2012. június 30., szombat

Sting és Tenk

Egyáltalán nem készültem fel Stingre. Tudtam valamit róla, a semminél jóval többet, ismertem zenéjének egy részét, talán a dallamosabbat, a fülbemászót, bizonyos fokig dúdolhatót. Van is egy lemezem tőle, nem sorlemez, hanem egy Best of..., egy válogatás az addigi legjobb dalaiból, legalábbis amiket egy valamilyen szerkesztő abban a pillanatban tartott méltónak egy ilyen lemezre. Rajta van például a Fragile is, amely Stingnek a legtöbbször és legtöbbek által feldolgozott dala, s talán a leginkább kötik hozzá. Hiába vártam a koncerten, amelyre nem készültem fel előre, annyira váratlanul és felkészületlenül ért a meghívás a Mackó részéről. Úgy mondtam igent, ha a családjából senki nem akar vele menni, én annál szívesebben megyek el vele arra a Stingre, akivel kapcsolatosan csupán érzésekkel, dalélményekkel, és annál kevesebb tényismerettel rendelkezem. Még szerencse, hogy a bejáratnál nem kérdezi meg majd Sting személyesen:
- Mit tudsz rólam? Tudsz-e egyáltalán rólam valamit?
- A Fragile-t te énekled, jól tudom?
- És ezért vagy itt?
- Ezért is.
Mire jó esetben bezsebelhetek tőle egy mosolyt, amelyet akár össze is téveszthetek egy dicsérettel, amikor pedig Sting mosolyában, fürkésző tekintetében a kétkedésen túl - többek között - benne van a tudok, amit tudok, meg az ismerem én az ilyen kedvtelőcskéket ki nem mondott üzenete. 
Folytatom.

2012. június 26., kedd

Tenk és Sting

Anyám mindig azt mondja, hogy
- Ééééédes lááááányom, egy napra csak egy programot. A mi korunkban - így terel be észrevétlenül anyám igazi tyúkanyó módjára a saját korosztályába - csupán egy programra futja, s az sem mindig.
Sokszor adok igazat neki, eszerint is cselekszem, ám talán ugyanennyiszer halmozom a programokat egy napon belül. Mintha attól tartanék, hogy az élet túl rövid a nézni, látni, hallgatni valókat tekintve. Ma reggel már tudtam, hogy este nyolckor a Mackóval ülök be Stinget hallgatni az Arénába, ugyanakkor ma reggel viszont még nem tudtam, hogy elmegyek Tenk László festőművész Egykor és Most kiállításának megnyitójára. A Stingre szóló ingyenjegyet, s hogy éppen rám gondolt, Mackónak köszönhetem, Tenket pedig a Fialának, aki a reggeli Kelj fel Jancsiban hívta fel figyelmemet a mai kiállítás megnyitóra. Vannak véletlenek meg sorsszerűségek, ez is éppen ilyen. Egy percig sem volt kétséges, hogy elmegyek. Mondtam is anyámnak, mikor nála vacsoráztam:
- Elmegyek a Tenk kiállítására, mit szólsz hozzá?.
- A Tenk Laciéra? - kérdez vissza anyám - jól teszed, legalább lesz ott a családból valaki.
Igen, csak így, per Laci, amire egy cseppet sem csodálkozom, hiszen annak idején, de mondhatnám azt is, hogy ezelőtt úgy huszonöt-harminc éve egy jó ideig szinte bejáratosak voltunk Tenk László festő stúdiójába. Apámnak és anyámnak köszönhettük a festőt, akik egyszerre, éppen ahogy egymással éltek, teljes összhangban szerettek bele Tenk Lászlóba és a képeibe. Nem volt nehéz, hiszen azok közé a művészek közé tartozott, akinél világos volt képeinek tartalma, mondanivalója, a látvány magáért beszélt. Hosszú évek alatt sikerült apáméknak, a húgoméknak és nekünk együttesen egy kiállításnyi Tenk-képet felhalmoznunk, könnyű, kellemes volt velük együtt élni.
- Igen, emlékszem, a Péter nagyon szerette a képeimet - mondja Tenk László, a kiállítás megnyitója előtt. - Hallottam, hogy már nem él.
- Apu éppen tizenhárom éve halt meg.
- Zsóka hat éve hagyott itt.
- Nagyon fiatal lehetett.
- Még nem volt hatvan - meséli a festő, kinek vonásai, tartása, egész megjelenése szinte azonos a harminc évvel ezelőtti önmagával, legalábbis ahogy bennem él, talán színeiben szürkült egy kicsit, de arcán a csibészes, griberlis mosoly, szemében a csillogás a régi. - Rákos volt, az vitte el.
- Azóta egyedül vagy? - érdeklődöm.
- Két gyerekem velem, a közelemben él, és ott vannak az unokák is, hál' Istennek sosem vagyok egyedül.
A háta mögötti képre mutatok, mely a Fények és lépcsők címet viseli és olybá tűnik, mintha az ablakokból igazi fény ömölne az utcákra, kezeimmel tapintható. Sokáig nem tudom a szemem levenni róla.
- Egy ilyen képnél ma már nem rúgnánk labdába, ugye? - feltételezem merészen.
- Ma ez a kép hat-nyolcszázba kerül - magyarázza -, de egy közepes kép négyszáz-öszáz, míg a kisebbek háromszáz körül kaphatóak.
- A stúdiódban még tizenöt-harmincezerért vettük a képeidet - emlékezem vissza. - Egyébként nálam vannak a legszebb képeid, tudod-e?
Kérdőn néz rám.
- Az egyik a Teregető, tudod, amelyen egy nő a virágos teraszon teregeti a ruhákat, amelyeket a szél meglengeti.
- Igen, a Zsóka... - harapja el a mondatot, amelyet felkapok:
- A Zsóka tereget rajta, a másik meg a Nesebar címet viseli, amelyen egy hosszú fehér ruhás hölgy a tengerparti sétányról nézi a tengert.
- Emlékszem a képre, a nő mögött a sziklás hegyoldalban egy kisváros.
- Imádom a képeidet, még mind megvan a NAGY családban. Mennyit festesz mostanában? - kérdezem.
- Egy hónapban talán hármat is.
- És el tudod őket adni?
- Eladogatok néha-néha belőlük, de mostanság már ez sem könnyű. Nincs az embereknek pénzük, és a festmények nélkül meg lehet lenni - mondja kicsit kesernyés mosollyal -, de nem panaszkodom, van nyugdíjam.
Gyülekeznek a vendégek, és itt van már Szarvas József színművész úr, aki a megnyitót tartja majd. Megkapom Tenk Laci email-címét és telefonszámát, ajándékul jegyzetfüzetembe kanyarítja aláírását.
- Laci, ez most már nagyon sokat ér - lelkesedem.
Mosolyogva, azzal a csibészes, tenkes mosollyal int búcsút.

2012. június 24., vasárnap

Golden Caj

Megint deja vu-érzetem van, amint a Coop élelmiszer áruház italos állványa előtt állunk Párkányban és a rövid italokkal szemezgetünk. Ezen belül is a keserű likőröket, Tibor kedvenceit keressük. Mindegyre abban reménykedünk és el is hisszük, hogy majd most találjuk meg a tutit, amely sem nem cukros, sem nem édes, gyógynövények ízétől zamatos, és éppen kellő szeszfokos.
- A Golden Caj most akciós – mondja a mellénk keveredett eladónő -, és higgyék el, hogy a legjobb ebben a kategóriában.
Hét euró mindössze a fél literes, felfelé szélesedő kecses üveg, benne valóban a cajra, teára emlékeztető színű nedűvel. Golden Imperator bylinny Caj mondja a teljes elnevezés, amelyből a bylinnyvel kapcsolatban semmi sem ugrik be, hacsak nem a palacsinta, amely blinire hallgat oroszul, itt ráfogjuk, hogy a néhány betűvel hosszabb bylinny szlovákul jelentheti a gyógynövényt. Tibor áll és tapogatja az üveget, szemével fúrja át, mintha úgy akarna behatolni, hogy kipuhatolja, vajon éppen ez-e az a keserű likőr, amelyet mindig is kerestünk. Az üveg persze hajthatatlan, és a folyadék is csendben lötykölődik ide-oda, mintegy fennhéjázón hirdetve megfejthetetlenségét.
Egyszerre hármat is veszünk a Golden Cajból. Magam is meglepődöm a Tibor már-már vakmerőségén és a magam esztelen nagylelkűségén.
- Az egyiket anyámnak adjuk, ezt meg a Kingának visszük a bulijára, ugye? –kérdezem. – Kingi értékelni fogja, hogy 52 fokos – jelentem ki az előrelátók bölcsességével, s magyarázva a harmadik üveget, amely nagy hirtelen a bevásárló kosárban találja magát.
Otthon aztán az első, ami ebéd előtt a kupicákba kerül, a Golden Caj. Félve nézem a Tibort, aki magasba emeli a kupicát, hogy átlásson rajta, megfuttatja az orra előtt, óvatosan, végtelen hosszúságú másodpercek telnek, míg beleszagol, szagmintát véve belőle, majd lassan, kimérten kortyol belőle.
- Most ugrik a majom a vízbe – gondolom magamban, egy hang, annyi sem jön ki belőlem. Figyelem, várom ítéletét, mely megjön nemsokára.
- Csak ne lenne ez is olyan édes! – préseli ki magából szűkmarkúan véleményét.
Csak ekkor kortyolok bele magam is. Elhűlten konstatálom, hogy milyen finom és csak utólag tűnik fel az ereje, amikor torkomat égetve fut le bennem a korty. Jó ideig éget is, fűt is, fel is dob egyszerre, igaz, a hangulatomat a harmadik kupica ledöntése tereli egyszer s mindenkorra a korlátlan jókedv irányába. Dőlni kezd belőlem a hülyeség, amely egyébként is tetemes teret bír bennem normális üzemmódban elfoglalni. Anyám balra, Csücsök jobbra dől meg a sok nevetéstől, láthatóan élvezik a műsort, melyet a Golden Caj vált ki belőlem.
- Tibor, te, ez irtó finom. Nem muszáj innod, ha nem ízlik! Valami azt súgja nekem, hogy el fog ez nélküled is fogyni – mondom, legalábbis olybá tűnik, mintha valami hasonlót mondtam volna a negyedik körnél.
Én nem tudom, mitől lehet, de ilyenkor a kopottas fű is zöldebbnek tűnik, a szemben ülő Tibor is mintha húsz kilóval lenne testesebb, és nem kellene kétszer felé néznem, hogy egyszer észre vegyem, nem beszélve a teraszról, mely az erőteljesebb hullámverésben imbolyogni látszik alattam.
- A blog írásnak immáron és mára befellegzett – gondolom még az utolsó gondolattal, de ezt már fagyi evés közben –, csak rosszul ne legyek és ki ne kelljen taccsolnom mindent, bennem a jelentősre duzzadt és minden egyebet maga alá temető Goldennel.
- Nem mind arany, ami Golden – sütöm el a könnyű poént a többieknek, közben éppen az ellenkezőjét testesítve meg széles egy jókedvemben.

2012. június 23., szombat

Báró féle vagy mi

Csak ültem ott és hallgattam és néztem ki a fejemből, miközben arra gondoltam, hogy életem során nekem nem adatott meg egyetlen olyan munkahely sem, ahol húsz-harminc-negyven évet lehettem volna egyhuzamban.
- Micsoda igazságtalanság – morfondíroztam magamban –, hogy nekem nem lehettek, és most már semmiképpen sem lesznek egy munkahellyel összekötő több évtizedes emlékeim.
Körülöttem – egy nyugdíjas búcsúztató kapcsán – emlékeztek a többiek múltban történt, többnyire közösen megélt eseményekre, karizmatikus egyéniségekre emlékeztető vonásokat felvonultató volt kollégákra. Különösen megmaradt bennem egyikőjük, kinek családneve jelentéssel bír, s amúgy főúri rangot jelöl, mint például a báró. Nos, ez a mondjuk báró mindmáig élénken él az itt maradt kollégák emlékeiben. Évtizedeken keresztül dolgozott a cégnél, osztályt vezetett, hírt is szerzett magának szakmai tudásával, ám apropóként – nem is egyszer az emlékezős délután folyamán – bizonyos „enyveskezűsége” miatt került szóba. A figyelmes hallgatóságban a szaktekintélyből az maradhatott fenn, az is markánsan, hogy minden, mi közelében, elérhető közelségében fellelhető volt – egyébiránt a távolság ebben különösebb gondot nem jelenthetett –, és mozdíthatónak tűnt, valamint a repi fogalmi körébe tartozott, az inkább előbb, mint utóbb ennek a báró félének a táskájában, a zsebében, egyéb öblös, ki tudja, mi mindent látott nagy tárolóiban landolt. Ízes volt a mese, meg sokszínű, véget nem érő, mintha a tollaknak, naptáraknak, italoknak, egyéb hasznos-haszontalan tárgyaknak se szeri, se száma találta volna meg az utat a cégből kifelé a báró segítségével. Hüledezve hallgattam az egymást érő sztorikat, melyek hangulatunkat voltak hivatottak folyamatosan emelni és a múltat elérhető közelségbe varázsolni, akárha tegnap történt volna. Volt ott esemény a mindennapokból, úgymond a szürke hétköznapokból, de előkerültek történetek kiállításokról, kiküldetésekről, puccos fogadásokról -, mindegy mi szolgáltatta az apropót, helyszínt, hátteret -, elemelhető, mozdítható mindenhol akadt.
- És ez a báró féle megérte a másnapot ennél a cégnél, meg a harmadnapot, a következő hetet és hónapot, hogy az éveket már ne is említsük. Nem csupán megérte, hanem dolgozott, vezetett és minden bizonnyal kollégáit igazította el, hogy mit és hogyan és mikor és kinek illik. Ez a báró féle innen vonult nyugdíjba és talán máig tanácsol ezt és azt, nem ingyért, biztos, nem két repi tollért. És ez a báró féle névileg sem, de erkölcsileg semmiképp nem áll még csak köszönő viszonyban sem egy Gróf Széchenyi Istvánnal, "a legnagyobb magyarral" vagy Báró Wesselényi Miklóssal, "az árvízi hajóssal", mely utóbbi szintén vitt és cipelt, nem is keveset, csónakjával számtalan életet mentett.
- Szét kellene tudnom választani a báró féle szakmai kvalitásait az "enyveskezűségétől" - győzködtem magam, de csak haloványan, tudván tudva, hogy nekem ez nagyon nem ment, most sem megy, és minden bizonnyal ezután sem fog.
Mindezt persze csak gondoltam magamban és azt is jó mélyen, mellé meg egy keserédeset mosolyogtam?, fintorogtam.

2012. június 22., péntek

Makszim Gorkij írta a zsidókról

"Nagyon rég, már gyerekkorom óta megfogott a kicsiny ősi zsidó nép az életért folytatott  küzdelmének elszántságával, az igazság mindenek feletti győzelmébe vetett olthatatlan hitével, azzal a hittel, mely nélkül az ember nem ember, mindössze két lábú állat. És valóban, a zsidók okos szeretetükkel fogtak meg, mellyel gyermekeiket és a munkájukat szeretik.  Szívből szeretem ezt az erős népet, akit mindenki üldözött és üldöz, mindenki ütött és üt. S ez a kicsiny nép él és él, gyönyörű vérével szépítve ezen a világon, mely olyannyira ellenséges vele szemben."

Anyám  adta kezembe az eredeti, nem tudni, melyik Gorkij műből kimásolt idézetet oroszul, hogy fordítsam le, s ha lefordítottam, akkor a magyar fordítással tervei lennének. Már az orosz eredeti idézetrészlet szíven ütött minden szavával, melyet elsőre értettem, valamint gondolat- és érzésvilágával, amit Gorkij oly röviden, ám annál élesebben, húsba, lélekbe vágóan, szívbe markolón fogalmazott meg. Magam is - apai ágról - félig e népcsoporthoz tartozván, annak hagyományait, tradícionális ünnepeit sajnos nem kultiválva, kultúrájukat, zenéjüket, irodalmukat az átlagosnál valamelyest jobban ismerve és zsigerileg mélyen hozzájuk tartozva élem át nem kevés fájdalommal, értetlenséggel azt a nagyon is ellentmondásos szituációt, kommunikációt, világot, amely kimondva és kimondatlanul hazám és országom véleményt meghatározó, formáló köreiből tör utat, árad és mindennapjainkban óhatatlanul is mérgezően hat.

Álljon itt a cirill betűs idézet eredetije latin betűkkel írva:
"davno, uze s detskih let mojih, menja podkupil malenkij drevnij jevrejskij narod, podkupil svojej stojkostju v borbe za zizny, svojej neugasimoj veroj v torzestvo pravdi -, veroj, bez kotoroj net cheloveka, a tolko dvunogoe zivotnoje. Da, jevreji podkupili menja svojej umnoj ljubovju k detjam, k rabote, i ja serdechno ljublju etot krepkij narod, evo vse gnali i gonjat, vse bili i bjut, on zivjot i zivjot, ukrasaja prekrasnoj krovju svojej etot mir, vrazdebnij emu."
Makszim Gorkij

