Isten lássa lelkemet, végig akartam nézni a darabot, az új bemutatót, a Mester és Margaritát a Vígben, minden jó szándékom ellenére sem sikerült. Az első felvonás zűrzavaros kavalkádja, stílusparódiája, helyzetek abszurditása, a legváratlanabb pillanatokban éneklés, táncikálás, és még ki tudja, mi minden juttattak el oda, hogy különösebb mérlegelés, lelkiismeret-furdalás nélkül hagytam ott a szünetben az előadást. Egyedül a színház esti fényekben megvilágított épületére néztem vissza, amely vitathatatlanul gyönyörű és csöppet sem tehet arról, hogy torzó maradt erre az estére nézői jelenlétem.
Pedig a második felvonás mindent jóvá tehetett, vagy rendbe hozhatott, gyógyírt jelenthetett az első rész érthetetlenségére. Még szerencse, hogy valamikor ősrégen elolvastam Bulgakov remekét, a Mester és Margaritát, mert a jelen elődás alapján eszembe sem jutott volna a regényt elővennem. Emlékezhettem tehát, hogy mennyire bonyolult volt a több szálon, különböző idősíkban futó cselekmény a végkifejletig. Volt benne jelen idő, volt benne Jézus Poncius Pilátussal, volt benne hatalmas nagy szerelem Mester és Margarita között és mindez egymás mellett futtatva, egymásba fonódva, kicsit összekuszálva, talán nem annyira, mint amennyire a cseh vendég rendező, Michal Docekal keverte össze a szálakat, az első részben kibogózhatatlanul. Lukács Sándor záró beszéde az egész előadásra is feltehette volna a pontot. Nem így történt. Nálam verte ki a biztosítékot, felálltam otthagytam az egészet, Bulgakov színpadi megvalósulását, Mestert Margaritájával együtt, forgó színpadot, színészeket, Frildit, aki volt annyira kíváncsi, hogy ne érje be egy fél Mesterrel és egy fél Margaritával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése