"Tudod, én egy álmodozó ember vagyok ... szeretnék történelmet írni ..., szeretném, ha a nevem nem merülne feledésbe ..., ma jöttem rá, mikor beszélgettünk, és nagyon kérlek, ne vedd nagyképűségnek, hogy sikerült ..., sikerült nem egy háborúban, nem egy felkelésnél, nem egy kávézóban ..., hanem a munkahelyemen, mert büszke vagyok magamra, hogy csupa olyan emberekkel vesznek egy kalap alá, akik agyon vannak iskolázva ..., és nyomot hagyok magam után (amit nem értek, hogy miért) ..., ez nem búcsúbeszéd akar lenni ..., de rohadt jó érzés ...
ui.: ... és Karinthynak (jól írtam??) nem volt igaza, mert egy nő és egy magamfajta férfi között igenis lehet barátság."
A fenti üzenetet eFHá-tól kaptam az aznapi maratoni beszélgetésünk után június tizennyolcadikán sms-ben.
S amikor megkaptam, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt nem egy percre, hanem sokáig, mert többször is elolvastam egymás után, egyrészt hogy megbizonyosodjam, hogy nekem írták, másrészt hogy újra és újra lássam, hogy ő írta, ő, akitől nem is vártam, hiszen aznap már több mint egy órát beszélgettünk telefonon, mert szüksége volt rá, és mert nekem is szükségem lett rá.
Popper Péter: A boldogság csöppnyi írására, valamint Karinthynak íme a nagyon is földi válaszunk hétköznapi kivitelben egy férfitől és egy nőtől, akik a kőbányai aszfalton egy jó kis barátságot mondhatnak magukénak, amely immáron éveken ível át. Kib.szottul jó érzés!... És köszönöm neked, eFHá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése