A fánk a legkényesebb kelt tészta, olvasom Horváth Ilona Szakácskönyvében, s ahogy olvasom, úgy csukom is be a konyhaművészet non plus ultráját. Meghagyom másnak. Olyannak, aki nem ijed meg a saját árnyékától és a fánk készítésétől sem. Szinte várja, hogy a buktatókat megugorja, a végén a sikerült, mosolygós fánkokat felszolgálja, az érte járó dicséreteket bezsebelje.
Anikó fánkja Anikó gulyáslevese után következett. Maga Anikó hozta ki, hogy a forró gulyáslevese után fánkja mit se veszítsen frissességéből, üdeségéből, melegségéből. Miközben jött felénk Anikó a fánkjával jegyeztem meg Klárinak, attól, amennyit látok a kezében, nem fogunk jól lakni. Mire hozzánk ért a fejenként két-két fánkkal, addigra bírtak valamelyest lenyugodni kedélyeim: az irónikus, az aggodalmaskodó, a halovány optimista.
Anikó fánkja büszkeséget hozhatott volna A nagy Horváth Ilona fejére. Elismerően járatta volna szemét pompázatos külalakján, kellően sültségi fokán, arany barna színezetén. Hát ha még bele is harapott volna, eshetett volna egyik ámulatból a másikba. Szivacsosan megkelt volt a tésztája, barlangos, nagyobb barlangok ágaztak el több kisebb barlangocska felé úgy, hogy tészta falak képezték az elválasztó rétegeket néha ruganyosan tömör tészta termekkel megtűzdelve. Erre talán még Anikó sem lehetett hatással, hacsak nem a tésztája, amelyet ő állított össze, ő kevert ki, ő pihentetett melegben, ő nyújtott ki, szagatott bele forró olajba és ő sütött meg gulyáslevese után a fánkjára méltán kiéhezett ebédelő közönségének.
Csoda-e, ha meghagyom a fánkot a nagyoknak, mint Anikónak kigondolni, megvalósítani, a griberlisen mosolygó fánkokat megporcukrozni, baracklekvárral tálalni. Legalább kettőt, de ha lehet inkább többet, meg nem mondom, mennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése