2018. június 12., kedd

Sándor Erzsi: Montázs

Látod, erre gondolok, amikor azt mondom, kicsit reménykedve a lehetetlenben, bár egy tízed annyira tudnék úgy írni, gondolatokat, érzéseket közvetíteni, emlékfoszlányokból valami szívbe markoló egészet létre hozni a láttató mondatok bűvös erejével, mint Sándor Erzsi. A Sándor ezt nagyon tudja, nagyon érzi. Zsigerből és automatikusan, mindenféle elgondolás, erőltetettség nélkül. Mintha egybenőtt volna a történettel, az emberrel annyira, hogy a továbbadást csak így tudja elképzelni. S ha már elképzelte, akkor meg is írja. Az érzelmek pedig hömpölyögnek ki belőle. Megállítani nem kell, csöppet csupán csak lelassítani, hogy bírjuk vele a tempót, el tudjuk képzelni a szavakból elénk vetített képet, portrét, mondanivalót. Nem tudok még egy emberről szerte e hazában, aki ennek az alkotói tehetségnek ennyire a birtokában lenne. S teszi ezt Sándor úgy, hogy közben írmagja sincs benne a fennhéjázásnak, a beképzeltségnek, szinte törvényszerű okoskodásnak. Alázat van benne és az illető személyhez, témához fűződő mélységes szeretete, amely minden egyes megemlékezésében, ehhez hasonló írásaiban átjön. Akár tudatában van, akár nem, de így érint meg villanásnyi portréival irtó sokunkat, közük velem, és hagy hátra bennünk nyugtalansággal elegy utolérhetetlen melegséget.

Forrás: FB, 2018.június 10:


"Mikor először láttam Esterházy Marcell háromdimenziós fotóinstallációját (biztosan van műfaja) a nagypapájáról az Ernst Múzeumban tudtam, hogy ismerem azt a fura és bizonytalan elveszett tekintetet, azt a félszeg testtartást amivel a hortobágyi szántóföldön áll, orrán egy nagyra nőtt szemüveg kerettel és még egészen jól szabottan. Zavarban is voltam mert nem voltak nekem kitelepített ismerőseim, nem kellett testközelből sajnálnom őket soha. De mégis tudtam, hogy nekem megvan ez a térből, időből és helyből való kiemelés, az elnézést a zavarásért-biztosan rossz helyen járok és főleg rosszkor összezavarodott eltévedése. Néhány nap alatt eszembe jutott, hogy addig csak a zsidó deportáltak fotóiba mart tekintetében láttam ezt a kétségbeesést, ami még nem a bizonyosságé hanem még éppen a reménykedő bizonytalanságé. Nem vagyok nagy híve az összemosásnak, a történelmi traumák egymással való relativizálásának de a tendereztetésének sem. Nekem addig a kitelepítés mint történet nem adott mérlegelhető elszámolni valót, jutott nekem saját elég.
Ma Dr. Szántó Endre emlékkiállításán megtaláltam azt a fotót amit bár nem láttam eddig, de kerestem. Az 1941-ben a munkaszolgálatra behívott 31 éves orvos áll így az ő bocskai-bundájában, tökéletesen értelmezhetetlen bakancsában a valahol, ahol addig soha, ahol semmi keresnivalója sem lehetne emberi számítás szerint. Csakhogy az ember addigra már bármire számított legfeljebb a legmerészebb álmában sem gondolta volna.
Kezet fogott ma a fejemben ez a két történet, ez a két ember, akiket nem ismertem, akik nyilván egymást sem ismerték bár ismerhették volna, hiszen egy időben éltek Budapesten, ugyanabban a kultúrában érezték otthon magukat, nem hiszem, hogy barátkoztak volna hiszen különböző időkben szedte szét az életüket a történelem. A megpróbáltatásokat amint a lejegyzett, olvasható szövegekből és elbeszélésekből tudható egész másképpen dolgozták fel. Más család, más emberek, más gyökerek. De a zavarodottságuk kezdete, a bizonytalanná tett tekintetük mégis, ha rokonná nem is, de legalább párhuzamossá teszi őket a történelemben, amit ebben az esetben bátran nevezhetünk politikai és kormányzati erővel elkövetett gyilkosságnak, arra való buzdításnak, gyűlöletkeltésnek és haszonlesésnek is. Ennek az áldozatai ők minden időben. (Dr Szántó Endre munkaszolgálaton írt és fotózott naplója a HDKE kiállítóterében látható)"