Tisztelt Makszim Gorkij úr!
Ha mást sem írt volna egész életében, mint a fenti szavakat, úgy köszönöm meg Önnek. Mert én, ha akármennyiszer születnék újra meg újra erre vagy bármely más világra, akkor sem lettem volna képes ennyire pontosan, egyben plasztikusan, érzékletesen, egyben érzelgősség mentesen megfogalmazni mindazt, ami már a kezdetektől kavargott, mostanra egyre erősebb, erőteljesebb hullámokat vetve bennem. Köszönöm Önnek, Gorkij úr örök hálával és soha el nem múló tisztelettel.
Maradok híve:
Szegő Panni

2012. június 20., szerda

Judit Brisbane-ből - Megérkeztünk

(Van ennek már egy jó hónapja, hogy Dean családja kiment Deanhez Ausztráliába, így aztán nincs mit csodálkozni, hogy Dean a beszámolás kedves feladatát annak adja át, aki a családjából felvállalja, most éppen a feleségének, Juditnak. Aki az Araratban megjelenteknél nagyobb gyakorisággal kívánja Dean és családja további életét Ausztráliában követni, az látogasson el a http://gyimik.blog.hu/ címre és csak olvasson, olvasson, olvasson.)
Kicsit hamarabb érkezett a vártnál a gépünk, bár nekünk végeláthatatlannak tűnt az idő ami eltelt. Aki a Dubai-Brisbane járatot választja, gondoljon előre, mert nem könnyű. Utaztam én már hosszú repülőúton, na de ez aztán a hosszú. 15 óra a levegőben. Aki csak teheti nézzen körül már felszállásnál, hogy hol vannak szabad helyek, mert muszáj igénybe venni, hiába a rengeteg zene,film,játék a gépen, akkor is csak azt figyeled végig : még mennyi van hátra...
Nagy volt az öröm a reptéren, mikor megláttuk egymást. Dean lefogyott, jól néz ki, kiegyensúlyozott. ez a skype-on nem igazán látszott, de életben feltűnt azonnal. Úgy beszéltük meg, hogy Taxival jön ki elénk, ezért kellő döbbenettel fogadtuk, mikor egy gyönyörű Toyota Camryba szállhattunk. Még ott is tartotta magát ahhoz, hogy csak kölcsönkérte, de hazafelé megnéztem a papírokat, és láttam, hogy lízingre vette nem olyan rég.
A másik meglepetés akkor ért, mikor közeledtünk haza. Nekem nem tűnt fel, de Martinának igen, hogy Carina negyed felé vettük az irányt, ahol nem az ideiglenes, hanem az együtt kiválasztott házikó volt. Belépve egy csodaszép, rendezett -számomra ismeretlen, de stílusos - házat találtunk. Mivel éppen a születésnapom volt, tele lufival, és Boldog születésnapot felirattal... Szóval ezt is sikerült elintéznie... Eddig is büszkék voltunk apára, de most aztán beteljesedni láttuk minden vágyunkat.
Rövid pihenés után -Dean javaslatára- hogy a "jetlag"-et könnyebben viseljük, bementünk a városba körülnézni. Ha első nap nem alszol, és küzdesz inkább a fáradtsággal, megpróbálod az estét kivárni, akkor az első éjszaka átalvása után máris könnyebb lesz a 8 órás időeltolódást átvészelni. A város csodaszép, rendezett, tiszta, tele parkokkal,sétányokkal,pihenőhelyekkel. Kicsit fáradtan kerestünk internet kávézót, vagy valamilyen kuckót, ahol jelt adhatunk magunkról az otthoniaknak. (itt a belvárosban nem nagyon találtunk internet kávézót, másnap Goldcoaston viszont rengeteg volt) Falatoztunk valamit, aztán indultunk haza rákot vacsorázni. Imádjuk a tenger gyümölcseit mindannyian, úgyhogy jó helyen vagyunk!
Az utazáshoz CitiyCat,busz vagy vonat egy kártyát szerzett be nekünk a Dean translink.com.au/tickets-and-fares/go-card, amit fel lehet tölteni különféle összeggel, és mindig leveszi a leutazott díjat az egyenlegből. Olyan egyszerű és olcsó. Nem kell ellenőrt annyit fizetni. Mivel az ára megfizethető, mindenki becsületesen használja.Hamarosan a lakhelyünkről is kipróbáljuk, hogy milyen busszal bejutni. Mivel Brisbane egy hatalmas területen elterülő város, ezért a távolságok elég nagyok. A net szerint innen Carina városrészből bejutni a belvárosba, akár 45 percig is tarthat. Ha kipróbáltuk, mindenképpen írok róla.
Judit, Brisbane

2012. június 17., vasárnap

Pesti Taurus Tahiban

Úgy gondolom, hogy az eltelt hétvégével kapcsolatos események, élmények, benyomások, vélemények esetleges összefoglalása kivételesképpen és semmi esetre sem a vendéglátó tiszte. Annyit mondhatok, hogy egy volt budapesti munkahelyről, a Taurusból megmaradt baráti kör töltötte kint a hétvége bizonyos magára szabta részét Tahiban. Ha lenne ennek valamilyen írásbeli utózöngéje, nem is hangja, hanem zöngéje csupán, azt készséggel osztom meg az Ararat egészségesen kiváncsi olvasótáborával. Addig csupán annyit, hogy egyszer bizony minden program véget ér, még a jobbak, s a rosszabbak is.

