Ha megvernek sem tudom, hogyan csinálja, hogy mindig ugyanolyan. Mert az persze nem kunszt, hogy a gombócok színe fehéres, fehér a tejföl, amivel bőségesen nyakon vannak öntve, meg prézli van gombóc és tejföl közé csempészve. Az a nagy talány Anikó túrógombócában, hogy mindig egyformán kitűnően sikerül. A gombócok sem nem túl puhányok, sem nem keménykednek, hanem valahol középen hozzák kiegyensúlyozott formájukat. Sokunkra ráférne ez a kiegyenlítettség, ez a kiszámíthatóság, az a bizonyosság és magabiztosság, ami Anikó túrógombócaiban testet ölt.
Nem csoda, hogy amikor a túrógombócnak még csak a szele érezhető a menüben, valami vagy valaki megsúgja, egy-két hét múlva túrógombóc lesz, akkor kellemesen bizsergető várakozás üli meg az éttermi levegőt és az ott étkezőket. Mikor viszont ténylegesen ránk virrad Anikó túrógombócának a napja, mely ünnepi, össze nem téveszthető egyéb átlagosnak vehető napokkal, akkor valóságos idegességgel elegy várakozás uralkodik el a menüre befizetőkön. Anikó túrógombócához hosszas türelmetlenül türelmes várakozáson keresztül vezet az út. És megéri, de még hogy megéri. A gyönyörködés a tányéron kucorgó hófehér tejfölbe burkolózó gombócokban. Kis kivárás. Mintha magamba tudnám szívni a látványt, mielőtt végzetesen beleharapnék. Az első harapás. Persze, hogy olyan, mint amilyeneknek Anikó eddigi túrógombócai az emlékezetemben éltek. Olyan selymes, olyan megbízhatóan se nem puha, se nem kemény. Érezni, épphogy érezni a jelzés értékűen beletett prézlit. Számban egybefolyik gombóc, prézli, porcukros tejföl egy mindent magával ragadó falatba. Hát kell ennél több? Azt hiszem, hogy csak Anikó újabb túrógombóca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése