Mindenki nagymamája

Legalábbis Mutterja. Mutter, jól vagy? – kérdezi Edit, aki nem sokkal idejövetelem után nevezett el így. A korom miatt? Talán mert rám nézett, és elsőre ez jött ki belőle: Mutter. A fene tudja, nincs sok közöm a névhez, de elfogadom tőle, mert érzem a mögöttest, érzem benne a szeretetet, ugyanakkor vallom, akinek becenevet adnak, azt szeretik is.

Ezenközben vannak pillanatok, amikor nem is Mutternak, hanem Nagymutternak, mindenki nagymamájának érzem magam. Végig nézek a társaságon, a huszonéves, a harmincas, a negyvenes korosztályon, köztük akad olyan is, aki még ötvenes éveinek legelején jár. Nincs mese, kor szerint a legidősebbnek, mindenki nagymamájának tudhatom magam.

Tükörbe nézek, egy vöröses hajú, rejtett ősz nőt látok, temérdek szarkalábbal a szem- és a szájzugában, vélhetően gyakran nevet. Egyre mélyülő ráncok a homlokán, tokával, alantabb a derekánál tekintélyes úszógumival, alsó hangon legalább tíz kiló plusszal. Két visszeres virgácsa tartja mozgásban. Magamon végig nézve, a saját Mutterom lehetnék.

Miért vagy gyenge? – harsan föl rendszeresen a kérdés a szobában, korbácsként csapódik, szabályosan hátba vág.

Gyenge vagyok ott, ahol nem szabadna, tudom, te még nem érted, nem értheted, de az évek, a cégek, az örökös idomulás, a most mutasd meg, a versenyben csak alul nem maradni, lassacskán elszívják az erőmet. Visszafelé számolnám az időt, legszívesebben ráülnék eddigi eredményeimre, nem lehet. Fiatalnak látszódva kell fölvenni a valós fiatalok által diktált tempót, ütemet, versenyt. Akar a fene versenyezni, bármit is bizonyítani, ezen már rég túl vagyok, gondolom magamban.

Néha elfog ez a mindenki nagymamája érzés, amikor öregség, csúnyaság, elkínzottság, fáradság, koromhoz képest túlhajszoltság költözik belém, rám helyezve éveket, az évekkel együtt járó megjelenést, remélhetőleg, tapasztalatot, tudást, bölcsességet.

Ha tehetném, visszatekerném az idő kerekét húszas éveim elejére, amikor  első munkahelyeimen mindenki gyermeke, néha unokája lehettem. Azért az mégis csak jobban hangzott, és érzésnek sem volt utolsó.