2012. június 11., hétfő

Pándi meggy - másodszor

A Pándi meggytorta nekem akkor a legfinomabb, amikor Kakasdon az Anna Cukrászdában eszem. És még akkor a legfinomabb, amikor várnom kell rá, mert először nem ehettem, és csak másodszorra, akkor is hónapokkal később útban Barcs felé menet a 6-oson jártamban. Bemegyek az Anna Cukrászdába, benézek a hűtőpultba.
Már-már neki keserednék, hogy sehol sem találom a Pándi meggytortát, amikor a középső polcon, ott is középtájon nagy örömömre pillantom meg.
- Egy szelet Pándi meggytortát kérek szépen itt fogyasztva, és egy pohár hideg csapvizet kérek hozzá – szólítom meg a kiszolgáló fiút, akinek szeme villanásán, felfénylő mosolyán veszem észre, hogy régről megismer.
Tibor most kicsit hátra marad, engedélyét bírom a Pándi meggytortára. Jó, ha előre megbeszéljük, hogy mit szabad ennem és mit nem, különös tekintettel a Pándi meggytortára itt Kakasdon az Anna Cukrászdában.  Minden sokkal jobban ízlik ugyanis, ha nincs köztünk vita. Szépen, előkelőn, tekintélyt parancsolón magaslik a szelet a tányéron, nem sokáig. S mert hogy kárt ne tegyek benne, óvatosan elfektetem, hogy villámmal könnyebben tudjak szeletelni belőle. Barna-mélybordó-barna-vaníliasárga-barna-színek váltakozása adja meg a torta összképét, leges legkívül körbe drapp-fehér marcipános/cukorréteggel lezárva.
A teteje legszélesebb részén koronaként a habtrónon egy szem meggy adja tudtul hitetleneknek, lelkeseknek, ínyenceknek egyaránt, hogy ez a torta nem más, mint éppen a Pándi meggytorta, ahogyan és egyedülállón Kakasdon az Anna Cukrászdában készítik. Már a megjelenésében is fejedelmi, összevetve a különösen gondos aprólékossággal sütött, sok fantáziával és odafigyeléssel összeválogatott házi készítésű süteményekkel a hűtőpultban, pedig itt az Anna Cukrászdában Kakasdon az igazi és vállalható sütemény szint oly magasan kezdődik, ahol másutt már végződik.
Azt a bizonyos legelső falatot a torta legsoványabb végéről eszem, bizalmat szavazva az egész ügynek és optimistán, miszerint ha nagyon finom lesz, akkor a nagyobb része maradjon meg a legvégére. Észlelem a barna, talán kakaós, légies piskótát, a keskeny bordó meggykrémet, majd a vanília pudingot vagy valami ahhoz foghatót, minden egyes réteget külön-külön és a maga tökéletességében egyben az egészet.
- Milyen együttes ízt ad ki ez az íz kombináció? – kérdezem magamtól és a tortától, akivel az ismerkedés, az ízlelés, a kóstolgatás pillanataira teljesen magunkra vagyunk hagyatva.
Válaszképpen a falat észrevétlen gyorsasággal tűnik el a gyomromban.
- Na jó, akkor majd a második falatnál jobban figyelek.
Végig sem bírom gondolni a gondolatot, mire ez a falat is eltűnik.
- A következőnél kihámozom, mihez hasonlítható ez a komplex íz – fogadkozom magammal.
Úgy járok ezzel is, mint az előzőekkel, jottányit sem jutok előbbre az íz analízisemben, annyit viszont megállapíthatok, amit ehelyütt közzé teszek, hogy valami mennyei íz-kavalkádban lehet most részem Kakasdon az Anna Cukrászdában, miközben a Pándi meggytortát eszem, elemzem, ám mindhiába. És így tovább a torta legvastagabb részéig és a legvégéig, mindössze annyival leszek okosabb, hogy egymagam semmiképp sem tudnám a Pándi meggytortát így elkészíteni, ezt az íz- és színvilágot, tökéletes harmóniát előállítanom lehetetlen, teljességgel elképzelhetetlen.
A Pándi meggytortáért, mely észrevétlenül simul a szájba, egyetlen ízlelőbimbót sem hagyva közömbösen, és úgy siklik le, tűnik el a mélyben, hogy esélyed sincs a titok megfejtésére, ezért az utolérhetetlen tökélyért Kakasdra az Anna Cukrászdába kell elmenni!
- Mi volt ez, s miképp eshetett, hogy néhány falat sem elegendő, hogy beteljek vele.
Mondják is Kakasdon és környékén, egyre inkább Pest szerte is:
- Kész talány, akár a Pándi meggytorta Kakasdon az Anna Cukrászdában!




