Napok óta nézem a sötétet az étterem bejárati ajtaján keresztül. Beleütközöm, amikor napi sétámra megyek ki. Nem tudom nem észrevenni, amikor hazafele indulok a szemközti parkolóból. Nagy nihil, sehol semmi mozgás. Fekete a sötét, meg végtelen a csönd.
A kutya sem kérdezi meg tőlem, befizetek-e ebédre a hétre, és ha igen, mely napokra? Senki sem hív együtt ebédelésre. Vigasztalan ez a tömör sötét, süket csönd és idegesítő nyugalom.
Nem örülhetek már előre, hogy majd elindulok ebédelni. Gulyásleves lesz és túrógombóc. Vagy csontleves mustáros szelettel, spagettival. Vagy zöldborsóleves vagy paradicsomleves, meg ilyen-olyan második fogás. Ötletekben, találékonyságban Anikó közel s távol felül nem múlható, hiába is túráztatnám ételeken az agyam. Csupán csak kószán ízlelgetem magamban ételsorait és emlékezem. És persze hiányzik mindez.
Pedig az ember megérti, hogy a megérdemelt pihenő jár Anikónak, segítőinek, jár az étteremnek is. Nekem meg a szám jár, amikor fájlalom a nincset, amikor eszembe idézem, hogy mennyire jó is, hogy karnyújtásnyira van egy étterem, melyet vagy a nap, vagy a lámpafény világít be, asztalok körül étkeznek, beszélgetnek, ételek illata tölti be a levegőt, a kiadó pultnál Anikó szolgálja ki az éhes vendégeket, kollégákat. Szinte érezhető az elégedettség. Mire végzek az ebéddel, odamegyek hozzá. Egyfajta köszönésképpen bemondom neki a napi eredményt, amellyel egyértelműen jelzem, hogy melyik fogás volt nálam a nyerő. Egyre többször eltalálja gondolatomat, annyira megismerte már az ízlésemet. Jó ez a játék kettőnk között, amolyan mosolygós, összekacsintós. Most ez sincs, csak a fülemben cseng a nevetése, és magam előtt látom mosolyát.
Anikó üres étterme élettel telítődik meg a képzeletemben, ahogy rágondolok. Gyanítom, hogy ez így is marad mindaddig, amíg hús-vér emberek be nem lakják majd újra a teret, amíg Anikó fantasztikus életei be nem töltik ismételten a levegőt és a gyomrokat, amíg Anikó nevetését nem hallom meg felcsendülni miután azt mondtam neki, hogy egy:egy, mindkettő fenséges volt.
Ez most csak egy szabadságolásos bezárás, vagy végleges?
VálaszTörlésMíg a Villányí úton laktam (8 éven át) egy sor üzlet bezárását, profilváltását, vagy teljes megsemmisülését láttam 400 méteres körzeten belül.
Az emberhez valahogy hozzánőnek a közvetlen környeztében lévő kis boltok, étkezdék. Függetlenül attól, hogy használja -e, vagy sem? Ha meg igen akkor méginkább.Remélem visszkapod a kedves étermedet:-)