Jut eszembe - Karácsony

Még egy napja csupán körvonalazódott, mára már lassan materializálódik a Karácsonyi ünnepi asztalaim menüje. Persze szöges ellentétben az elvártaktól, mikor is nem lesz halászlé, sem halas főétel, sem káposztás fogás, beigli csak azért, mert eszembe jutottak anyám és az ő hatalmas, több hétre visszanyúló maratoni beigli sütései, melynek során volt, hogy száztíz darab félkilós beiglit sütött meg, örömet szerzendő családnak, rokonoknak, barátoknak, üzletfeleknek, pontosan mint Nyuszi a Micimackóból.
Lesz hát beigli tizenkettő, ha nem is százvalamennyi, meg húsleves boldognak, boldogtalannak annyi, hogy csak elég lesz, és lesz a tőlem már elvárt, csöndben megkövetelt sült, előre pácolt hús, benne csirkemellel, combbal, sonkával.
Talán nem hal éhen kiscsalád, nagycsalád egyaránt, merthogy évek hagyománya, hogy a nagycsalád nálam gyűlik össze minden ünnepkor, lett légyen születésnap vagy Karácsony.
A Karácsony külsődleges jegyei, mint fa, gyertyák, díszek, ünnepi terítő még váratnak magukra. Míg mások már kényelmesen hátradőlhetnek, élvezhetik napjaik munkájánák gyümölcsét, legeltethetik szemüket fényes, színes fán, kihozhatják majd előre becsomagolt ajándékaikat, addig mi most fordulunk célegyenesbe, a célt már érezni, az egyenes kicsit girbegurba.
Mindig az ilyen szedett-vedett, kicsit kutyafuttában összetákolt Karácsonyok sikerülnek a legjobban. Az ebéd két turnusban fogyasztódik, az éhesebbje megy előre, aki tud várni, az vár.
De a legeslegjobb a desszert és körítése. A nappali kis dohányzóasztalát telerakjuk sütikkel, saját és hozott anyagból, és körbeüljük, és eszünk, és beszélgetünk. Mindenkinek van valami mondanivalója. Néha nem is hallom rendesen, mert kánonban beszélnek. Olykor túlkiabálják egymást. Van, hogy fel kell emelnem a hangom, hogy szóhoz jussak. Mindegy, imádom. Imádom azt, ami van és ahogy van, minden percét imádom. Bárhogyan is legyen, nekem ez a családom, közel sem tökéletes, nagyon is halandó, akit az összes jó és rossz tulajdonságával együtt, nagyon csípek és szeretek.
Mikor vége az első, a második fogásnak, a desszertek hosszú sorának, a beszélgetések csak azért halkulnak el, mert félbemaradnak, mert eljő az ideje a távozásnak, akkor az utolsó ember elbúcsúzása után fogom fel az itt maradó csönd súlyát, mely keveredik a bennem fölhalmozódott telítettséggel szülői, testvéri, rokoni együttlétből.
Gyökeret ver bennem az érzés, nem szabadulhatok tőle, nem is akarok, hogy abban a pillanatban, ahogy elmentek, rögtön újra kezdeném az egészet, a készülődést, a főzést, a terítést, a kiszolgálást, a mosogatást, hogy csak üljenek még itt családi körben, beszélgessenek, beszélgessünk, kiabáljon, aki csak akar, szóljon bele bárki is a témákba, hadd halljam, érezzem az együttlétet, mindenkit külön és együtt, miközben mindez mögött bennem megmarad a hiány. A jó érzés mellett sokáig.