2012. június 4., hétfő

Klaus anyám születésnapján

Jó lesz kicsit kimennem a munkából, vissza a németekhez, bár egy nagy rohanás lesz az egész. Visszafelé sikerül egy éjszakát Regensburgban eltölteni, remélem, sétálunk benne egy kicsit és valamennyire feltolulnak az ősrégi emlékek, amelyek ehhez a városhoz fűznek.
Nincs már Klaus, aki azt kérdezné
- Miért nem Passauban foglaltál szállást, az is egy tünemény-város?
Éppen foglaláskor és pont ezért gondoltam Klausra dühös elkeseredettséggel, hogy már két éve nincs, mindössze egy belém ivódott, rögzült emlék, amelyet csak velem együtt lehet kidobni. Lehetetlen elképzelni, mennyire hiányzik Klaus a mackós járásával, dörmögős hangjával, ahogy hozzám szól:
- Annaaaa -, a végét megnyújtja, simogatón, szeretettel, csak én tudhatom, hogy mennyivel.
S mert hiányzik, sokat gondolok rá. Visszagondolok találkozásainkra, először a szakmaiakra a Taurusnál, azután amikor már a feleségét, Uschit is hozta magával, majd szabadságaink közös eltöltésére családostul, legvégül, amikor a Tiborral voltunk hármasban együtt a volt NDK területén. Neki köszönhetek egy csomó olyan helyet, látnivalót, éttermet, sörözőt, amelyet nélküle nem ismertem volna meg. Mind a mai napig sem tudok rájönni, hogy szinte napra pontosan húsz évvel nálam idősebben, mit talált meg bennem szakmailag, emberileg, majd lelkitársként, szívbéli jóbarátként. Merthogy én imádtam az intelligenciáját, a kultúráltságát, európaiságát, Europäer volt ő a javából és világpolgár, odavoltam a humoráért, széles látóköréért, meg azért, hogy egyáltalán nem németes, nem az a vonalas, szemellenzős, helyenként korlátolt és felsőbb rendű, amilyeneknek volt szerencsém sokakat látni és megismerni. Mondjuk a Hansgeorg is kilóg a sorból, meg a Jörg is, meg a Lingi, de Klaus mindegyikükön túl tett és talán egy lapon se lehet velük említeni. Így aztán nem csoda, hogy szabályos övön aluli ütésnek értem meg a halálát, amikor a lánya felhívott, hogy tudassa velem másnap a rossz hírt. A mai napig nem bírok kilábalni belőle, nem tudom túltenni magam rajta. Elszorul a torkom, pedig nem akarom, a sírás kerülget, pedig nem akarom, amikor anyám születésnapján, a születés napján, Klaushoz, az elmúláshoz érkezem, és mindez egy Regensburg vagy Passau klausi dilemma kapcsán. Klaus Passau-t választotta volna, tudom, mert annak idején beszéltünk róla.
Annyi mindenről beszélgettünk telefonon. Rendszeresen hívtam, de ha hosszabb idő telt el a szerinte ildomosnál, akkor ő hívott. Valóban tudni akarta, mi van velem és én is, hogy mi van vele. Az egészségről és a betegségről esett a legkevesebb szó, illetve tudtam róla, hogy nincs jól, küzd a fránya kilókkal, erőteljesen fogyózik orvosi felügyelet mellett, vízes kúrákban van része. Nem tudtam, hogy ennyire nincs jól, hogy bajainak ideje meg van számlálva. A halála előtt pár nappal, még bent a kórházban beszélhettem vele, ezt is csak saccolni tudom, mert nem mondta, hogy
- Annaaaa nagyon nagy a baj, ég veled.
Halk, rezes, rekedtes volt a hangja, ez lehetett gyanús, de nagyon, orvosra, műtétre várt. Abban maradtunk, hogy később, pár nap múlva hívom. A telefonok akár a pingponglabda pattogták körül azt a percet, amikor Klaus végleg elment, hiszen a legközelebbi hívást már senki nem vette föl. Rá egy-két napra jött a lánya a telefonja, hogy az apja, mindannyiunk Klausja az éjjel meghalt.
- NEEEEEEEEEEEEM - szakadt ki belőlem -, AZ NEEEEEEEEEEEEEEM LEHET.
- Anna, Klaus meghalt, sajnos nincs többé.
Agyilag tudom, hogy nincs, már nem is lesz, de hál' Istennek volt, ismerhettem, a barátjának tudhatott és a legbensőségesebb német barátomnak tudhattam, dacára a generációs korkülönbségnek, kivételes egy kapcsolat volt és még ma is az. Mindig mondom, hogy annak a nehezebb, aki marad - utazás, haláleset kapcsán mindenképpen. Vannak fényképeim róla, vannak közös fényképeink, szerencse, hogy újra nézhetőek, és tovább fájdítják a szívem. A kedvencem benne is van az Araratban a "Klaus" fejezet alatt, amikor háta mögött állva átkarolom, úgy hajtom arcához a fejem, és mindketten belemosolygunk a gépbe, és ez a kölcsönös mosoly olyan természetes, belülről fakadó, hogy semelyik más közös fényképünk nem überelheti. Emlékszem a képre, a körülményre, amelyben készült. Klaus átautózott hozzám a viszonylag közeli lakóhelyéről, Födenbergből, amikor fenn északon fordítottam, konferáltam egy szakmai tréninget. Eljött a panzióba este és meghívott egy vacsorára. Rengeteget beszélgettünk akkor is. Nem számított, hogy két-három éve nem láttuk egymást, nem számítottak rendszeres telefonjaink, nem számított, hogy ő férfi volt, én meg nő. Ami számított, az mind ott volt: ő meg én és a kismilló téma, ami önkéntelenül is adódik egy ilyen helyzetben. Hát ebben a milieu-ben készült a fénykép egy spontán ötletre, amikor odafordultam a felszolgáló kisasszonyhoz és megkérdeztem:
- Nem volna kedve lefényképezni bennünket?
Klaus mögé álltam, átkaroltam a vállánál, mackós testéhez nyomódtam, arcához szorítottam az arcom, elmosolyodtunk és katt! A többi ott van a fényképen, a kedvencemen, amelyet immáron Klaus elmúlása sem vehet el.
Senki sem lépett a helyébe. Senki sem léphet a helyébe. Ez egy ilyen pozíció. Csodálatos és egyben rettenetes.


A tegnapi holnap - június 4-én

Drága Anyám!
Ha rendszeresen olvasnád a blogot, mely tiszteletedre és Xenia emlékére viseli az Ararat címet, akkor tudnád, hogy az Ararat rólad, Xéniával együtt rólatok szól elsősorban. Szerepelnek benne mások is, nagyon de nagyon sokan a Xénia életéből, meg a tiedéből, egy jó ideje már az enyiméből is. Az Ararat a valamikor élt Xenia, közvetlen rokonainak, így a tieidnek és réveden az én rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek is a tárháza, gyűjtőhelye, múzeuma, megjelenési területe, sorolhatnám az elnevezéseket, címkéket, de valójában egyikük sem fedi, amit innen legbelülről indulva szeretnék kifejezni. Egy biztos, az Ararat egy bölcső, egy rév, egy hintó, mely elringat, amelyben az emberek, bárhonnan érkező emberek jól érzik magukat, mert akár ilyenek, akár olyanok, a jó szándék indította el őket ide, helyezte bele őket ebbe a milieu-be, a soha véget nem érő történetfolyamba, amely persze ismétli önmagát újabb és újabb szinteken, mert a minket megérintő mesék, történetek megunhatatlanul írhatóak, olvashatóak, hallgathatóak.

