Szívem sinusa

Ülök anyám mellett a széken, nézem összegömbölyödött alakját a takaró alatt. Látom, mennyire törékeny, egyszersmind elveszett. Nem sír, nem nyög, néha hagyja el sóhaj az ajkát. Azt mondja, fáj. Görcsöl. Szörnyű egy érzés, mondja, el sem tudom képzelni milyen. Segítenék, nem tudom, hogyan, mivel lehetne. Ott ülök mellette. A haját simogatom, meg a karját. Puszival borítom arcát. Elkínzottan nézem, közben érzem szívem riadt dobogását. Ugye nem most fog itt hagyni? Nem most megy végleg el? Legyen még egy közös évünk. Vagy kettő. Esetleg több. Nem tudom elengedni. Amúgy is leterhelt szívem hullámvasútként szánkázik a fönt és lent között, járja be sinusát.