hallottak volna az embertarsaik csaladjainak fajo, potolhatatlan, jovatehetetlen vesztesegeirol es ne ereznenek veluk legalabb ezen az egyetlen napon egyutt.
Nem tudom neked ezt a fenykepet elegge megkoszonni.
Anyunak is megmutattam a fenykepet, akivel egyutt sirtunk rajta.
Ha megengeded, bele tennem a blogomba a fenykepet, a levelemet es a valaszodat, ha irsz.
Millio puszi:
Panni

2012. április 22., vasárnap

Lakatnál

Ha rajtam múlik, sosem hagynám ki Lakat meghívásait. Eddig nem is jött közbe semmi. Ha közbe is akart volna jönni, mint tegnap Mesi barátnőm Fefi fia Pyro Sapiens együttesének koncertje a Menthaban, akkor választanom kell, de kegyetlenül. Lakattól úgy este tíz felé jöttünk el egy átbeszélgetett, keresztül-kasul átevett-ivott néhány óra után. Sajtos-sonkás csirkemellet, Abbahagyhatatlan paprikás-hagymás csirkecombot, kaszinótojást ettem rizzsel és krumplipürével, a hagymalekvárt hozzákóstoltam. A göngyölt szilvás pulykáról, töltött káposztáról, a csalamádéról, csemege uborkáról nem tudok beszámolni, mert azokra nálam már nem került sor. Kérdezzétek a Fekete Lacit, ő valószínűleg többet tudna mondani róluk, homályos emlékeim szerint ő mintha végig ette volna a menüt. Két menetben végeztünk a vacsorával, mert még a Lakatnál is egyszerre hat ember tud csak leülni az asztalhoz. Arra kristálytisztán emlékszem viszont, hogy magából a Lakatból legalább hármat láttam egyszerre tüsténkedni. Az egyikőjük kiszolgálta az éhes hatot a konyhában. A másik a maradék társasággal beszélgetett a nappaliban, míg a harmadik rendre azt kérdezte, hogy nem innál-e valamit, és rögtön hozta a kért nedűt. El voltam képedve és fel nem tudtam fogni, hogyan bírja szuflával. Jól esett, hogy mindenre van szeme és füle, jóval előbb érzi, sejti meg, mire lehet igényünk, vágyódásunk. Egyszerre volt figyelmes vendéglátó, gondos tyúkanyó a nappaliban és elsőrangú szakács a saját konyhájában. Talán nem mondok újat, ha elárulom, hogy nem is olyan nehéz engem megfogni. Elég, ha valaki a gyomromon keresztül közelít hozzám és mondjuk olyan finomságokat főz, mint Lakat. Nem tudom, ki hogy van a tegnapi társaságból vele, de én egyszerűen oda és vissza vagyok a Lakat főztjéért. Nem tud olyat főzni, amit ne szeretnék. Tudom róla, hogy a legjobb alapanyagokból dolgozik, melyeket régóta bejáratott piaci árusoktól szerez be. Vallja ui., hogy minőséget csak minőségi anyagokból, a főzési technológiákat, előírásokat pontosan betartva lehet előállítani. A tegnap este mintegy hat órájába a kulináris élvezetek mellett békésen elfértek beszélgetéseink, vitáink, hozzászólásaink mindazokhoz a témákhoz, amelyek szellemi terítékünkre kerültek. Lehetetlen vállalkozás lett volna mindenkivel szót váltanom és a napi politikai, gazdasági témákat kikerülnöm, amelyek itt és ekkor sem okoztak semmiféle örömet. Miklós tudni vélte a ma hazai történéseknek hátterét, mozgatórugóit. Andrist sikerült egy-két ténnyel meglepni éppen úgy, ahogy ő lepett meg történeteinek kiapadhatatlanságával, rá jellemző és kedves humorérzékével.
Van most beszédesebb volt az átlagosnál, szívesen osztotta meg ékszer készítési hobbiját, mutatta meg saját gyártmányú ékszereit. Sajnáltam, hogy nem volt nálam egy videokamera, amellyel felvehettem és megörökíthettem volna az utókornak, amint a saját sütésű keverős linzerével, benne a saját házi szilvalekvárjával az egyik szobából a másikba andalgott. A békének, a megelégedettségnek, a belső örömnek olyan fokát sugározta ki öntudatlanul is, amelynek ritkán lehet tanúja az ember. Csak mondja valaki, hogy a kulináris élvezet egy dolog, a totális boldogság meg más!... Vannál a kettő egybe ért, vagy egy közös forrásból táplálkozott: a házi szilvás keverős linzeréből. Ennyi kevés is elég az embernek a boldogsághoz.
Ebben az értelemben is kívánom, hogy térjünk mihamarabb vissza Lakat étel-remekeihez.
Akár holnap újra.
Lehet?

2012. április 18., szerda

Tra via Met (útról letért, tévútra került)

Verdi igazán semmit sem tehet arról, hogy mennyire lesújtó a véleményem az április 14-i New Yorki Metropolitan La Traviata közvetítését illetően, amit a Müpában élvezhettem Frildivel és Maricával végig. Még a zene volt a legnagyszerűbb benne, telis de tele fülbemászó és örökzöld operaslágerekkel. Szerencse, hogy Verdit még egy Willy Decker kaliberű producer sem bírhatta - 159 évvel az ősbemutató után - arra, hogy a színpadi előadás színvonalára silányítsa a La Traviata zenéjét. Ha röviden és velősen akarnám a Traviata jelentésével összhangban jellemezni az előadást, akkor számomra nem is Violetta az, aki letért az útról ill. került tévútra, hanem a producer, aki a zenén felül szinte semmiben sem volt képes a Verdi állította magas mércét megugrani. Pedig a Met és ez az élő közvetítéses operasorozat már önmagában is egyaránt siker úgy a helyszínen, New Yorkban, mint  mindazokban a városokban, ahol a nézőknek lehetőségük nyílik az opera előadásokat satellite közvetítéssel élőként megélni.
Megkockáztatom, hogy még az előadókkal sem lett volna különösebb probléma, ha a Violettát alakító Natalie Dessay-jen kívül még valaki hajlandó lett volna színészileg is játszani és nem csak a szerepét becsülettel, jobbára rezzenéstelen arccal elénekelni.
Amikor Matthew Polenzani Alfredo szerepében jelent meg a színen és játszotta el először a hősszerelmest, majd a szerelmében csalódottat, végül a mindent megbocsátót, még akkor sem voltam képes sajnos másra gondolni, hogy úgy néz ki, mint egy túl nagyra nőtt óvódás, akin az öltöny és minden ruhadarab egyszerűen röhejesen áll, melynek következtében az intenzív érzelmi hullámzásait sem tudtam kellőképpen komolyan venni. Furcsának tűnhet, de egyedül akkor volt Polenzani és szerepe egymással szinkronban, amikor Wolfgang Gussman, aki egy személyben az előadás díszlet- és jelmeztervezője, halványkék férfi alsógatyában és egy szál fehér ingben járatta Alfredot egy negyed felvonásnyin át. Bevallom, hogy akkor még el is nevettem magam rajta, egy pillanatra jó kedvem kerekedett. Ilyen az, amikor az ember egyik szeme sír, a másik nevet, na az enyém ekkor valósággal röhögött.
Dmitri Hvorostovskyval egy valódi orosz világsztár énekelte Germon, Alfredo apjának a szerepét. Mély rábeszélését, Violetta meggyőzését, miszerint mondjon le Alfredoról, szerelmükről, képes voltam elhinni neki, bár arcán nyoma sem volt egyébnek, mint a saját hangja felett érzett kincstári komolyságának. Rá is mondhatnák, hogy olyan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Hvorostovsky hangja viszont mindent vitt, így képes voltam neki megbocsátani arcának, mozdulatainak érzelmi szegényességét. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy neki elég munka lehet a mélyből fantasztikus hangját előcsalogatni, megcsillogtatni, mire mi nézők tátott szájjal bámulunk, hallgatunk.
Natalie Dessay viszont a maga részéről rossz napot foghatott ki, amikor valamennyire berekedve kellett megállás nélkül a színpadon lennie, játszani és énekelni. Nem csoda, hogy a köhögése, szenvedése nem csak hogy valósághűre sikeredett, hanem az is volt. Verdi valószínűleg nem a rekedt Natalie Dessay-re gondolhatott, amikor Violettaként a La Traviataban végig a színpadon tartja, néha még két egymást követő áriát is elénekeltet vele. Dessay hangja az erősebbtől a gyengébb hangszínek közötti skálán ingadozott, amit fél profinak mondható, valamikori énekkaros barátnőim azonnal ki is hallottak.
Amit viszont egyáltalán nem értek és fel nem foghatom, hogy a Met honnan vehette az ötletet, a bátorságot, hogy egy ilyen csupasz produkciót állít ki a pőre színpadra. Értsd szó szerint: a szereplőkön, egy díványon (túlzsúfolt állapotban öt dívány), egy faliórán, a szín/szoba falai előtt körbe futó mintegy hatvan centiméter széles emelvénycsíkon kívül a szereplőket a zenén és a hangjukon kívül az égvilágon semmi sem zavarhatta meg saját előadásukban, ahogy a nézőket sem a mű csupasz élvezetében. Így április 14-e estéjén gazdagabb lehettem egy a végtelenségig lecsupaszított pódiummal - a néhány bútordarab, drapéria csupán jelzésként és a szereplők elrejtésére szolgált -, Verdi utolérhetetlen zenéjével, Natalie Dessay kicsit rekedtes, ám gyönyörű hangjával, színjátékával, az „óvódás”, szintén szép hangú Matthew Polenzanival a „kinőtt” ruháiban, Dmitri Hvorostovsky hangjának fantasztikus fekvésével, kicsit-nagyon szegényes előadásmódjával. Mondhatnám, hogy a király és a La Traviatában a Met is „meztelen” volt.
Verdin kívül egyedül Frildi és Marica nem okozott csalódást.