Drága Anyám!
Óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy néhány évvel ezelőtt úgy gondoltad, és engedtél a már egy ideje tartó unszolásomnak, hogy írjuk meg Xeniat. Mert így indult, írjunk Xeniaról, kinek élete regénybe illő és most talán kicsit rosszallóan néz le ránk, hogy csak egy maratoni riportra futotta és nem megfilmesített regényre, ami így nem igaz, hiszen ő nem gondolna ilyet sohasem, ezt csak a hollywoodi filmeken nevelkedett gondolataim egy része mondatja velem. Ám mégis fenn marad ő, az egyénisége, életének kiemelt történetei, a rokonok, egyáltalán Xenia, mint olyan, az Araratban. És köszönheti ezt, anyukám, a te élő emlékeidnek, a jó kis mesélőkédnek, amellyel mindezt úgy mesélted el nekem, hogy tényleg nem maradt más dolgom, mint leírni a diktafonról, hellyel-közzel letisztázni, kicsit itt-ott szerkeszteni, aztán, los, hadd menjen és hasson.
Mindez nem jöhetett volna létre, és az Ararat sorsáért egy lyukas garast sem adtam volna, ha nem lett volna a Xenia és nem lettél volna te, aki mindenre ennyire részletesen, világosan és gazdagon emlékezik. Mind a mai napig Xenia adja részben neked a muníciót az élethez, talán nem múlik el nap, amikor ne emlékeznél rá egy-egy mondásának, cselekedetének felemlegetésével és teszed ezt észrevétlenül, automatikusan, mintegy összenőve vele, azóta fizikailag igen, ám lelkileg, gondolatilag soha el nem szakadva tőle.

Drága Anyám!
Ahogy telnek-múlnak az évek, az Ararat is lassan a harmadik évfordulójához érkezik. Nem értük volna meg ezt a kiscsoportos óvodai kort, ha nem vagy te, ha nincs a Xenia, és nem tisztelsz meg a bizalmaddal, nem adsz engedélyt rá, hogy a privát történeteteket, történelmeteket közre adhassam az Araratban.
Nem tudom eléggé megköszönni nyitottságodat, nagyvonalúságodat, bátorságodat, minden olyan tulajdonságodat, amely a lehetséges fogadtatás, következmények, a majdani rosszízű szóbeszéd, a lehetséges rosszakarók viselkedése latolgatása helyett csak meséltél, meséltél, minden kérdésemre válaszoltál és zöld utat adtál az Araratban való megjelenésre!

Drága, egyetlen Anyám!
Most kiemelten a fentiek fényében gratulálok születésnapod alkalmából.
Kívánom neked a lehetséges legjobbakat:
egészséget,
jókedvet,
pozitív életszemléleted,
gyönyörű írásod,
tiszta gondolkodásod,
fejszámolási készséged megtartását,
- melyek fontosságát naponta hangsúlyozod és magad is a gyakorlatban figyeled -,
hogy minél tovább maradj meg nekünk olyannak, amilyen vagy,
és emlékezz,
emlékezz,
sokáig emlékezz,
őrizd anyukád, Xenia,
a többiek,
nagyon sokak
emlékét
magadnak, nekünk, gyerekeinknek,
másoknak.

Soha el nem múló szeretettel üdvözöl, puszil:
lányod,
beszélgető- és utazótársad,
Panni

2012. június 3., vasárnap

Tegnap és holnap között II.

Nem emlékszem, hogy a bográcsgulyással volt-e valaha is gond. Például, hogy nem főtt meg benne a marhahús eléggé, vagy a zöldségek valamelyike maradt kemény, vagy nem volt benne elég csipetke, vagy… Eddig bármelyik - kertben készített és általában ott fogyasztott - gulyásleves füstös volt, olykor pernyével fűszerezett, tartalmilag egytől-egyig gazdag, rengeteg volt belőle, az ízük fantasztikus volt. A bográcsgulyás bográcsban egy sikerműfaj. Idén kétszer ettem már belőle. A tegnapi tahisi - a Beáé után - csak második lehet az idei sorban, megelőzve a majdan június közepe táján esedékes Taurusos harmadikat. Persze akkor lehetne marhapörköltet is főzni meg slambucot, meg sok egyebet, amely a bográcsban egyenesen kitűnő.
A gulyásleves mellett szól sok mindenen túl, hogy a bográcsgulyást elrontani lehetetlen, mint ahogy a megfelelő mennyiséget rendesen belőni egyáltalán nem lehetséges. Én még eddigi meglett életem alatt egyetlen egyszer sem éltem meg, hogy a bográcsban készített gulyás valaha is rögtön elfogyott volna. Pedig a bográcsgulyásnál az emberek, lett légyenek vendégek vagy vendéglátók, a szokásosnál jobban ellazulnak, valósággal kiengednek, esznek, tényleg és valóban esznek. Nem akarom azt mondani, hogy zabá…, de bizony azt is csinálják némelyek, akik csak azért vannak, hogy tiszteleghessünk a ritka kivételek előtt, akik létükkel erősítenek a szabályon. Többször vesznek a bográcsból, repetáznak és hál’ Istennek nem is egyszer. A klasszikus, dicséretre vágyó háziasszonynak ez maga lehet a hangtalan dicséretek kánaánja: a ki nem mondott, repetaként telő-ürülő gulyásleveses tányérok véget nem érő sora. Tegnap NAGY családi körben talán azért élhettük ezt át az anyámmal annyira intenzíven, mert valóban éhes volt a társaság egyfelől, másrészt nem akadt, aki a gulyáslevest előszörre, másodszorra, akár harmadszorra sem szerette volna. Ők is bírták, de derekasan bírta a kiürülni sosem akaró bogrács a vendéglátást. Anyám minden perce, amit azon való izgulásra fordított, hogy majd nem leszünk készen, nem lesz elég a leves, nem laknak jól a vendégek, így utólag teljességgel fölöslegesnek bizonyult.
Amire nem számítottunk viszont, hogy miután a sütemények elfogytak, senki nem ette a ments-éteknek szánt fasírtot rizzsel, ecetes salátával, amelynek az ecetes része csak azért sikerülhetett jól, mert az anyám csinálta.
Soha nem volt még ekkora és előre nem látott sikere a hirtelen kigondolt, és ahogy abban a pillanatban elgondolt, azonnal ki is vitelezett palacsintának. Pedig az ilyen palacsinta csupán másod-, jó esetben, harmadmagával készül el egyszerre. A legéhesebbek rávethetik magukat az első darabokra, amelyek nem érik meg a következő percet, azonban a többieknek várniuk kell egy kicsit a frissen sült további darabokra. Nincs annál ösztönzőbb, felemelőbb érzés, amikor a konyháig is elhallani, amint a teli szájjal evők dicsérik a palacsintádat – szerintük az enyém jobb, mint a Tiboré -, és a többiekkel együtt alig várják a következőket. Ennél már csak az lehet jobb és juttathat közvetlen sikerélményhez, amikor magad mosogatod el két kezeddel a felgyülemlett szennyes edényt egy-egy nagyobb társaság után. Dicséret ilyenkor nem jár, inkább véletlenül és célzottan elejtett megjegyzések szellemi kapacitásodat illetően, hogy miért is nem vettünk annak idején egy automata mosogatógépet. Minek, itt vagyok én.

