2018. február 28., szerda

Sándor Erzsi Ökrös Oszkárról

"A másik osztályba járt a VIII. kerületben a Bezerédj-ben, a folyosón egymásra nyílt az osztályajtónk. Olyan tehetséges volt, hogy már hetedikben a konziba járt. Mesélte, hogy Rácz Aladár felesége is meghallgatta, és sírt. Oszi meg nem értette, hogy mit kell sírni egy cimbalomtól. November 7-én az iskolánk igazgatója behozatta Oszi cimbalmát a tornaterembe és azzal ünnepeltük a NAgyoktóberit, hogy Oszi játszott. Lisztet meg Brahmsot, nem Leenint, ki csak néhépének élt. Pedig 1970 volt akkor meg 71. Egy év múlva már az MRTV szólistája lett. Mi még különböző egyetemeken meg főiskolákon vizsgázgattunk és reméltük, hogy válunk valamivé, amikor ő már vált. Az ország legnagyszerűbb cimbalmosává, keresett nagy muzsikussá. Világhírű lett. Párizsban ott voltam az öltözőjében amikor Zubin Mehta titkárságával boltolt le egy fellépést New Yorkban. Hallottam az Állami Népi Együttesben, a Fesztiválzenekarral és a 100 Tagúban. Fellépett a legelképesztőbb helyeken, a világhír olyan természetes volt neki mint a levegő, amit egyre nehezebben vett. Nem akarta tudni, hogy elnehezülő teste nem fogja akarni ezt a terhelést. Csuklótól az ujja hegyéig a két keze olyan volt, olyan maradt, mint két repülő balerina. Azokban bízott. Nem is azok hagyták cserben. Ő hagyta magukra őket és az összes cimbalomra írt hangjegyet is a kottákban. Ha valakik, ők aztán igazán tudják hogy vannak cimbalmosok, és volt Ökrös Oszkár."

Forrás: FB, 2018.01.15.

Sándor Erzsi Melis Lászlóról

"A kortárs zeneszerzőt 1978-ban ismertem meg a Nemzeti Színházban, amikor a válla alá omló szőkés hajával halálba sokkolta az Úrhatnám polgár olvasópróbára gyülekező színészeit: Kállait, Gelleit, Agárdyt, Máthé Erzsit. Az, hogy a 180-as csoport prominensei fognak zenélni az előadásban vélhetően csak Molnár Piroskának mondhatott valamit. Én 22 évesen csak egy csapat baromi jóképű srácot láttam elképesztő zavarban attól, hogy jelmezben fognak zenélni a színpadon, fehér harisnyanadrágban és térdnadrágban, a tetejében a hosszú szőkehajú kontratenorban fog énekelni valami barokkot. A srácokkal másfél évig szerepöltünk együtt az Úrhatnámban. Ők egy kicsit tovább is. Haverok lettünk, rendszeresen jártam a koncertjeikre ahol nem volt jelmez és Melis Laci sem énekelt. Zenélt és zenétszerzett, vezényelt. Ők voltak nekem a kortárs zeneiskola, utána a buli, a söröző, a bármi. Belőlük zenetörténet lett és most már a hosszúhajú szőkésbarnából is végkép. Koncertek, zeneművek, filmzenék, színházi zenék és cigaretták kísérték mostanáig. A cigarettához ragaszkodott meg a hosszú hajához, mint EP is. A sörény-védjegyéhez. Még akkor is amikor az már hófehérré fakult. Ez egy ilyen generáció, amelyiknek ilyen hosszúhajú identitása van. Volt. Sok éven át a BródySándor utcai közértben beszéltük meg az életünket műanyagkosarat lóbálva, a tejes és a tésztás gondolák között. Ő ott lakott a Bródyban én ott dolgoztam. Sokszor hallottam amikor ő dolgozott. Színházban, koncerten, moziban, néhány éve a 180-as csoport emlékkoncertjén. Gyönyörű az a darab amit írt. Aminek nem tudom a címét, de most beteszem mert itt van a CD a kezemben. Dedikáltatni kellett volna mindannyiukkal, ott ültek a Zeneakadémián, de nagy volt a sor, gondoltam majd egyenként. Ráérek, van időnk. Persze egyetlen aláírás sincs a CD tokon. Most meg már eggyel kevesebb minek legyen?"

Forrás: FB, 2018.02.12.

Sándor Erzsi Kovalik Mártáról

"Meghallgattam Váradi Juli interjúját Kovalik Mártával és azonnal berohantam Mártához a kórházba. Évek óta nem találkoztunk és már az utóbbi időben azért nem mertem érdeklődni, mert attól féltem talán már nem is él, csak nem tudtam róla, elment úgy, hogy megmondhattam volna neki mennyire imádom, milyen sokat tanultam tőle akkor amikor még rádióhallgató voltam meg utána is, és örökké fogok emlékezni a meghitten szétbazmegelt szerkesztőségi megbeszélésekre a 168órában, mert nálam rondábban káromkodni rajta kívül nem hallottam soha senkit. A Rókusban ártalmatlan manóvá zsugorodva találtam az ágyán ülve, és csak a csillogó tekintete meg a láttamra előtoluló káromkodások bizonyították, hogy a pusztulás alatt a Mártaság azért töretlenül üzemel. Azonnal beindult benne a földanya, mert meg akarta velem etetni a banánjait, a lekvárját, a gesztenyéit és a táskámba tömött öt darab MozartKugelt, mert ugye tudom, hogy az embert a kórházban elhalmozzák csupa olyannal amivel egyébként nem él és ez arra jó, hogy oda lehessen ajándékozni a kiéhezett látogatóknak. Mellesleg elmondta, hogy nem fog már kijönni a kórházból ott fog meghalni, de ezt leszarja, mert 88 éves és szerinte ilyenkor már simán meg lehet dögleni, különösen, ha valaki olyan hülye mint ő, hogy két évig nem ment orvoshoz pedig tudta, hogy kéne. - De hát mikor nem voltam hülye, Bözsike? - kérdezte röhögve és aztán rögtön sírtunk egy kicsit mert ezen annyira meghatódtunk mind a ketten. Hogy hát tényleg mikor nem? Aztán elmesélte, hogy emléktáblát állíttatott Hódmezővárhelyen(!!) a Kovalik Károlynak és ettől boldog, ezt akarta, megcsinálta. Levegővétel nélkül folytatta: tudod Bözsike akkor a másik családja, jajajaj, ne mondjak rájuk semmit, nem szabad, jöttek nekem azzal, hogy minek állíttatok táblát amikor nem is volt jó apa, Hát idefigyeljetek mondtam nekik, ha a farkának akartam volna emléktáblát állítani, akkor sokkal nagyobbat kellett volna! Jól mondtam nem? - azt hiszem azonnal csuklani kezdtem. Közben megszédült és lehuppant a párnára. Visszarángattam. Ültünk az ágyán egymás mellett és ordítva röhögtünk, nem nagyon törődve azzal, hogy a szobában rajtunk kívül van még valaki és az sem néz ki nagyon jól. - Őrült életünk volt. - jelentette ki elégtétellel és képes volt úgy mondani, hogy irigyeljem érte. - Nem fogsz rábeszélni. - válaszoltam. - Nem, ugye? Hát nem csodálom, asszem pokoli volt. Pedig szerettem. Hát mondd Bözsike, normális vagyok én? - Nem Márta, reménytelenül nem vagy normális, istennek hála és köszönet érte."

Forrás: FB, 2018.02.26.