2012. április 16., hétfő

Szembesítés

(Megfogadtam, hogy nem engedek be politikát, egyéb feszültséget keltő élethelyzeteket az Araratba. Andrassew Iván legutóbbi, a Hetes Stúdióban elhangzott írásával mégis kivételt teszek, mert egyetemes gondolatokat mond el, értékeket közvetít. A politikai kerettől eltekintve is.)
Közismert az a jelenség, hogy a bajba kerülő ember, például akkor, amikor összeomlik a háztartása, a házassága, végveszélybe kerül a munkája, egyszercsak mentálisan összeomlik, és úgy tesz, mintha nem értené, hogy mi történik vele. Így volt ez a múlt héten Schmitt Pállal, most meg Orbántól Martonyiig a teljes kormánnyal.
Volt egyszer egy szomszédom, akiről kiderült, hogy folyamatosan terrorizálja a családját, elissza és elsportfogadja a pénzét, bajok vannak vele a munkahelyén is.
Mivel amúgy köztiszteletben álló, jó szakember volt, munkahelyi cirkuszai miatt nem rúgták ki azonnal, hanem a főnöke megkérte, hogy menjen el egy hónapra egy kis regenerálós, fizetésnélküli szabadságra, és gondolkozzon el. Szinte ugyanaznap a felesége is közölte vele, hogy átmenetileg az anyjához költözik a két gyerekkel, mert elegük van a folyamatos basáskodásából. Ő is azt mondta, hogy gondolja végig. Mivel szinte minden szomszédjával jó viszonyban volt, eljutott addig, hogy átmeneti kölcsönt kért a számlák kifizetésére. Mivel mi, a szomszédai egymással is jó viszonyban voltunk, megbeszéltük, hogy kitől mennyit kért, és azt is, hogy megpróbálunk közösen beszélni vele. Arról, hogy csak annyit adunk, amennyi a túlélésre elég. Meg kell értenie, hogy a számlák kifizetésében szívesen segítünk, de azt ne várja tőlünk, hogy a piát is mi fizessük.
Nyár volt, lehívtuk bográcsozni, és meglepően bátran elmondtuk neki, hogy megbeszéltük a dolgát, segítünk rajta, de meg kell értenie, hogy kérünk tőle pár dolgot. Az ehavi számláira összedobjuk a pénzt, de aztán már csak akkor segítünk, ha rendbe teszi a viszonyát a családjával, a felesége visszaköltözik, ő pedig megint dolgozik. Ne sértődjön meg, figyelni fogjuk, mert úgy gondoljuk, hogy a barátok nem arról ismerszenek meg, hogy együtt hejehujáznak, hanem arról is, hogy egymás szemébe merik mondani az igazságot.
Pár percig letaglózva üldögélt a tűz mellett, aztán elkezdett ordítozni velünk. Hogy mit képzelünk magunkról. Hogy nem is érti, mit akarunk tőle.
Mondtuk, hogy csöndesüljön, mégegyszer elmondjuk, pontosítunk: ne igyon - a leszokás nem reménytelen, mert alig két hónapja süllyedt az ádáz iszákoskodásba -, ha ez sikerül, el tud járni rendesen munkába, ott sem fog folyamatosan civakodni az emberekkel, pénzt is keres rendesen, ráadásul el sem issza, nem képzeli azt, hogy totónyereménnyel lehet kibújni a bajból, és így rendbe jöhetnek a dolgok. Értse meg: a saját tönkretételében nem tudunk segíteni, és abban sem, hogy megnyomorítsa a feleségét és a gyerekeit.
Fölpattant és azt kérdezte: komolyan azt várjátok tőlem, hogy ígérjem meg, rendes ember leszek, mert másképp nem segítetek rajtam?
Igen, pontosan ezt szeretnénk. Bízunk benned, mert szeretni való, kedves embernek ismertünk meg, szeretünk, ezért felelősek vagyunk érted. Nem akarjuk, hogy tönkremenj és megnyomorítsd a családodat.
Aljasak vagytok, mondta, és otthagyott minket.
Két hétig csönd volt, alig láttuk. Aztán egyszer véletlenül összetalálkoztunk az utcán. Nem is köszönt, hanem helyette az arcomba kiáltotta, hogy nem is értem, mit akartok tőlem. De fura módon nem torzult el az arca, hanem mosolygott.
Mondtam neki, hogy vasárnap délután megint bográcsozunk, jöjjön le, ha akarja, mégegyszer elmagyarázzuk.
Meglepő módon lejött. Még meglepőbb módon a feleségével és a gyerekeivel. Bejelentette, hogy két hete, miután szembesítettük a valósággal, abbahagyta az ivást. Egy kortyot se ivott, és nem is hiányzik. A jövő héten visszamegy dolgozni. Minden rendben lesz. És köszöni, hogy szóltunk, észhez térítettük.
Ez a történet persze most azért jutott eszembe, mert van olyan, hogy egy ország teljes vezérkara kerül ilyen helyzetbe. Hogy nem érti, mit akarnak tőle. Pedig dehogynem.
(Andrassew Iván, Klubrádió, Hetes Stúdió)

Ljudával, Valjával

Egy késői szombat estét és egy izzig-vérig tömény vasárnapot, abból is tizenegy órát töltöttünk együtt Ljuda barátnőmmel, akivel az utóbbi időben évi, kétévenkénti rendszerességgel sikerül találkoznunk. Hála neki, aki olyan körutakra fizet be előszeretettel, amelyek közvetlenül Budapesten át, vagy egy közeli nagyvároson vezetnek keresztül. Így töltöttünk el évekkel ezelőtt egy-egy csonka napot Prágában és Krakkóban is. Egy élelmedett korú, mintegy harminchat éves barátságért az ember nem gondolkodva, semmit sem kalkulálva, a döntés pihe könnyűségével, meggondolatlanságával indul útnak, bárhol, mindenesetre egy kicsit is csak elérhető közelségben lépjen be a barátnője Európába. Ljudával most eljött az egyik volt egyetemi évfolyamtársam, Valja is, aki igen kellemes társnak, társaságnak bizonyult.
A vasárnap tizenegy órájába kis túlzással egy egész életet zsúfoltunk bele hárman, amelynek nem tovább, mint a következő évig kell kitartania.
Búcsúzáskor, utána este magamban, ma egész nap a tegnapra emlékezve, úgy éreztem, mintha az egészbe egy kicsit bele haltam volna. A Sors iróniája, hogy ha választanom kellene, akkor valami ilyesféle halált kívánnék magamnak, inkább Ljudával ennyire koncentráltan, mint nélküle.





2012. április 14., szombat

Dean Brisbane-ből - Március végén

Eddig
Úgy voltam a blog írással, hogy befejezem. Miért is ??? Mert úgy éreztem, hogy senki sem reagál az írásomra,nem kérdez,nem érdeklődik….
Kivételek persze azok, akik hozzászóltak(Vogl Laci, Iroby,Mirella). A Lacinak üzenem, hogy ha még nem késő, nézzen utána pontosabban, mert kell a nyelv a szponzoráláshoz (IELTS 5) ha azóta nem változott. Sok sikert kívánok, és ha kérdésük lenne csak nyugodtan tegyék fel. A kérdéseket inkább az email címemre (amit szívesen megadok ) vagy skype-on. Aztán eltelt egy kis idő és már jelentkeztek az ismerősök és mindenkinek az volt a kérdése, hogy mi van velem, miért nem folytatom a blogot. A családom, és főleg a főnököm miatt is ismét írok, remélem az én részemről ez lesz az utolsó.
A folytatásban remélhetőleg vagy a Martina vagy a Judit ír, addig Márk meg én fekszünk a parton egy hideg sörrel (persze csak én és figyeljük a csajokat….
Vízum
A vízum a legfontosabb, mert azért vagyok jelenleg itt. Visszamegyek karácsonyig. A karácsony szép és csendes volt , igaz a két ünnep közt dolgoztam a mosóban, így gyorsabban telt. A szilvesztert egy magyar párnál töltöttük, nagyon jól éreztem magam.
Januárban ismét beindult a munka a Forgácsnál. Még decemberben megbeszéltük a Lacival, (telepvezető) hogy a vízumot januárra áttesszük. Sajnos egyik nap, mikor vészhelyzet gyakorlás volt a cégnél, odajött és közölte, hogy nagyon rossz híre van. „A szponzorálást leállították” hát gondolhatja mindenki, hogy a vér kiment a lábamból és a világ végét láttam magam előtt. Sajnos Ő nem tudta megmondani, hogy miért, de abban maradtunk, hogy várunk egy hetet, majd én hívom a Forgács urat. Ettől nagyon féltem. Eltelt két hét, mire meg tudtam, hogy csak a cégen belül van változás. A hölgy, aki a szponzorálásokat intézte elment és még nincs meg az utódja. Elég sok idő telt el mire a Laci rákérdezett, hogy most már valaki mondjon valamit. Kiderült, hogy még az én papírjaimat a régi ügyintéző hölgy beküldi. Ismét beindult a folyamat és kaptam is a maileket folyamatosan a cégtől és az ügynökömtől (Mónika). Végre sikerült beküldeni és egy nagy megnyugvás, majd újra idegeskedés következett. A megnyugvás, hogy már elindult, az idegeskedés hogy mi lesz a válasz. Ugye ez a legfontosabb lépés, mert ha ez a papír nincs meg, akkor vége a lehetőségnek. Ismét teltek a hetek és semmi válasz. Beszéltem a Mónikával, hogy közben mit tudunk intézni, mire Ő azt mondta, hogy a továbbiak mind sok pénzbe kerülnek és rizikós befizetni, mert ha itt negatív a válasz, akkor elúszik a befizetett díj. A Mónikának jeleztem, hogy inkább rizikózom, nem bírom a tétlenkedést és menjünk csak tovább. Ezután valóban sok pénzkiadás következett. Nem említettem még, hogy a cég a nominálást sajnos nem online adta be, hanem papír alapon, ez borzasztóan meglassítja a vízumkérelmet.
Magyarországról a Judit aláírása és eredeti fényképek kellettek, amit DHL-lel intéztünk. Majd az egész családnak orvosi vizsgálat (12.000Ft/fő és 15.000Ft transzferdíj) . Ezt követően az egész családra egészségügyi biztosítást kellett kötnöm a teljes 4 évre. Igaz, a biztosítást havonta is lehet fizetni, de nem kevés a díja. Nagyjából minden papírt megszereztünk, de a cégtől a legfontosabb még mindig hiányzik…. Tulajdonképpen a cég ilyenkor küldi be szponzor kérelmét, hogy szeretne egy külföldi állampolgárt szponzorálni, majd a bevándorlási hivatal, alaposan átvizsgálja a céget minden szemszögből, (adófizetés, cég felépítése,nagysága, és a legfontosabb, hogy több ausztrál alkalmazott legyen, mint külföldi) Megint eltelt egy pár hét és még a cég felől mindig semmi. Nem akarom mondani, hogy nekem ezek a napok állandó gyomorgörccsel és idegeskedéssel teltek. Amikor kicsit elfelejtettem, akkor a munkatársaim - akik folyamatosan szurkoltak- kérdeztek rá, hogy mi van?? Volt közben a Márk szülinapja, Valentin nap, Martina szerelmes lett, és persze az én szülinapom, de még mindig semmi. Egy csodálatos napon, ahogy dolgozgatok, kapok egy telefont a Lacitól:
JÓ HÍREM VAN!! MEG VAN A NOMINÁLÁS!!!!!!!!
Ez nekem a megváltást jelentette. 21/03/2012
Rögtön hívtam a Mónikát, Ő már tudott róla. Ígérte, hogy másnap küldi is be a papírokat, a vízum kérelmet. Ma március 22. van, és én úgy számolom, hogy hétfőtől maximum 6 hétre ölelhetem meg a családomat újra…… REMÉLEM…..
Mónika szerint ez a maximum átfutási idő, ha nincs gond. Ami gond lehet, hogy mivel én nem vagyok magyar állampolgár, nekem nem kell orvosi vizsgálat, de viszont hogy sok időt töltöttem Magyarországon, így kérhetik. Majd meglátjuk. A célunk, ha meg van a vízum, akkor Juditék kezdenek búcsúzni és pakolni, én pedig keresek egy új otthont magunknak.
Családom
Nagyon hiányoznak és nagyon bánt, hogy nem érzékelem a gyerekeknél történő változást. Állítólag a Márk már nagyobb az anyjánál (nem nehéz J ) de skype-on nem érzékelem, és a hangja is mélyebb lett, sajnos azt sem hallom. A Martina pedig szerelmes, az is bánt. Nem vagyok velük a mindennapi eseményekben és sokszor úgy érzem, hogy pillanatnyilag nem vagyok a mindennapjuk része. Hol jelentkeznek, hol nem… (Belegondolok mikor én voltam kamasz, hány alkalommal kerestem a szüleimet...) Viszont a drága feleségem mindennap vár, vagy skype-on vagy facebookon. Ha nem jelent kezem, akkor egy nap után már hívja a Vöröskeresztet. Érdekes, én azt hittem, hogy összeveszni nem lehet, ha ilyen távol vagyunk. Dehogynem! a 20.000 Km nem akadály köztünk. Volt, hogy kikapcsolt J . „majd megbeszéljük személyesen”
Szórakozás
Péntek este indultunk 9-kor. Az út 1000 km ketten a Zolival felváltva vezettünk, nem mondom, nem volt könnyű. Itt kell, hogy megdicsérjem a magyarországi autópályákat, mert ez a PACIFIC HIGHWAY-nek nevezett út, valami borzalmas volt. A leggyorsabb a 110km/h és a minőség is borzalmas. Igaz, sok helyen építik, de akkor is. Nagyon sok kis településen megy át, amik nagyon szépek, de inkább egyszerűek. Reggel 8-körül érkeztünk Sydneybe és a kocsit a város szélén hagytuk. Vonattal bementünk a városközpontba és a legfontosabbakat megnéztük. Sajnos az idő nagyon borús volt, hát ilyen a mi szerencsénk. Sydney nekem egy kicsit csalódás volt, valahogy nem tetszett. Ez már nagy város, nem volt az a nagy tisztaság, de lehet ,hogy csak fáradt voltam, vagy a kellemetlen időjárás miatt. Este kivezettünk a városból és egy McDonalds parkolóban aludtunk. Hajnali 4 kor indultunk tovább.
Valamikor 11-kor egy gyönyörű tengerparton megálltunk és én fürödtem.
Na, ez nekem nagyon tetszik. Egy gyönyörű óceánpart és szinte csak mi vagyunk, és ki tudja hány ilyen van…. Valamikor du. érkeztünk haza.
Ez lesz a leg rövidebb rész. Azt kell, hogy mondjam, hogy a sok stressz miatt az embernek nem nagyon van kedve egyedül mászkálni (legalábbis nekem). Így visszaemlékezve a várost nem számítva, talán egyszer vagy kétszer voltam szórakozóhelyen. Hogy miért? Inkább a társaság hiánya és a fáradtság miatt. Ha a Forgácstól jövök, mindig megfogadom reggel, hogy este megyek valahová, de ahogy hazaérek, nincs kedvem és inkább iszom egy sört és pihenek. Ha a mosóból jövök, szinte bedőlök az ágyba. A házaspárral, akiknél lakom, néha grilleztünk és néha a Zoli barátommal elmentünk egy-egy kocsmába egyet inni. A lelki bánatomat talán a vásárlással csapom el és ez nagyon feldob. Persze nem ruha, hanem inkább elektronika. Egy-egy kütyüvásárlás egy darabig jókedvre derít. Voltam egy ismerősömnél is, az nagyon jól telt. Egy hétvége teljes kiszolgálással, nagyon jó volt. Ilyenkor eszem-iszom, a Lily mindig a hazai kedvencemet főzi, amit utána be is pakol nekem, mert ők nem nagyon ehetik… (hízlal J ). Ők nagyon sok tanáccsal látnak el, mit hogyan érdemes kezdeni, ha kijut a család. Zoliéknak, akikkel lakom, haza kell menniük, több okból kifolyólag nem jött össze nekik az Ausztráliai álmuk, ebbe bővebben nem mennék bele. Előtte Sydneybe akartak menni, és megkértek, hogy tartsak velük. A terv az volt, hogy lemegyünk repülővel. Sajnos a repülő helyett jött az ötlet, hogy béreljünk egy kocsit , így többet látunk. A volt osztálytársam - aki ilyen helyen dolgozik- segített, így sikerült egy jó kocsit bérelni. (Igaz, kaptam hideget-meleget (viccből) hogy Afrikaiakban nem bízik!! Ha meghalok az úton, akkor is levonja a kártyámról J ) Ő Ulmut, egy török srác és nagyon rendes, együtt jártunk az IELTS tanfolyamra.