Tegnap és holnap között I.

Korán kelni jó. Mindig is korán kelő voltam, ezen a hétvége, a szabadság sem változtat. Én csapom le a vekkert, mielőtt esélye lenne megszólalni. Sokadszor dicsérem hangtalanul magam:
- Működik a biológiai órád.
A korán kelésnek meg is van az eredménye. Nyolc az óra, amikor az égő tűz hagymás-marhahúsostul maga fölött tudhatja a bográcsot. Pucolódnak a további belevalók, sárgarépa, fehérrépa, krumpli. Azt hisszük, hogy maradt még a jó múltkorról a bolti csipetkéből, még időben tévedünk. Akkor veszem meg a nyolc tojásos tésztát, amikor a Julinál járok az új boltjában. Alig akarom megtalálni. Mintha ragaszkodnék a régi helyéhez, amely most sötét, üres, a bejárati ajtón a rács bezárva, a megszokott, régi üzletre mindössze a West Divatáru felirat emlékeztet. Kétszer kell benéznem az új boltba, így duplán köszönök rá a Julira, mire felfogom, hogy ez a nagy, ez a fényes, ez a világos, kényelmes és átlátható, könnyen bejárható üzlet az övé. Sietek, sajnos nincs időm jobban bejárni, felfogni az új helyet, a csodálkozás és elragadtatás hangján szólani, Julinak teljes szívből gratulálni.
- Összeköltöztem a gyerekbolttal, így sokkal könnyebb – újságolja, mintegy magyarázatképpen, az el sem hangzott kérdésemre.
Juli maga is mintha sugárzóbb lenne, jobb kedvű és gondtalanabb. Két vevő közül is kell érte soron kívül és magamnak megharcolnom. Megkapom tőle a kért ruhadarabokat:
- Majd folytatjuk két múlva - ígérem, és már ott sem vagyok.
Ez a gyors jövés-menés köszönhető volt részben anyámnak, aki nem jött el velem a Julihoz, nem győztem eleget hívni és ígérni, hogy egy negyedóra alatt megjárjuk az utat oda s vissza.
- Nem leszünk kész az ebéddel, nem látod, és mindenki itt lesz délre - mondja aggódva.
Úgy tudtam, hogy az aggódás az én műfajom. Egy-egy nagyobb társaság vendéglátásakor el sem tudom mondani, mennyi okot találok aggódásra, előre izgulásra. Sorolnom is nehéz, hogy mi mindennel nem leszünk majd időben kész, mi hiányzik majd, mit felejtünk majd el. Csodálkozom is most magamon, hogy az idegesség szemernyi jele sem mutatkozik nálam, még csak meg sem kocogtatja agyam bejáratát. Meg vagyok ugyanis valahogy róla győződve, hogy ma minden úgy sikerül, ahogy kell: a kaja is elkészül, a terítés is meglesz, az érkező haláléhes sáskahadat is jóllakatjuk, zökkenőmentesen kiszolgáljuk.
Pedig Juli - talán mondanom sem kell -, egyenesen kimondottan és mindenek felett az anyámért lelkesedik, én csak sorminta lehetek nála, így is van rendjén. Órákig képes hallgatni történeteit, élvezni anyám ízes, színes mesélését, és azt sem bánja, hogy miközben végig tapogatom a ruhákat, egyetlen szem ruhát sem veszünk. Juli közbe vetett kérdései többek között arra is jók, hogy a mese minél tovább tartson.
Ma se anyám, se mese, mely egyformán csalódás mindkettőnk számára. Szeretem ugyanis Julinál tudni, pultja előtt ülni látni, kezemben egy pohár csésze forró citromos granulátumos teával hallgatni az anyámat. Történetei nekem persze jobbára ismerősök, jó részüket nem először hallom, megunni őket azonban még így sem tudom, mindannyiszor úgy csodálkozom rájuk, akárha akkor találkoznék velük legelőször. Az ütött-kopott, régi boltban, a ruhák fizikai zsúfoltságából kiszelt szabad négyzetméteren, a mennyezeti világítás tompa fényében varázslatos volt ez az egész. Ahogy Juli a felső testével ránehezedik a pultra, hogy még közelebb essen anyámhoz, és úgy hallja a mesefolyamot, amely persze nem volt mese egyetlen ízében sem, csupán a hely, a mesélő és hallgatósága tette azzá, és a hangulat, mely mostanra utolérhetetlen.
Azt már sejtem, hogy a keresett ruhákat meglelni, felpróbálni, vásárolni biztosan könnyű lesz az új boltban, de hogy a mese is megtalálja-e ott majd a helyét, és - ahogy eddig – hármunk között, még nem tudhatom.