Grecsó Krisztián: Zsöme sehol

Szerettem volna Magdi néniről írni, aki Zsuzsa barátnőmnek volt az anyukája, és napra pontosan két éve halt meg ezen a napon, de nem tudtam. Nem jöttek a szavak, nem volt meg a kezdőmondat, amely húzta volna maga után az összes többit. Nem írtam, csupán gondoltam rá. Nemcsak a dátum miatt, meg hogy nincs velünk, hanem mert szoktam. Nem kell ahhoz semmiféle apropó. Minthogy nem írtam, nagyon megörültem, hogy Grecsó Krisztián viszont írt és megengedte, hogy írását leközöljem az Araratban. Persze nem Magdi néniről írt, hanem egy bizonyos Bártfai Andreáról, akit nem mellesleg Zsömének hívott családja, rokonsága, munkatársai, aki csak szerette. A fényképébe mélyülve, Krisztián írását többedszerre olvasva újra, azt gondolnám, hogy nem is kicsit, nagyon szerethették. Zsöme távozásáról szóló írással ismertem meg Zsömét a Sors iróniája folytán az utolsó utáni pillanatban, és nagyon áttételesen emlékezek Magdi nénire, hiszen a gondolat szárnyalása szabad. 

"Beütöttem a keresőbe a nevét. Képeket akartam róla. Látni. Mert az a banális, mégis legyűrhetetlen és kényszeres érzés fészkelte be a szívembe magát, hogy nem hiszem el. Hogy igenis van, Zsöme él, csak nem találom, nem hív, pedig ő mindig hív, napjában tízszer, ha kell, az őrületig, amíg rendben nincs a rendezvény – csináljunk bármit. Nem tudtam, mit csináljak, kit hívjak még fel, hogy aztán hallgassunk együtt, éljen a néma vonal, már felhívtam mindenkit, és mégis, muszáj volt csinálni valamit, hát beütöttem a keresőbe a nevét. 

Bártfai Andrea Zsöme. 

Egyetlen kép sincsen róla. Csak azokról, akikkel dolgozott. Magam láttam ott, meg tucatnyi színészt, filmeket, könyveket. Zsöme sehol. 

Most azt kellene leírni, az következne, hogy ilyen volt. De nem lehet, mert utálná, ha ilyet írnék, utálná, hogy fontoskodni akarok, hogy előtérbe akarom tolni, ő nem akart előtérben lenni, mert nem volt hátul, nem háttérember volt, csak egyszerűen tudta, mi a fontos. Hogyha filmet menedzselt, ha könyvet, ha színházi vagy zenei produkciót, nem mögötte volt, hanem benne. Szegyig, vagy tovább, nyakig, tényleg az őrületig. 

Néztem, ahogy nézik. Az A38-on sürgött-forgott az élet, és a színpadmestertől a tévésekig ott hullámzott, akinek hullámozni valója volt. Az lett az utolsó munkája, egy teltházas koncert, őt akkor már elhagyták a szavak, csak a szeme, a pillantása villant úgy, ahogy régen, ahogy mindig. De akkor is ő volt a főnök. Bármennyire nem értette kameramann, színpadmester, hogy mehet ez a produkció így, egy néma főnökkel, ment, mit ment, pörgött. Pedig ugyanolyan fegyelmezetlen volt a csapat, mint mindig, de ő egybetartotta, zabolázta, beosztotta, egyszerűen odamutatott, átszervezte, időzített. Akik nem ismerték, döbbenten figyelték. De ő ezzel sem törődött. Kitalálta a párokat, a nyilatkozatok sorrendjét, a belépőket, mindezt egyetlen szó nélkül. Nem sajnálta és nem sajnáltatta magát, szeretett ott lenni, ott akart lenni, és a sajnálat nem engedte volna, hogy ott legyen. Öleléssel kommunikáltunk meg mosolygással. Akkor láttam utoljára. Úgy szökött el az estéből, mintha egy szokásos este lenne, és másnap ugyanúgy lebaszhatna bennünket, hogy mi volt ez, vagy nevetne velünk, rajtunk. 

Néhány hete küldött egy videót. Felvette a kórház ablakából, ahogy hullnak a levelek. Nagyon gyorsan hullottak, szinte táncoltak, forogtak, olyan volt, mintha percek alatt akarna ősz lenni. Nem írt mellé semmit, csak felvette magának, hogy milyen ez a rohadék, gyönyörű élet, ez az instant, magát hajszoló ősz. 

Hát ilyen. Bár adna az Isten elég bölcsességet és türelmet, hogy megérthessük, miért. Hogy miért csak négy szűk évtized járt."

Forrás: Litera, 2014. november 30.