Mosó
A mosó még a régi. Az én részemről annyi változott, hogy egyre több a munka. Így sokszor nem is mosok autót, hanem csak gépeket szerelek. Nagyon jó a hangulat, és úgy érzem, nagyon várják, mikor jövök már. A főnök nagyon rendes és bíztat a vízummal kapcsolatban. A mosóban jönnek- mennek az emberek, mindenki ugródeszkának használja. Kezdésképen 15 $ fizet óránként. Nemrégiben érkezett két magyar srác (Miskolcról) és megkértek, hogy segítsek bekerülni a mosóba. Természetesen segítettem.
Munkahely
Hát nem is tudom, hol kezdjem. A cég hajójavítással foglalkozik rengeteg alkalmazottal. A hajó beérkezik a dokkba, leeresztik a vizet vagy ki szivattyúzzák (ilyenkor rengeteg nagy tengeri hal van az alján de még 1 m cápát is láttunk). Aztán, mint a hangyák, megtámadjuk. A festők, a hegesztők, a vízszerelők…, természetesen nekik mind áramra van szükségük. Az áram szolgáltatás a mi felelősségünk, a „Parti áram” (shore power)nak rendelkezésre kell állnia. Az áramellátáson kívül a hajón bármilyen árammal kapcsolatos munka is ránk marad. Nagyon jól érzem magam, a munkatársak is kedvesek és jópofák. A munka sokszínű, a hajó minden pontjára eljutunk a parancsnoki hídtól a legalsó szintig, vagy akár utasszállítónál a kabinoktól a medencékig. Ha nincs hajó a dokkban, akkor a telepen belüli munkákat végezzük, mint például az új irodaház adatkábel szerelése. A munkám reggel 7-től kezdődik és vagy 15.30-ig vagy 17-18 óráig tart. Ha szerencsém van, két nap alatt letudom a 20 órámat. A változatosság nagyon tetszik, nincs egyforma munka és persze a legfontosabb a fizetés. A cég nagyon figyel a dolgozók biztonságára néha egy kicsit túlzásnak is érzem, de ez nem baj.
Lakás
Eddig egy nagyon szép lakásban éltem, saját szobában és saját fürdővel, WC-vel. A pár, akivel laktam visszamegy Magyarországra. Mivel nekem a vízum előre haladt, ezért nem akartam aláírni egy 6 hónapos szerződést, így nem nagyon találtam egyszobás lakást, (volt ígéret, de az sem jött össze) ezért a legutolsó pillanatban újra a koleszbe kellett költöznöm. Egyik pénteken elkezdtem pakolni és szinte egy napot vett igénybe mire mindent összeraktam. (furcsa, hogy hat hónap alatt ennyi minden összejöjjön) A dolgaim nagy részének a Brigitta - ahol valamikor laktam - ajánlott fel egy helyiséget. Majdnem 3-4 autónyi dolgot szállítottunk oda. A többi velem együtt a koleszbe került. Ott mi fogad: ismét kosz, piszok és bűz. Szobatársam egy kolumbiai, aki rendes, de a takarítás nem az erőssége. Mosatlan már két napja áll a mosogatóban, takarítani nem voltak a héten. Örömömre, csak hétfőig kell kibírnom és megyek a sajátomba. Mindenkinek azt ajánlom, hogy kerülje ezt a helyet, vagy csak egy hetet foglaljon le. Drága, koszos az internet lassú és nem kedvesek a recepciós banyák. Legszívesebben egy itteni újságba is beíratnám.
Különben ez az állandó költözés megvisel, utálom, és nagyon letör. Ilyenkor érzem igazán, hogy befejezném az egész dolgot. De látom a végét, van egy kis remény. Hétfőn ismét visszamegyek a Connor street-be a Brigittáékhoz. Sajnos most csak egy dupla szoba volt üres, de elfogadtam és egyedül kibérlem. Két hónapot kell aláírnom, de már nem érdekel. Egyedül leszek, és ha a család megjön, odébb állok.
Minden más
Érzéseim
Megpróbálok nagyon őszintén írni. Harminc évet töltöttem Magyarországon és egyszer szakítottam meg hat hónapra. Most a hetedik hónapnál tartok, nemsokára kezdem a nyolcadikat. Honvágy még mindig semmi, de annyira nincs, hogy még egy pillanatra sem szorul össze a gyomrom egy picit sem. Pedig most már láttam sok mindent, ami nagyon ledöbbentett. Egyik nap egy boltban voltam, mikor egy Aboriginal hölgy jött be és az eladó már nem nagyon foglalkozott velem, csak folyamatosan őt figyelte. Kiderült, hogy rendszerint lopnak, muszáj figyelni rájuk. Mikor kimentem a boltból, a párja várta totálkárosan és gusztustalanul üvöltött vele, hogy mit szerzett. Nagyon elszoktam az ilyen helyzetektől, a hét hónap alatt ez volt az első szembesülés a negatívumokkal. Mivel szendvicset vettem (Subway) a bolt előtti asztalon fogyasztottam el, a pár pedig a mellettem lévő asztalnál hangosan beszélgetett, veszekedett. A bolt tulajdonosa odajött hozzám és megkérdezte, hogy zaklatnak-e?? Persze hozzám nem szóltak, de inkább odébb álltam. Ismerőseimtől tudom, hogy az Aboriginálok kapnak az államtól bocsánat-pénzt, ami azt jelenti, hogy így kérnek bocsánatot a megszállás és a mészárlás miatt. Talán ez az egyedüli nép, amit majdnem kiirtott a fehér ember, nagyon kevés maradt belőlük. Viszont a bocsánat-pénz annyira jó jövedelem, hogy nem dolgoznak és 95%-ban alkoholisták. Ráadásul nagyon nagy a szájuk, mert az állam mindenben védi őket. Nem érdemes velük szembe kerülni egy rendőrségi ügyben. Szerencsére itt Brisbane-ben nagyon kevés van belőlük, így én nem sűrűn szembesülök ezzel a problémával. A másik érdekesség, hogy van olyan fehér ember is, aki követeli a bocsánat-pénzt, mert visszamenőleg valahol volt egy szülője, aki aboriginal volt, és ő igazolhatóan annak a leszármazottja. Persze azóta majdnem eltelt 100 év.
Most hétvégén készülünk a Queenslandi választásokra és itt is az megy, ami Magyarországon: a duma meg a furkálás. Kollegáimtól tudom, hogy minden párt nagy dumás és a tv-en buzdítják az embereket a szavazásra a szavazásig. Jelenleg úgy tudom, hogy Queensland nagyon jól áll, itt alakult a legtöbb új munkahely. A tv-ben csábítják az embereket a bányászatba, ez az egyik legjobban fizetett munka. Ami érdekes, hogy a nőket is hívják, főleg hatalmas kocsik vezetésére, mert állítólag a nők sokkal jobban vigyáznak a teherautókra. A kocsik kényelmesek, légkondicionáltak és könnyű őket vezetni. Azért tudom, mert az ismerősömék egyik fia ott dolgozik és nagyon jól keres.
Nem tudom, hogyan fejezzem be, de summa summárum még mindig nagyon jól érzem magam. Igaz, hullámzik az életem, de azon gondolkodni, hogy odébb álljak-e, ez abszolút nem fordul meg a fejemben. Ma például reggel korán keltem, és a Citycat helyett betekertem a munka helyemre, mikor egy parkban megálltam: hát annyi papagáj, ami ott volt, az hihetetlen. Sydney-ben a kakaduk, mint a galambok kb 20-30 van egy csoportban, repkednek fáról fára. Végre pókot már láttam, jó tenyérnyi nagyságút, de állítólag nem veszélyes. Aki azt hiszi, hogy itt kevés a víz, az nagyon téved, de legalábbis ezen a környéken. Heti 1-2 napon esik és minden nagyon zöld. Picit azt érzem, hogy hűl az idő, most már kellemesebb kezd lenni. Remélem, ismét visszatér a felhő nélküli ég. Az esték hosszúak, korán sötétedik, kb. 19 órakor már sötét van. Reggel fél hat felé világosodik.
Búcsúzóul mindenkinek elmondom, hogy nekem is jól esne, ha valaki írna, minden érdekel a leghülyébb pletyi is. Azoknak, akik tartják velem a kapcsolatot, nagyon köszönöm és elnézést, de van mikor túl vagyok terhelve és nem mindig tudok válaszolni. Sógorom, akivel eleinte nagyon jókat dumcsiztunk, már nagyon hanyagol valamiért. Itt kell megdicsérjem, mert ő az, aki ha beindul a kérdésekkel, akkor szinte a legrészletesebben akarja tudni a dolgokat. Megmondom őszintén, jól esik mesélni az itteni dolgokról. Viszont a kedves boltos néni szaftos pletyijeit senki nem múlja felül, hajrá csak így tovább, várom…
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

