Eszter spagetti carbonaraja

Nem tudom, ki hogy van vele, de egy szinte átutazott, átgyalogolt nap végén milyen lehet más Eszter spagettis étele, mint fenséges, és az is volt, mert előtte kicsit nehezen,

de találkoztunk, sírtunk a viszontlátásra, elgyalogoltunk lakóhelyére,
közben beszélgettünk,
betértünk egy külsőleg átlagosnak látszódó templomba egy parkban

csak bekukkantani, hogy azután ott ragadjunk egy kis időre, mert váratlanul volt gyönyörű, szokatlan, lenyűgöző és barátságos, aztán megint séta két kis pakkunkkal, amely éppen belefért az előírtakba szélességre, hosszra, magasságra, így aztán az is ki volt centizve, ami belekerült, keretekbe foglalt sok minden,

de rántott csirkemell több tonnányi feltétlenül, egy kis íz otthonról a közös hétvégére körítésül, meg azutánra is bőven, igaz, a csirke rántottan ikszedszerre melegítve már veszít fényéből, ízéről, állagáról nem is beszélve, de a célnak megfelelt, azután megint séta, órák kinn a jó időben, amit rendelni sem kellett, mert ott volt napsütésbe öltözve a felhőtlen égen, december közepén tíz fokkal pluszban, nem normális, de mindegy, arra elég volt, hogy megéhezzünk és alig bírjuk kivárni, hogy Eszter összedobja a spagetti carbonarajat, amit csak úgy a kisujjából

és észrevétlenül, hagymás, fokhagymás baconnal megbolondítva tálalt fel a kis konyha asztalára kilátással a csöppnyi udvarra, egy fekete cicával a lábunk körül körözve, láthatóan kósza falatok után ácsingózva,egy olyan fajta, aki állítólag mindent megeszik, még a tésztát is, bizonyítani tudom, amiből azért olyan sok nem jutott neki, mert isteni volt, jó részét megettük, a maradékot eltettük másnapra, így aztán ez a kis kiruccanás nem volt más, mint London másnapos rántott csirkemellel és Eszter fantasztikus spagetti carbonarajával, szerintem éppen elég, hogy jól érezzük magunkat egymással.