Hangulatban

Azért érdekes, egyszersmind riasztó, szívet facsaró anyámnak - most az élet és majd a halál közötti - verbális, fizikai léte. Az egyik pillanatban úgy néz ki, mint akit a halál magába szeretne szippantani. Eddig sosem ismert fájdalmak, görcsök látogatják. Néha megtelepednek benne. Ilyenkor görcsbe rándultan összegömbölyödve fekszik ágyában. Szótlanul tűr, olykor sóhajával próbálja kihajtani a fájdalmat. Ülésben a kellemetlenül fájdalmas érzés megmerevíti. Szenvedő arccal várja, hogy távozzék belőle a görcs és a kísérő fájdalom. Se így, se úgy, sehogyan sem jó.

Vele vagyok sokszor egy héten. Közelről látom anyámat, a testét megbolygató érzéseket, amelyek kívánatlanul is a felszínre kerülnek. Segítenék, de nem tudom, hogyan, úgy tudom, nem is nagyon lehet. Mondja, neki éppen elég, hogy vele vagyok. Van kihez szólnia. Van, ki elmosogasson, levigye a szemetet, meglocsolja a virágot, helyére rakja a mosott ruhát. Fájdalmait, szenvedéseit nem takargatja. Nincs hova, nincs ki elől. A lányom van velem, ééédes láááányom, érted?, magyarázza nekem. 

Ha már nem vagyok anyám orvos lánya, aki fájdalomcsillapító koktélokkal javíthat anyánk állapotán, csak ülök, hol mellette az ágya szélén, hol szemben vele a széken. Nézem anyámat. Megsimogatom. Mintha ez valamit is segítene. Önző lehetek, hogy nekem mégis megnyugvás és öröm, hogy mellette vagyok, láthatom, beszélhetek hozzá és ő válaszol. Élünk. Minden egyes pillanatát együttlétünknek magamba szívom. Elraktározom. Azt mondogatom magamban, ennek sokáig kell kitartania. Majd emlékeznem kell a pillanatoknak ezen töredékeire. Majd. Hogy elborítson ez az utolérhetetlen hangulat, ami akkor fog el, amikor anyámmal és anyám lánya vagyok.