Nekem mondhatja bárki, hogy ááá, ő nincs rajta a Facebook-on, be sem jelentkezik, mert az maga a fertő, merő egy időpocsékolás, meg különben is a megtestesült gonosz, amúgy sem tudja használni, nem is akarja, büszkén vállalja Facebook mentességét, távoltartását ettől az érthetetlenül zubogó, forrongó, mindig változó valamitől, valami olyan furcsaságtól, amit jobb messziről szemlélni, ha egyáltalán, meg ostorozni, meg kivonni magunkat alóla, mert a végén még hatása lesz ránk, nekem mondhat bárki bármit, amíg olyan megszólalások születnek, mint Dezsényi Katalinnak egy ünnep kapcsán Vízy Dorkáról, akinek elmeneteléről tőle függetlenül magam is olvastam, hallottam, ám ezzel az írásával mélységesen megfogott, székemhez szögezett, torkomra fagyasztotta a szót, elállította bennem a lélegzetet, könnyeket csalt a szemembe, mondhat bárki bármit, amíg ilyen kincsekre lel itt az ember, addig csönd legyen, már csak Vízy Dorka emlékére is.
"Karácsony van, minden évben ezt várom csak igazán. Díszítek, sütök-főzök, csomagolok, és csordultig van a szívem. És itt van, és szép minden, meleg, barátságos, csodaszép. A lányom hazajött Londonból ünnepelni, és a lányommal, fiammal gyújtottuk meg a csillagszórókat, és csillogott a szemünk, mert beragyogta a sok apró szikra, és a boldogság.
És akkor jött a hír. Hogy meghalt Vízy Dorka. Azóta is ez dübörög a fejemben, hogy meghaltvízydorka, meghaltvízydorka, meghaltvízydorka.
Nézem a szépséges Fát, aminek beköltözésére egy évig vártam, tünde fények, piros gömbök, gyertyák símogató lángja ölel át, de csak dübörög minden óra minden percében, hogy meghaltvízydorka.
Nem sokkal múlt húszéves, amikor megismertem. Szép volt, mosolygós, és nagyon kedves. Magas és karcsú, és a hangja! Mint amikor olyan billentyűt ütsz le a zongorán, vagy inkább olyan húrt penditesz meg a gitáron, amit telt, zengő, a teret betöltő rezgés követ. Ami belopódzik a szívedbe, lelkedbe, hogy vidítsa azt, és bizony, vidítja is.
Jó volt talákozni vele, összefutni valamelyik rádiós folyosón, mosoly, hogy vagy, pár kérdés, és a mosoly átragadt az én arcomra is.
Tudtam, hogy komoly barátság szövődött közte, és ÁG között. És ez tetszett nekem. Volt, hogy átjött a szerkesztőségbe, amit én vezettem, és csodálkozott, hogy a főnöki szobám bármikor bárkinek nyitva áll, berendezéseit bármikor átadom, tőlem telefonálhat, nálam internetezhet, és vághat is. Hogy ez egy ilyen hely. Hogy a szobám, sőt én is azért vagyok, hogy segítsem azokat, akikért felelős vagyok. Szépen gratulált, tőle tudtam meg, hogy igazán elismerő kritikát írt rólam a szigorú tollú kritikus, rohant, hozzám, és ragyogott, láttam, hogy örül, hogy ő mondhatja el nekem. Ilyen is volt. És kíváló rádiós újságíró.
Aztán, a nagy kirúgások után - ami őt nem távolította el az imádott Rádiónkból -, kétszer találkoztunk még. Mind a kétszer ÁG társaságában volt. És nagyon megörült nekem, pont úgy, mint ÁG.
Beszélgettünk, mosolyogtunk, és megállt az idő.
Utoljára A Batyin, ahogy leszálltam a szentendrei HÉV-ről, futottam beléjük. Ő és ÁG. Megölelt, mondta, de jó, puszik, most siet, szállt föl a HÉV-re, majd találkozunk.
Aztán hallottam, hogy nagyon beteg. Ugyanaz a kór támadt ránk, hogy elvigyen innen, ahol szerettünk és amit élveztünk nagyon.
Tudom, mi az az iszony, amit érzett. Tudom, hogyan rettegünk, akkor is, ha mosolygunk, és úgy csinálunk, mintha nem is. Erős nők vagyunk, mi nem hagyjuk. Mindent csinálunk úgy, mint addig. mert bírjuk, csakazértis. És ordítjuk ezerszer, egymilliószor, hogy nem félünk, hogy mi vagyunk az erősebbek és győzni fogunk.
Mert, ha sokat ordítjuk, úgy is lesz. Mert nem lehet másképp.
Aztán most ez a hír. Nem tudom elhinni, nem tudom fölfogni. Nem.
És nézem meredtem már órák óta a szépségesen tündöklő Fát, és ott dübörög a fejemben, hogy meghaltvízydorka, meghaltvízydorka, meghaltvízydorka."
Forrás: Facebook, 2014. december 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése