Nincs harag Marienbadban

A harag nem jó tanácsadó. Akkor sem, ha megvan rá az oka az embernek, s akkor sem, amikor nincs. Nem jó a haragot, a sértődést magunkkal hordozni, megfekszi az ember gyomrát, egy idő után azt sem tudjuk, hogy ki kezdte el, kinek a bensőjéből és mire és miért kúszott fel ez az alattomos, mérgező érzés. Szoktam is mondani, az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot, sértődöttséget cipeljünk magunkkal, mely szétrágja bensőnket, megtépázza nyugalmunkat, belefészkeli magát legbelsőbb gondolatainkba. Pedig vannak átmeneti haragok, sértődések, melyeket hiúságunk megerősödése csak tetéz, amikor jottányit sem kívánunk engedni vélt igazunkból, így aztán dédelgetjük a magunk igazából sarjadt haragunkat.
A harag mindenkor rossz tanácsadó. A másik bűnbaknak való egyoldalú kikiáltása is, mintha egyes egyedül csak ő tehetne a kapcsolat megromlásáról akkor, amikor tudvalevő, hogy mennyire kettőn áll a vásár egy kollegiális vagy barátság kapcsolataiban. Nem egyszerűek az emberi viszonylatok képletei, sőt inkább végtelenül bonyolultak, sérülékenyek, kibogozni őket olykor embert próbáló, fogas feladat. Meg- és kibeszélni márpedig ildomos volna, főleg ha volna is mit, tekintet nélkül arra, mennyire fájdalmas a tisztuláshoz vezető út. Megéri. Feltéve, ha a kapcsolat mindkét fél számára egyaránt fontos. Tudjuk, a harag nagyon rossz tanácsadó, fölösleges ballasztként terheli meg a gyomrot, homályosítja a tisztán látást, zárja el az agy felé áramló tisztító levegő útját.
Valami ilyesmi jutott eszembe, amikor eF nem ment el vendégségbe eL meghívására. Pedig a baráti összejövetel eL-nél mindig nagyon jól sikerül, másképp jól, mint általában és másutt szokott. eL lakásában, ebben a szinte múzeumi környezetben elfogyasztott, Esz által készített ételremekek adják meg az alaphangot, amelyre rakódnak az aktuálpolitikai kérdések megvitatása, amelyek - úgy tűnik -, hogy mára mindenkit valamiféleképpen feszítenek, majd következnek a véletlenszerűen előkerült, felvetett, egyéb, sokszínű témák.
A nappali egyik sarkát uraló zongora a felismerhető Boci, boci tarkáig jutott el a rajta klimpírozó fals művészetét közvetítve a világba, majd megkönnyebbülve merültek előző álmukba a billentyűk.
A zongorával egy térben, ám átellenes falon függő Esz festményét Marienbadban a korzóról elmélyülten néztem?, már-már vizsgáltam, amelyen a fürdő épülete előtt ábrázolta a véletlenszerűen összeverődött vasárnapi sokaságot. Igen, sokan, rengetegen voltak, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Kis csoportokba verődtek, egymással diskuráltak. A látszólag statikus tömeg élettel, zsongással telinek tűnt, nem tehettem róla, de nem tudtam levenni róla a szemem. Minduntalan újabb és újabb alakokat véltem fölfedezni. Kiderült, hogy az egyik jobb széli csoport Esz nagypapáját és annak három fiát ábrázolja, élethűen ahhoz a fekete-fehér fényképhez, amelynek alapján Esz, eL felesége megfestette ezt a képet. A nappali falait egyébként is Esz más festményei díszítették, de nekem a marienbadi fürdő előtti korzó nyüzsgése vonzotta egyre magához lankadatlan figyelmemet. A fürdőbe ki-bejáró emberek mellett a többiek békésen álltak, álldogáltak, láthatóan örültek az amúgy megszokott, a fürdő napjához kapcsolódó rendszeres viszontlátásnak. Haragot, az emberi viszonylatokban oly gyakran előforduló mételyező érzést nem láttam, nem tapasztaltam arcokon, gesztusokon, egyre inkább örömöt, barátságosságot, felfénylő mosolyt, meg elmélyült magyarázását valaminek, megbeszélését fontosabb, kevésbé fontos dolgoknak.

Olybá tűnt nekem, tegnap legalábbis eL és Esz nappalijában Esz festményén, hogy Marienbadban nem volt harag, azon a távoli, régi vasárnapon, napsütésben, tömeges zsongásban a marienbadi fürdő előtt mindenkinek volt a másikhoz egy-egy jó szava, mosolya.