G.K. emlékére

Iszonyúan megráz, ha szinte karnyújtásnyira tőlem balesetet szenved valaki és a helyszínen meghal. Mert ez történt ma. Az illető dolgozni jött be azzal a feltett szándékkal, hogy munkaideje letelte után hazamegy. Soha többé nem ér haza. Pedig szép élete lehetett családdal, gyerekkel, unokával, munkahellyel és most a végén az értelmetlen, a méltatlan halállal, és bármennyire is furcsa, de éppen ezzel a befejezéssel vált hirtelen teljessé az élete.

A tragikus esemény senkit sem hagyott hidegen. Felbolydult a méhkas. Folyt ugyan valamiféle munka, bámultuk, bambultuk a képernyőt azon kapva magunkat, hogy agyunk teljesen másutt jár. Próbáltuk visszatekerni a kegyetlen idő kerekét, újra meg újra lejátszani, másképp játszani az eseménysort, meg nem történtté tenni, mi megtörtént. Mindegyre ugyanarra jutottunk: egy emberélettel, egy világgal, egy ismeretlen ismerőssel kevesebb. 

Mélységesen sajnálom az esetet, mely immáron megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan. Rettenetesen fáj és megérint annak az embernek a hiánya, akit még csak nem is ismertem, akiről most tudtam, meg hogy egyáltalán élt, lélegzett, létezett. Eddig csupán.