Skanzen Szentendrén

Amikor ilyen trutymós az idő, mint ma, amikor hol esik, hol nem, amikor nem látszik a hozzánk közeli hegy, mert ködbe burkolózik, pedig ott van,  amikor igenis ki kellene menni levegőzni az egész heti benn-lét után, akkor fel van adva a lecke, nem volna-e mégis jobb otthon maradni és csinálni, ami adódik és amit kell. S hogy ellentmondva minden ésszerűségnek, szinte az egész napot a szabadban töltöttük, azt a Skanzennek köszönhettük Szentendrén.

Pedig ezen a nyúlós-nyálas december hetedikén, egy nappal Miklósok, Mikulások után a Skanzen Szentendrén nagyon takarékon működött. A hatalmas területen I-X tájegység közül az I (Észak-magyarországi) és II (Felföldi) üzemelt, ezek is olyan immel-ámmal, akarom is meg nem is módon, látva a gyér látogatói létszámot. Meg is értem, ebben a locspocsban, valóságos nappali szürkeségben kinek van kedve teljes elánnal kenyeret sütni, egész nap árusítani, teakóstolót tartani.

Itt is ellentmondtunk a logikának, amikor az összes csöndessel, nem működővel, bezárttal, a téli álmukat alvó területekkel (Felső-Tiszavidék, Alföldi mezőváros, Dél-Dunántúl, Bakony, Balaton-felvidék, Nyugat-Dunántúl, Kisalföld) kezdtük barangolásunkat, cuppogásunkat sárban, vizes fűben, fűcsomókban, előre a térkép szerint javasolt úton, amiről azonnal letértünk, ha a látnivaló, a ház a kerítés mögött a nyitott kapujával felénk intett, magához invitált.

Beléptünk, végigmentünk a boltíves folyóson, bekukkantunk ablakokon, vizslattuk a szemmel fogható berendezést, találgattuk a melléképületek funkcióit - pajta?, kukorica tároló?, fészer?, csűr?, kovácsműhely?, magtár?, tímárműhely?, stb. -, el is találtuk meg nem is, nem volt baj, jól éreztük magunkat ebben a tétova botorkálásban, amely csak bennem belül érződött tétovának, külsőleg nagyon is bírtuk tartani az irányt, a hova továbbot, hiszen Tibrom kezében ott volt az elázni készülő térkép, amelyet ő tudott olvasni, én meg nem, csak úgy tettem mintha...

Fantasztikus volt minden egyes tájegységet, a rájuk jellemző falusi, paraszti házakkal, melléképületekkel a valóban nagy kiterjedésű területeken testközelben, karnyújtásnyira megélni. Biztos ilyenek lehettek annak idején. Valamikor. Amikor nem a rohanásról szólt az élet, meg az egymástól való elidegenedésről. Amikor közelebb volt a föld, a termény, az állat, meg amit belőlük ki lehetett nyerni. Elhiszem, hogy ilyen volt, elhiszem nekik, mármint a kutatóknak, az építőknek, a Skanzen létrehozóinak.
Rengeteget mentünk, s mégsem láttunk mindent, s mivel már helyben hiányérzetünk támadt, eldöntöttük, hogy nyáron visszatérünk, rászánunk egy egész nyári napot, amikor meleg lesz, süt majd a nap, száraz föld lesz a talpunk alatt, az égen mókás felhők őrzik a jó időt. Pedig akkor nem leszünk így egyedül, mint most, amikor egyszál magunk voltunk ebben a hol esőben, hol nem esőben. Vizes romantika volt és nedves, apró csoda.

P.S.: A fényképeket egy-egy melegebb, kellemesebb napból - az internetről kölcsön vettem.

.