Itt áll ezzel a halálos betegségével, csak vár, csak vár, és nem lehet meghalni. Gondolja, most már éppen itt az ideje, gyenge is, nem tud sokat mozogni, menni csak alig, háztól autóig, bolttól kocsiig, otthoni parkolótól haza. Lépcsőkön fel, a fordulóban meg-megállva, ablakpárkányon megpihenve. A szarnak sem vagyok jó, mondja nem egyszer. Ilyenkor úgy megráznám, összebolygatnám a haját, megfognám, két kezemmel magam felé fordítanám a pofikáját, úgy mondanám bele, hogy egy bötű nem sok, annyi se menjen félre, nekem éppen így vagy jól.
Eljutottam oda, hogy meg akarok halni, mondja ki tudja hanyadszorra a rövid úton a parókaszalon felé. Csak tudnám, hogy milyen az út, amely odavezet. Milyen legyen, kérdezek közbe. Rövid. Aludjak el és ne ébredjek fel, de jó is lenne. Nézem az utat, a szemem sarkából anyámat, ezt az összetöpörödött asszonyt, aki szinte elveszik az utasülésben. Szívem csavarodik, mint rendesen, mondandójára. És tessék, nyugodtan meghalnom sem lehet, itt van a testvérem Jerevánból, anyagi segítséget kér, nem tudja fűteni a télben a lakását, ennije sincs nagyon miből. Pedig jól tudja, hogy halálos beteg vagyok és még halálos beteg sem lehetek rendesen, segítenem kell neki ahelyett, hogy a saját gyerekeimnek segítenék. Akkor van még dolgod, látod, mondom. Ugyan hagyjál már és legyint hozzá azzal az összetéveszthetetlen, ám kicsit muris anyus kézmozdulattal, amit én rendre megismétlek, hogy el ne felejtsem, mert annyira tetszik.
Anyám szerint most a világ azért idegesítő, mert ő úgy szeretne meghalni, ahogy ő azt magának kigondolta, könnyen, gyorsan, kevéske fájdalommal, lehetőleg nemsokára, de hát még nem lehet, és látszólag nem érti a meghalás lelkivilágát és az itt-maradás rejtelmeit. Én meg ott ülök mellette a sofőrülésben, nézem az utat, közben hallgatom nagyívű értekezését, méltatlankodását, bosszankodását, és majd megfulladok, úgy nevetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése