London Eye

Mondták, ki ne hagyjam, ha Londonban járok, s hogy Londonban jártam egy fél pillanatra, nem hagytam ki, Eszterrel felültünk a londoniak nagy kedvencére és büszkeségére és szimbólumára, a Temze partján, a Big Bennel srévizavé átellenben felállított óriáskerékre, a London Szemére.
Eszter imádta minden pillanatát. Mondta is, hogy már el akart volna ide jönni, csak nem volt kivel és mikor. Napjai elfoglaltak, ő meg rendesen leterhelt a munkában, a szabadnapjaiban, melyek általában külön-külön adódnak a hétben, inkább otthon pihen, háztartásozik, kevéskét főz, sokat mos, készül a másnapi nem könnyű napra. Ilyen két nap, mint ez a hétvége most, amúgy ritkaság számba megy, és nem véletlen, hogy éppen most és éppen azért, hogy együtt legyünk. Boldognak éreztük magunkat vele és szerencsésnek, hogy mindez így esett.

A London Eye-ra magam is fel szerettem volna ülni. Láttam már ui. egy-két várost onnan fentről a magasból, tudom, milyen egyedülálló látvány tud lenni. Más a város akkor, amikor javában benne vagy, s közben eltávolodsz tőle, mégis úgy érzed, hogy jobban belelátsz az épületekbe, a kapualjakba is, meg a tetők alá. Meglátod a részleteket, olyanokat, amelyek lentről szemedbe sem tűnnek, mert túl közel vannak, és túlságosan nagy is az építmény, a tárgy, a hely, amit megfigyelsz. A távol tisztes távolságot teremt közted és környezeted között, mégis intim közelségbe hozza a madártávlatot.

És persze megjelenik előtted az összkép, helyükre kerülnek a mozaik darabkák, amelyekből egy városrész, ill. az egész város kikerekedik. Valami ehhez foghatót érez az ember lenézve a városra és egyfajta szabadságot, a kapszulák körül köröző sirályok szabadságát.
Nem csoda, ha sajnáltuk az ólomlábakon múló időt, az egyetlen óriás kör harminc percét, mely akár egy pillanat tűnt mégis tova.