2012. április 13., péntek

Nem leszünk gyarmat?

Miklóssal együtt itt járt nálam Zsuzsa, Imi, Rita és egy jó hangulatú estét töltöttünk el a Tiborral együtt. Remélem, hogy ennek lesz valamikor, valahol folytatása, hagyománnyá terebélyesednek ezek a mi szűk körű találkozásaink. Jók ezek a "kamaradarabok", amikor annyian vagyunk, hogy éppen körbe üljük az asztalt és az ételből is jut kinek-kinek még jócskán repeta is. Egy múltbeli munkahely csupán az apropót szolgáltatja az együttlétnek, valamennyi időre a közös témát is, emberek, munkák, problémák, ügyek, a múlt felemlegetését, a jelen érintését, hogy aztán innen ágazzunk beszélgetéseinkben szerte széjjel, érintsük a bennünket most az átlagosnál jobban foglalkoztató témákat, mert közösen igenis könnyebb és érdekesebb. 
Miklós ma este mondta el, hogy újabb bejegyzésével gazdagította saját blogját, az Elmélkedéseket. Régóta vártam írására. Még kimondani is hosszú az idő: január közepe óta kellett szabályosan kivárnom azt, ami most, egy nappal a megjelenését követően az Araratban is közlésre kerül, éppen pénteken és még egy kicsit tizenharmadikán. Népszerű és vitatott témát taglal Miklós a tőle megszokott alapossággal és a rá jellemző, nem megszokott látásmóddal, mely témával kapcsolatban szintúgy megosztott az ország, mint annyi minden más kérdést illetően. Pedig a populista óhaj, miszerint Nem leszünk gyarmat! - mögött igenis ott állnak a tények, ott virít a valóság, csak el kell gondolkozni rajta, el kell fogadni a megvalósult beruházásokat, s amit ezek magukhoz vonzanak. Persze kinek-kinek a saját és sajátságos értelmezésében.

Gyarmat! E szó hallatán megfakult, vagy megbarnult fényképek, villogó, remegő fekete-fehér filmkockák ugranak be. Jól táplált, fehér ruhás, trópusi sisakot viselő, magabiztos szakállas urak, vállukon puska, körülöttük vékony, inas testű, izzadságtól fénylő, sötét bőrű alakok hiányos ruházatban, alázatos testtartásban. Aztán eszembe jutnak az iskolában sulykolt tételek. Az imperialisták, akik fegyverrel hódították meg a területeket Afrikában, Ázsiában, Amerikában és az őslakosságot rabszolgasorba hajtották, vagy egyszerűen kiirtották. Kamaszként titokban megkönnyeztem a történeteket, melyek drámai erővel ábrázolták a gyarmatosítottak szörnyű kiszolgáltatottságát, a gyarmattartók embertelenségét, féktelen gőgjét.
Aztán teltek az évek, tágult körülöttem a világ és lassan arra is ráébredtem, hogy a gyarmatokkal kapcsolatban sem minden olyan fekete-fehér, ahogyan a tankönyvekben ezt leegyszerűsítették. A történelem kereke a gyarmatokon is éppen úgy forgott, mint máshol és mára a klasszikus gyarmati világ már régen a múlté.
Miről is beszélünk hát akkor, amikor elszántan kijelentjük, nem leszünk gyarmat? Feltámadtak volna az egykori gyarmatosítók? Filmötletnek nem is volna rossz. De komolyra fordítva a szót, egy új fajta gyarmatosításnak lehetünk tanúi.
A gyarmatosítók ezúttal nem fegyverrel törnek maguknak utat a meghódítandó területen. Öltönyben, nyakkendőben, diplomata táskával a kézben jönnek. Udvariasak és kulturáltak. Luxusszállodák diszkréten elfüggönyözött termeiben meggyőző prezentációt tartanak arról, hogy az országban tervezett befektetéseik mekkora jólétet hoznak majd az adott térségben. A vendéglátók csillogó szemmel hallgatják, némelyikük már kiválóan fizetett állásokat is vizionál a maga és hozzátartozói számára.
Ilyen fondorlatos módon hálóznak be bennünket az új gyarmatosítók és mi ahelyett, hogy ellenállnánk, kezünk-lábunkat törjük, hogy segítsünk nekik. Létezik hát egyfajta új gyarmatosítás, ahol fegyver és nyers erőszak helyett pénzügyi tőkével szerez hatalmat a térség felett a gyarmatosító.
Változnak az idők, változnak a módszerek, mondhatnánk. Ám az új gyarmatosításnak van egy nagyon sajátos vonása, ami a klasszikusra alig volt jellemző. Nevezetesen, hogy az új gyarmatosítást gyarmattartók és gyarmatosítottak egyformán akarják és lelkesen együttműködnek az új gyarmati viszonyok megszilárdításában.
„Nem leszünk gyarmat!”, hirdeti ország-világnak a transzparens. Maradéktalanul egyet tudok vele érteni. Nem leszünk gyarmat, ugyanis már régóta gyarmat vagyunk, természetesen a szó modern értelmében.
Én erre már 2000-ben ráébredtem, amikor kirúgtak a munkahelyemről, ahol 26 év alatt kezdő mérnökből jókora kacskaringókkal és sok tanulással a kereskedelmi igazgatói posztig emelkedtem.
Ugyanabban a szobában zajlott le ez a nem éppen örömteli ceremónia, ahová 26 évvel korábban még dobogó szívvel léptem be és meg voltam hatva, hogy az akkor köztiszteletnek örvendő és méltán népszerű, sikerekben megőszült igazgató elvtárs hajlandó volt drága idejéből néhány percet rám, kezdő mérnökre fordítani.
Vajon ő mit érezhetett volna, ha történetesen szemtanúja, amint egy Hamburgból az előző napi géppel Budapestre érkezett középkorú HR menedzser, aki életében először lép magyar földre, ismerteti velem angol nyelven a vezetőség döntését.
Esetemben nem volt semmi különös, akkoriban már tucatjával fordultak elő hasonlóak. Az ország akkori miniszterelnöke sem tehetett ellene semmit, már ha egyáltalán szándékában állt ilyesmi. Azóta még több nagyvállalatot irányítanak külföldről, még több olyan személy ül a felső vezetői karosszékben, aki egyetlen összefüggő mondatra sem képes magyarul.
Nem érdemes ámítani magunkat. A magyar nemzeti jövedelem meghatározó hányadát olyan szervezetekben állítják elő, melyek 100 százalékig külföldi kézben vannak és a helyi vezető sem magyar. Ezen kívül magyar kézben lévő kisvállalkozások ezreinek léte függ teljes egészében ezektől az idegen tulajdonban lévő cégektől.
Igen, bizonyos értelemben gyarmat vagyunk. Szerencsére! Nem maradunk ki a fejlett világ gazdasági vérkeringéséből, nem válunk szigetté, ahol konzerválódik az elmaradottság. Mert ez lenne a másik alternatíva. Követhetnénk Belorusszia, vagy Észak-Korea, esetleg Kuba példáját.
Az is szerencse, hogy ezzel kormányunk is tisztában van. Akinek ezzel kapcsolatban bármi kételye támad, nézze meg újra a felvételeket, amelyek a kecskeméti Mercedes gyár avatásán készültek.

2012. április 10., kedd

Pándi meggy

Kakasdon  az Anna Cukrászdában isteni a Házi krémes. Ezt onnan tudom, hogy Húsvét vasárnapján útközben megálltunk fagyit enni. A fagyiból lett aztán a Házi krémes, amikor megláttam az üveges hűtő pultban  a sima és a franciakrémes társai között. A sima krémesek próbálgatási időszakán már túljutottam, a franciát pedig gyakran nem választom, túl édesnek tartom ugyanis. A Házi krémes kitűnik a többi közül, mert alacsonyabb, hosszúkásabb is a sima krémesnél. Az íze viszont annál finomabb, egyedibb, az adott cukrászdára jellemző. A kakasdi Anna Cukrászda Házi krémesének a krémje valami utolérhetetlen természetességgel oszlik szét a szájban, ízében ismételhetetlen, azt az érzést hagyja maga után, hogy még… még…még… A krémes teteje meg az alja mintegy aládolgozik a krémnek, mellékszereplőként udvariasan, feltűnés nélkül húzódik hátra, teret engedve a krém elsődleges szerepének. Úgy érzem, s emiatt rosszallóan is csóválom a fejem, hogy túlságosan is hamar ér véget a krémes. Nincs merszem újabbat venni, hiszen akkor egyszerre talán soknak is tűnhet, elrontaná ezt a nem mindennapi, kellemes összérzetet, ami az egyetlen Házi krémes nyomán támadt.
- Isteni a Házi krémesük – jegyzem meg az eladónak, amikor visszaadom a tányért a pultnál.
           - Akkor még nem is evett a legjobb süteményünkből, ami nekem a kedvencem – veti közbe hátulról feltehetőleg a tulajdonosnő.
            -  És melyik volna az? – kérdezem inkább kíváncsiságomtól vezérelve, mint az éhségtől.
            -  Ez az és Pándi meggytortának hívjuk– emeli elő a tányért kétféle tortával, amelyen az egyik a kakaós piskótába kívül-belül rózsaszín krémmel töltött torta, a krém között gyakori meggy látható és a rózsaszín máz tetején egész, ezek szerint Pándi meggyszemek ülnek.
            -  Isteni a piskótája, de a krémje, az valami fantasztikus. Képzelje, ez a tortánk lett az Év Tortája a múlt évben.
Felváltva nézegetem a tortát és Tibort.
            -  Vigyünk belőle két szeletet? – kérdezem óvatosan.
            -  Mennyibe kerül?
            -  Háromszázharminc forint. Hát nem adják ingyen – állapítom meg.
            -  Ma már nagyon kevés süteményt talál ennél sokkal olcsóbban – mondja a tulaj.
Az Év Tortája Pándi meggy nélkül megyünk tovább, bennem jólesőn a Házi krémessel és a Pándi meggytorta valamikori ígéretével.
Visszaúton másnap ismét betérünk Kakasdon az Anna Cukrászdába. Titkon remélem, hogy most már ehetek a Pándi meggytortából. Sajnálatomra, hűlt helyét találom a hűtő pultban. Visszaemlékezem a tulajdonosnő intelmére, aki figyelmeztetett, hogy nagyon ritkán kapható, akkor éljek vele, amikor éppen van. Észreveszem viszont a Hatlaposat, amelyről rögtön eszembe jut anyám Tort Napoleonja. Veszek belőle egyet kipróbálásra. A kakasdi Anna Cukrászda Hatlaposának az alap színe barna-fehér rétegek váltakozásából tevődik össze. A krémje mintha kakaós, míg a tésztalapok fehérek lennének. Ámulat, hogy mennyire elveszik a számban és bizony ki tudja hányadik falat után még mindig és csak vakon tapogatózom az íze után. Nem tudnám leírni, bármennyire is szeretném, azt viszont bizton állíthatom: felejthetetlen. Hogy valamennyire összecsengjen anyám Tort Napoleonjával, azért javasolnám az Anna Cukrászdának Kakasdon inkább vanília krémmel tölteni, hogy ne csak külalakilag, hanem tartalmilag is emlékeztessen rá, ha már megegyezni vele a maga tökéletességében valószínűleg sosem fog tudni, bár tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára.

Pándy meggy – egy cím az internetről
Ismeretlen származású, valószínűleg magyar fajta. Hazánkban a hetvenes évekig fő fajta volt. A magyar meggytermesztés e fajtának köszönheti hírnevét. A szomszédos országokban, továbbá Németországban és Bulgáriában is ismerik. Ma már csak a minősített klónjai telepíthetők. Június harmadik dekádjában és július elején érik, a klónok érési sorrendje: 'Pándy 48', Pándy Bb 119'. Pándy 279'. Hazai friss fogyasztásra, exportra, konzerv- és hűtőipari feldolgozásra egyaránt nagyon kedvelt.
Gyümölcse nagy vagy igen nagy (6-8 g), vállas gömb alakú, bordópiros színű. Húsa félkemény, bő levű, íze savas- édes, jellegzetes zamattal. Kocsánya középhosszú vagy hosszú, gyakori a pálhalevél.
Középerős ('Bb. 119'), illetve erős (Pándy 48' és 279') növekedésű, ágrendszere feltörő, idősebb korban kissé lehajló, koronája sátor alakú, elsűrűsödésre és felkopaszodásra (un. ostorosodásra) hajlamos.
Az üzemi tapasztalatok szerint csak gyenge vagy jó évjáratban esetleg közepes termőképességű. Virágzáskor monília fertőzésre fogékony.
A jelenlegi minősített fajta szortiment egyetlen ön meddő fajtája, s pollenje is részben steril, ezért ön meddő pollenadóból legalább kettővel kell társítani.
A minősített klónok virágzási sorrendje azonos az érési sorrenddel.
Mindhárom szelektált klón kézi szedésre és gépi betakarításra is alkalmas. Termőkorban rendszeres ritkító metszést igényelnek.

2012. április 6., péntek

Színház után beszélgetünk, ugye?

Abban a vasárnapi színházi estében az volt a legeslegjobb, ami utána következett. Frildi haza vitt a kocsijával. Elmúlt már fél tizenegy is, amikor hozzánk értünk. Megállt az utcánk bejáratánál, egy kicsit lógva bele az átmenő forgalom amúgy szűk útvonalába. E késő esti órán csöndes az utca, autó és tulajdonosa, a gyalog járó már megpihen, a másnap gondjával foglalkozik. Ülünk a kocsiban és beszélgetünk. Tudjuk egymásról, hogy egyikünknek sem közömbösek a világ dolgai, a politika, a gazdaság, a kultúra, a jelen történései. Végig vesszük az utóbbi idők eseményeit, ahogyan a nyomtatott, elektronikus sajtóból, rádióból, tévéből magunknak értelmezni tudjuk. Magyarázni próbáljuk a gazdasági, politikai döntések hátterét, az elhatározásokat. Azon vagyunk, hogy legjobb tudásunkkal, akaratunkkal, megérzésünkkel, hetedik érzékünkkel is megértsünk célokat, tendenciákat, látens elgondolásokat. A sötétben álló autó sötétjében sötétben tapogatózunk. Megállapítjuk. hogy ketten kevesen vagyunk a folyamatok világos, logikus értelmezéséhez. Frildi hasába majdnem bele lóg a kormány, én viszont kényelmesen nyújtózom el az anyós ülésen. Egy óra múltán felvetem, hogy nem megyünk-e be hozzánk? Maradunk. Frildi bekapcsolja a fűtést. Észre sem vettem, hogy lassan kihűlt a szalon. Kellemes a sötét, a beáramló meleg, nincs semmi akadálya, hogy teljesen Frildire koncentráljak. Előkerül egy újabb téma, amit Frildi a maga értelmezésében tálal. Elhallgat. Várja, hogy van-e hozzáfűzni valóm. Lekapcsolja a fűtést. Nagy általánosságban tájékozott vagyok a honi történésekkel kapcsolatban, általában mindennek utána olvasok több helyen, bal, közép és jobb oldalakon, véleményem is szokott lenni. Megosztom Frildivel gondolataimat, majd én hozok elő egy másik problémát. Felkapcsolja a belső világítást. Ránézek. Látom, ahogy elgondolkodik és elmeséli, miként látja a dolgokat, mintegy harmonikusan egészítve ki meglátásaimat. Keveset vitatkozunk. Nagyon nincs is miről, viszonylag egyformán értelmezzük a dolgokat, a környező világot, talán ezért is lettünk barátok. Bekapcsolja a fűtést. Témáról témára ugrálunk, egymásra felelünk, egy percet sem hallgatunk. Nem oldunk meg semmit sem, csupán át- és kibeszéljük ami a lelkünket nyomja, nyomorgatja, manapság talán ennyi is már valami. Abban is megegyezünk, hogy még nagyon és messze nem látni az alagút végét.
Kint a sötét, utcám sarkán egy kivilágított autó, benne a Frildi meg én, kegyelminek érzem ezt az állapotot. Éjszaka fél háromkor szállok ki az autójából. Emelkedett hangulatban keveredem az ágyba tudván tudva, hogy másnap a magam módján leszek másnapos úgy, hogy közben semmit sem bánok meg, ha tehetném, ismét ott ülnék Frildivel a színház után és órákig beszélgetnénk.
A színdarabot egyébként erőteljesen átírták, olyannyira applikálták a mai magyar valóságba, hogy közben úgy éreztem, mintha az aktuális történésekre felelne, azokkal kapcsolatban mondana véleményt hol egyértelműen, máshol meg bújtatottan, a magam meglátásaival teljes összhangban. Nem tudni, ki írta színpadra az ismert amerikai művet, amely film formájában hozta meg a szerzőnek méltán a világsikert. A stáblistán mindössze annyi szerepel, hogy a darabot színpadra állította a Vígszínház egész társulata. Nagyon okos, furfangos megoldás, melynek köszönhetően a teljes Vígszínház megy a dutyiba, ha a darabért ülni kell. Ami persze nagyon nem lenne jó, mert akkor ki adná elő ezt a fantasztikus előadást és úgy, ahogy csak ők tudják?
 Az állítást sugalló kérdés - "A lovakat lelövik, ugye?" - mellé oda kívánkozik egy másik:
- Frildi, a következő színház után is beszélgetünk, ugye?

2012. április 5., csütörtök

Lilla/Mikszi Kilenc

(Ez a pihent agyú levél Mackó barátnőm lányának, Lillának íródott. Egy darabja egy olyan sornak, amely az eddigi nyolccal egyetemben - az egyikük-másikuk meg is található az Araratban valamely évek áprilisában -, azon keresztül, hogy a számnak állít emléket, köszönti fel a szerző egészen egyedülállón, különlegesen, a fantázia berkeiben szédelegve az ünnepeltet. Ezek a szám-os levelek úgyanúgy szólhatnának Mikszinek, Amerikában élő Sanyi öcsém lányának, aki Lillához képest három nappal később ünnepli születésnapját. Lilla, Mikszi, nagyon boldog születésnapot! Legalább olyan jó szórakozást, mint amennyire én szórakoztam, miközben írtam!)
Kilenc okom is lenne, hogy miért ne írjam meg a Lilla Kilencet. Ehelyett este kilenc mínusz egy órakor itt ülök a kilencven Watt kb. felét fogyasztó laptopom előtt, a kilencven Watt majdnem egynegyedének megfelelő fényt sugárzó olvasólámpám mellett és kilenc óra egyéb, házon kívüli foglalatosságom után most azon dolgozom, hogy ez a kilencedik levelem születésnapodra legalább olyan emlékezetes legyen, mint az eddigi kilenc mínusz egy lehetett számodra (anyukád, Mackó legalábbis ezt állítja és kincsként őrzi őket).
A kilencesről nekem rögtön a hatos jut eszembe, amely ugye egy a fenekére ültetett kilences, és a rokoni fokot tekintve, éppen a kilences kisöccse. Még ennél is meglepőbb, hogy az ötöst is a kilences számhoz társítom, amikor azt képzelem, hogy az ötös kinézetre egy jóllakott óvodás, de legalábbis egy jóllakott és sörpocakos törzsőrmester ellenzős sapkával a fején. A kilences amúgy nem más, mint egy jól megtermett vízfej, akár kis fővárosunk a maga négy plusz kétszer kilenc kerületével. Ha sűrű családom ad nekem néhány percet, mondjuk éppen kilencet, akkor a relaxációm közepén, mikor a kilenceshez érek, egy jópofa fogasra asszociálok, ahol a kilences feje a dísz és az ívelt lábára lehet a kabátokat felakasztani. Az én képzeletbeli fogasom kilenc kabátot bír el, talán tizenkilencet is. Hogy huszonkilencet miért nem, azt onnan tudom, hogy az én kilences formájú fogasomnak a teherbírása éppen huszonkilenc mínusz négy felnőtt kabát, és jó, hogy mondod, harminckilenc és fél gyerek kabát. Nem tudom, honnan szedték ezt a fél kabátot a szabványt kitaláló és ellenőrző nagy okosok! Mondjuk arra is gondolhattak, hogy ha egy szegény gyereket meghívnak egy születésnapi zsúrra, akinek gyalogolnia kell, mert nincsen autójuk a szüleinek és bérletre sem futja, és szerencsétlenségére egy kilenctagú banda megtámadja, mert nem találják eléggé szimpatikusnak, olykor a veréshez ennyi is elég, és különben is csak, akkor az is előfordulhat szerencsés esetben, hogy fél kabáttal keveredik ki a verekedésből. Nos, pont ez az ő fél kabátja harminckilenc és feledikként kényelmesen elfér majd a gyerekek kabátjait zokszó nélkül, mintegy megadón, már-már barátságosan tűrő, tartó kilences számot formázó fogason.
A kilencesről nekem eszembe jut még a jobb alsó egész fogsorát vesztett nyolcas, melynek köszönhetően a kilences elnyerte ezt a sokféle: előkelő vízfej, fogas, jobb alsó fogait nélkülöző nyolcas formáját. A kilences, amikor se nem ez, se nem az, se nem amaz, akkor egy légies és pipiskedő valaki, aki nem tud a saját majd’ egy harmad ellipszis alakú lábán megállni. Ilyenkor a szomszédos kilenc mínusz egy, a nyolcas – Keljfeljancsi –, és a majdnem két lábon álló kilenc plusz egy, a tízes segédkeznek neki. Mondhatom szép látvány ez a kilenc plusz/mínusz egyes társaság!
Majdnem elfelejtettem, hogy a kilencest annak idején sűrűn használták déd- és ük- és ükükapáink, amikor nagyon intelligensnek, magas rangúnak akartak látszani és a kilenc mínusz nyolc szemükhöz, ám a nagy fantáziával megáldott szerző szerint egy erős túlzással kilencesre hajazó monoklit tartottak, olykor szemük elé is ültettek. Büszke lehetsz, hogy neked a kilenc mínusz hét szemedre a déd- és ük- és ükükapáid monoklijának pontosan a duplája jutott, csak ezt a tárgyat most nemes egyszerűséggel szemüvegnek hívják. Láttalak a szemüvegedben, még kilencszer ugyan nem, de azért nagyon jól áll. Csak álljon is és ne röpüljön, vagy essen, ahogy az enyém már legalább háromszor kilencszer találta magát a földön. Joggal gondolhatta a szemüvegem vagy okulárém, hogy nem szeretem, ha ennyire szabadulni akarok tőle, különösen akkor, amikor a mosógép mögötti szűk, talán kilenc centi széles résben találta magát. Hidege is volt, sötét is volt, szűken érezte magát, visszavágyott az arcommal háromszor kilenc fokos szöget bezáró orromra, a hajam alatt a mintegy százhetven mínusz kilenc centiméter magasságokba. Győzhettem bocsánatot kérni – talán nyolcszor kilencszer vagy kilencszer kilencszer, ki emlékszik már rá?, oly sokszor volt - szemüvegem mindkét üvegének mind az összes kilenc plusz egy dioptriájától. Emlékezhetett még rá ugyanis, amikor arról a szemüveg elődjéről meséltem neki, aki még akkor is a szemüvegem maradt egy jó időre, amikor jobb üvegének keretének alsó része egy kiadósabb esés következtében egy kicsit eltörött, levált, éppen annyira, hogy így egy elfektetett kilenceshez hasonlított. Nem csoda, hogy a mostani szemüvegem nem volt barátságban a kilencesekkel, leginkább a fekvő kilencesekkel.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem jobban tetszik a kilences, mint a kilencvenes. Években mindenképpen. Kilenc, kétszer kilenc, ötször kilenc, tízszer kilenc, lehet ezt a sort még folytatni: tízszer kilenc meg kilenc, tízszer kilenc meg kétszer kilenc, tízszer kilenc meg háromszor kilenc, tízszer kilenc meg négyszer kilenc, e legutóbbinál nagyon tovább sajnos nem élhetünk. Ljuda barátnőm mesélte, hogy valahol a Kaukázusban él egy népcsoport, amelynek a tagjai bizony elég öregek. A legidősebb éppen tízszer kilenc meg négyszer kilenc éves és férfi. Állítólag egész életében kecsketejen – kilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenc valamilyen mértékegységű (liter, hektoliter?) tejet megivott, kecskehúson – kilencmilliókilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenc másmilyen mértékegységű (kiló, mázsa, tonna?) kecskehúst és kecskesajtot megevett, a Kaukázus mezőin, hegyeinek lankáin megtalálható összes gyógynövényt elrágcsálta, mind a kilencszázkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenkilenc félét. A rossz nyelvek azt mondják, hogy kilenc feleséget is elfogyasztott, akik összesen negyvenckilenc gyereket szültek neki. Azt is mondják, hogy a kilencszázkilencvenkilenc kecske jobban bírta tejjel, meg hússal, meg sajttal, mint az asszonyok Alekszej Grigorjevics bácsit, merthogy így és becézve Aljosának hívták napjaink korelnökét. A mosónők és az Alekszej Grigorjevics bácsi feleségei korán halnak, mindenesetre jóval korábban, mint a most tízszer kilenc meg négyszer kilenc éves Alekszej Grigorjevics bácsi, aki napjait egy fa izbában (kunyhó) és annak környékén tölti. Napi kilenc órás stressz nem nyomorgatja lelkét, fizikailag sem fárad ki, hiszen nem egy céges hierarchiában, hanem magánzóként éli tovább aktívan napjait a kristálytiszta levegőn, az egyre öregedő, ritkán fogyó kolónia társaságában, barátságos medvékkel egy tájon osztozva. Aggódnak érte a nála fiatalabb társai, a tízszer kilenc meg kétszer kilenc éves Jurij Leonyidovics bácsi és a tízszer kilenc meg háromszor kilenc éves Lev Nyikolajevics bácsi.
- Aljosa, kíméld magad, elég, ha naponta kilenc tonna fát aprítasz össze! Hadd maradjon a tajgából a nálunk még néhány kilenc évvel fiatalabbaknak!
Lillám, azt azért nem kívánom, hogy a tajgát aprítsad Alekszej Grigorjevics bácsi mellett, de hogy éljél tízszer kilenc meg négyszer kilenc évig, azt igen.
Azt is kívánom, hogy menj át legalább kilencszer, kilencszer?, kilencvenkilencszer a Kilenclyukú hídon a Hortobágyon és élvezd a látványt, ami gyönyörű!
Hallgasd meg Brian Adams Cloud Number Nine, a Kilencedik számú felhő című számát, igaz, hogy a dal végén negyvenkilencszer ismétli meg a refrént, ami egy kicsit-nagyon unalmas, de összességében azért elég jó szám.
A kilenc és fél hét, azon kívül, hogy majdnem kilenc mínusz hat hónap, egy nagyon jó film és a Kilenc és fél randi, a Kilencedik kapu filmekkel csak azért lehet egy mondatban megtalálni, mert ide írtam őket.
Míg idáig értem, jutott eszembe, hogy akár utána is kutathatnék a kilences számnak. Így bukkantam arra, hogy „a kínai számszimbolikában a kilences a sárkány száma” (fontos pontosan idézni a forrás megjelölésével, mely esetemben a Wikipédia). Hozzánk nőkhöz ez az állat a maga kilenc mínusz két fejével különösen közel áll, hiszen a fejeink száma velük kísértetiesen megegyező, bár speciel nálam a sárkány hímnemű.
Legvégül álljon itt egy idézet változtatás nélkül:
„A kelták szerint a kilences számban rejtőzik az egész univerzum. Háromszor három (az isteni szám) számukra a tökéletességet jelképezte. A kilencet, mint öt plusz négy is értelmezték, ahol is az öt az időt és teret, a négy pedig az égtájakat jelölte.”
Ez olyan szép, hihető és felemelő, hogy nekem itt már nincs helyem, még kilenc centinyi sem.
Sok egészséget, boldogságot, kilenc életet a kilenc éves Lillának, hi, Lill’! Teljesüljenek a vágyaid, mind a kilenc…kilenc…kilenc…kilenc… végtelenszer kilenc!
Kilencszázezerkilencvenkilencezerkilencszázkilencvenckilencszer puszil:
„…Kilenc, Kis Ferenc…”
Nem, hanem
Szegő Panni 
(kelt: 2012.április 4-én: április 5-ike és 8-ika alkalmából)

2012. április 1., vasárnap

Virágvasárnap

Ott jártam, ahol a madár sem jár, illetve nagyon ritkán: egy Istentiszteleten. A húgom, Kotti hívott meg rá valaminek az ötödik évfordulója kapcsán. Nem sokat tépelődtem, hamar döntöttem, elmentem, ott voltam, már vissza is jöttem. Amiért egyáltalán megemlékezem róla, hogy abbéli megrökönyödésemnek adjak hangot, miszerint ez volt eddig az egyedüli mise, amelyet az elejétől végéig értettem. Ez olyan revelációs érzés volt a számomra, hogy mindenképpen meg kell osztanom a világgal, s teszem ezt rögtön azután, ahogy haza értem. A múltban voltam jó néhány alkalommal misén itt-ott-amott, még Csaba Atyánál is Déván. Az egy órából mindössze tizenöt percnyit értettem, pontosan azt a részt, amikor az Atya a napi élet eseményeit, az emberek viselkedésformáit, az emberi bűnöket, hibákat, tévedéseket, tévutakat kommentálta a Bibliából vett példázatokkal, mégis közérthetően. Élvezetesnek, elgondoltatónak, megfontolandónak találtam ezeket a mai történeket a bibliai példákkal, szinte vártam őket. Ami előtte és utána volt viszont elrettentett, fárasztott, untatott. Rajtam múlott minden bizonnyal, hiszen alapjaiban hiányzott belőlem a hitbéli felkészültség, a Biblia alapos ismerete, a válaszszövegek, a dalok, a zsoltárok tudása. Fogalmam sem volt egy átlagos mise koreográfiájáról. Annyi jött le mindössze nekem, hogy bizonyos rendszerességgel fel kell állni, le kell térdelni, vissza lehet ülni, meghatározott időben és helyen válaszolni kell az Atya felolvasására, néha egymás után kell ismételgetni ugyanazt a szöveget, mintegy az Úr felé intézett kérés, segítségkérés megerősítésére. A mise vége felé az áldozás idején a frissen áldozót, - kit az Atya kiemelten üdvözöl e körben - követik a többiek, kik sorban állnak, hogy Jézus „testéből” ehessenek. A misék, melyeken eddig vettem – külső meghívásra – részt, sokkal inkább taszítottak, mint vonzottak a túlnyomó részt ismeretlen, nehéz, érthetetlen, sokszor archaikus szövegekkel, zsoltárokkal, ha tehettem a bibliai példázatok után ki is menekültem a templomból a szabadba mély levegőt szívni, kiszellőztetni a fejem.
Ez a mai minden tekintetben más volt, mint a többi: elejétől végig értettem, amiről Mickael Atya beszélt, amiket a Bibliából a maguk sorrendiségében felolvasott, még a Zsoltárok is valamelyest ismerőseknek tetszettek.
Nem azért ültem leghátulra, hogy egy óvatlan pillanatban meglépjek a helyszínről, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hanem mert itt nem szeretek szem előtt lenni és mert itt jobban szeretem a közönséget magam előtt tudni. Volt időm megfigyelni a társaságot: volt közöttük legalább négy doktornő, a húgom és barátnői, fele-fele arányban fiatal, középkorú részvevő, valamint Kottinak mind a négy gyereke, akikből hárman aktívan is részt vettek a mise lebonyolításában ministránsként, valamint felolvasókként. Felismertem Kotti ismeretségi köréből némelyeket, valamikori dévai útitársakat.
Csöndes, kedves, bensőséges egyetértést tapasztaltam, meg odafigyelést és végtelen békességet. E helyt mára messze kerülte az agresszió, az értelmetlen vibrálás, az idegesség, a céltalanság, a hangos és a csúnya beszéd. Mint félig-meddig kívülállónak feltűnt, hogy mennyire örülnek egymásnak az emberek, a viszontlátásnak, hogy együtt tölthetnek egy bő békés órát egymással és a mélyen tisztelt Mickael Atyával. Maroknyi csapat, pirinyó közösség, egy ház, egy kápolna a Liszt Ferenc téren, Mickael Atya, egy április elseji vasárnap, rendszeres összejövetelek, érteni vélem összetartozásukat.